×

Mese az alsórácegrespusztai vajda fiáról

Köszöntjük Lázár Ervint

Mezey Katalin

2006 // 04
Szokásom szerint a büféajtó melletti asztalkánál ültem. Azon a széken, amelyről ki lehetett látni a nyitott folyosó nyüzsgésére, a ki-be tolakodó kollégákra és túl a kőbábos mellvéden, a New York-palota négyszögletű belső udvara felett a szemközti oszlopokra, amelyek élénksárgán virítottak a délutáni napfényben.

Nyár volt, hőség volt, valami hideg üdítőt kértem a párizsis zsemléhez, amelyet ebéd helyett itt szoktam elnyammogni akkoriban. A kisasztal mellett további két szék állt, amelyekhez odanyomakodott két magas fiatalember, jobb kezükben egy-egy pohár sörrel, a balban  presszókávéval. Vállukon a hatvanas–hetvenes években is divatos katonaszínű tarisznya, hónuk alatt mappa, dosszié. Megkérdezték, hogy leülhetnek-e. Leülhettek, persze, hiszen alig volt üres szék a pultokkal kétoldalt körülfogott kis helyiségben.

Mikor leültek, akkor derült ki, hogy a velem szembe telepedő robusztus alak nem más, mint a jó nevű fiatal próza- és meseíró, akit – akkoriban induló,  immár kötetes költőként – különböző irodalmi rendezvényekről ismertem, legalábbis köszönő viszonyban voltunk.

– Tudod-e, hogy én az alsórácegrespusztai cigányvajda fia vagyok? – tette fel az első kiadós kortyok után a váratlan kérdést Ervin.

Ránéztem a barátjára, hogy ő mit szól ehhez, de erősen lehajtotta a fejét, és  beharapta a száját.

– Eddig nem tudtam – feleltem. – Nem inkább Dzsingisz káné?

– Te nem veszel komolyan engem. Mondom: az alsórácegrespusztai cigányvajda fia vagyok. A legidősebb fia. Én öröklöm majd a vajdaságot. Én leszek a következő vajda. Nem úgy nézek ki?

– Nem tudtam, hogy Alsórácegrespusztának vajdája van. Rácegrespusztáról hallottam már, de Alsórácegresről még nem – kerültem ki a választ.

– Naná, hogy. Illyés miatt. Pedig Alsórácegrespuszta az igazi. Én ott születtem. És apám ott a vajda. Nem hiszed?

Néztem rendszabályozhatatlan fekete haját, amit tarkóján lófarokba összefogva viselt, néztem barna ábrázatát. Akár lehetne a vajda fia is – gondoltam, de ferde vágású szeme és körülötte az ugrásra kész, csúfondáros mosoly ráncai valahogy másról vallottak.

– Olyan cigányvajda nincs, aki Ervinnek kereszteltetné a fiát – ellenkez-tem egy lényegtelen apróságba belekötve.

Felháborodott.

– Mért ne? Az apám is Ervin. Ez kifejezetten a cigányvajdák neve mifelénk. Csak a vajdák családjában fordul elő. Nem hiszed?

Olyan komolyan, szinte mérgesen magyarázott, hogy egy további kutató pillantást vetettem az arcára, aztán megadtam magam.

– Jó. Elhiszem. Te vagy az alsórácegrespusztai cigányvajda fia. Ha van egyáltalán Alsórácegrespuszta.

– Tessék! Nézzenek oda! Hát még azt sem hiszed el, hogy van Alsórác

egrespuszta!

– De. Elhiszem – nevettem bizonytalanul. – És azt is elhiszem, hogy te vagy a cigányvajda fia.

– Nahát, azért! – húzta ki magát, és két öklével az asztallapra támaszkodott. – Azért mondom!

– És? – kérdeztem kicsit bosszankodva diadalán. – Mi következik mindebből?

– Mi következnék? –  olajfekete szeme kikerekedett. – Az, hogy iszunk még egy sört. Te is! A vajda fiának az egészségére!

Felálltak, és a sűrű közegben a pult előtti sor végére tülekedtek. Ervin  elégedetten kacsintott vissza rám. A lényeg megvolt. Elhitték, amit mesélt. Egy írónak ennél több ma sem kell. Még ha hetvenedik születésnapját ünnepeli is.

Isten éltesse meséivel együtt még hetvenhét esztendeig!


Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben