Varjúleves

El-eltöprengtem néha, s nemcsak akkor, amikor megkérdezték tőlem, hogy mi lesz belőlem, ha nagy leszek, hanem azon kívül is. S ez az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordult.

Ilyenkor, ha lehetőség nyílt rá, neki is ültem, hogy nyugodtabban tűnődhessem a jövőmről. Nem kis dolog kitalálni, hogy az ember fia merre vegye az irányt, amikor még csak tízéves, vagy éppen annak a közelébe ért.

Arra jutottam, hogy a kanálisparton indulok el. Nem amerre a vonat iskolába füttyög velem, hanem az ellenkező irányba. Amerre még sose jártam.

Becsukom magam után a kaput, s megyek, követve az utam kacskaringóit. Közben majd csak találok magamnak valami munkát, amiből megélek. S csak akkor jövök haza, ha a világban már alaposan szétnéztem, láttam a szélét, a hosszát is.

Anyám és apám is elment annak idején a szülői háztól. Igaz, ahogy a szavaikból kivettem, ők már idősebbek voltak nálam, mikor erre az elhatározásra jutottak, de valamikor nekem is útnak kell erednem. Minél előbb, annál jobb. Azért van az orrom, hogy menegessek szépen utána.

A saját eszemet akartam követni, amire sokan biztattak is: addig lépjek meg, amíg nem késő, mi lenne itt a határban belőlem? Nem arra gondoltak ők, hogy azonnal vegyem a sapkám, hanem majd amikor odajut az idő.

Nem úgy én! Minél előbb fogni akartam a cókmókom, s lépegetni a szántásokon, át a dűlőkön, árkon, bevenni magam a bozótosokba, dombok közé, s menni, amerre fut tekintetem az úton.

Legnagyobb gondom az volt: ha megéhezem, mit fogok enni?

Nyulat, mondjuk. Vízhez hozzá tudok jutni a Zagyvából, majd a Tápióból, ha odaérek. Gémeskút is biztosan akad majd.

Gyufát viszek itthonról, lábast is kötök az oldalamra. Olyan nyúlpaprikást sikerítek, apám a kalapját félrecsapná tőle.

És ha nem sikerül nyulat fogni, mert elszalad? Hiszen bolond lenne megállni. Hogy belekerüljön a lábasba?

Akkor nincs más, tűnődtem el, megyek a fákra. Ott vannak a madárfészkek, bennük a kisszarkák, fióka seregélyek, rigók. Tavasztól őszig van mit ennem. A földön is találni fácántojást, fürjtojást, csak meg kell sütnöm.

Csak tél ne lenne! De akkor meg ott lesznek a varjak! A csúzlival, akárhogy röpdösnek is, eltalálok annyit, amennyi nekem kell. Annyi ügyesség csak kitelik tőlem. Azok akkor már biztosan nem kárognak többet.

A főzés tudománya még nem volt a fejemben, hiába ott nőttem fel a tűzhely mellett. Elhatároztam, hogy anyámat ráveszem, tanítson meg, mit kell tenni az edénybe, hogy finom ebédet, vacsorát lehessen kanalazgatni belőle. Még meg is dicsér majd az igyekezetemért, gondoltam. Aran fia vagyok én őneki, simogatja meg a fejem. Így szokta mindig mondogatni, ha valamit a kedvére teszek. S ez az igyekezet bennem most biztosan a kedvére lesz.

Nem azt akartam kitanulni, hogyan kell krumplilevest rottyantani a tűzhelyen, vagy mákos tésztát összemesterkedni, mert rájöttem, ezekhez két-három lábas is kellene, aztán paprika, liszt, mákdaráló, egyebek. Én meg nem akartam az egész konyhát magam után húzni.

Bár az sem lenne utolsó dolog! Amerre mennék, a kéményével ott füstölne mindig utánam. Ha kellene valami, csak beszaladnék az ajtón, s kéznél lenne.

Azt szerettem volna, ha anyám arra tanít meg, hogyan kell húslevest főzni. Mert zöldséget, ami kell bele, találnék itt-ott a határban. Ha megfogom a szárát, már kívánkozna is kifelé a földből. Hadd jöjjön akkor, ha annyira akar, úgy lennék vele.

Csak csirkehúst nem találok majd. Ahhoz csirke kellene. A disznóhúshoz disznó. Sündisznót ugyan lelhetek majd, ha szerencsém van. De annak milyen kicsi a sonkája! Különben meg mire megérkeznek a hidegek, úgy beveszik magukat valami zugba, nincs ember, aki rájuk akad. Marad a fácán. Csak ne repülne olyan gyorsan! Akkor mit lehet télen a leghamarabb elkapni, s amiből a legtöbbet látni? Csakis varjút!

Az is madár, gondoltam.

A galambnak milyen jó íze van! A fogolymadárnak is. Akkor a varjúnak mért ne lenne?

Elébe is fordultam anyámnak, hogy nekünk mikor főz már varjút?

Hirtelen nem is tudott mit válaszolni. Csak nézett rám, hogy mit kérdeztem? Jól hallotta?

– Azt is szeretném, ha megtanítana, hogy kell megfőzni – folytattam.

Hogy miért épp varjút, alig tudtam mit kipiszkálni a fejemből. Az igazat nem akartam tudtára adni, maradjon az én titkom.

– Több csirke megmaradna, többet tudna eladni – motyogtam végül. Majd fölvetettem büszkén a fejem, hogy na, mit szól hozzá? Milyen jót találtam ki?

S ezen az úton szaladt tovább az eszem:

– Jobban gyűlik a pénze – egészítettem ki a mondandómat. Hamarabb tudnak megint földet venni. Amit úgyis betagosítanak hamarosan, tettem hozzá magamban, de erről most nem szóltam. Úgyse tudnám meggyőzni. Mások se tudják, nem még én!

– S te akarod megfőzni? – kérdezte anyám.

– Én hát! Magának azt se kelljen!

El voltam ragadtatva magamtól! Pénzt hozok a házhoz, s még segítségére is leszek. Csak az kell, hogy megtanítson a húsleves főzésére. Előre hallottam, amint mondja majd apámnak: el nem hiszed, milyen aran fiam van énnekem. Főzni tanul!

Lelkesedésemben a fellegekben jártam, azon is túl. Nem úgy anyám, aki csak állt a nyári konyha előtt, s igyekezett kijózanítani.

– S honnan veszel varjút?

Nem a piacról, elhiheti.

– Majd fogok! – vágtam hetykén a szemébe.

– De aztán meg is eszed! – figyelmeztetett.

– Megeszi azt még maga is!

Anyám erre megadta magát. Mit vitatkozzon velem? Úgyse lehet észhez téríteni. Látta rajtam: olyan messze járok én már, abból a messzeségből aligha tud hazaszólongatni. A fejőszékre is hiába állna föl.

Hiába bizony! Mert már szaladtam is a csúzlimért, amit a közelben lakó Mengyi szomszédtól – a szüleim hívták így – könyörögtem el, hogy az nekem menynyire kellene.

– És nekem nem kell? – nézett rám Mengyi szomszéd.

Ezzel zavarássza el a madarakat, ha meglepik a kertet. Közéjük ereszt egy követ, azok meg hanyatt-homlok menekülnek.

– De nekem akkor is kell az a csúzli! – akaratoskodtam.

– De visszaadod? – próbált egyezkedni.

– Vissza hát!

De már akkor tudtam: most látja utoljára, nekem kell az jobban, nem őneki. Terka nénémmel ott lakik a vasút mellett, az őrházban, ahol annyi kő van, mint a szemét, dobálja kézzel a madarakat! Ő az erősebb.

Nekem még segítség kell ahhoz, hogy földre tudjam ütni a varjút. Nem olyan madár az, hogy kiül nekem az ágra, s várja, hogy fogjak egy rögöt, s eltaláljam vele a mellényét. Vigyáz az arra, nehogy lesegítsem róla.

A csúzlit kimarkoltam az ereszből, mert oda dugtam el, Mengyi szomszéd, ha átjön, nehogy megakadjon rajta a szeme, s visszakövetelje.

Betettem a nadrágom korcába, s indultam a vasút mellé, a kabátzsebbe köveket gyűjteni. Ha meglátok egy károgó madarat, ne akkor kelljen keresgélni. Célozhassak egyből.

Mikor ezzel megvoltam, elkezdtem forgatni a fejem, lássam, merről száll varjú. Egyelőre semerről. Hallottam messziről a károgást, de menjek neki a szántóföldeknek? Nedves, ködös idő volt, Rékas felől már közeledett a tél. Érezni lehetett.

Úgy gondoltam, inkább a varjak jöjjenek erre, ne én kóboroljak utánuk. Nekik könnyebb tán, nem nekem! A levegőben ők nem sározzák össze magukat.

A leskelődésre a fél napom ráment. A feketekabátosok azonban felém se néztek. Úgy látszik, nem kívántak velem találkozni. Láttak már eleget a ház körül.

Láthattak, szó se róla. De nem csúzlival a markomban. Azzal szeretném én őket összeismertetni. Ha lekárogtak eddig, mit tehettem? De most, amikor repül a kő, ahhoz mit szólnak? Akkor legyen olyan nagy hangjuk!

A szárnyukkal is mindig csak legyingettek rám. Ezután legyingessenek!

Eldöntöttem, nem várakozok tovább, a vasút mellett elgyalogolok a koronafák felé, ott fészkük is van, bár ilyenkor már nem ülnek benne. Fáznának biztosan, s inkább szétszóródva a határban röpdösnek.

Röpdösnék én is sokszor, amikor a talpamat már nagyon süti a hideg. Szárnyam híján azonban be kell érnem a toporgással, amit a szüleim szoktak ajánlgatni. Pedig én inkább a melegen szeretnék olyankor lenni, nem a lábamat táncoltatni. Azt a lakodalomban kell.

Közelebb érve a koronafákhoz, most mégiscsak láttam a közelükben körözni néhány fekete madarat. Csak el ne riasszam őket! Lehúzódtam az árokba, s ott próbáltam megközelíteni őket. Nagyon nem mertem csörtetni a kiszáradt lósóskák, méteres szamárkórók között, nehogy elriadjanak tőlem. Járják ők csak nyugodtan a levegőt.

Már vettem volna kezembe a csúzlit, hogy hamarosan működésbe hozom, mikor a hátam mögött füttyentés harsant: a délutáni munkásvonat jött, majd csattogott el mellettem.

A varjakat, lehettek vagy négyen-öten, nem nagyon zavarta, hogy vonat siet el a síneken. Följebb szálltak ugyan, de aztán visszaereszkedtek újra a fák magasságába, sőt egyik-másik letopott a szántásokra is.

Az egyik levesbevaló ügyesen épp felém lépegetett. Hadd lépegessen csak, s a csúzliba kis darab követ helyeztem. S aztán, mikor közelebb ért, durr! A madár fölrebbenve a szántásról bucskázott egyet, s elhúzott a fejem felett.

De még ha csak azt tette volna! A farka alól fröccsintett egyet felém. Jó, hogy nem talált el. Dühömben elkezdtem vaktában parittyázgatni a varjakat, egyik követ röpítgettem a másik után.

S az eredmény? Lógó orral ballaghattam hazafelé. Közben azon töprengtem, mit mondok otthon. Miért nem sikerült varjút lőnöm? Milyen vadász az ilyen? Megvolt a véleményem magamról.

S ha akkor is így járok, mikor már elmentem országnak-világnak? S a varjak tojnak rám? Akkor mit szólok? Akkor majd nem is eszem?

Már éppen az életemről is kezdtem lemondani, mikor arra lettem figyelmes, hogy valami csapkolódik az árok alján. Mi lehet az, keltette fel a kíváncsiságom. Közelebb érve, amit láttam, el se akartam hinni. Egy varjú vergődött, dobálta magát a fűben.

– Hát te? – léptem oda hozzá.

Mikor nyúltam volna feléje, hogy felsegítsem a földről, ilyen hidegben még majd fölfázik, amilyen hangot az kiadott a torkán, egészen elszörnyedtem. Olyan rikácsolást csapott, azt hittem, mindjárt tüzet is okád.

El is csodálkoztam kicsit: segíteni szeretnék, s nem is tetszik neki.

Ha ő így, akkor én meg amúgy. Hátulról próbáltam megmarkolni. Erre megfordult, s olyat csípett a kezem fejébe, hogy eljajdítottam magam. Elöntött a pulykaméreg: nehogy ő akarjon már megenni engem!

S most már két kézzel estem neki. Az egyikkel a nyakát kaptam el, a másikkal a szárnyát. A lábával aztán úgy kapálózhatott, ahogy akart. Abba én már nem szóltam bele.

Vittem hazafelé a varjút. Belöktem nagy büszkén a léckaput, s mutattam boldogan anyámnak, hogy nézze, mit hozok! Látja-e?

Szentül meg voltam győződve róla, hogy ez az a varjú, amelyiket célba vettem, mikor lépegetett felém a szántáson. Nem is lehet másik. Repült valamenynyit, s csak azután esett le a levegőből.

– Nekicsapódhatott a telefondrótnak – nézegette a madarat anyám.

Felhorkantam erre: hogy mondhat ilyet! Miért nem hiszi el, hogy én lőttem meg? Magától nem esik le az árokba, hogy ott hemperegjen.

– Nézze meg! Még vérzik is a szárnya, itt találtam el – mutogattam, és sürgettem, hogy álljon neki megkopasztani, tegyük fel főni. Mire beesteledik, lehessen tálalni.

A vödörrel már szaladtam is a kútra, vettem a piros fazekat, öntöttem bele a vizet, tettem a sparheltra melegedni. Most mondani se kellett, hoztam a tűzrevalót az udvar végéből. Közben összetalálkoztam apámmal, a létrán épp lejött a szárkazalról, annak a tetejét igazgatta, be ne ázzon télen.

– Te hova szaladozol annyira? – szólt rám.

– Képzelje, varjút főzünk!

– Az jó lesz! – nevette el magát.

– Nem hiszi?

– Én ne hinném? Legalább jóllakik a kutya!

Jóllakik ott ő is, majd meglátja, gondoltam magamban. A csontról csak úgy szopogatja majd a húst, a petrólámpa is örömmel nézi majd a falról.

A kopasztáshoz anyám a konyhában látott hozzá, de aztán kijött az ajtó elé. Azt a szagot, ami akkor csapott fel a tálból, mikor varjú komára ráöntötte a forró vizet, odabent még az ő orra se bírta. Az enyémet is csavargatta, de próbáltam szótlan maradni, nehogy eszébe jusson: tépjem én a tollát.

Inkább a sárgarépát, karalábét pucoltam, két krumplit is mellé, az is legyen a levesben.

Mikor a madarat kibelezte anyám, valahogy fel tudta vágni a melle húsát, kérte, hogy a kamrából hozzak már valami szerszámot, a késsel nem tudja elvágni a szárnyát, s a két lába se akarja az igazságot: balta kell neki.

Rögtön megfordult a fejemben: kell akkor az az útra is.

Végre a nagy fazék fönt volt a tűzhelyen, főhetett a húsleves. Anyám utasítására sót tettem bele, s elkezdtem tüzelni alája. Ha csak ennyiből áll a főzés, akár már a tavalyi eszemmel is útnak eredhettem volna.

Máskor, amikor felforrt a víz, kezdtek jó illatok szálldosni a konyhában. Most amit éreztem, egyáltalan nem hasonlított hozzájuk.

– Mi ez a büdös? – emelte fel a fazékról a fedőt anyám, amikor bejött odakintről. Kiszaladt egy pillanatra, ránézni a jószágokra.

Nem mertem mondani neki, hogy nekem is gyanús, amit érzek.

Mikor újra kiment, a levesbe gyorsan tettem még egy fél kanál sót, aztán még egy másikkal, majd paprikát, majorannát, borsot szórtam bele, mindent, amit találtam a fűszertartóban, hátha végre kellemes illatok jönnének a fazékból. Közben kinyitottam az ajtót, hogy az orromat fintorogtató szagot kieresszem az udvarra.

Aztán néztem az órát, mennyi ideig kell még főzni, hogy készen legyen az étel. Odakint már teljesen besötétedett. Vártam, hogy visszajöjjön anyám, s megnézzük, puha-e már a hús. Ennyi idő alatt csak megfőhetett.

– Idő kell még ennek! – mondta, mikor az asztalfiókból kivett villát próbálta a varjú húsába beleszúrni. Muszáj volt újra tűzrevalóért mennem, mert rájöttem, nem most lesz az még, amikor hozzáláthatunk a vacsorához. Addig füstölöghet órákig is a kémény. Pedig már kezdett panaszkodni a hasam, hangosan korgott a kabát alól.

Csak apám ne jönne még be, izgultam. Ő nálam is éhesebb tud lenni. Mindjárt a tányért keresné az asztalon, hogy mikor eszünk már? Egyre sebesebben raktam a csutkát, gallyat a tűzre, hadd lobogjon, az étel meg hadd rotyogjon!

– Mit főztök ti?! – reccsentett ránk aztán, mikor betette lábát a küszöbön. – Dögöt?

A szagra értette, mert azt csak nem tudtam kiszellőztetni a konyhából. S amitől a macska is kifordult az ajtón, elment hátra, a kazlak felé. Mi meg behúztuk anyámmal a nyakunkat, s hallgattunk. A villával hiába néztük meg újra, hogy megfőtt-e már a varjú, olyan kemény volt továbbra is, mint a kő.

– Lehetett az már százéves is! – ült le apám a székre. – Hozzatok nekem szalonnát, kenyeret! Ne akarjatok velem varjút etetni!

Én továbbra se szerettem volna letenni arról, hogy megkóstoljam a húsát, s persze a levest is. Akármilyen sós, borsos is. Ha nyakamba veszem az országot, mi lenne velem, ha már az első akadálynál megtorpanok? Akkor mikor jutok messzire? Soha? Jobban teszem, ha itthon maradok?

Még akkor is raktam csutkát a tűzre, mikor készülődtünk lefeküdni, hátha reggelre megfőne a hús. De bizony nem főtt az meg akkorra se. Anyám fogta magát, s amit főztünk, odaöntötte a kutyának, majd az megeszi.

Meg! Fenézett. Megszagolta, s azzal visszakullogott az óljába. Ott volt a lábasában még délben is.