×

„Mert él”

Száz esztendeje született Gelléri Andor Endre

Molnár György

2006 // 04
Mikes Lajos, az Est-lapok irodalmi vezetője így fogadta a még középiskolás Gelléri Andor Endrét, amint az első írását átfutotta: „Az Isten küldött hozzám valakit, s most megvizsgálom az isteni küldött angyalszárnyait.”

Azután egy Móricz-novellát nyomott a fiú kezébe, aki lelkesen habzsolta a sorokat, s mielőtt befejezhette volna az olvasást, Mikes máris rákérdezett:

„– Miért tetszik ez magának?

– Mert él – felelt Gelléri.

– Bővebben – unszolta Mikes.

– Mert ennél – mondta – a szóval együtt születik az élet is.”

Akárcsak Gellérinél, fűzhetjük hozzá, mert minden sora él. Ma is.

Néhány esztendeje a kiváló rádiós rendezővel-dramaturggal, Dániel Ferenccel írtunk egy forgatókönyvet a szerző befejezetlen regényéből, utolsó írásából, az Egy önérzet történetéből. A filmből sajnos ez ideig nem lett semmi, de nincs hét, hogy ne gondolnék meg nem valósult álmunkra. (A Vörös Vurstli című filmemet is elsirattuk a nyolcvanas évek közepén egy folyóiratban, amely közölte a forgatókönyvet. Azután öt-hat esztendővel később csak megvalósult…)

Számomra mindig fontos volt az irodalmi mű, amelynek alapján filmjeimet készítettem. Talán túlzó, de igen szép elismerés ért egy jeles esztétától, aki szerint munkáimon tanítani lehetne, hogyan világítja meg egymást kölcsönösen két művészet: a szépirodalom és a film. (Holott persze nagyon más a mozgókép és az irodalom esztétikája.) Bizonyos, hogy gyermekkorom óta a magyar irodalom jó barátja vagyok. Készítettem, készítek filmet, tévéfilmet többek között Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, de Esterházy Péter, Bereményi Géza, Nagy András, Békés Pál, Spiró György, Tar Sándor műveiből is. Természetesen ezek nem csupán az ő történeteik, ez enyémek is, afféle „álorcás” mesék, elbújok mögéjük, s úgy beszélek a magam életéről, hogy talán hozzájuk sem vagyok hűtlen.

Gelléri Andor Endre… Amikor elpusztították, fiatalabb volt, mint én ma vagyok. Napjainkban fiatal magyar íróként tartanák számon. Sokan, akik a hajdani magyar irodalom színe-javához tartoztak, hasonló sorsra jutottak. Költészetünk egyik legnagyobbja, Radnóti, az újra és újra felfedezett s ma az európai könyvsikerlistákon szereplő Szerb Antal, de akár a már akkor sem ifjú Szomory meg még oly sokan… Megdöbbentő, ám tény, Gelléri Andor Endre ma nem tartozik az ismert klasszikusok körébe.

A remekművek sohasem veszítenek aktualitásukból. Az ember évezredek óta nem változik, nem okul sem a múlt, sem a maga, sem mások hibáiból (ez az emberiség szerencsétlensége, de a művészet szerencséje), s ugyanazokkal a gondokkal küszködnek Aiszkhülosz, Shakespeare vagy akár Gorkij hősei, mint a ma embere.

A „tündéri realista” Gelléri (egyesek szerint Kosztolányitól, mások szerint Móricztól származik az elnevezés) a lét alapvető kérdéseit járja körül. Bár mesél, s a szava édes, mondatai elbűvölők, még sincs menekvés: életről, halálról, boldogságról, boldogtalanságról, szenvedésről, szenvedélyről: a sorsról van szó, megkerülhetetlenül, mint az antik eposzokban.

Történetei mindig a szegény emberekről szólnak…

„Szegény”: nem csak „az a szegény, aki a legszegényebb”. Szegény lehet a gazdag is, ha beteg, ha szerencsétlen, ha elhagyták, ha kilátástalan az élete… Lenyűgöző empátiával vizsgálta hősei életét, de magára is tudott kívülről tekinteni.

(Részlet a forgatókönyvből)

Egy kirakat tükrében nézegeti magát Endre, majd elfordul.

Lehajtott fejjel halad tovább, de egy tócsa tükörképében ismét magát látja viszont.

Endre (csak hang): Se a testemet, se az arcomat nem szerettem viszontlátni. Ha valahogy szembekerül velem lomhán mozgó alakom, gyorsan elkapom a fejem. Éveken át diszkoszt dobáltam, de hol volt az erőnek ez a jelképe a hajlott háttal, lógó fejjel bandukoló, kimerült lépésű emberből? Az egyik vállam alacsonyabb; s az egész kinézés nem mutat semmit. Hát még az arcom! Az én arcom milyen kínosan hatott rám! Kövérkés, pufók, pirospozsgás, vastagon csillogó szemüveggel! E mögött az arc mögött ülnének álomszép gondolatok? Csupa, de csupa hamisság kívül és belül az egész ember! Csupa erőszak, hogy kiemelje magát az igazi énjéből, amely semmitmondó és jelentéktelen.

Gelléri, bár belül gazdag, de csak szegény ember volt, olykor zsilettpengeügynök, máskor kelmefestő vagy hivatalnok, és igen sokszor munkanélküli. Egy érettségizett munkanélküli, oly korban, amikor csupán a lakosság egy százaléka érettségizett. (Pontosabban a Felsőipariskola fém szakosztályát végezte el, amely szerint: „Jelen végbizonyítvány katonai szempontból egyenlő értékű bármely érettségivel.” Tíz év elteltével mérnök lehetett volna – apja álmai szerint.)

Mi is ismerjük ezeket a „szegényeket”, akik körülöttünk élnek, s olykor-olykor mi magunk is azok vagyunk. Akik nem a média, a közfigyelem, de még csak (talán Tar Sándor alakjai kivételével) nem is az irodalom szereplői már. Pedig a Szállítóknál, a Szövőlegény hősei, a Kulcs lakatosa, a Birkózó mészárosok velünk, köztünk élnek. A bányatónál robotoló, a sorsjegyben jobb sorsot remélő Szregorának és a „kisfőnök” Vargyú kegyetlenségének nem vagyunk-e nap mint nap tanúi és elszenvedői?

Nagyon is filmre valók, nagyon is maiak ezek a sorsok, jellemek, életérzések. (Bár napjainkban e honban nemigen készülnek, készülhetnek efféle mozgóképek.)

Talán csak a „jók” tűntek el. Vagy tán elrejtőztek? Létezik ma még olyan üzletvezetőnő, mint a „Főnix” Nagymosodában, akitől a szerelmetes ifjú háromnapi szabadságot kap, hogy lelki kínjait enyhítse, és ráadásként még anyagi segítséget is ad neki? Van ma olyan gyáriparos, „multi” elnök-vezérigazgató, mint az Egy önérzet törtenetében a textilbirodalom feje? Amint megtudja, hogy alkalmazottja ismert és elismert író, így szól hozzá: „Az isten megáldotta munkámat, már van annyim, hogy egy ilyen tehetséges embert támogassak… Miért nem szóltál nekem arról, hogy te egy királyfi vagy… Magára bízom. Keressen a lányomnak olvasni való könyveket. Menjen el kiállításokra, és nézzen nekem szobrokat, képeket. Kell háromszáz pengő?”

Kisiskolás koromban, úgy rémlik, mint proletár írót próbálták bemutatni, „felmutatni”. Csekély sikerrel.

József Attila rövid „mozgalmár”-korszakában egyszer egy egész éjszakán át próbálta az általa akkor preferált ideológiának megnyerni. Egész éjszaka ott ült az ifjú Gellérinél, szülei lakásában. Szegény Andor Endre próbált vele legalább elvileg egyetérteni, de nem ment. Így emlékezett: „Attila aktatáskájából elővett egy folyóiratot. A folyóiratnak nemcsak a belseje, hanem a külső fedele is piros volt. Csodálom, hogy a betűk nem voltak ebben a folyóiratban pirossal nyomva. – Ez fontosabb, mint minden más művem… – Már hajnalodott, amikor még mindig magyarázta nekem azt, amit a cikke nem tudott eléggé megmagyarázni… De Attilát, e dialektikus hajnal után, óvatosan elkerültem… s maradtam, aki voltam: minden tudományos alapot nélkülöző író.”

A Tőkét olvasgatta Marxtól, de a magyar fordítás silánysága taszította, azután a német eredetivel próbálkozott, hiába. Meglehetősen idegen volt tőle minden ideológia. Mennyire érthető ez ma, egy – hál’ istennek – ideológiamentes korban.

Így írt erről: „Ha hitem lenne! – üvöltött a szívem. Ha hinnék abban, hogy csak a jobb oldali közlekedés váltja meg a világot. Ha hinnék abban, mint egyik írótársam, hogy a biciklisták mind gonosz emberek, mert direkt rámásznak az emberre, s ezért egy egész regényt ír majd ellenük! Ha hinnék a szocdem pártban, a királyságban, a köztársaságban, a kormányzóságban!

De én, sajnos, csak az eleven mesében hittem, abban a mesében, ami él.”

Az ismerős tájak… Valami téves felfogás szerint ha honszeretetről esik szó, valahogy mindig valami kis falu tűnik fel sokaknak, a romlatlan vidék, bukolikus csomagolásban, vagy Erdély, a Felvidék. Pedig Budapestet is lehet szeretni. Az én családom vagy százötven esztendeje a Terézvárosban él, ismerem a házakat, a tereket, utcákat, e sok-sok helyszín a családi legendárium része. (Szülőfalum Budapest – volt Molnár Ferenc egyik kötetének címe, bár Gelléri nem túlzottan kedvelte őt.)

Gelléri „faluja” Óbuda volt, s a tágabb „táj” a Terézváros, a belső Pest, a Ludovikától a Margit hídig. Nemcsak külföldön, de vidéken is, ha csak elhagyta a főváros határát, már gyötörte a honvágy.

Nyomaiban ma is „élnek” Budapesten a hajdani kocsmák, újraélednek részben a hajdani kávéházak, a Sas utcában ma újra ott élnek az ifjú hivatalnokok, akik idétlen öltönyeikben kezdik stréber pályájukat, s diákéveiket alig befejezve visszakerülnek újból a „nebulók” közé. „Mert azok voltak ezek mind-mind… diákok, tanulók, spiclik és besúgók és törtetők, és bizony nagyképűek is. Jellemző, hogy a cégnél, amikor a könyvelési osztály igazgatója keresztény hitre tért át, a másik könyvelő is azonnal keresztvíz alá tartotta a fejét…”

A Király utcában – persze más öltözékben, de nem más „jelmezben” – most is ott él Taube Jenő, a tulaj, a lázadó Tir, Rusz, a régi és Novák, az új mosómester. És Angelov, akivel elvált szülei nem törődnek, a lányok nem szeretik, iskoláit be nem fejezte, albérletről albérletre tengeti életét, munkája bizonytalan – nem futunk össze vele nap mint nap? Vagy az öregedő, kényszeres humorú, nagy dumájú rádióügynökkel, akit annyiszor, de annyiszor kidobnak, pedig ő is csak élni akar? (Gondoljunk e helyt a jó kedélyű, „egyenszöveget nyomó”, telefonos ügynökökre is.) És Ilcsi néni, mai szóval a „luxusprosti”, akit utolér a gyógyíthatatlan kór?

Igen, a prostituáltak sem voltak idegenek számára. Más szemszögből szemlélte és ábrázolta ezt a világot, mint ezt napjainkban teszik a „divatos”, „leleplező”, ám felületes művekben. Az együttérzés, a szánalom, olykor némi udvarias tisztelet is jellemzi e körből íródott témáit.

Persze hajdanában a magyar irodalom jelesei közül sokan látogatták e „műintézeteket”. (Lehet, hogy ma is, csak nem írnak róla?) Krúdytól Hunyady Sándorig sokan bemutatták a „kéjhölgyeket”, s a már nős Kosztolányi (más források szerint Füst Milán) is biztatta az efféle kalandokra az ifjú írót. „Röviden és szuggesztíven megátkozta a házasság intézményét, aztán fehér sálját a nyaka köré csavarintva még ezt mondta: – Ott vannak a szerelem papnői, az aranyosak!… S az idő, a szabad idő egészen a magáé. Ne menjen üvegkalitkába kanárinak, még ha zokogva hívják is. Maradjon csak az ágak között az azúrban.”

Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Gellért Oszkár, Fodor József, Gelléri Andor Endre… hányféle életút és nézet… és mind érintkeztek egymással, olvasták egymás műveit. Az Est Hármaskönyveiben vagy a Nyugatban békésen elfértek oly sokan. (No, itt nincs analógia a jelennel.) A Nyugat 25 éves jubileumán, a Zeneakadémián, ahol Móricz és Babits elnökölt, sokan tapsoltak Gelléri Andor Endrének, akinek nem tellett frakkra (vagy nem akart kölcsönözni), s egyedül ő csupán egy egyszerű szürke öltönyben látott a felolvasáshoz.

Nyugat, az Est-lapok, Mikes szerkesztő úr atyai jó barátsága, a Baumgarten-díj, novelláskötetek, egy regény, meg állások és állásnélküliség, írás, írni akarás, gyötrelem az írással, szerelem, a szerelem akarása, gyötrelem a szerelemmel… – így teltek napjai.

Gelléri Andor Endre sorait, történeteit át-átszövi az igen erőteljes erotika. Mintha nem is hetven–nyolcvan évvel ezelőtt íródtak volna sorai, hanem ma. Írói bátorsága, következetessége a szexualitás megfogalmazásában napjaink forradalminak ható gondolkodásmódját idézi fel.

(Részlet a forgatókönyvből)

Endre (csak hang): Hát szerettem és étkeztem. Folyton faltam valamit, folyton bementem a büfékbe, hogy Újházy-leves után jó bablevest kanalazzak be és friss réteseket. Tunyán elnyúltam a büfék étkezőpadja mellett; ha úgy éreztem, hogy most aztán nincs több gondolatom, s kielégült vagyok egészen, hirtelen sírás kezdte el kaparni a torkom… mi tűnt el belőlem, hova illant a gőz, hova foszlott a lángom? Mert mit ér az utcanők dicsérete, akik megsúgták egymásnak, hogy mi mindent tudok, még őket is szerelemre tudom deríteni, amikor hazugsággal tápláltam a szerkesztőimet.

S már rájöttem arra, hogy tébolyító szexualitásom se más: mint remekműre törés az asszonyoknál. Hogy ájultak legyenek velem és túlontúl boldogok! És látni kezdtem: mindig csak a testet adtam mindegyiknek, folyton hússal etettem őket, egy percig se gondolva arra, hogy lelkük is van, szabadságvágyuk is van, és jogaik is vannak! Zsarnokuk voltam, aki a maga elképzelése szerint a lehető legjobbat adtam nekik, pedig nekik már másra volt szükségük. Egy titkos kis találkára, ahol csak néhány szó esik és máris sietni kell, „mert a mama várja”. Elfelejtettem, hogy minden nő örökre szűz marad egy kicsit, és ezt a vágyát ápolni, szeretni és dédelgetni kell!

Művészet és szexualitás. Szerb Antal még huszonévesen is kamaszkori problémákkal küszködik; moralizál, értelmez – így izgalmas az életműve. Gelléri Andor Endre már kiskamasz korában férfiként él. Alkotói sorsa pedig, ebben az értelemben, Chaplinéhoz hasonlatos. Charlie, akit több feleséggel és sok gyermekkel áldott meg az ég, amikor nagy filmjeit készítette, hónapokig, olykor évekig nem érintkezett szerelmeivel. Minden energiáját az alkotás kötötte le, vagy azt akarta, hogy az kösse le. S Gelléri, amikor nem volt képes a maga számára kijelölt szinten alkotni, hát megfordította e tételt s gyakorlatot. „Mert mi a csudát csinálhattam volna azzal a pokoli nyugtalansággal, amely írásra sürgetett, de írni mégsem tudtam?… Hát szerettem és étkeztem…”

Egy magyar író, aki igazából csak magyarul tudott. És mennyire szerette, tudta, mesésen „használta” a magyar nyelvet! Ebben nevelődött, meg a mesterségek dicséretében. Apja hétköznapi ember volt, minden ide kötötte.

(Részlet a forgatókönyvből)

Apa: Hja, az itatóst könnyebb kiegyengetni, fiatalúr, mint a hatos lemezt? Ugyé? A faléniát könnyebb emelgetni, mint a vasléniánkat? De mire jutsz ezzel a szörnyű nagy hivataloddal? Mi az, ami megkülönbözteti egyik hólyagot a másiktól? Semmi! De nem úgy van ez minálunk. A jó iparos az sohase pótolható. Annak kezet csókolnak, azt tartják a mesterek is, ha az ingüket viszik a zálogba, hogy odaadhassák a heti bérét. Lettél volna egy jó szerszámkészítő! Nősültél volna meg, s ne hozott volna mást a házhoz az asszony, mint egy excenterprést.

Gelléri sokat küzdött apja szeretetéért, elismeréséért. Így írt róla: „Hatalmas kobakú ember; szőke, vastag bajszú, mint Arany János. Szenvedélyes antiszemita, zsidó létére; gyűlöli a szocialistákat és a kommunistákat. Hosszúnapon szalonnát eszik és cigarettázik. És csak az első szívroham után megy – meggyávulva – a templomba.”

De hiába a magyarság magától értetődő vállalása, hiába osztozik a család a szegény emberek sorsában, hiába a testi erő (Gelléri kiváló sportoló volt), hiába a kispolgári, olykor nyomorúságot megélő iparoscsalád hétköznapi élete. Ő sem volt eléggé magyar sokaknak.

A turulista ifjak a Technológiát is felkeresték, s a kamasz Gelléritől még a művész rajztanár is elfordult. „És vertek, vertek engem, az atlétát, le egészen a lépcső aljáig, ahol feleszméltem, és egy kidobott, öreg rajzszéket ragadtam meg. S ezt forgattam magam körül, zúgva és halálraszántan, és rettentő kezemtől és zúgó székemtől elijedve, már a kapunál voltam, már eldobtam a fegyveremet, hogy az utcára jutva eltűnjek, amikor jobb kéz felől hirtelen odalépett hozzám még egy rejtőző turulista.

– Te büdös zsidó – mondta nekem hidegen, indulat nélkül, és mint akinek ez a parancsa, harag, indulat nélkül még egyszer az arcomba csapott. S amikor én szembefordultan vele, hogy öklömmel az ő arcába vágjak, hirtelen kés villant meg. Ez egy másik turulista volt, a hátam felől, aki ugyancsak harag és felindultság nélkül igyekezett engem hátba szúrni. De valahogy elugrottam a szúrás elől, s így csak új felöltőm anyagát hasította ketté támadóm.

S mentem, hátul sliccet kapott köpenyemmel és égő arcommal, csak mentem, és halálra vágytam, mentem a Duna felé, hogy beleugorjak és megöljem magam.”

Gyerekkorában, de még szerelmében is meghatározza életét a hol lappangó, hol nyílt és brutális antiszemitizmus, amely ép ésszel megmagyarázhatatlan, és ma is oly gyakran üti fel a fejét újra meg újra.

Vera, a hozzá hasonlóan szegény varrólány, aki után évekig futott, vallásos katolikus családban élt.

„Miért ne szerethetném őt annyira és ő engem, hogy egy életre és mindörökre egymásé legyünk? Mert ő néhány nappal később tartja a bűvös karácsonyt, mint én? Hiszen mindig feleslegesnek és dacosnak éreztem én a zsidók karácsonyát: a chanukát. Minek lobognak itt ezek a gyertyák estéről estére, amikor a keresztények meggyújtották a magukét a zöld, illatos fenyőfákon? S minek rágcsáljuk mi a furcsa pászkát, amikor a keresztények illatos fecskendőkkel és színes tojásokkal és jó bárányhússal már megünnepelték a maguk húsvétját?”

„Én csak így s ennyiben láttam a különbséget két ember között. S kicsit vágyódtam is a keresztény vallás után, mert szép és muzsikával telt volt a templomuk. S átkoztam eleget azt a rabbi zsinatot, ahol a szakállas urak elvetették némely ifjabb rabbik indítványát, hogy a zsidók vegyék be a tündéri Jézust a testamentumukba, de az öreg rabbik azt mondták: Nem!… s amit az idősebb mond a zsidó családban, az sokat számít.”

„S lám, vad kedvem támadt arra, hogy megszeressem, és nőül vegyem ezt a hegyes orrú kisasszonyt. Mély kedvem támadt, még ha szét is repednek nálunk otthon az összes székek és asztalok!”

(Részlet a forgatókönyvből)

Endre otthonában.

Szédereste, az asztal illőn megterítve.

Endre (csak hang): Milyen kínos története van az első csókunknak. Mi, otthon a (zsidó) húsvétot tartjuk. Anyám rajongása az isten és hite iránt még az apámat is rábírja arra, hogy ne egyen kenyeret. Én közömbösen viselem el az áldozatot, de az öregem szinte szakadatlanul rosszkedvű. Semmit se szeret jobban a kenyérnél, s olyan dühösen néz étkezések alatt az anyámra, hogy az többször is elkezd prédikálni az Isten és a régi szokások iránti köteles alázatról.

Apa: Elég, elég!

Anya: Hát akkor egyél csak kenyeret.

Apa (kiabál): Nem eszem! (Felugrik és elrohan.)

Anya: Te sem vagy különb.

Endre: Én? Miért?

Anya: Te se a hitedért mondsz le a kenyérről. Csak csinálod, anélkül, hogy tudnád, mi a jelentősége. De éltél volna te egyszer Egyiptomban! Törődnétek ti ketten egyszer is azzal, ami volt. S arra gondolnátok, hogy itt is lehet egyszer Egyiptom.

A Kiscelli kastély aljában üldögél Endre és Vera. Este van.

Vera: Fáradt vagyok.

Vera Endre vállának dől, majd kinyitja a tasakját, és papírból szalonnás kenyeret vesz elő.

Vera: Még az uzsonnám se ettem meg. Maga nem éhes?

Endre: Már vacsoráztam.

Vera: No egyen egy kicsit.

Endre: Nem tudnám lenyelni.

Vera: Miért?

Endre: Csak.

Vera kezdi visszacsomagolni a szalonnás kenyerét.

Endre: Nagyon kérem, egyen.

Vera: Nem.

Endre: Miért?

Vera: Csak!

Endre tűnődni kezd, majd lassan mégiscsak harapni kezdi a kenyeret.

Endre (csak hang): Igen, már nyilván eszébe jutott az, hogy nekünk húsvétunk van; igen, már tudomásul vette egész bizonyossággal azt, hogy én mégiscsak zsidó vagyok… S most mi lesz? Mi történik majd? Mert nem akarom őt elveszíteni soha, de soha! Már megennék egy nagy cipót, egy kiló szalonnát, ez nem lehet bűn, ha az embert a kedvese kéri erre. S most mondom neki először:

Endre: Szeretlek, igazán nagyon szeretlek.

Vera bólogat, aztán felkapja a fejét, és izzó nevetéssel kérdi:

Vera: Hát ez nem bűn?

Vera szája Endre szája közelében van, és megcsókolja, megharapja a lány ajkát, mintha kenyér és szalonna lenne, mintha mégiscsak többre tartaná őt, mint anyja babonás, régi tilalmát.

Harangozás indul a távolból. Szinte szüntelenül kongatnak. Esztelenül és el nem szakadva egymás szájáról folyvást csak csókolják egymást. Endre szája nemcsak lázzal, hanem kenyér- és szalonnamaradékkal is telt lett. Hiszen Vera fogait is csókolja, mintha cukorból lennének.

Endre (csak hang): Eddig ezen az ünnepünkön sohase ettem kenyeret, most csókkal keverten, titkosan rágcsáltam el a morzsákat, amelyhez szalonnaíz is tapadt.

Tántorogva állnak fel. S egymásba kapaszkodva, nagyokat botlogva a völgyi úton megindulnak hazafelé.

Az út aljánál levő városi kútnál Vera megáll. Zsebkendőt terít Endre térde alá, majd a csöpögő vízből keresztet hint rá. Ájtatosan és kábultan tűri Endre ezt a szertartást. S mint igaz keresztény áll fel, hogy utána élete legmélyebb csókjával ölelje magához kedvesét.

S andalogva, részegen, de karonfogva, semmit se törődve a világgal, így mennek haza.

Endrét otthonában azonban vak félelem fogja el.

Vége van a Pészachnak. A kialvó ünnepi gyertyák alatt síró anyját találja egyedül.

Endre: Hol a papa?

Anya: A szeretőjénél.

Az anya Endre felé nyújtja a karját. Szájon akarja csókolni, de a fiú elfordítja a fejét, mert az szalonnás és kenyeres.

Hiábavaló volt az igyekezet, hiába élt úgy, mint bárki más „magyar”, megehetett akár két adag borjúpörköltet, rengeteg kalocsai paprikával, megihatott akár három liter bort, s elszívhatott egy éjszaka alatt vagy száz cigarettát, s lehetett bármilyen izmos, erős, s hiába nem volt benne semmi „zsidósnak” vélt tulajdonság. Vera társasága, a vidéki „magyarság” számára csak az volt, akinek irracionális előítéleteik szerint gondolták. (Talán csak azért nem páholták el, szúrták le, mert kiderült, hogy pesti író. „Hja, egyszóval művész. Az más. Az még szívhat itt egy picike levegőt.”)

Azután – olvashatjuk az Egy önérzet történetében – Vera, levélben, így zárja le az évek óta tartó szerelmi történetet: „Kedves Uram! Kérem, küldje viszsza a leveleimet. Itt küldöm azt az arany keresztet, amit adott. Mindig gondolkoztam azon, hogy miért nem tudom magát igazán szeretni. Azért, mert zsidó. Vera.”

A fenti történet, fájdalom, ma is megeshetne. „A »zsidókérdés« – így, ebben a fogalmazásban – ma éppúgy kreált, gonoszul manipulált, mint hatvan vagy nyolcvan vagy százhatvan esztendeje…” – írja Levendel Júlia.

Gellérit az irodalom befogadta, s ez így van rendjén. Az igazi művészetben nem számít életkor, származás, nemi identitás, egészség vagy betegség, családi állapot, csupán a tehetség. S ha sok minden nem adatott is meg az író számára, ez utóbbiból kapott bőven. De a társadalom nemigen állt mellé. Egy magas rangú katonatiszt, rajongó olvasója felhívta telefonon, amikor néhány hétig otthon tartózkodott végső útja előtt. Így „bátorította”: „Szabadok vagyunk, de hol? Ha egyedül üldögélünk és merengünk; ha alszunk és álmodunk… Bevallom, most civilben vagyok. S nem hazulról beszélek, hanem egy nyilvános állomásról. Bevallom, ha rajtam lenne az uniformis, képtelen lennék arra, hogy így beszéljek önnel…” – azután letette a kagylót.

(Részlet a forgatókönyvből)

A családos Endre lakása.

Idill. Endre most otthon van.

A konyhában a felesége tesz-vesz.

Kisfia pityereg, Endre grimaszol neki, mire a kicsi kacagni kezd. A fiúcskánál kissé idősebb leánykája a fürdőszobában játszik. A fürdőkádban egy hal úszik. Endre lánya kenyérrel etetgeti.

Endre (csak hang): Reggelenként még friss vizet is kap. Ilyenkor a vízcsobogástól a kád falához lapul; így lapulok én is a falhoz, ha meglátom a Gestapo embereit. S amikor a feleségem kimondja, hogy még ma leöli a halat, keserű lesz a szívem, az ablakhoz megyek, és könnyes szemmel nézem gyermekkorom szép mezőit, a virágfejű fákat s a nedves gomolyokkal borított óbudai hegyeket.

Még úszik a hal; még én is élek hitvesemmel, két gyermekemmel, özvegy anyámmal. Nyomorok, kínok, rettentő betegségek után szerény, de boldogító vágyaink is voltak. Mulatni a gyerekekkel egy csendes kerti házban; s írni, folyton csak írni… ezt kívántam én.

Ne bántsátok azt a halat a kádban! Ne öljétek le! Vigyétek a szabad Dunához, hadd meneküljön. Abbahagyom az írást, hogy felfussak, papírba csavarjam ezt a szimbolikus rabunkat, s a vízbe ejtsem: meneküljön, ahogy én szeretnék menekülni. Már darabokra szeletelve találom; fehéres húsán rózsaszín patakokban folydogál a vér. S lenyakazott fejéből jeges, holt szemek merednek rám.

Nem hallgatott Kosztolányira (vagy Füst Milánra?), lett felesége és gyerekei, s jobban szerette őket, jobban bánt velük, mint ővele az apja, aki bizonyára jót akart szintén, a maga módján.

Tehát Gelléri Andor Endre nem akart sokat (vagy nagyon sokat akart?), nem akart mást, mint szerető családja körében élni, mint oly sok hétköznapi ember. S ez neki sem adatott meg, mint oly sokaknak a huszadik században, Magyarországon.

(Részlet a forgatókönyvből)

Hajnal van. Mindenki alszik, csak Endre van ébren.

Kisfia rácsos ágyban alszik, kislányának apró kezecskéje a földre lóg, felesége a dupla ágyban forgolódik.

Borotválkozik Endre, úgy, ahogy fiatal korában láttuk.

Endre a lakásban szedi össze a holmiját. Hátizsákjába pakol, az ablakhoz megy, arca tükröződik az üvegen. Kifelé bámul. A távoli bányatónál a víz fodrozódik, talán valami úszik is amott. Endre végül felteszi a zsákot a vállára.

Endre: Tavaszt vártam; a költők, a szabadság tavaszát. Munkatáboraink történetét akartam megírni; a megbékélt vándor hangján, aki elbeszélése közben gyermekei fején tartja fáradt kezét. Azt hittem, hogy új emberségben, önmagam igazi hivatásában bízva, napról napra, prousti módon minden emlék árnyát lerajzolhatom. S vallomásaim végén nemcsak az igazság örömét adhatom, hanem megtisztulva a tétova múlttól csak annak élek, amiért születtem: a teremtésnek.

A tavasz nem jött el… A munkatábor után koncentrációs tábor következett. Még megérte a tábor felszabadítását, de a betegség legyőzte. Egy amerikai katonai kórházban halt meg. Száz éve, márciusban született… akárcsak az apám, egy évvel korábban.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben