×

Teória és irodalomtörténet

S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai – A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban

Horkay Hörcher Ferenc

2006 // 04
A recenzens helyzete nem tartozik szorosan egy-egy kritikához, az leginkább magánügy. A jelen dolgozatban azonban e helyzetnek jelentősége van – a mondandó vonatkozásában, ezért érdemes rá utalni. Mivel az évek során az irodalomtörténet gyakorlati művelésétől távolra sodródtam, irodalomtörténeti szakmunkákról alkotott benyomásaim szükségszerűen madártávlatból készült pillanatfelvételekhez hasonlóak: elnagyoltak, általánosítóak, és inkább a nagyobb mozgásokra érzékenyek, mintsem az aprómunkára, mely oly fontos része a filológus hivatásának. Ha van egyáltalán jogosultságuk, e röptében készített alkalmi kommentárok esetleg annyiban érdekesek, amennyiben az általam művelt tudományterület, a (politikai és esztétikai) eszmetörténet megfontolásait tudják hasznosítani egy idegen, de rokon tudományterületen (fordítva is igaz ez, hisz számomra az adja e munka igazi érdekességét, hogy az irodalomtörténet újabb fejleményeit hasznosíthatom saját vizsgálódásaimban is).

Az irodalomtörténet teóriáinak helyzete

Az irodalomtörténet területei közül a teoretikus igényesség eleddig a 20. századi irodalom történetével foglalkozókra, valamint a régi magyar irodalom kutatóira volt – más-más okból – jellemző. A modern irodalom szakembereit az általuk vizsgált irodalmi jelenségek szembetűnő teoretikus alapozottsága késztette erre az igényességre. A régi magyar irodalom kutatóit pedig az általuk kutatott korszak alkotóit jellemező irodalomszemlélet távolba vesző természete, idegensége inspirálta elmélkedésre. Úgy tűnik, a reformkor és a kiegyezés kora, együttvéve a 19. század irodalma épp azért bizonyult teoretikusan kevésbé érdekesnek, mert túlságosan is érthető s persze meghaladottnak vélt irodalomeszmény jegyében született. Kölcsey, Petőfi és Arany százada nyelvileg és gondolatilag egyaránt túlságosan is átlátható, ezért elméleti szempontból bizonyos fokig unalmas is volt.

Másfelől, a 19. század irodalma a 20. század politikájának lett áldozata –
a magyar irodalomtörténet sajátos közegében. Természetesen a népies–urbánus vitára kell gondolni ebben az összefüggésben – ez a politikai céllal felépített, teoretikusan nem éppen kifinomult 20. századi értelmezési keret a saját képére formálta közvetlen előzményét, a 19. század irodalomtörténetét is. E torzító tükör ’45 utáni kizsákmányoló használatának eredményeként egyfelől a népiesség költészete a szocialista embertípust jellemző gondolkodásmód első megnyilvánulásaként jelentkezett a hivatalos irodalomtörténetben, másfelől viszont a népies költészet halálához vezetett – legalább Illyés Gyula halála óta, a kortárs irodalomban.

S. Varga Pál monumentális munkája, A nemzeti költészet csarnokai e kétféle szempont figyelembevételével értelmezhető. Egyrészt egy újfajta teoretikus igényesség szólal meg benne, mely a modern irodalomelméleti viták és a régi magyaros teoretikus megközelítések tanulságaira építve, a 19. század egészére nézve páratlan alapossággal és tudatossággal próbál elméletileg megalapozott keretet adni az irodalomtörténeti mozgások értelmezéséhez. E törekvés mindenképp a mű egyik legfontosabb érdeme. Másfelől a népies–urbánus problematika meghaladására tett kísérletnek is tekinthető, hisz alcíme szerint megpróbálja „a nemzeti irodalom fogalmi rendszereit” rekonstruálni „a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban”. E célkitűzés is tiszteletre méltó, szakmaisága és politikamentessége okán. Ám a szükségszerűen felületes (mert a nüanszokat értelmezni nem tudó) olvasó számára úgy tűnik, e tekintetben S. Varga bizonyos fokig foglya marad az általa meghaladni kívánt keretnek. Ám tartsunk sorrendet. Az alábbiakban először röviden összefoglalom S. Varga tájékozódását és célkitűzését. Ezután fogalomrendszere belső feszültségének kérdését tárgyalom. Végül két konkrét példán keresztül próbálom megközelítésmódja vitatható téziseit megmutatni.

S. Varga irodalmi érzékenysége

Minden irodalomtörténet alapja a szerző irodalom iránti fogékonyságának sajátos, csak rá jellemző jegyeinek együttállása. Ha röviden kell jellemeznem S. Varga e könyvből kirajzolódó érzékenységét, akkor talán teoretikus vénája, olvasásmódjának evidens történeti érdeke és az irodalom-historiográfia iránti érdeklődése a legfeltűnőbb. Hadd mondjak valamit mindhárom nevezett tulajdonságáról.

S. Varga jó iskolába járt. Az irodalomtudományban is hű képet alkothatunk egy szerző szellemi tájékozódásáról úgy, hogy mesterei és az általa fontosnak vélt szerzők névsorán végigtekintünk. S. Varga e kötetet Barta Jánosnak és Csetri Lajosnak ajánlotta. Ők ketten a közelmúlt, a 20. század második felének irodalomtörténészei között talán abban a tekintetben kapcsolódnak össze, hogy filozófiailag és bölcselettörténetileg képzett, az irodalmat filozófiai igénnyel (is) megközelítő szerzők voltak. Ráadásul ez a bölcselő hajlamuk nem a marxizmus jegyében fogant. Imre László írja Bartáról: „tagadásra épült tanulmányok” szerzője volt (itt a tagadás tárgya természetesen a hivatalos ideológia). Ugyancsak fontos tulajdonságuk volt az újragondolás: az, hogy hajlamosak voltak a bevett sémákat a gondolkodás történetének fényében újra megvizsgálni és jobb kérdésekre pontosabban és történetileg is hitelesebben válaszolni. Barta, aki a debreceni egyetem oktatójaként közvetlen elődként is szolgálhatott S. Varga számára, egyben összekötő láncszem volt egykori mestere, Horváth János felé, akinek népiességfogalma S. Varga legfontosabb kategóriája, a hagyományközösségi paradigma irodalomszemléletének legfőbb előzménye. Az elméleti munka során saját bevallása szerint tájékozódását olyan kortárs irodalomtudósok határozták meg, mint Szegedy-Maszák Mihály és Szörényi László, saját korszakának kutatásában pedig Korompay H. János és Szajbély Mihály írásaira támaszkodott leginkább.

Hogy mit értek S. Varga érdeklődésének történeti érdekén, azt talán a következő paradoxonnal érzékeltethetem. S. Varga számára az irodalom mindvégig „kortárs” élmény marad, olyasmi, ami nekem itt és most fontos – és épp ez adja írása történeti hitelét. Nem homályba vesző ködlovagok visszaidézését tekinti feladatának, hanem élő és gondolkodó kortársak vitáját idézi fel – persze úgy, hogy többet lássunk meg az egyes vitapartnerek gondolkodását meghatározó előfeltevésekből, mint amennyi maguknak is világos lehetett. Történeti módszerének e sajátosságát a következőképp fogalmazza meg a szerző: „az alábbi elemzés főbb szereplői a legkiélezettebb vitákban s a legkülönbözőbb beszédhelyzetekben is (akaratlanul) bizonyos előfeltevések szerint reagáltak; mondhatnám úgy is, hogy szövegeik eredeti kontextusának egy lényeges szegmentumát az a – rárakódott értelmezések miatt azóta nehezen hozzáférhető – paradigma vagy paradigmatikus szempontból határozott jelleget mutató fogalmi rendszer jelenti, amelyhez tartoznak.” Vagyis a konkrét történeti szembenállások mögött a történetileg meghatározott összefüggések, a kölcsönös kapcsolódások foglalkoztatják, a különféle hagyománytípusok összemérése érdekli.

Ez pedig azt jelenti, hogy az irodalmat nem pontszerűen izolált teljesítményegységek sorozataként látja, hanem nagyobb értelem-egészek alkalmi megtestesülési soraként. Szerinte e mögöttes irodalmi előfeltevés-rendszerek vagy paradigmák magukban is érdemesek figyelmünkre, hisz ezeket megismerve az alkotók mondandóját is jobban megérthetjük. S. Varga irodalmi érdeklődésének e vonását neveztem fentebb irodalom-historiográfiai tájékozódásnak. A kötetében rekonstruált nemzeti költészeti csarnok ugyanis több szempontból is „felülnézetből” jelenik meg e kötet lapjain. Egyrészt mert S. Varga figyelme középpontjában a korabeli irodalomteoretikusok és irodalomtörténészek vitái állnak, s nem a szépirodalmi művek. Másrészt mert e vitákat nem elsősorban egyedi álláspontok összeütközéseként, hanem hagyományok csatájaként látja-láttatja – külön is utalva rá, hogy egy ilyen táborba rendeződés a mai irodalmi életnek is alapvető meghatározottsága.

Az igazság az, hogy míg a szerző irodalomszemléletének jellemzésére fentebb általam használt három fogalom közül az első kettő minden bizonnyal támadhatatlan és értékes, addig ez utóbbi megközelítésmód veszélyeket rejt magában. Nemcsak a sommás ítélkezés, egyfajta akadémikus klasszifikáció réme fenyeget – e veszélyre maga is utal, amikor a bevezetőben tisztázza, hogy az általa körülírt három gondolkodási mintázat ideáltípusként értendő, nem tényleges, történetileg tisztán is tetten érhető tényként. Nagyobb veszély, hogy valamifajta – erős szóval – „elfogultság” benyomása keletkezhet: mintha a történeti rekonstrukció célja egy történeti hagyomány revideálása lenne. Bár ilyen törekvést sehol sem mond ki a szerző, a klasszifikáció módjával valami hasonlót sejtet.

A nemzeti irodalom versengő fogalmai

S. Varga kötetének célja a nemzeti irodalom fogalmának meghatározása és a meghatározás körüli elvi viták bemutatása, elsősorban a 19. század irodalmában. Teoretikus elmeként a szerző először az alapokat fekteti le (mi a nemzet, mi az irodalom, mi a nemzeti irodalom), majd erre építve módszeresen előrehaladva jut el a részproblémák tárgyalásáig, a vitapartnerek sajátos kontribúcióinak elemzéséig s ezen elemzéseken keresztül a vita dinamikájának érzékeltetéséig. Álláspontja szerint a könyv által felvetett kérdéssel kapcsolatban három ideáltipikus válasz van jelen a korszakban, ezeket rendre az államközösségi programnak, az eredetközösségi narratívának és a hagyományközösségi paradigmának nevezi. E kifejezések nem a történeti anyagot jellemző diskurzusból származnak, hanem elsősorban Szűcs Jenő nagy ívű történeti munkáinak tanulságait összegzik. Sajnos S. Vargának e historiográfiai választása kevésbé szerencsés, mint az irodalomtörténetelméleti vonzódása. Szűcs Jenő kategóriái mai szemmel nézve túlságosan is magukon viselik saját koruk, a hetvenes évek hazai történettudományi-politikai közegének hordalékait. Míg egykor csakugyan gondolatmozgató és tiszteletre méltó volt Szűcs intellektuális teljesítménye, mellyel meghaladta a Kelet–Nyugat szembeállítást, és a magyar történeti fejlődést egy idealizált közép-európai modell keretei között tudta vizsgálni – egy új irodalomtörténeti modell alapjaként meglehetősen sovány hátteret jelent ez a kategóriarendszer. E hiányosság folyományaként pedig S. Varga rendszere aránybeli torzulásokat szenved. Az államközösségi programmal (vagyis azzal az elképzeléssel, mely szerint az irodalom nem nyelvi, hanem állami határok szerint határozódik meg) alig több mint hetven oldalon foglalkozik a szerző. A nemesi nemzetfogalomra építő eredetközösségi narratívát egy másik kutató (jelesül a közelmúlt egyik leginvenciózusabb irodalomtörténésze, Dávidházi Péter) eredményeire hivatkozva még rövidebben, mintegy negyvenoldalnyi terjedelemben érinti. Végül a láthatólag szívéhez legközelebb álló hagyományközösségi paradigma (mely Horváth János népiességfogalmának kitágítása, s itt a – nemzeti és szóbeli – hagyomány koncepciójára épül rá) két főfejezetben, több mint háromszáz oldalon keresztül bontakozik ki. Mindezen aránytalanságot azért is furcsállhatja az olvasó, mert a szerző által adott indoklás („Ennek nemcsak az az oka, hogy ez a legkoherensebb és legkidolgozottabb a három rendszer közül, hanem az is, hogy jelentősége ellenére elfeledetté vált”) nem különösebben meggyőző, s mert máshol maga szögezi le, hogy „a 20. században a hagyományközösségi paradigma továbbéléséről nem lehet beszélni”. Az viszont a szerző mentségére mindenképp felhozható, hogy e paradigma (vagyis a hagyományközösségi alapú irodalomszemlélet) vizsgálata ma is korszerű módszerrel és szakirodalmi háttérrel és elméleti igénnyel csakugyan újszerű, mi több, párját ritkítóan igényes. Mind az előzmények tárgyalásában, mind a kiemelt szerzők gondolkodásmódjának ábrázolásában S. Varga idehaza még szokatlannak tűnő, biztos elméleti háttérrel és összehasonlító szemlélettel jár el. Ám ez csak még inkább sajnálatossá teszi, hogy saját paradigmái szigorának foglya marad.

Két példa

Az első példa mindjárt e paradigma első kulcsfigurája, Kölcsey Ferenc. Bár kétségtelen, hogy Kölcsey irodalmi hatásának egyik fontos összetevője, amit hagyományosan a romantika gondolkodásmódjának nevezünk – s ezen belül is csakugyan kiemelkedő jelentőségű számára a nemzeti hagyomány. Ám meggyőződésem szerint Kölcsey nemzetfogalmára sokkal nagyobb hatása van a kor politikai nemzetfogalma, mint az irodalmi nemzetfogalom – s ha ez igaz, akkor mélyebben gyökerezik az az antik római mintát imitáló, elsősorban a vármegyék színterén zajló, nemesi kultúrában, amit S. Varga saját rendszerén belül leginkább az eredetközösségi narratíva ír le. Az érzelem és a képzelőerő jelentőségének fontossága az antikvitást újraértelmező humanista retorikai hagyományban éppoly fontos, mint a romantikában – vagyis az „érzékenység” hangsúlyozása nem feltétlenül teszi Kölcsey gondolkodásmódját olyannyira „modernné”, mint ahogy az S. Varga kategóriarendszerében látszik. Kölcsey értelmezhető úgy is, mint aki e tekintetben még szorosabban kapcsolódik a 18. század hagyományához – még ha azon belül joggal vélelmezhetünk is rousseau-ista (republikánus) vonásokat gondolkodásában. Ebben az interpretációs keretben nem a herderi szemlélet, hanem az antikizáló humanizmus nagy európai hagyománya lesz az, ami Kölcsey nemzeti hagyományokra figyelő gondolkodását befolyásolja. Bár valóban felteszi a kérdést: „Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében?”, példái beszédesek – a nemzeti történelmet a kora modernitásra jellemzően, a bevált antik példákon keresztül értelmezi: „Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.” Vagyis joggal állítható, hogy Kölcsey nemzetszemlélete s a nemzeti irodalmon belül az eredeti, tiszta poézis iránti elfogultsága nem sokban tér el a vicói és rousseau-i eredeti ártatlanságkultusztól, mely az antik aranykormítoszok egy változata, s mely olvasatomban sokkal inkább köthető a schilleri klasszicizáló felosztáshoz (naiv és szentimentális költőtípusra), mint a nemzet újfajta, herderi–schlegeli megközelítéséhez.

A másik példa arra, hogy a lehetséges irodalomértelmezések leszűkítése egyetlen oppozícióra (hisz az államközösségi program a 19. század elején befullad) és azon belül a hagyományközösségi paradigma piedesztálra állítása mennyiben vitatható, maga Arany János. Hisz hiába van igaza abban S. Vargának, hogy Arany nemzetieposz-kísérlete „nem tartozik az eredetközösségi paradigma nagyszámú eposzkísérletei közé”, Arany költői fejlődésének e zsákutcája nem értelmezhető kizárólag a hagyományközösségi paradigma belső dinamikáján keresztül. Legfeljebb negatív minősítéssel tűnik ez lehetségesnek. Vagyis: ha a hagyományközösségi paradigmát legkövetkezetesebben védelmező Erdélyi és Gyulai hatásának (is) tudjuk be Arany anakronisztikus igyekezetét „a népies epos” megírására. A külső szemlélő számára továbbra is sokkal több a közös vonás a Zalán futása és az Arany-féle eposztöredékek műfaji törekvései között, mint amennyit S. Varga rendszere megengedne.

Összegzés

Mint említettem, S. Varga vállalkozásának feszültségét kategóriarendszerének szűkösségében és (többnyire látens) értéksugallatában látom. E kategóriarendszer viszont éles ellentétben áll a módszertana egészét jellemző alapos elméleti felkészültséggel és a részletvizsgálatokban megnyilvánuló filológiai elemzőmunkájának finomságaival. S. Varga bölcselet és irodalom viszonyának a magyar irodalomban ritkán tapasztalható egységét tudja létrehozni, s bátor kezdeményezőkészséggel jelöl ki új értelmezői utakat. Ezért, bár kategóriahármasa érzésem szerint vitatható marad, kezdeményezése a 19. század irodalmának teoretikus igényű átfogó megközelítésének első komoly és példaadó kísérlete az utóbbi néhány évtizedben. (Balassi Kiadó, Budapest, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben