×

Szakmaiság és ismeretterjesztés

Alföldy Jenő: Arany öntudat – József Attila-tanulmányok

Vasy Géza

2006 // 04
A József Attila-centenáriumi év egyik első kiadványa volt Alföldy Jenő tanulmánykötete. E mű beleilleszkedik abba a sorba, amely József Jolán (1940), majd Németh Andor (1944) könyveinek megjelenése óta, de igazából a hatvanas évektől kezdve egyre folyamatosabban és egyre több folyóiratban publikált tanulmánnyal kísérve gazdagítja a szakirodalmat, s amelyben a könyvek száma is körülbelül százra tehető már. Másrészt és magától értetődően szerves része Alföldy Jenő több évtizedes kritikusi, irodalomtörténészi, tankönyvírói munkásságának. Szándékosan említettem itt felsorolásszerűen ezt a háromféle, de egymással szoros kapcsolatba hozható tevékenységet. Mivel nemzedéktársa vagyok a szerzőnek, talán szabad többes szám első személyben fogalmaznom: ifjúkorunkban, a hatvanas években a „zsurnálkritikát” a „marxista”, az ezredfordulón pedig a „posztmodern” irodalomtudomány nézte le, olyan sikeresen, hogy a szélesebb, azaz nem szűken szakmai közvélemény számára való kritika szinte teljesen kihalt. A szakmától el nem tántorodó, igényesebb kritikusok amúgy is törekedtek arra, hogy monográfiákat is írjanak, többen kortárs vagy majdnem kortárs szerzőkről. Több kritikagyűjteményének megjelentetése mellett így tett Alföldy Jenő is, aki Benjámin Lászlóról, Kálnoky Lászlóról kétszer is, majd Csanádi Imréről írt könyvet, olyanokról tehát, akiket személyesen is ismerhetett, akikről korábban kritikákat írhatott. Részben illik e sorba még az Illyés-centenárium alkalmából kiadott műelemzéskötete is. A szerző első nagyobb munkája semmiképpen sem kortárs alkotóról az Arany öntudat, amely József Attila-tanulmányok gyűjteménye.

Életkorából következően Alföldy Jenő az 1956 utáni években kerülhetett közelebbi befogadói kapcsolatba József Attila költészetével. Ír arról ebben a könyvében s más írásában is, hogy e költészet hivatalos iskolai és ismeretterjesztő szintű bemutatása mennyire sematikus volt a szocializmus korszakának első évtizedeiben. Valóban így van, de számunkra talán mégsem meglepő, hogy mint 1938 óta minden nemzedék irodalomra fogékony része, a mienk is megtalálta az „igazi”, azaz a „teljes” József Attilát a maga egyéni olvasmányaként. Így aztán abba a végül is szerencsésnek mondható helyzetbe kerültünk, hogy az életmű összetettségét – az életrajzi helyzetünkből is adódó befogadói többrétűségnek köszönhetően – könnyebben érzékelhettük és értelmezhettük. Ez a befogadás nyilván messze volt még a jóval későbbi vagy a jelenlegi szakmai megalapozottságától és szintjétől, de a maga kamaszkori, mégis felnőttes lobogása máig ható mély élmény. A mi nemzedékünkben nagyjából fél évszázados ez az olvasói élmény, s ezzel párhuzamosan módunk volt arra is, hogy a proletárköltő sematizált plakátképétől kezdve megannyi változatot ismerhessünk meg. De a magunkfajta kamasz – s ehhez nem kellett feltétlenül polgári, régi értelmiségi családba születnünk – azt is hallhatta már 1956 előtt is, hogy ha József Attila élne, akkor őt is bezárták volna a bolsevikok, az „elvtársai”, vagy akár ki is végezték volna, s akkor azért nem élne. Hiszen Majakovszkij gyanús öngyilkosságáról is szólt a suttogó propaganda. 1956 történelmi tapasztalatának elmélyítésében nekem például nagyon sokat segített – egy elementáris Petőfi-hatás után – József Attila bibliaként forgatott könyve, amelyből negyven-ötven verset szinte akaratlanul szövegszerűen is megtanultam, némelyiket szavaltam is. S olyan szerencsém volt – elnézést a személyességért –, hogy a budai s József Attiláról elnevezett gimnáziumban az a Török Gábor volt a magyartanárom, aki később több könyvében vizsgálta ezt az életművet nyelvészeti-stilisztikai szempontból, a budapesti tudományegyetemen pedig szakszemináriumi diákja lehettem Németh G. Bélának, aki nekünk adta elő elsőként ma már klasszikus értékű verselemzéseit, s hallgathattam Szabolcsi Miklós előadásait a fiatal költőről. Nyilván Alföldy Jenőnek s másoknak is lehettek hasonló élményei, s ezzel azt szeretném kifejezni, hogy a hatvanas években még uralkodó sematikus szemlélet, amelytől ünnepi alkalmakkor a jelesebb tudósok se szakadhattak el teljesen, szakmai körökben már komolytalannak minősült. A hivatalos neveltetés dacára az akkori megismerhetőség határáig a teljes József Attila-életmű élt és hatott.

Mondják sokan, hogy a kritikusnál talán még megengedhető némi személyesség, de az irodalomtörténész legyen személytelen. Ennek radikális kifejezője lehet az ezredvégen elterjedt posztmodern tudományos nyelvezet, amely annak a nézetnek a következménye, hogy az igazi tudomány nem lehet közérthető, azaz éppen elegendő, ha csupán a szűkebb szakmához szól. Semmi kifogást nem emelhetünk ilyen szemléletű és nyelvezetű írások születése ellen, de nem adhatjuk fel azt az igényt, hogy olyan szakmai írásoknak is legyen létezési joguk, amelyek az értékes irodalmat rendszeresen olvasó nagyközönséghez szólnak, beleértve a magyar nyelv és irodalom szakos tanárok népes táborát is. Az elméleti matematika ma már például annyira specializálódott, hogy egy-egy szűkebb szakterület kutatási eredményeit világszerte talán még száz tudós sem tudja követni. Ezekből esetleg egyszázaléknyi válik majd a mérnöki tudás mindennapi részévé, s az általános műveltségnek talán még annyi sem lesz sohasem a része. A társadalom- és a művészettudományokkal azonban más a helyzet. Azt még soha nem hallottam, hogy a történettudománynak olyan szaknyelvet kell megalkotnia, amelyet egy érettségizett ember nem érthet meg. S az irodalom legalább annyira a közműveltség része és a közérdeklődés tárgya, mint a történelem. Törekedni kell arra, hogy bármifajta tudományos kutatás eredménye eljusson a nagyközönséghez, de talán az sem baj, ha ehhez nem kell többlépcsős közvetítőrendszer, s az irodalmi elemzés némi odafigyeléssel befogadható. Ha tehát az olvasónak nem azért kell elsősorban erőfeszítést tennie, hogy megértse az elemző gondolatmenetét, hanem azért, hogy az elemzett mű táruljon fel előtte gazdagabban. A József Attila-i szerpentinhasonlatot idézve: ne akadjon el az első kaptatónál, hanem jusson fel a csúcsra, ahonnan az egészre nyílik rálátás.

Miért írtam erről viszonylag részletesen? Azért, mert Alföldy Jenő könyve irodalomszemléletét és nyelvezetét tekintve „konzervatív” munka, s bár olvastam már róla elismerő méltatást (Papp Endre, Bárka, 2005/3.), bizonyos vagyok benne, hogy a hangadó szakmai körökben nem fog hasonló hatást kiváltani. Felesleges munkának talán senki sem fogja tekinteni, de némelyek besorolják majd, lesajnálóan, az ismeretterjesztő könyvek közé. Ha csak az volna, az se lenne szégyen, de itt jóval többről van szó. Minden tudomány egyúttal ismeretet is terjeszt. Kifejezetten ismeretterjesztőnek az a mű tekinthető, amely az addigi tudományos ismeretekhez nem tesz hozzá semmi érdemlegeset. Tipikusan ilyenek a közoktatás tankönyvei, de már csak részlegesen a felsőoktatásban használatosak. Minden tudománynak megvan a maga lépésről lépésre haladó története: évszázadok eredményei épülnek egymásra. A József Attila-életmű 1922-ben kezdett észlelhetően formálódni, a vele való foglalkozás még fiatalabb, s a kezdeti szakasztól eltekintve mindössze negyven éve folyamatos az értékelhető szakirodalom. Tudománytörténeti szempontból ugyan változatos volt ez a négy évtized, azonban a napvilágra került tények és elemzések sora úgy áll össze egyre terjedelmesebb és jelentékenyebb könyvtárrá, hogy minden elem, minden tény és állítás nélkülözhetetlenné válhat egy másik állítás igazolásához vagy megkérdőjelezéséhez, s minden elem az életmű még teljesebb megértését szolgálja, legyen bár egy szerény filológiai adat vagy egy bravúros elemzés. Úgy gondolom, még mindig sok kutatásra van szükség ahhoz, hogy megszülethessen egy olyan komoly monográfia, amely – legalább néhány évtizedre – megnyugtatóan megoldja a leglényegesebb kérdéseket az életúttal és az életművel kapcsolatban.

József Attila életművét nagyon sok személy és sok irányzat, művészeti vagy politikai törekvés érezte már a magáénak, hol kisajátítóan, hol elutasítóan, hol befogadóan, már életében is. Az ezredforduló azt bizonyítja, hogy mindez nem tudott tartósan ártani. A meghatározó tendencia egyre inkább a megértésre törekvő befogadás, s ennek jellemző példája Alföldy Jenő munkája is, amely nyolc vers és két tárgykör – népiség és folklórhatás, illetve istenesség és bűntudat – elemzését tartalmazza.

A verselemzések kapcsán ismét felvetődik egy előzetes kérdés: hogyan kell verset elemezni? Véleményem szerint nincs egyedül üdvözítő megoldás. S mivel ezt a munkát a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozta, minden finnyásság nélkül tekintetbe vehetjük a kiadói szempontokat is. Moroghatnék akár magam is, hogy bár a könyv végén a bibliográfia csaknem félszáz tételből áll, s a szöveg és a lábjegyzetek is több tanulmányra hivatkoznak, az egyes verselemzések nem használják fel teljes körűen az eddig írtakat. De nem teszem, mert ebben a versenként tíz-tizenöt oldalas terjedelemben nincs is mód minden lehetséges szempont tárgyalására, s mert a szakirodalomban eddig nemigen búvárkodó olvasó esetleg elveszne a mindenre tekintő filológiai adatolásban. Szomorúan hadd tegyem ehhez hozzá, hogy manapság már a szakirodalomból a bölcsészhallgatók nagy része is megelégszik egy csupán ismeretterjesztő összefoglalással, és csak a szakdolgozat készítésekor érzi kötelességének az alaposabb munkát. Alföldy Jenő mértéktartását tehát gyakorlati tapasztalatok alapján is célszerűnek kell tekintenem.

Van ennek a módszernek azonban egy olyan következménye, amely talán feleslegesen önkorlátozó. Ily módon ugyanis a különböző, egymástól eltérő álláspontok egy adott kérdésben ritkábban szembesülhetnek egymással. S olykor talán a szerző – a pedagógiai célszerűségre figyelve – elhagyhatónak tartja olyan szakirodalmi álláspontok, tények bevonását a vizsgálódásba, amelyek pedig gazdagítanák, illetve néhány esetben módosítanák az írásaiból kirajzolódó képet. Azzal például lényegében egyet lehet érteni, amit a kötetnek címet adó tanulmányban, az Eszmélet elemzésében olvashatunk: József Attila „kitartott marxista meggyőződése mellett, miközben a kommunizmus elméleti és politikai revíziójában az európai baloldali gondolkodás igen komolyan veendő, úttörő felismeréseket hozó reformerének bizonyult (…) az európai humanizmussal áthatott demokratikus szocializmus jegyében haladt a maga útján”. Az utóbbi évek szakirodalma sokat foglalkozott ezzel a kérdéskörrel, s talán célszerű lett volna említeni a szociáldemokráciával, illetve a polgári liberálisokkal való kapcsolatokat. S mert tudunk a Rátz Kálmánnal való 1933. nyári (nemzetiszocializmus), a Barta Istvánnal való 1935. nyári (katolicizmus) rövid, de intenzív kapcsolatról s az egész életpályán végigvonuló sokféle filozófiai, politikai hatásról, még az érett József Attila világnézetét se nevezhetjük igazán „kitartóan” egyneműnek. Az említett későbbi kapcsolat pedig az istenesség kérdéskörének vizsgálatánál is tanulságos lehet.

Elgondolkoztató az iménti szempontból a Népiség és folklórhatás József Attila költészetében című, egyébként igen alapos tanulmány is, amely természetszerűen épít N. Horváth Béla úttörő munkájára, és sokat foglalkozik a bartókiság kérdéskörével. Alföldy szerint a költő „A népköltészetnek már nem a külső formai példáit követi, hanem szellemét, a kollektív zsenialitást honosítja és fejezi ki a legmagasabb szinten. A »bartókiságnak« alighanem ez a lényege.” Nem tudom, mit szólna ehhez egy Petőfi-kutató, de szerintem ez a mondat Petőfire is érvényes, ha kissé másként is, mint József Attilára. A bartókiság fogalmát Németh László alkotta meg 1956-os Magyar műhely című tanulmányában. Ady és Bartók „a modernségnek mind a ketten magyar kincsek bevetésével adtak hitelt és tartalmat”. Hasonló a feladat: „a magyarságban megtalált Európa (vagy legalább újkor) alatti anyagot az új, nyugati eszközökkel feldolgozva s megemelve, a magyar zenét s költészetet jövőnk fegyverévé s a világ közkincsévé tenni”. (A zárójeles megjegyzés finoman, de határozottan utal a két művészeti ág formanyelvének lényeges különbségére: zenei dallamok több ezer éven át megőrződnek, a nyelv lényegesen változik, s a folklór lejegyzése újkori.) Németh László óta sokan foglalkoztak a bartóki jelleg kérdéskörével, József Attila kapcsán Szabolcsi Miklós már 1958-ban, s nem jellemző az Alföldy-féle értelmezés. Itt kell említenem azt az utóiratot is, amelyet a Nagyon fáj elemzéséhez illeszt a szerző. Ebben fájlalja, hogy a József Attila-kutatás elmulasztotta a mágikus költészettel való foglalkozást, García Lorca duende-elméletének hasznosítását, s ez Nagy Lászlóék költészetének értelmezését is nehezítette. Nos, bár valamivel később, a kilencvenes években jelentős monográfia készült a világirodalom remitologizáló tendenciáiról, ezek hazai előzményeiről, majd részletesen Nagy Lászlóról szólva. Jánosi Zoltán műve jelentékeny fejezetet szentelt József Attila munkásságának is, s azt kellett megállapítania, hogy az ő esetében inkább csak érintőlegesen beszélhetünk remitologizációról, s így a bartókiság a maga teljesebb jelentéskörében rá nem alkalmazható. Lehet ezt az állítást vitatni, persze akkor ismertetni is kellene. Alföldy a bartóki jelleggel is foglalkozó tanulmány címében tudatos választás a népiség fogalma, a szerző a népiesség kifejezést vitathatónak érzi. A szakma nagyobb része viszont fordítva látja, tehát itt jó lett volna érvelni. Már csak azért is, mert a népiség a marxista-marxizáló szakirodalomban az egyik fő kategória volt a pártossággal párhuzamosan, s bizony ez is több értelemben használt, vitatható fogalom.

A jelenkori József Attila-kutatás egyik központi kérdése a költő világnézetének alakulása és ennek megjelenése a művekben. Az istenesség témaköre valóban a legújabb kutatási irány, s ebben Alföldy Jenőnek is úttörő szerepe van. Éppen a Kortársban jelent meg 2005 tavaszán nagy visszhangot verő elemzése. Időszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az emlékév konferenciáin az egyik központi tárgykör éppen ez volt. E tanulmány szerint József Attila szinte vallásos költőként indult, de nem állítható róla, hogy hívő lett volna. Viszont „az életművében sokszor visszatérő istenfogalom maga a teljesség, az egyetemesség, vagy ezek metaforája. Akkor is, ha mint a hit tárgya, és akkor is, ha mint ijesztő hiány, mint horror vacui jelenik meg a megismerés határán megtorpanó értelem számára.” Érdemes idézni a záró mondatot is: „E tanulmány summája nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a költő érzelmi szférájában akkor is jelen lehetett a hit, ha az értelem világába nem engedte behatolni.”

A bartókiság kérdése jelenleg nem mutatkozik központinak, viszont vissza-visszatérően foglalkoztatja nem csupán a kutatókat, hanem a nagyközönséget is József Attila betegsége és halála. A szigorú tények ellenére is újra és újra felbukkan a véletlen szárszói baleset verziója. Még ha feltételesen elfogadnánk is ezt a hipotézist, akkor is be kellene látnunk, hogy rövidesen bekövetkezett volna egy sikeres öngyilkosság – vagy a teljes szellemi katasztrófa. S ez már elvezet a betegség tárgyköréhez. Alföldy Jenő könyvének nem kiemelt témája ez, de megkerülni nem tudja. A Dunánál elemzése során olvashatjuk a következőket a freudizmus hatásával kapcsolatban: „A József Attila-irodalom gyakori tévedése, hogy egyik-másik orvosa azért mondott le gyógykezeléséről, mert gyógyíthatatlan betegnek tartotta. Valójában az orvos–beteg viszony vált lehetetlenné, hol ezért, hol azért – Gyömrői Edittel például egészen személyes okból. A költő nem tekintette magát betegnek, és a szó elmekórtani értelmében nem is volt az. A freudi módszer segítségével önmagát és az »örök emberit« tanulmányozta, felismerését pedig költőként kamatoztatta. Lírai újításait sokan félreértették, magatartászavarnak tekintették.” A betegség kategorikus tagadása meglehetősen egyéni állítás, a cáfoló érvek nagyszámúak. A példaként említett Gyömrői Edit maga írta meg, hogy néhány alkalom után belátta: a költő gyógyíthatatlan. (Az más kérdés, hogy ma már gyógyítható lenne, s hogy nem skizofrén volt, hanem egy azzal rokon betegség roncsolta.) Amikor az istenesség kapcsán kerül sor a freudi hatások tárgyalására, akkor árnyaltabban fogalmaz a szerző: „a sokat kárhoztatott orvosi műhibáknál is inkább ő maga idézte elő állapotának rohamos romlását. (…) A lélekelemzés a dolgok olyan kettős látását és az egész létezés oly paradox felfogását erősítette föl, amely költészete számára főnyeremény volt, betegsége és életvitele szempontjából viszont maga a meghasonlás, a tudathasadás és a rohamosan beteljesedő végzet.” Tehát mégis beteg, sőt skizofrén lett volna?

Ha az ember tanulmányokat ír – akár egyetlen szerzőről –, de több hónapon keresztül, bármennyire figyel is, hajlamos arra, hogy apró hibákat kövessen el, amelyeket az ellenőrző olvasásnál sem vesz észre. Ezért van szükség lektorokra, kiadói szerkesztőkre. E könyvnek – adatai szerint – nem volt lektora, csak kiadói szerkesztője, aki – talán a tapasztalt szerző és szerkesztő iránti tiszteletből – nem olvasta végig elég figyelmesen a kéziratot. Pedig nem csupán az iménti s könynyen javítható ellentmondásra hívhatta volna fel a figyelmet ő vagy egy lektor, hanem néhány filológiai, tartalmi hibára is. (A Reménytelenül második része nem 1927-ben, hanem ugyancsak 1933-ban keletkezett. A Medvetánc kötet mottóját egy helyen a Nagyon fáj kötet kapja meg. A Bukj föl az árból című versben, az állítással ellentétben, mégis van egy tisztán jambikus sor: a legelső. A Nem én kiáltok nem nevezhető töredéknek. A négyökrös szekér nem Arany verse, s névelővel kell írni a címet. S még néhány ilyen kedvrontó hiba található a kötetben.)

Mindent figyelembe véve: tartalmas és elmélyült munkát végzett az Arany öntudat szerzője. Egy ilyen szemléletű, módszerű és nyelvezetű munka megírásához ma szakmai bátorság is kell. Ő vállalta azt, hogy sokakat kíván megszólítani. Vállalta, és eredményesen, hogy sokszor elemzett versekről fog újat is mondani. Gondoljunk bele például csak abba, hogy mindössze tizenhat oldalon foglalkozik az Eszmélettel, amelyről korábban két s az Alföldy-tanulmány írásának időszakában egy harmadik könyv is megjelent a számos tanulmány mellett. S ez az elemzés – bár bőségesen idéz a szakirodalomból – sok eredeti megállapítást is tartalmaz. Ennél többet nem kívánhatunk senkitől sem. Példaként idézem az esszében is szép záró gondolatot, amelyet érdemes egybevetnünk azzal az ismert megállapítással, hogy e versben egyetlen szó sem esik a szerelemről: „Az eszmélő öntudat fénye fölvillan, jeleket fog fel és jeleket ad magáról az örökkévaló éjszakában, fogalmat alkot a létről, a lélekről és a mindenségről. Akaratlanul arról is, amiről ez a vers hallgat: Istenről.” (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben