Könyv és betyárbútor

Várkonyi Nándor: Pergő évek

A szocialista rendszer bukása után sokan arra számítottak, hogy az írók asztalfiókjaiból garmadával kerülnek majd elő rejtegetett, kiadatlan műveik. Nem kerültek elő! Kiderült, hogy a Kádár-rendszer mézesmadzagos, puha diktatúrájában – igaz, időnként kicsit „delfinizálva”, időnként a „helyes” értelmezés elősegítésére hivatott elő- vagy utószó kíséretében – majdnem minden megjelenhetett. Sebtében csupán két jelentős írónk jut eszembe, akiknek több fontos, nagy munkája porosodott kiadatlanul, s életművük java csak 1990 óta jutott el az olvasókhoz: Hamvas Béla és Várkonyi Nándor. E két „irracionalista” szerzőn kívül csak a nyugati „disszidensek”, némelyik határainkon belüli és túli „nacionalista” (Csurka István, Csoóri Sándor, Duray Miklós stb.) egyik-másik műve s elvétve a rendszer egy-egy pszeudoellenzékije volt elzárva az itthoni nyilvánosságtól.

A rendszerváltozás után Hamvas és Várkonyi életműsorozatának kiadása is megkezdődött. Kettejük közül Várkonyi volt a szerencsésebb, az ő művei a Széphalom Könyvműhelynél szemrevaló, igényes kiállításban látnak napvilágot: utoljára Pergő évek című önéletrajza. Várkonyi biográfiájának ez immár a második kiadása. A Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában – mintegy kakukktojásként Hidas Antal, Kállai Gyula, Dolores Ibarruri, Marosán György és mások társaságában – 1976-ban, erősen megcsonkítva, az ideológiailag „káros” részeket kihagyva már megjelentette. Most, a teljes szöveget kézbe véve, egy filoszt magától értetődően először is az izgatja, hogy korábban mit húztak ki belőle a cenzorok. Sietek lehűteni a várakozásokat: a Pergő évek hiánytalan szövegében nincsenek szaftos szenzációk. Ennek legfőbb oka Várkonyi Nándor jámbor természete, szelíd embersége. Majdhogynem bocsánatot kér meghurcolóitól, szinte röstelkedik, amikor az őt ért méltánytalanságokról szól. Jellemző rá, ahogyan Az írás és a könyv története című művének sorsát ismerteti. 1964-ben egy megnevezetlen kiadó öt hónapig hitegette a kiadással, míg végül visszaadta kéziratát. Ellenben rövidesen megjelent egy másik szerző írástörténeti dolgozata, amelyik a forrás megjelölése nélkül „hasznosította” Várkonyi kéziratának eredményeit. És Várkonyi nemhogy nem rúgott vissza, de még csak búsan sem átkozódott: nem leplezte le a plagizátort! Nem gyávaságból, hanem mert nyilván rangon alulinak tartotta szót vesztegetni egy emberizinkre. (Természetesen a plagizátor története kimaradt a Magvető-féle kiadásból.)

A huszadik században, de főként az 1948-as kommunista hatalomátvételt követő elbocsátások, politikai tisztogatások után a magyar szellemi élet számos kiválósága talált menedékre könyvtárban. Némelyik könyvtár alkalmazottaiból akár egy-egy egyetemi tanszéket is fel lehetett volna állítani. Hosszabb-rövidebb ideig könyvtáros volt például Hamvas Béla (őt már 1948-ban onnan is kipenderítették, s építkezéseken raktárosként dolgozott), Féja Géza, Bibó István, Weöres Sándor, Keresztury Dezső, Vekerdi László és még sokan mások. Könyvtáros szakemberként – Vekerdi Lászlóval holtversenyben! – e kitűnő emberek közül is kimagaslik Várkonyi Nándor, az „isteni könyvtáros”. Saját bevallása szerint 1924 és 1956 között, harminckét évnyi könyvtárosi munkája során mintegy két-háromszázezer könyv ment át a keze között, s ha egyszer már kézbe vette, át is lapozta, át is futotta őket. Az ő esetében az „átfutás” mást jelent, mint a többi halandónál. Bámulatos agyával pillanatok alatt lefényképezte a lapokat, s Galsai Pongrác tanúsága szerint napok múlva is szó szerint vissza tudta mondani tartalmukat. Két-háromszázezer kötet! Letaglózó szám, az embert elönti a sárga irigység! Megkockáztatom – bár az előbbi számok fényében ehhez nem kell nagy bátorság –, hogy Várkonyi Nándor volt minden idők legolvasottabb magyarja. Nem véletlen, hogy Németh László, a huszadik század egyik legnagyobb kapacitású honi elméje – s mellesleg nem legutolsó olvasója – csupán egyszer csapott fel újságírónak, mindössze egy embert tisztelt meg azzal, hogy interjút készített vele: Várkonyi Nándort.

Férfiasan azzal is szembe kell azonban néznünk, hogy Várkonyi nem jószántából, hanem jobb híján, kényszerből lett könyvtáros már a Horthy-rendszerben is. Alkatának a kötetlen kutatómunka felelt volna meg, mert mint írja: „alkotónak született szellem számára a hivatal valóban fogház.” Önmagával szembeni szigorúságára jellemző, hogy szégyenkezve megvallja, az is előfordult, hogy irodalmi, kutató- s szerkesztőmunkáját csak hivatali kötelessége rovására tudta elvégezni. Van-e azonban egyáltalán értelme hivatali kötelesség elhanyagolásáról beszélni, amikor Fitz József, az 1930-as években Várkonyi főnöke, a magyar könyvtártörténet egyik kiemelkedő alakja a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott beosztottjáról?

Felocsúdva a két-háromszázezer könyv okozta elképedésből, felvetődik a kérdés: hihetetlen műveltsége, példátlan olvasottsága ellenére Várkonyit miért nem tartjuk számon a huszadik század legnagyobb hatású magyar írói, gondolkodói között? Túl egyszerű és sommás lenne az egyébként igaz válasz, hogy a kommunisták negyven éven át elhallgattatták és elhallgatták. Talán Németh László egy gondolata világítja meg legjobban Várkonyi helyzetét. Németh a rá jellemző metaforikus nyelven zseniálisan ragadta meg Hamvas Béla életművének kulcsproblémáját: gondolatai közegellenállás nélkül röpködnek. Várkonyinál jóval nagyobb a közegellenállás, mint Hamvasnál, de vélhetően az ő életműve viszonylag csekélyebb hatásának is az lehet az oka, hogy egyik-másik könyvében ez a bizonyos közegellenállás nem eléggé sűrű. Minden tudományos elmélet legfontosabb lépése az első. Várkonyi legismertebb könyvének, a Sziriat oszlopainak ötlete Hans Hörbiger osztrák mérnök elméletén alapul. Eszerint a Földnek több holdja volt már, de ezek egyre közelebb kerültek bolygónkhoz, mígnem a vonzóerő hatása alatt széttöredeztek, anyaguk a Földre hullott, és nagy természeti katasztrófákat okoztak. Ezek emlékét őrzik az emberiség özönvízmítoszai s az elsüllyedt Atlantisz, Gondvana stb. legendája is. Várkonyi lenyűgöző apparátussal dolgozik, de ha hiszünk a ma általánosan elfogadott szakvéleményeknek, elméletének első lépése talán ingoványos talajra tévedt. Ezt a „talán”-t nem valamiféle rosszul értelmezett kötelező udvariasság vagy tisztelet íratja le velem. Motoszkál bennem a kétség: hátha mi vagyunk földhözragadtak, s nem Várkonyi fantaszta. Hátha annyival megelőzte korát, hogy még nem tudjuk kellően fölmérni a jelentőségét?

Várkonyi viszonylagos mellőzöttségének másik okát abban látom, hogy alkatilag író és tudós különös keveréke, s ráadásul egyensúlyban van benne a tudós és a művész. Tudósnak nem eléggé tudós, művésznek meg nem eléggé művész. Németh Gyulának, nagy turkológusunknak egyik gondolatát találónak érzem Várkonyira: „…sem a tervszerűen megszerzett műveltség, sem a nagy tudás és a rendkívüli emlékezőtehetség nem tesz valakit kiváló tudóssá, a tudósnak elsősorban ítélőképességre van szüksége”. Igen, Várkonyi káprázatos műveltségű ember volt, de ítéletei időnként az íróművész ítéletei. Úgy vélem, Várkonyit az említett egyensúly gátolta meg abban, hogy még magasabbra szárnyaljon. Vele ellentétben például Hamvas Bélában – szerencséjére – fölülkerekedett az író, s őt eszünk ágában sincs tudósnak tekinteni, jóllehet ő is tudósokat megszégyenítően tájékozott volt. Hamvas író, és csak az. Várkonyi sokkal inkább tudós, mint Hamvas, viszont esszéistának szárazabb. Pedig neki is van szépírói vénája! (Verseket is írt, s ezeket Gyergyai Albert igen nagyra tartotta.) Nem vértelen filológusi fogalmazgatás-faricskálás jellemző rá, hanem színes, érzékletes fordulatok. Szembeszökő szókincsének gazdagsága. Nagyon sok tetszhalálba süllyedt szavunkat próbálta feléleszteni. Ki használ ma olyan szavakat, kifejezéseket, mint: kárál, pusmog, oda se bojszint, kravallt csapni, moszatoló őz, bakalódik, bursikóz, abajgat? Nagy kár, hogy e szavak nagy része mára megint a klinikai halál állapotába süllyedt. Várkonyi nyelvén érződik a korabeli nyelvművelő mozgalom hatása. A nyelvművelés iránti érdeklődése felkeltésében nyilván szerepe volt atyai barátjának, Tolnai Vilmosnak, aki az 1930-as években a pécsi egyetemen tanított, s Kosztolányi mellett a nyelvművelő mozgalom egyik vezéralakjának számított. Várkonyi nem volt purista, de törekedett magyar szavakat használni. Például mindig hőpalackot mond termosz helyett.

Az egzakt tudományok határait feszegető kérdés, hogy milyen különös égi vagy földi konstellációk révén bukkannak föl egy-egy helyen váratlanul, minden előzmény nélkül rokon gondolkodású, hasonló életérzésű emberek, akik segítik vagy gáncsolják, de mindenesetre termékenyítően hatnak egymásra. Ezt a különös jelenséget figyelhetjük meg az 1930-as években Pécsett: a város egy időre a magyarországi mítoszkutatás, mítoszról való gondolkodás fellegvárává vált. Várkonyi 1933-ban vetette rá magát a mítoszokra, s épp ekkor került a Mecsek aljára Weöres Sándor, aki tanára, Várkonyi kedvéért fordított a Gilgamesből, majd megírta az Istár pokoljárását. Az egyetemen ugyancsak ezekben az években tanított Kerényi Károly, a világhírű klasszikafilológus, mítoszkutató. Pár kilométerre tőlük, Zengővárkonyban Fülep Lajos emésztette magát, aki egyformán jó barátságot ápolt Kerényivel és Weöres Sándorral is, s időnként levélben papírra vetett egy-két olyan sort a mítoszokról, amely a szakirodalom ragyogó ismeretét feltételezte. (Kodolányi mítosz-korszaka pár évvel később kezdődött.) Pezsgő szellemi életet élt Pécs ekkoriban. Negyvenhétezer lakosára nyolc kávéház jutott, s ezekben egy-egy csésze kávé mellett fél napig is elüldögélhetett a vendég, s közben elolvashatta a bel- és külföldi lapokat, intézhette levelezését, vagy mint Várkonyi, fogadhatta szerkesztőségi társait. (Az 1970-es években, amikor Várkonyi önéletrajzát írta, a városnak százhatvanezer lakosa és egy kávéháza volt!) Az élénk szellemi élet megteremtésében oroszlánrész jutott Várkonyi Nándornak. Bár saját érdemét folyton kisebbítette, 1931-ben tevékeny részt vállalt a Janus Pannonius Társaság megalapításában, tíz évvel később pedig az ő szerkesztésében indult meg a társaság folyóirata, a Sorsunk. Ez volt az első országos jelentőségű pécsi irodalmi folyóirat. Van-e annál nagyobb és nemesebb feladat, mint egy régiót feltenni az ország szellemi térképére?

A jó könyv elsősorban gondolatokat ébreszt az olvasóban, gondolkodásra serkent. A Pergő évek ilyen könyv. Egyebek között a tehetségről és a barátságról való gondolkodásra készteti az embert. Különös dolog, hogy életutak sokáig egymással párhuzamosan futnak, emberek évekig sülve-főve együtt vannak, együtt gondolkodnak, míg egyszer csak elkezdenek távolodni egymástól. Ez lett a sorsa Várkonyi Nándor és Pogány Béla barátságának. S a legelgondolkodtatóbb az, hogy ez szinte törvényszerűen történt így. Pogány a szélsőbalra, a szocialisták felé sodródott, Várkonyi pedig a népi írókkal tartott, mert nem dugta a fejét homokba, hanem szembe mert nézni a nép nyomorával. Bár Várkonyi a népi írók mellé állt, nem vágta el a másik táborhoz futó szálakat sem. Szerkesztőként egyik legfőbb ambíciója az volt, hogy összeboronálja a népieket és az urbánusokat. Mindhiába. Milyen erők hatnak itt? Származás, család, gyermekkori környezet, lakóhely, barátok, olvasmányok?

Várkonyi Pogány Bélától Kodolányiig jutott. Érdekes kapcsolat a kettejüké. Föltűnő, hogy Várkonyi – a fentebb említett képességek és tudás birtokában – milyen megadóan vetette alá magát íróbarátjának, s hangoztatta többször is Kodolányi szellemi fölényét. Kodolányi olvasottsága, nyelvismerete messze járt Várkonyiétól, s mitikus regényei sem születtek volna meg a Sziriat oszlopai nélkül. Kodolányi is bevallja, hogy mennyire rászorul Várkonyi kéziratára, mégis ő az első hegedűs ebben a kapcsolatban. (Mellesleg Kodolányi elegáns mozdulattal köszönte meg Várkonyi segítségét. Regényfigurává emelte, róla mintázta Ur’baut, Vízözön című regénye siket könyvtárosát.) Úgy látszik, a tehetségnek része az önérvényesítés képessége is. Várkonyiban ez nem volt fejlett, ő inkább félreállt. Éppen ezért életrajza sajátos darabja a magyar emlékirat-irodalomnak. Önéletrajz, de mivel Várkonyi szeret háttérbe húzódni, egyben barátainak – Pogány Bélának, Kodolányinak, Weöres Sándornak stb. – az életrajza is, róluk is színes, érzékletes portrét fest. Mennyire más önéletrajz az övé, mint Szabó Dezsőé vagy Németh Lászlóé!

Ha háttérbe húzódik is Várkonyi, azért természetesen róla magáról tudunk meg a legtöbbet. Nagyon rokonszenves, gyötrődő, töprengő, sokat szenvedő ember életútja bomlik ki előttünk. Mert az igazi tehetség, a rendkívüli adottságok egyszerre áldás és átok. Malraux-nak igaza van: a tehetség nem jóléti adomány, hanem jellempróba, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé. Várkonyi könyvének egyik legvonzóbb vonása, hogy őszintén, de magamutogatás nélkül vall vívódásairól, szenvedéseiről. Nemcsak a teljes süketség okozta kisebbségi érzésről, hanem lelki gyötrelmeiről is: „Akkor még nem tudtam, hogy magam elől akarok menekülni, s hogy megmenekülhessek, előbb magamat kell megtalálnom.” Máshol így ír: „…s valóban, saját magánál végzetesebb akadályra senki sem találhat.” Pokolra kell annak mennie, aki ilyen könyörtelenül szembe mer nézni önmagával. S Várkonyi mélységet és magasságot egyaránt bejárt. Figyeltek rá az égiek. Élete során többször is volt része olyan misztikus élményben, amelyet Keresztes Szent János a lélek sötét éjszakájának nevez, s ezek mérföldkövek voltak életútján. A szakirodalom nem beszél erről, pedig tudatosítani kell: nemcsak szellemi, intellektuális, hanem lelki vonatkozásban is kiválasztott ember volt.

Várkonyi könyvének számos érdeme van, az egyik, hogy ablakot nyit a történelmi Magyarország egy kis városára, gyermekkora színhelyére, Nyitrára. Döbbenetes, hogy mennyit változott a világ kevesebb mint száz év alatt! Például a diákoknak este nyolc után szigorúan tilos volt az utcán mutatkozniuk. S ilyen „szörnyű”, a diákok jogait sértő spártai rendelkezés ellenére is művelt emberfők cseperedtek fel az iskolák padjaiban. Bulizás, csavargás helyett Várkonyi olvasott. Harmadikos gimnazistaként, tehát tizenhárom évesen kapott rá Jókaira: kis füllentés árán megszerezte a gimnáziumi tanári könyvtárból a száz kötetet, s mindet elolvasta. Vajon hány mai diák olvassa el, no nem a százkötetes Jókait – ez a teljesítmény akkoriban is rendkívüli volt –, hanem csak az egyetlen kötelező olvasmányt, A kőszívű ember fiait? Az isten háta mögött is lehetett szellemi életet élni. Nyitrának mindössze tizenhétezer lakosa volt, de volt állandó színháza! S a gimnáziumi tanári karban kiváló fölkészültségű emberek oktattak. Elsősorban Höllrigl Józsefre, Várkonyi rajztanárára, élete első és egyetlen mesterére gondolok, aki egyben a nyitrai megyei múzeum vezetője is volt. Tőle régészetet, néprajzot tanult az érdeklődő diák. Elképzelhető-e ma, hogy egy vidéki középiskolai tanárból az Iparművészeti Múzeum igazgatója legyen? Micsoda világ süllyedt ott el a Felvidéken, micsoda tehetségeket adott az a táj a magyarságnak: Kodályt, Dohnányit, Hamvas Bélát, Lyka Károlyt, Várkonyit!

A Pergő évek lapjain bepillanthatunk az arisztokrácia életébe is, ugyanis Várkonyi előbb a tragikus sorsú gróf Révay József filozófus, majd Pappenheim Alex házitanítója volt. A közvélemény a két világháború közötti házitanítókat jobbára megalázott, kiszolgáltatott embereknek hiszi, úgy, amint az Nagy Lajos novelláiban olvasható. Vagy Nagy Lajos volt rendkívül balszerencsés, vagy Várkonyi ült ügyesen Fortuna szekerén, mert aki elolvassa a Pergő éveket, az szinte kedvet kap a házitanítóskodáshoz. Várkonyival mindkét helyén családtagként bántak, tanítványaival pedig bizalmas barátságba került. Úgy látszik, nemcsak a házitanítókról, hanem az arisztokráciáról is egyoldalú kép él bennünk. Révay József életéről, művészeti, filozófiai érdeklődéséről különösen sok információt közöl Várkonyi, de e cenzúrázatlan kiadásból sem ismerhetjük meg szörnyű halálának körülményeit. A mozaikmondatokat összerakva mindössze az derül ki, hogy egy helyi nagyság lőtte tarkón, s végzetes tévedés folytán azok végeztek vele, akik sorsának javításáért síkraszállt. Ember legyen a talpán, aki ebből kitalálja, hogy az antifasiszta, liberális demokrata gondolkodású Révay grófot – csakúgy, mint az akkori hivatalos adatok szerint további huszonkét, de valójában sokkal több embert – az 1919-es kommunistákból, valamint munka- és koncentrációs táborokból hazatértekből verbuválódott helyi kommunista csőcselék ölte meg Gyömrőn, 1945 tavaszán. Az 1970-es években Várkonyi Nándor nem tehetett többet, mint hogy idézte Sándor Pált, s a kommunista filozófiatörténész-potentát szájába adta a Révay Józsefre vonatkozó gyér adatokat, de 2004-ben a kiadó egy rövid lábjegyzetben felvilágosíthatta volna az olvasókat a mai napig agyonhallgatott kegyetlenségekről.

Várkonyi Nándor könyvek között, de nem négy fal között élte le az életét. Nem volt sem világtól elszakadt könyvmoly, sem doktriner szobatudós. Szenvedélyesen járta az erdőket, hegyeket, már-már misztikus kapcsolatban állt a természettel. A bakancs és a hátizsák – az ő szóhasználatában: betyárbútor – majdnem olyan hű társai voltak, mint a könyvek. Nemcsak legolvasottabb írónk volt, hanem egyik legnagyobb gyaloglónk is. Huszadik századi jeleseink közül talán csak Kodály koptatta annyit a lábát, mint ő. S milyen érdekes, hogy Kodály ugyanúgy Nyitra közelében töltötte ifjúkorát, mint Várkonyi, s őt is rejtélyes kapcsok fűzték a hegyekhez. Várkonyi keresztül-kasul bebarangolta előbb a budai hegyeket, majd szinte az egész Dunántúlt, de értelemszerűen legtöbbet a Mecsekben időzött. Kell lennie valami titokzatos erőnek a Mecsek vidékén. Itt ma is úgy virágzik a természetjárás, mint sehol másutt az országban. Kötve hiszem, hogy hazánk más táján sikerült volna megakadályozni a NATO-lokátor telepítését.

Szomorú, jellegzetesen magyar kurucsors Várkonyi Nándoré. Szomorú, mert mint oly sok kiváló magyar elme, félreállítva, ellenszélben, nem az őt megillető helyen küszködött egész életében. Ideje nagy részét az ősi kultúrák kutatásának szentelte, de egyetlen emléküket sem láthatta saját szemével: nem tellett utazásra. 1956-ban nyugdíjba ment a Pécsi Egyetemi Könyvtárból, de nem azért, hogy pihenjen, hanem hogy végre szabadon dolgozhasson. Ezt sem adta meg neki sem a sors, sem a Kádár-rendszer. 1961-től 1968-ig nyugdíjasként, félnapos elfoglaltsággal kénytelen újra könyvtárosi munkát végezni. Bámulatos tudásszomja az évek előrehaladtával sem csillapodott. Hetvenévesen is éjjel kettőig-háromig dolgozott, mert mint írta: „a magunkfajta embertípus nyugvópontot nem lelhet, ameddig él”. A kiválasztottak kiváltsága – s jó lenne hinni, hogy a Teremtő figyelmének jele is – a földi pálya olyan szép vége, mint Moličre-é, akit a színpadon, s Gombocz Zoltáné, akit egy egyetemi kari ülésen ért a halál. Várkonyi Nándorhoz is kegyes volt a végzet, akkor is dolgozott – talán éppen a befejezetlenül maradt Pergő éveken –, amikor a Párkák végleg lepergették orsóikról élete fonalát. Önéletrajza befejezetlen maradt, de csonkán is nagyszerű olvasmány, mert egy igaz ember teljes életéről tudósít. (Széphalom Könyvműhely, 2004)