A rockdíler

regény­részlet

Leendő Halottak Klubja

– Rockdíler vagy – bökött mellemre mutatóujjával Vanra Cefre (akkor még Vaar Ferenc) 1970 decemberében a Leendő Halottak Klubja szokásos péntek esti összejövetelén. Attól kezdve ez rám is ragadt, akár palackra a címkéje, ezt a megkülönböztető jelzést villogtattam az úton, hogy a Hétköznapi Halandók meg tudjanak különböztetni. – Nézd csak azt a földet seprő égimeszelőt azokkal a libegő selyemszalagokkal ott a túloldali járdán! A katmanduját neki! Azt a nepáli mindenségit! Ó, a transzcendens Rishikeshbe bele! Ő a Rockdíler! Úgy bezony.

Néha nem vettek rólam tudomást, pedig figyelemre méltó hangjelzést is használtam.

Figyelemre Méltó Hangjelzés: glug-glug. Ez nagyjából annyit tett, hogy aki el szeretné hagyni az országot, utazzon a fővárosba.

Amikor valamilyen egyszerű oknál fogva egymáshoz koccantunk, menten rásóztam az érintett Hétköznapi Halandóra valami olyat, amiről addig még sejtelme sem volt. Általában úgy kezdtem, hogy nem igaz a szóbeszéd. Ezt a fordulatot jól ismerte minden Hétköznapi Halandó, mert a rádióban korábban már ezerszer hallhatta egy táncdalénekes előadásában. Minden valószínűség szerint Németh Lehelnek hívták a táncdalénekest, és minden valószínűség szerint Németh Lehel eredetileg esztergályosként dolgozott, s csak utóbb kezdett táncdal­énekelni. Azért mondom, hogy minden valószínűség szerint, mert akár más szakmák iránt is lehetett vonzalma. Annyi bizonyos, hogy valamelyik Jellemző Hang birtokosa odahagyta a híres esztergálást a híres táncdaléneklésért, és nem ő bánta meg. Külön-külön tehát megállja a helyét Németh Lehel és az esztergályozás is. Ugye, nem igaz a szóbeszéd, hogy te hallgatod az esti mesét, csak az irigyeid szája jár, mert nem vagy kisgyerek már – énekelte tehát hajdan Németh Lehel. Ha nem igaz, akkor is szép, súgta fülembe mindeközben Henri Micheaux, a híres francia költő. Glug-glug.

Rádiók százezreiben izzottak az elektroncsövek, hogy ezt az Üzenetet célba juttassák, hogy lakások százezreiben szólalhasson meg egyszerre az éteri hang. Én meg ezzel a bevált ostyával álltam elő, és az óvatlan Hétköznapi Halandó nyelvére helyeztem, hogy csak tartsa ott, s hagyja felszívódni. Persze belecsomagoltam a saját portékámat is, ami lehetett bármi, csupán szabályos és elfogadott nem, és azt sűrítettem bele, hogy ez a rock.

Rockkal kereskedtem, haszonkulcs nélkül. Rockkereskedő voltam, azaz inkább rockterjesztő. Rockhintő. Terítettem a rockot, mint földműves szántás előtt a gyönyörűséges istállótrágyát a földjére, ám se a zenéről, se a kifejezés eredetéről nem volt szó, inkább az élet szemléletéről, a szemlélet módjáról, esetleg a cukorspárga természetéről vagy az uborkasaláta élvezetének jelentőségéről. Most sincs másról szó. A rock csak egy kód a szélességre, hosszúságra és a tágasság megnevezésére. Száguldozás a pillanatnyi végtelenben, magadban belül és magadon kívül. Utóbbi esetben a centrifugális erőhöz fohászkodva.

Mit jelent ez? Nem tudom. Azért költöztem ide, hogy megtudjam.

Egy biztos. A rock nem azt jelenti, hogy táncoljunk. A táncoljunk sem csak azt jelenti, amit elsődlegesen. A Táncoljunk című pocsék könnyűzenei műsort is jelenti, de csak azok számára, akik évtizedekkel ezelőtt szombat esténként a Kossuth rádió mellett gubbasztottak, hogy a zenét csak nyomelemeiben tartalmazó műsort végigszenvedjék a nyomelemek miatt. A nyomelemek az utolsó tíz percben várták, hogy előbukkanhassanak a fölébük hordott uszadékból. Legtöbbször a Rock and roll music bukkant elő a Beatlestől, és a Hippy hippy shake a Swin­g­ing Blue Jeanstől. A magnetofon még az álmok világába tartozott, mit lehetett tenni? A Táncoljunk a Sütőrum édestestvére. A Sütőrum három százalék alkoholt tartalmaz, kilencvenhét százalék szart kell meginnod ahhoz, hogy hozzájuthass ehhez a három százalék nyomelemhez.

Cédémásolatokkal is terjesztettem a rockot, kizárólag napfényes délelőttöket és deviáns életmódrecepteket égettem bele a műanyag korongokba. Úgy üzemeltem nagyjából, mint Monty Python Egyszemélyes Repülő Cirkusza, amelyiknek esztrádzenekarát Homér Simpson vezényli kígyóuborkával, de nem ez a lényeg, nem ebből éltem, hanem a levegőből. A hagyományos cédéknek egyébként is már tegnap bealkonyult. Megjelenésük előtt megtalálod őket a Világ Hálójában fickándozva.

Egész életemben rockdíler voltam, miután ráeszméltem arra, hogy körülöttem gyakorlatilag mindenki tévedésben él. Én is tévedésben éltem, de akadt egy pillanat, amikor megengedtem magamnak, hogy felülírjam korábbi mindenségemet. Angyali pillanat volt.

Papírlány

Valamelyik régi karácsonyra a Brémai muzsikusokat kaptam. Ez egy mese-leporelló volt. A széthajtogatható, színes karton felül, az ábrák kontúrja mentén formára vágva. Hol hagyhattak el a Brémai muzsikusok?

Korábban meg egy papírtanyát is kaptam, lévén a leporellók ideje, egyéb híján. Ha felnyitotta az ember a nagyalakú, könyvre emlékeztető borítót, akkor egy tanyasi idill tárult elé. Kiemelkedett a keménypapírból hajtogatott ház a lefektetett borító síkjából, körben kerítés, kapuk, baromfifélék, kutya, macska, tehén, disznó és a ház népe. A házban lámpa égett. Papírlámpa papírfénnyel. Gyönyörű volt. Sokat bámultam ezt a papírtanyát egy valódi tanya valódi asztalán, és azt hittem, hogy a papírból készült azért valamivel valóságosabb, mint az, amelyikben éppen időzöm. Betelepítettem a fantáziámmal a papírudvart, és fülig szerelmes lettem a kútról vizet hozó papírlányba. Hol hagyhatott el ez a papírlány?

Megbonthatatlan

Az udvarom nem túl nagy, de a ház még talán háromszor ráférne. Hátrafelé lejt, s nincs mögötte semmi különös, egy lankás rész nyúlik a távoli jegenyesorig, ott szédeleg az országút. Sík vidék, messzire ellátni. Kukoricások, gabonatáblák, napraforgók mindenfelé. Ez a város legszéle, ez az utca a legalsó, párhuzamos az autópálya felé tartó kivezető úttal. A lankás részt jókora területen bekerítették dróthálóval, s azt írták az országút felőli kapujára, hogy Ipari Park. Szerettem volna aláfirkantani, hogy Ipari Sétálóknak, amikor elolvastam. Vagy azt, hogy Ipari Szerelmespároknak és más iparkodóknak. Éppen ráláttam a konyhaajtóból. Szerinted ki lehetett az a barom, aki nekilátott, hogy tönkretegye a park kifejezést? Bizonyára valami ipari úton pallérozott elme. Az Ipari Parkban tudod, mi van? Hát bokrok, padok, sétány, Hülye Király mellszobra egy darab se! Először murvával, kőzúzalékkal leszórt termőföld, amit bekerítenek, később esetleg egy üzem szerelőcsarnoka vagy ahhoz hasonló valami települ rá. Ez az ipari park. Itt mindenkinek elment az agya? Üdv.: Homér Simpson.

A hosszú tüskét növesztő sövényemet az előttem itt lakó helyi zseni telepítette, még a padlizsános korszakát megelőzően, mert tündérkertté akarta változtatni az udvart, vagy minimum parkká, fűvel és díszbokrokkal. A zseniális heregyulladás utáni időkben azonban semmilyen munkára nem volt hajlandó, ezért szívós, kitartó semmittevéssel nem tündérkertté, hanem romhalmazzá változtatta az udvart. A feleségét meg a lakást is romhalmazzá változtatta, miközben válogatott betegségek tüneteit észlelte magán folyamatosan, amikor nem aludt. A sövény azonban nem tartott igényt a gondoskodásra, s ezért most nem is lehetek kellőképpen hálás. Egyedül a jegenyésre néző hátsó kerítés hevenyészett, drótok közé fűzött napraforgószárból s különféle lomokból áll. Én is ide hordtam eddig minden lomot, amit találtam, s azt is, amit létrehoztam a lomtalanítás hosszú hetei alatt.

Az utcai deszkakerítés Tom Sawyer mellett még egy dolgot szokott eszembe juttatni. A kerítésből tekintélyes részt elfoglaló rozoga nagykapu miatt. Fejem naplójában és egy 1972-esben is létezett nagykapu, olyan, amelyik nem fért át az idő rostáján. Avagy: fennakadt emlékezetem szűrőkanalában.

Abban a városban, ahonnan eljöttem, egyszer egy szállodát kezdtek építeni a négy-harmincas kőbányai korában. – Legyen már egy szállodánk, a nemjóját neki! Mindenkinek van már, csak nekünk nincs! A vidám barakkjába bele! Hogy nem lesz vendég benne egy sem? Nem érdekes, építsük akkorára, mint két mau­zóleum egymáson, hogy nagyon sokan tudjanak majd nem lenni benne! A miénk legyen a legnagyobb, amelyikben a legtöbben nincsenek! Rajta hát!

Deszkakerítéssel körbevették a telket a város közepén, aztán adj neki! Csak sokáig tartson! Mármint az építkezés. Márminálunkbabám, ez volt a szokásba. Akkor.

A kerítésre különféle megszívlelendő bölcsességeket meszeltek. A leghosszabb így szólt: ÉLJEN A SZOVJET ÉS A MAGYAR NÉP ÖRÖK ÉS MEGBONTHATATLAN BARÁTSÁGA! Azért véstem örökre a szívembe, mert óriási megelégedésemre a kétszárnyas (monumentális) kapu a megbonthatatlan szót bontotta meg, vágta széjjel, osztotta pontosan kétfelé. Matematikailag nem, de látvány és értelmezés szempontjából igen. A MEGBONT az egyik szárny, a HATATLAN a másik. Óriási szárnyak. A Buran lehetett a minta. A T és a H betű között lógott éjjelente a lakat. Nyilván azért, hogy a sötétség leple alatt véletlenül bele ne épüljön ellenséges nézeteivel valaki a leendő szálloda falaiba.

Tudod, mi az a Buran? Az egyetlen szovjet űrsikló a Challenger mintájára. Ha nem tévedek, ebben a százöt tonna össztömegű Hóviharban, a Buranban lötyögve elférne a Challenger. Mostanság valahol Oroszországban porladozik ez a gigantikus Hóvihar, mert nincs a működtetéséhez semmiféle enyergija. Az Enyer­gija nevet viselte a Burant felemelő hordozórakéta, aminek híján (és minden egyéb energia híján) ez az űrrepülőgép ma már csak szomorúan lógatja az orrát, és átkokat szór a hálátlan utókorra.

Annak a kétszárnyas kapunak ez a masina még nem szolgálhatott mintául, mert nem létezett. A szándék azonban szünet nélkül a levegőben töltötte minden idejét.

Ha folyt a serény munka, akkor a teherautók a lehetetlent valósították meg: a MEGBONTHATATLAN-on jártak ki és be minden különösebb nehézség nélkül. Akár a jóslat vagy a fénysugár az évszázadok pókhálóján.

[…]

Márminálunkbabám

Csermanek Rend? Hát, amikor már voltál, de még nem éltél, akkor működött. Nem sokkal azt követően, hogy a Parlagi viperának átkeresztelt Rákosi viperát visszakeresztelhették volna eredeti nevére, mert nem sértette már a kultuszjogot. A Rákos-patak környékének hüllője ugyanis névrokonságba keveredett egy bizonyos Rosenfeld (utóbb Rákosi) vezetéknevű személlyel, akit az 1848-as honvédzászlókért cseréltek magyarjaink a Vörös Október Hullagyárral a Második Háború után. Rosenfeld azonban nem hagyta annyiban, és újra visszakaptuk, de akkor már újabb csere reménye nélkül. Ez a Rosenfeld elirigyelte a hüllő nevét, majd nyomban meg is szakított vele minden közösséget. Valahogy így. A sértődékeny célszemélyt, ezt a bizonyos Rosenfeldet aztán eldugták egy Gorkij nevezetű településen, amikor végképp lejárt a szavatossági ideje. Ott sunnyogott a csökkenő termelési mutatókat produkáló Vörös Október Hullagyárban, túl az országhatáron, Gorkijban. Ha a Rákosi vipera lett volna a helyében, nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy végül ott harapott a saját farkába. Így azonban csak azt mondhatjuk, hogy a fűbe. Abba harapott ez a Rosenfeld ott Gorkijban, a Vörös Október Hullagyár területén.

A Vörös Október Hullagyár, élve a törvénytelenség reá ruházott jogával, egy Csermanek nevű figurát küldött Rosenfeld helyett, hogy igazgassa már el konszolidáltabb módon a Vörös Október Hullagyár leányvállalatát odaát a Kádár-medencében. És lőn. Megalakult a Csermanek Rend, megalakult az Agyradír Brigád, megalakult a Semmire Való, a Semmire Kellő, a Hasonszőrű meg a Sokegyéb, és ment minden a maga útján. Csermanek főpuritánként igazgatta ezt a rendet, amíg meg nem gárgyult. Ez rettenetesen hosszú ideig tartott. Amikor voltál, de még nem éltél, ilyesmik estek meg e tájon.

A Csermanek Rend azonban fennmaradt az agyradírozottak menhelyeként a főpuritán pusztulása után is. Gagyi Úr és Gagyiné Asszonyság esküszik rá, hogy a rendház nem egyéb, mint maga a földi paradicsom. Béke, barátság, szolidaritás, olcsó élet és élelmiszer, olcsó paradicsom, a vezérlőpultnál új puritán atyával, aki aztán tudja a dolgát. Lovagol az Aranytojást Tojó Tyúkon naphosszat, és fáradtságot nem ismerve istápolja a rászorultakat. Még a gondolkodás terhét is leveszi a szegények válláról! Gagyi Úrnak és Gagyiné Asszonyságnak egyéb dolga sincs naphosszat, mint üldögélni egy barátságos cellában a televízió előtt, és hagyni, hogy a nyál csordogáljon belőlük a maga útján. Márminálunkbabám.

[...]

Szandi-mandi

Meglehetősen kikészültem. Főleg mire hazakeveredtem az igen bonyolult szárazföldi utazást követően. Hogy mi történt? Nem vagyok én történész, különösen most nem vagyok az. Egyedül játszom egy négykezest zongorán, Zamárdi-felsőn, egy murvával felszórt kerthelyiségben. Szandi-mandi annak a zenedarabnak a címe, amit előadok. A Szandi-mandi egy világszám. Klimpírozok összevissza, és közben szidom a murva anyját, mert kavics ment a cipőmbe, de elég laposnak érzem ezt a murvás megjegyzést, így aztán cseppet sem javul a hangulatom.

Centrifugális sarok

A Centrifugális sarok a valamikori Új Symposionban található. Az Új Symposion egy művészeti folyóirat volt néhány termékeny esztendeig. Úgy működött, akár egy centrifugával kombinált életvidám zagyszivattyú. Kicentrifugálta a magyar irodalomból a latyakot. Az egyik rovata viselte a Centrifugális sarok nevet. Újvidéken szerkesztették, egy olyan országban, amelyik ma már nem létezik. Ezt az országot Jugoszláviának hívták. Ma már az Új Symposion sem létezik, így aztán kötésig latyakban gázol a magyar irodalom. Vele is kötésig latyakban gázolna, mert olyan a csillagok állása. A Gondolkodás Kora elmúlt, zokogja a zongora.

Csak nyomom Zamárdi-felsőn ezt a Szandi-mandit, egyetlen félrészeg helyi lakos bóbiskol a vasvázas széken a vaslapos kerti asztalnál, néha felriad, és az Akácos utat követeli Hendrix-átiratban. Nekem az jár az eszemben, hogyan centrifugálhatnám ki a murvát a cipőmből. A vaslap festése többszörösen is kopott, évtizedek arcmásai kandikálnak ki lepattogzott rétegeiből. – Ne légy feledékeny! – mosolyogja a zöld, a fehér meg a barna a vaslapból. Akár egy kivetítő. Egy ilyen vaslapot nézni elmélyülten: az időutazás egyik lehetséges módja.

Nem találom a kulcslyukat a kapukulcshoz, ez a négykezes következménye lehet, de nőhiányom is van. Vagy inkább írjam mindezt a felrobbant kalauz számlájára? Tudod, akit álmomból felriadva láttam kilépni a vagon ajtaján a detonáció pillanatában. Szép kis kaleidoszkóp, csak úgy repdesnek a világ szebbnél szebb törmelékei a fejemben. Az is lehet, hogy a szemem előtt, ezért nem találok bele a kulcslyukba. – Soha ne add fel – motyorogja mögöttem elhaladva Winston Churchill. Egy régi, meglehetősen emlékezetes tanárnőmből sodort szivarból eregeti a füstöt, ahogy eltotyog Sutyek úr otthonának irányába.

Villamos mérést tanított talpig szőrzettel büntetett, kontyot viselő tanárnőnk. Gonosz lélek volt, aggleány. Én mindig otthon szilveszterezem, közölte egy váratlan és indokolatlan kitárulkozásakor velünk a téli szünet előtti utolsó órán. Egyedül élt, még az ördögnél egy fokkal rútabb férfiak sem versengtek azért, hogy párt alkossanak vele. Maga az ördög is elvetette ennek gondolatát. Engem rendszeresen meg akart buktatni, még azokból a tárgyakból is, amelyeket nem ő tanított. Kölcsönös ridegség és ellenszenv. Én neveztem el Bébikomplexnek, a komplex számok iránti mérhetetlen vonzalma és az akkor futó Baby come back című Equals-sláger iránti mérhetetlen ellenszenvének közös nevezőre hozásával.

Arra a szilveszterre legalább harminc kölyök kapott tőlünk bizalmas infor­mációt: Bébikomplexnél szilveszteri buli lesz, nyolckor ott találkozunk! Legalább húszan csengettek azon a szarbarna lakótelepi ajtón nyolc óra tájban, piával, kajával felpakolva. Bébikomplex képtelen volt kezelni a helyzetet, ajtót nyitott, és tökéletesen elvesztette lába alól a talajt. Bezárkózott a fürdőszobába, felvett valami szörnyű drapp kosztümöt, lakkal stabilizálta az emeletes poszátafészket a fején, s megpróbált elvegyülni a felfordulásban. Egyszer van egy évben szilveszter.

Fél egykor hallatszottak az első okádás hangjai a vécéből. Bébikomplex felerősítette a televíziót, az év nagy slágerei mentek. Két óra előtt nem sokkal egy másodikos eminens rontott be a szobába, metálkék színe volt, s mindkét keze csurom vér. – Baj van, baj van! Géza felvágta az ereit a hálószobában, hívjatok mentőt! – azzal rohant vissza a hálószobába, hogy elszorítsa Géza csuklóját. Géza bukásra állt villamos mérésből, de rapszodikus lélekből és szerencséből jelesre. Bébikomplex képtelen volt kezelni a helyzetet, csak helyezgette súlypontját egyik lábáról a másikra, amikor a mentő elrobogott Gézával, s az agyament vendégsereg boldog új esztendőt kívánva további portyára indult. – Ismeri ön a szandi-mandit? – ismételgette az eminens másodikos Herbert von Bikavér karmesteri pálcájának firkáit látva megképződni a hajnali homályban.

Élt, éldegélt, mígnem egyszer, hipp-hopp, meg nem döglött

Vanra Cefre (immáron évtizedek óta a rövidség kedvéért: Som) ott ült a Pláza aljában a thai konyha előtti fehér műanyag széken, csípős-savanyú levest kanalazva. Szokatlanul tiszta drapp vászonnadrágot viselt, szokatlanul tiszta égkék pólóval, a póló mellén pirossal szegett széles fehér csík látszott. Ez fedte a megszokottat. A kócos, vasalatlan, vibráló és szabálytalan Vanra Cefrét, a koboldot.

– El ne mondd, hogy miért vagy itt!

– Pár darab fémpénz miatt. Tudod, nyertem pár darab fémpénzt, aztán most itt vagyok.

Abba a tanya-leporellóba (egy másik lakhelyen, nem ott, a valódi tanyán) egyszer bevezettem a villanyt. Nem papírvillanyt papírvillanykörtével, hanem valódit. A papírház tetején keresztül egy villanykörtét dugtam a papírszobába, és így sokkal jobban látszottak a papírbútorok odabent. A padlón hason fekve gyönyörködtem benne, ott ragyogott előttem az egész papírélet, de egyszer, mire visszajöttem a konyhából, kigyulladt a tető. Ijedtemben rátapostam, tönkrement az egész, és kiment a biztosíték. A leporellóban és az akkori lakásom helyiségei­ben egyaránt megszűnt az áramszolgáltatás. Ekkor dönthetett a válás mellett az a nekem teremtett és örök szerelmemnek egyedül elfogadható papírlány. Nem viselte el, hogy átgázoltam rajta tűzoltás közben.

Vettem magamnak egy csirkemelles akármit, salátát meg sört, leültem Sommal szemben, fogtam a nejloneszcájgot, s olyan mozdulatot tettem a fejemmel, aminek a na mi van? lehetett a szóbeli megfelelője. Tudod, mit vettem észre? Hogy a nyári rekkenő dacára egyetlen légy sem repdes sehol. Annyira műanyag ez az egész, hogy a légy – feltételezem – menten beledöglene pár röpke, Plázában lebonyolított röptébe.

Váratlanul ért, hogy itt találom Somot. Az egyetlen, amiért vágyakoztam vissza abba a városba, ahonnan elköltöztem, ő volt. Se elevenek, se holtak, se tárgyak, se az a piszok sok év, amit ott töltöttem, nem kísértett. Semmi úgynevezett honvágy. Csak ez az egyetlen ember, aki hatvan kilót alig nyomott, mégis képes volt padlóra küldeni, ha úgy ítélte meg, rám fér. Akkor fért rám, amikor renyhén akartam gondolkodni. Egyetlen átlagmegoldás, aztán máris megkaptam a magamét. Persze nem csak ezért hiányzott.

Amióta ideköltöztem, egyszer már meglátogatott. Május elején érkezett, és harmadnap délutánra annyira kiütötte magát, hogy mindenáron át akart harapni egy bicikligumit a Lucifer előtt. A Lucifer falusi kocsma, a bejáratánál két akác, biciklitámasztó vas, minden porcikájában szokványos az egész, de mégsem vonzott. Nem esett messze a lakásomtól, csak a látómezőmből szorult ki. A lustaságom ismerte a saját határait.

Ahogyan lődörögtünk a kora délelőttben, akár két félbehagyott dallam, Som rábökött a homlokzatra: – Én vagyok Lucifer! – Aztán már húzott is magával befelé. Odabent persze nagyon otthonosan érezték magukat a legyek, volt életterük, nem úgy, mint a Plázában.

A biciklik ott támaszkodtak szépen sorban a két fa körül a Lucifer előtt, amikor kinavigáltunk az ajtón. Azt hiszem, közben virágba borultak az akácok.

– Megmutatom neked, hogy milyen kutya volt a Bogár! – markolta meg a karomat Som. – Volt nekünk egy pulink, a Bogár. Már gyerekkorom óta élt, éldegélt, mígnem egyszer, hipp-hopp, meg nem döglött. Ennek a Bogárnak az volt a szokása, hogy minden bicikligumit kiharapott, amelyikhez csak hozzáférhetett. Mindig résen kellett lennünk, nem volt kivétel, nem volt kegyelem. Bogár oldalazva közelített, rezegni kezdett a szája széle, kivillantak a fogai, az ínye, aztán mint a villám! Egy eszelős hörgés, pár fejrángatás, és a gumi máris cafatokban lógott, Bogár meg büszkén elgaloppozott, hátra-hátrapillantgatva. Lefeküdt a bodzabokrához, és lógatta a nyelvét. Megmutatom neked, hogyan csinálta a Bogár!

Som oldalazva közeledni kezdett a biciklik felé, morgott, felhúzta a felső ajkát, forgott a szeme, s egy pillanat múlva ott hevert az egyik kerék mellett, szájában a gumival, és üvöltött. Alig tudtam elrángatni, de abban sem volt sok köszönet, mert amikor sikerült, rögtön elaludt ott a porban a kocsma előtt. Csak akkor tért valahogyan magához, amikor beborítottam egy kanna vízzel. A csapos nem akart vizet adni, be kellett ígérnem egy felest, hogy komolyan vegyen. Ki is jött velem, éktelen röhögésbe kezdett, amikor elmondtam neki, mi történt. Bogár, ébredj, Bogár, rángatta Vanra Cefre és Som vállát felváltva, aztán segített feltámogatni, hogy haza tudjam vinni.

Mikor lehetett neki Bogár nevezetű pulija bodzafával, amikor a Tiszai pályaudvarról érkezett abba a városba, ahonnan elköltöztem? Soha nem beszélt eddig róla, jeles mértékben felkavarodhattak az emlékei.

Marhafartő-mondat

Sutyek úr épp az itatókba töltögette a vizet, melósruha, borotvált ábrázat, kék kötény.

– Hát ez hamar ment! – mért végig tetőtől talpig.

– A galamblevesnek hála, no meg a Kaisereknek!

– Egyszer annyi murcit ittam, hogy a földet ettem a babsorok között. Mindenáron fel akartam ásni a kertet, mert úgy beindultam, őszi purgálás aranyat ér, nosza, csapjunk bele! De egyre csak pofára estem, aztán már fel sem bírtam állni, harapdáltam a földet, haraptam, ahol értem, életem legfinomabb franciakrémesének ízét éreztem a számban. Az én drága anyuskám, az én Gizellám talált rám a mennyei cukrászdámban, valahogyan bevonszolt az ágyra, ráhempergetett, és fél napig várt, míg végre ki bírtam nyitni a szememet. Rettentő kínokat éreztem! Rettentőeket! Akkor az én anyuskám megtöltötte a cuclisüveget meleg, átszűrt marhafartőlevessel, aztán belém csepegtette, a karjában tartotta a fejemet, mint egy kis babáét, gügyögött is nekem, amitől egészen észhez tértem, és másnap kutya bajom sem volt. Akkor vettük a cuclisüvegeket, amikor a Kesét ellés után le kellett vágni, mert betegséget kapott, és itt maradt tizenkét malaca. Azokat etettük az első napokban velük, nyolc életben is maradt. Aztán milyen jól jött az a cuclisüveg, amikor úgy berúgtam a murcitól, mint a disznó. De én imádom a murcit, minden őszön elintézem magamat vele, de földet, azt csak egyszer ettem. A murci kitisztítja az ember testét, teljesen felújítja, jobb, mint bármilyen orvosi kúra – tette le a csüccsös kannát Sutyek úr a barackfa mellett. – Hétkor itt a Vésey Miska, te is jöhetnél segíteni, megdrótozzuk a Kázmért, mert nem bír magával, naponta feltúrja az ólat. Ketten lefogjuk, a Miska meg érti a dolgát, megleszünk egy pillanat alatt. Eddig nem volt ezzel a hülyével semmi baj, de három hete minden áldott nap felforgat mindent. Keresi az aranyeret, vagy mi.

– Ha ezt tudnák Brüsszelben! Megdrótozni egy disznó orrát az EU előszobájában!

– Ez még semmi, de moslékkal etetem, és nem vettem neki műanyag játékokat sem. A kacsákat meg kézzel tömöm, és olyan szűk helyen tartom őket a tömőben, hogy a végén teljesen megtöltik!

– Na, már csak ideig-óráig, új világ jön.

– Aztán majd valaki megnézi, hogy mit csinálok? Bekéredzkedik az udvaromba, és belepofázik a dolgomba? Eltöröm rajta a gereblyenyelet.

Vésey Miska értette a dolgát, Kázmér rettenetesen sivalkodott, de nem tudott bennünket levetni a hátáról, a dróthurkot pedig hamarost rögzítette Miska fogója. – A rohadt életbe – mondta Kázmér szeme, amikor hitetlenkedve és némán állt az ól közepén. – Ha lenne telefonom, nem úsznátok meg szárazon – rázta meg néhányszor a fejét, hátha kiakad orrából a hurok. Ott koccintottunk a bürokrácia feletti győzelemre az óldeszkákra könyökölve. – Mondtam, hogy ne turkálj, mert megdrótoztatlak, de nem hallgattál rám – mondta Sutyek úr a renitens disznónak. – Anyád – röffent egyet Kázmér, aztán megfordult, s szuszogni kezdett, a friss szalmában keresgélve gyógyír után.