Mese az alsórácegrespusztai vajda fiáról

Köszöntjük Lázár Ervint

Szokásom szerint a büféajtó melletti asztalkánál ültem. Azon a széken, amelyről ki lehetett látni a nyitott folyosó nyüzsgésére, a ki-be tolakodó kollégákra és túl a kőbábos mellvéden, a New York-palota négyszögletű belső udvara felett a szemközti oszlopokra, amelyek élénksárgán virítottak a délutáni napfényben.

Nyár volt, hőség volt, valami hideg üdítőt kértem a párizsis zsemléhez, amelyet ebéd helyett itt szoktam elnyammogni akkoriban. A kisasztal mellett további két szék állt, amelyekhez odanyomakodott két magas fiatalember, jobb kezükben egy-egy pohár sörrel, a balban  presszókávéval. Vállukon a hatvanas–hetvenes években is divatos katonaszínű tarisznya, hónuk alatt mappa, dosszié. Megkérdezték, hogy leülhetnek-e. Leülhettek, persze, hiszen alig volt üres szék a pultokkal kétoldalt körülfogott kis helyiségben.

Mikor leültek, akkor derült ki, hogy a velem szembe telepedő robusztus alak nem más, mint a jó nevű fiatal próza- és meseíró, akit – akkoriban induló,  immár kötetes költőként – különböző irodalmi rendezvényekről ismertem, legalábbis köszönő viszonyban voltunk.

– Tudod-e, hogy én az alsórácegrespusztai cigányvajda fia vagyok? – tette fel az első kiadós kortyok után a váratlan kérdést Ervin.

Ránéztem a barátjára, hogy ő mit szól ehhez, de erősen lehajtotta a fejét, és  beharapta a száját.

– Eddig nem tudtam – feleltem. – Nem inkább Dzsingisz káné?

– Te nem veszel komolyan engem. Mondom: az alsórácegrespusztai cigányvajda fia vagyok. A legidősebb fia. Én öröklöm majd a vajdaságot. Én leszek a következő vajda. Nem úgy nézek ki?

– Nem tudtam, hogy Alsórácegrespusztának vajdája van. Rácegrespusztáról hallottam már, de Alsórácegresről még nem – kerültem ki a választ.

– Naná, hogy. Illyés miatt. Pedig Alsórácegrespuszta az igazi. Én ott születtem. És apám ott a vajda. Nem hiszed?

Néztem rendszabályozhatatlan fekete haját, amit tarkóján lófarokba összefogva viselt, néztem barna ábrázatát. Akár lehetne a vajda fia is – gondoltam, de ferde vágású szeme és körülötte az ugrásra kész, csúfondáros mosoly ráncai valahogy másról vallottak.

– Olyan cigányvajda nincs, aki Ervinnek kereszteltetné a fiát – ellenkez-tem egy lényegtelen apróságba belekötve.

Felháborodott.

– Mért ne? Az apám is Ervin. Ez kifejezetten a cigányvajdák neve mifelénk. Csak a vajdák családjában fordul elő. Nem hiszed?

Olyan komolyan, szinte mérgesen magyarázott, hogy egy további kutató pillantást vetettem az arcára, aztán megadtam magam.

– Jó. Elhiszem. Te vagy az alsórácegrespusztai cigányvajda fia. Ha van egyáltalán Alsórácegrespuszta.

– Tessék! Nézzenek oda! Hát még azt sem hiszed el, hogy van Alsórác

egrespuszta!

– De. Elhiszem – nevettem bizonytalanul. – És azt is elhiszem, hogy te vagy a cigányvajda fia.

– Nahát, azért! – húzta ki magát, és két öklével az asztallapra támaszkodott. – Azért mondom!

– És? – kérdeztem kicsit bosszankodva diadalán. – Mi következik mindebből?

– Mi következnék? –  olajfekete szeme kikerekedett. – Az, hogy iszunk még egy sört. Te is! A vajda fiának az egészségére!

Felálltak, és a sűrű közegben a pult előtti sor végére tülekedtek. Ervin  elégedetten kacsintott vissza rám. A lényeg megvolt. Elhitték, amit mesélt. Egy írónak ennél több ma sem kell. Még ha hetvenedik születésnapját ünnepeli is.

Isten éltesse meséivel együtt még hetvenhét esztendeig!