Egy beszélgetésre; Finálé – HAIR

Egy beszélgetésre

Nem ért, csak érzi sodrát a beszédnek.
Hozzátesz, elvesz. Nincsenek ellenérvek.
Szavai – sámán dobverők – hadarnak;
maga körül forog a lélek.
S feleannyi, mit átugorni látszik.
Meséket szór el; vegye föl a másik.
Már szét se nézek elfelé ügetve.
Forrásra hajt a szomjam, nem ügyekre.
Ő meg túloz, szabódik: Most ne, máskor!
Az arc igen, de a szem nem palástol.
Erősít, smúzol, sejtet bizalmasan;
eső elől a ménes, karámba fut szavam.
Ami elrejlik, nem lehet akarni.
Az dönt rólunk, s kínálkozik a talmi.
Uralkodhatsz, ha van benned alázat.
S egy szót se arról, mennyire szilárd vagy.
A csönd szorong. Elég nagy súlya van.
Szavak siklanak félre. Úttalan
szikesre értünk, látjuk mind a ketten.
S beszél, beszél; önmagához kegyetlen.
Én a körülöttemre vágyom:
virágra, könyvre, tűzzománcra, ágyon
színes párnákra, hajra, testre, éjre,
a hangtalannak mélyhangú zenéje
hogy körkörözze be e kis szobát,
s egyik óra másiknak adja át
a tünedező időt, s hétrét
hátamba nyomva az ezüst ekét;
a csészék, vázák sötét öblüket
keringtetik, mappámban csődület
támad egyetlen fényes szó körül,
lapokon megfeneklenek kívül-
belül átfirkált mondatok,
ám az bujkál, s bújva tovább ragyog;
a bronzszobor, a sókristály, a kagyló,
a Kosztolányi-könyvgerinc aranyló
foltja, kokárda, szőnyeg sávja, rojtok,
homlokdobozzal héber imaszíj; hordok
magamban szeles, mezítlábas világot;
kockányi tér vagyok, súgok, kiáltok
benne, s jár rajta szemem;
titkomnak is nevezhetem.

Finálé – HAIR

Nana Mouskourinak

A csapatszállító repülőgép
hátul tátja ki száját,
ömlik ránk hasából a sötét,
benne tűnünk el két sorban,
harsogjuk a sisakos gyalogok
mihaszna tiltakozását:
ha a zöldesbarna földrészek
eszüket vesztve szétszakadoznak,
miért épp az alagút nagyhajú
gyermekeinek kell vissza-
tolniuk őket a helyükre?

*

Jobb telehímezni színes
virágfejekkel a farmert.
S tüdőre szippantani a
boldogságot, bár csak egy
kusza, alvásnyi ezüstre elég.
Táncold szét a narancstortát
az ünnepi asztal rózsaszínében.
Kend föl a kastély tapétájára
a banánt. Mondd a szemébe a
gazdag grófnak: te lehettél
volna, de nem lettél;
pálcán topogó papagáj vagy.
A szépen faragott s láncolt
semmi pénzmágnásainak nyírfái
közé engedd be a disznókondát.
Jaj, uram, mire ébredtünk.

*

Lépést tartva inog együtt
a fekete pincér, a fehér
vécépucoló, a hippi, a tanár,
aki sóváran írni szeretne,
a zsugás meg a mérnök a
szárnyak alá szorított
dörgésben, tömör gumitalpas
trappjuk végiggöngyölődik
az aszfalton, s az utastérben
vezényszavak szaggatta
zuhogás lesz. Azt hittük,
be vagyunk ásva derékig.
Kúszik föl mellünkön a Nap,
s a fejünk búbja is besötétül.

*

Az éjfeketében megcsillan
a harangszó. Hallod?
Idebőg a farmról tehenem.

(1943 – 1956 – 2006)