Csodatevő igazmondás, avagy töredékes színháztörténet

Események és jegyzetek Szabó Zoltán bírálataihoz (1945–1947), 2. rész

IV.

TAMÁSI ÁRON Hullámzó vőlegény című darabjának bemutatója a Nemzeti Színház Andrássy úti Kamaraszínházában (ma a Bábszínház) ezért is fontos és kultikus esemény. Beszédes a premier időpontja: 1947. január 30. A párizsi béke aláírásának időpontja: február 10. Tamási Áron egykori vallomásaiból, leveleiből tudjuk, hogy új darabjára Németh Antallal kötött szerződést, de a Nemzeti direktorának távozásával 1944 tavaszán az író az egyezséget semmisnek tekintette. Két felvonással elkészült ugyan 1944-ben, de a forgatagos időben nem dolgozott tovább. Vélhetően a megoldás, a harmadik felvonás még nem körvonalazódott véglegesen, 1945-ben pedig a színház sem sürgette darabírásra. A Nemzeti Major Tamás által megszabott, politikailag világos, magyar és világirodalmi klasszikusokra és szovjet művekre alapozott „haladó” programjába eszmeileg sem illett Tamási Áron munkássága. Vélhetjük, a párizsi béketárgyalások nyár végi keserves tanulságai nyomán belpolitikai érdek lett Tamásit játszani.

Az író ősszel sietősen befejezte játékát, és a színház is azonmód bemutatta. 1946. december végén kezdték el próbálni, és egy szűk hónap múlva már premiert hirdettek. S hogy február 10-e előtt társadalmi-közérzeti szempontból fontos szolgálatra szánták Tamási játékát, az a tény is jelzi, hogy a január 30-i bemutatót követően öt nappal, február 5-én a rádió már közvetítette az előadást. Sőt, addig nem szokott gyakorlatként külön adásban egy kritikus (Majoros István), a szerző (Tamási Áron) és a rendező (Both Béla) beszélgettek a darabról. Ami aztán alighanem a rádió további történetében is kivételes: a Hullámzó vőlegényt még játssza a színház, amikor egy hónap múlva újra műsorára tűzi a rádió, és újabb személyekkel, színészekkel bővítik a társalgók körét. Békés István vezette a beszélgetést a darabról és az előadásról, s Bóka László államtitkár ekkor szigorú ideológiai ellenvetéseivel áthangolta az eszmecserét. Maga Tamási Áron és a főszereplő Uray Tivadar erős, de visszafogottan fogalmazott érvekkel védte ki a támadást.

A Hullámzó vőlegény bemutatóját megelőzően a szerző a Színház című lapban Halász Péternek nyilatkozott (1947. január 29.). A beszélgetésben Tamási sértődöttség nélkül, de nyíltan összegzi az előkészületek keserű tanulságait.

1. A „hosszú hallgatás és megpróbáltatásos esztendők után” érdemelne annyi érdeklődést a sajtótól, „mint egy külföldi nagyság, aki »leereszkedik« a pesti színpadokhoz”.

2. Az író, aki nem tartozik párthoz, „nem szívügy”. Súlyos jelenségnek, „kulturális gyarmatpolitikának” minősíti Tamási e jelenséget, s ma is jól értjük, mert újra látjuk e tendencia aggasztó következményeit. De a „szívügy” hiányának van személyes címzettje is, ami akkor világosodik meg előttünk, ha megismerjük az író hagyatékából Major Tamás 1947. január 11-i levelét. Vélhetjük: a próbákra bejárva Tamási nem találkozott az igazgatóval, ezért levelet írt, amelyben a direktor távollétét a közömbösség jeleként értelmezte. Válaszában Major a betegségére hivatkozott, amit nyilván Tamási sem hitt el, hiszen a színháziaktól értesülhetett volna az igazgató hogylétéről, és akkor nem kéri számon Major távollétét. A direktor, hogy nyugtassa az írót, tudatta: „szeretettel fogjuk kezelni… addig tartjuk a darabot, amíg csak egy kis remény is van az érdeklődésre.” Majort voltaképp már nem érdekelte a Hullámzó vőlegény ügye, nyilván, mint annyi más alkalommal, Magyar Bálint főtitkár vagy Benedek András dramaturg falazott neki, s válaszolt az általuk nagyra becsült szerzőnek. A Nemzeti munka- és életrendjét megvizsgálva azonban Major egyszerűbb s igaz érvvel is kimenthette volna magát. A Hullámzó vőlegény bemutatóját követő héten, február 7-én a nagyszínházban ugyanis Major rendezésében Gorkij Jegor Bulicsovjának premierje következett. Délelőttönként tehát, amikor az Andrássy úti Kamarában a Tamási-játék együttese a főpróba hetébe jutott, a Blaha Lujza téren a Gorkij-előadás is összpróbához érkezett. Ismerve Major állandó késettségét, okkal feltételezhetjük: erősebben fenyegette őt premierjének közelsége, hogysem óráit a Hullámzó vőlegény javítására vesztegesse.

3. Tanácstalanság mutatkozik a magyar darabok előadását illetően, állítja az író a beszélgetésben, aminek jele: a színházak külföldi műveket sikeresebben adnak elő, s ez a színésznevelés gondjára utal. Összefoglalva: mindenki tette kötelességét, de a darab senkinek „nem szívügye”. Arról is beszél Tamási Áron az interjú későbbi fejezetében, hogy szokott gyakorlatát követve a próbákon jelen volt, „mint csöndes vendég üldögélt” a nézőtéren. Kívánatos volna, folytatta gondolatát, hogy „tárgyilagos kritika” és „bizonyos szeretet” fogadja az új magyar darabokat, „legalább akkora szeretet és lelkesség, mint a külföldi szerzőt, akit a hazai társadalmi és politikai sznobizmus csak azért, mert külföldi, tárt karokkal ölel kebelére”.

Tapintatos fordulatokkal fogalmazott, szigorú vallomás.

Bemutatójával kapcsolatban kénytelenséget érzett Tamási, ami mögött Major Tamás taktikai megfontolása is felderenghet. Keresztury Dezső, aki a Parasztpárt képviseletében vezette a kulturális tárcát, az ősz folyamán egyre szorultabb helyzetbe került. Illyés Gyula korábban, egy 1946. július 19-i naplójegyzetében utal Keresztury megkeseredett voltára: „Már állt volna fel, hogy lemondólevelét megírja – elismeri, semmit sem ért el.” Ami nyáron elmaradt, az december elején bekövetkezett: Keresztury lemondott, de a pártok közötti alkudozás idejére, márciusig, ügyvezetőként még a minisztérium élén maradt. Szabó Zoltán nagyra becsülte erőfeszítéseit: „A közoktatásügyi apparátus újjáépítése s az a kulturális fellendülés, mely ebben az időben Magyarországon volt tapasztalható, részben az ő munkájának volt köszönhető. Kereszturyt a Kommunista Párt buktatta meg… olyan okból, amelyhez Keresztury személyének semmi köze nem volt: ő miniszterkorában is inkább dolgozott, mint politizált” – írta tíz esztendővel később. S mint cikkében megállapítja: Keresztury „a demokratikus Magyarország utolsó e névre érdemes minisztere volt”.

1946 szilveszterét Szabó Zoltán a Nemzeti Színházban töltötte, ahol pártbeli barátai tudatták vele: jelölnék Keresztury helyére! ő feltételeket szabott, de az ügy gyorsan elcsöndesült, mert a kommunista párt ellenezte a személyét. Elképzelhető, hogy két-három héttel korábban, Keresztury Dezső lemondásával egy időben, amikor Szabó Zoltán még Svájcban időzött, Tamási Áron miniszteri jelölése is felvetődött. Az idézett Színház-beli interjúban is érinti az ügyet, mondván, nem hitte, hogy bekövetkezhet. Szabad kezet kért munkatársai kiválasztásában, de a „legelemibb feltétel is merev ellenállásba ütközött”. Évek múltán Szabó Zoltán említi (A rendkívüli ember – Ősök és társak), hogy 1960. november végén londoni találkozásuk alkalmával Tamási felidézte miniszterségének esélyét: „Kétszer elhárítottam, ha harmadszor kérnek, elvállalom – jelentkezett ahogy a stílusban a becsvágy kifejeződik: a népmese.” Úgy is történhetett, hogy elsőbben Tamásit kérték fel Keresztury helyére, de feltételei folytán elvetették személyét. Időközben a decemberben hazatért Szabó Zoltán került szóba, minthogy pedig ő is igényekkel jelentkezett, ráadásul a kommunisták kontrázták személyét, újra próbálkozhattak Tamásival – talán így érthetjük a Londonban említett kétszeri felkérését.

Majornak tehát egy leendő miniszter személye kedvező szerzőfogásnak mutatkozhatott. De említettük már: időszerű s belpolitikai hatású esemény is sürgette Majort, hogy előálljon Tamásival 1946 őszén. Amikor a párizsi béketárgyalások során világossá lett az antantállamoktól a magyarságra kényszerített sors, belpolitikai és taktikai kérdéssé vált, hogy tanácsos volna valamiképp a békesség, a békítés hangján éltetni Erdély ügyét a hazai közhangulatban. Major Tamás a kommunista párt irányát követte, s épp a párizsi tárgyalásra való előkészületek során, majd az értekezlet idején a pártnak a nemzeti szempontnál fontosabb volt a „testvérországok” és a szovjet érdekek harsogó képviselete. A Szabad Nép 1946-os számait olvasva pontosan érzékelhető az önpiszkító pártprogram, amely politikai eseményekhez kötve, de mindig a szovjethűség elsőbbségét követve változott. Tamási Áron személye Erdélyt jelképezte, fontos volt tehát Major Tamásnak, hogy pártja népszerűtlenségének légkörét oldja; s a Nemzeti Színház tekintélye ebben politikai súlyt is jelentett. Később, amint fordult az idő, Major elárulta magát: „Még Tamási Áron narodnyik, szentimentális darabját is bemutattuk” – jelentette ki nagylelkűségének bizonyítékaként 1949. január 15-én a Zeneakadémián a Színház és demokrácia című előadásában. A pontosság és a tisztesség kedvéért megjegyezzük: Major visszatekintő öndicsérete azért is ízetlen, mert 1949-ben Tamási Áron már némaságra ítéltetett. Sem írásai a lapokban, sem könyvei nem jelenhettek meg, de újságíró sem kereshette meg például azzal a kérdéssel, hogy: tisztelt író úr, miért nem válaszol Major Tamás vádjaira, miért hallgat? Akkor már Tamásinak a hallgatásáról is csak hallgatnia szabadott. Nyomorúságos körülmények között, barátai adományaiból élt. Major tehát emberi és művészi kiszolgáltatottságában piszkolta Tamási Áront.

„Narodnyik”: a honi marxi ideológia, a szellemi inkvizíció megfellebbezhetetlen átokszava. Előbb Révai József Szabad Népének hadoszlopa, majd Aczél György udvartartásának (Népszabadság: Rényi Péter, Pándi Pál, E Fehér Pál; Élet és Irodalom: Faragó Vilmos és társai) tartósított, évtizedeken át bevált kiátkozó ítélete. Major tehát jól tudta 1949-ben, mit és kinek beszél. S ha utóbb ily pökhendien elárulta szerzőjét, feltételezhetjük: intézményében már 1946 decemberének végén is ellenszereposztást diktált. Így történhetett, hogy a „narodnyik” darab főszerepét, Bodrogi, székely fazekas alakját a népszerű „urbánus” művészre, Uray Tivadarra osztották. Ami már az olvasópróba előtt is biztos bukást sejtetett – Tamási darabjának és Uraynak is. S ha meggondoljuk, hogy alig egy év múlva, 1948-ban Major Tamás (Abonyi Géza, Makay Margit, Németh Antal felesége, Peéry Piri és Pethes Sándor mellett) Uray Tivadart is eltávolította a Nemzetiből, akkor igazolva látjuk: pártos cselekedete, vitéz húzása volt Urayt székely fazekasként felléptetnie, mert két fronton is sikert ért el. „Tamás előrelátóan volt gonosz; évekkel később ütött és állt bosszút” – mondta róla keserű-mosolyos szeretettel Őze Lajos, nem sokkal halála előtt, amikor igazgatójáról és mesteréről beszélt nekem a Thököly és Dózsa György út sarki eszpresszóban. Major a „narodnyik” és az „urbánus” szellem ellen is harcot nyert. Urayval, a színésszel egy társadalmi osztályt is megbuktatott.

Igazolódott Tamási észlelete: darabja nem volt szívügye a színháznak, legalábbis Majornak nem. Az 1946 őszén a Színház című hetilapban adott interjú (Aranyos tekergők, november 7–13.; 13. sz.) már előlegezi a szerző későbbi csalódását. Ebben a beszélgetésben megemlíti: Jávor Pálra gondolt Bodrogi szerepében, „de hát ő Amerikába utazott”. Valóban, Jávor 1946. október 15-én délben a Keleti pályaudvarról amerikai turnéra indult, nem készült tartós távolmaradásra, de nem volt miért hazatérnie. Évtizedes küszködés, kudarc, megaláztatás után egészségének végzetes összeroppanásában már csak halni tért haza 1957 novemberében. Feltételezhetjük, Tamási Áron említhette is szereposztási óhaját, de Major Tamás tényként közölhette vele: nem számolhat az egykor népszerű művésszel. Bános Tibor könyve (Jávor Pál) említi, hogy 1945-ben „egykori dédelgetett hősét a Nemzeti vissza sem fogadta”. A Nemzeti – vagyis Major Tamás. Jávor egy esztendőn át keringett különféle budapesti színházak között, jobbára olcsósított önmagával kereste megélhetését és gyakran kollégái betevőjét, mert ahová nevét kiírták, az a színház este telt házat ígért. Miközben már szervezte amerikai vendégszereplését, romániai turnéra utazott. Életrajzírója sem figyelt fel az időpontra és a román politika zseniális húzására: Jávor akkor utazott Romániába, 1946 júliusában, amikor a béketárgyalások megkezdődtek Párizsban. Miközben a legnépszerűbb magyar művész dalaival, fellépéseivel a színpadon és filmjei vetítésén a mozikban személyes jelenlétével kábítja-ámítja a romániai magyarságot, azonközben éppen Erdély vész el, megismétlődik trianoni darabokra szaggattatásunk. Magyar művész ilyen tartósan és a legmagasabb gondoskodással azóta sem vendégszerepelt Romániában. Ma sincs korszerűbb politikai propaganda: súlyos kérdések szorításában ámító akciókkal elterelni az emberek figyelmét. Jávorral a román politika idillt teremtett a magyarság körében, ezzel és annyi más trükkel a gyanútlanságot táplálták az emberekben, a román–magyar kapcsolatok zavartalan holnapját sugallva. Szeptemberben, a bukaresti búcsúztatása alkalmával Petru Groza miniszterelnök gépkocsival akarta megajándékozni, de Jávor egy vagon díszletfát és sót kért a magyar színészszakszervezetnek.

Major több okból sem viselhette Jávor népszerűségét. Felismerte: a maga mítoszát csak úgy építheti, ha művészi vagy politikai indokkal a régi kiválóságokat eltávolítja a színházból. Jávor persze „ideológiailag” is zavarta őt; a régi, a dzsentri világ jelképeként nem lehetett helye a szocialista-kommunista eszmeiségű színházban. Ironikus ellentmondás, hogy a dzsentri eszményi alakítója elhomályosította volna a Nemzeti újdonsült igazgatójának ellenállási mítoszát, ugyanis történelmi tény, hogy nem Major Tamás, hanem Jávor Pál járta meg Sopronkőhidát. Major szívós Jávor-viszolygására utal az is, amiről Sárossy Szüle Mihálytól értesülhetünk. Jávor művészi tanácstalanságában és erős honvágytól gyötörten 1949-ben felhívta Major Tamást New Yorkból. „Hogy miről és mit beszéltek, senkinek sem mondta meg soha. Még a feleségének sem. Persze, ismerve a történteket, következtetni tudunk, mi lehetett a telefonhívás háttere. Amikor visszajött, beleesett a karosszékbe, és halkan maga elé morogta: – Hát így is jó – és feleségétől egy italt kért…” (Miszter Jávor). Bános Tibor úgy tudja, hogy éppen tíz év múlva, 1959 nyarán a budapesti kórházban a haldokló Jávorral „a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztályának két magas rangú képviselője ünnepélyesen közölte: az új évadtól – régi óhajának megfelelően – visszaszerződteti a Nemzeti Színház”. Bizonyos, hogy felsőbb parancsra, Aczél György miniszterhelyettes direktívájára Major kénytelen volt engedni. Sárossy közli Jávornak azt a június 5-én írott levelét, amelyben tudatja: „Közben itt volt Major Tamás, és visszaszerződtettek a Nemzetihez.” Cinikus és megalázó, amit Jávorral műveltek; a Petőfi Színházban az igazgató Simon Zsuzsa folytonos megalázásait kellett eltűrnie, s hitvány darabokban, vidéki haknikban varietézéssel nyúzta magát a megélhetésért. („Az igazgató-rendezőnő is mindig azt vágja a fejemhez: maga csak volt, Jávor úr. Szívfacsaró, amit velem művel ez a nő.”) Adalék a kádári–aczéli konszolidáció természetéhez: Jávorra szüksége volt a rendszernek, hogy az 1956-os forradalom eltiprása után hitelesítse magát az ünnepelt művész hazatérésével itthon és a nagyvilág magyarsága előtt. Egy évvel később Jávor már bánta döntését, s 1958. december 3-án így írt amerikai magyar barátjának: „Eszetekbe ne jusson az, amit mi csináltunk, még akkor se, ha drótkerítésen át kellene hason csúszva menni egy tál gersliért.” Amikor aztán bizonyossá lett, hogy Jávor menthetetlen, a királyi futár, a minisztériumi küldöttség megérkezett a jó hírrel. Aztán Major Tamás is – ez utóbbiról Bánosnak nem volt tudomása, vagy a történetet nem élezhette ki Major személyére. Köztudomású volt, Aczél György Majort nem szerette, így vélhetően Major felső parancsra, kényszerből kínált szerződést. Rossz lelkiismerettel ment volna a Városmajor utcai kórházba? Aligha. Majortól ha egy bocsánatkérő mondat is elhangzik azon a júniusi kórházi találkozón, azt Jávor tudatta volna barátjával. Amint ugyanebben a levélben Kiss Ferenc megbánásáról beszámolt. Jávor halálos ágyán is a társulati ülésről, az örökké vágyott Nemzetiben rá virradó holnapjáról álmodott. De az új évad Jávornak már nem kezdődött el, mert augusztus 14-én hajnalban meghalt.

JÁVOR HIÁNYÁBAN Tamási feltételezi az 1946. novemberi, idézett interjúban: „Alkalmasint Tímár Józsefre esik a választás.” Ám Major Tímárt sem állhatta; 1946 márciusában már elbocsátotta, de – kivételes esemény hatalmának évtizedeiben – döntése nyomán olyan felháborodás lobbant, hogy kénytelen volt visszavonni határozatát. Tímár ősz végén az Antoniust próbálta, s bár december 20-án a bemutatóra sor került, elfoglaltságára hivatkozva Major kimenthette őt Tamásinál. (Olty Magda például érdekelt volt az Antoniusban, mégis szerepelt Tamási játékában: Piroskát alakította.) A szereposztást december utolsó napjaiban véglegesítették, a Hullámzó vőlegény próbáit január elején kezdték el.

Major imént idézett 1949-es kinyilatkoztatásával, önhitt és kioktató szavaival leleplezte, hogy fogalma sem volt Tamási művének gondolati és rendezői-stilisztikai kérdéseiről. Fogalma sem? Többen megírták: Major még az általa rendezett darabokat is nagy késetten olvasta. Most nem volt érdekelt, de érzéketlenséggel vádolni talán még így is igazságtalan, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül: 1942-ben Tamási Áron korábbi darabjában, a Csalóka szivárványban Kundi Kund és Kund Ottó kettős alakítása Keresztury Dezső tetszését is elnyerte: „Major Tamás rejtélyes kettős szerepében intelligens művészettel oldott meg egy nehéz feladatot…” (Árnyak nyomában). Mi történt 1949-ben? Major Tamásban a politikus elárulta az „intelligens művészt”.

Jó okunk van tehát Szabó Zoltán higgadt beszámolójának alapján megismerni az előadás légkörét és tanulságait.

Említettük, Szabó Zoltán kultikus ihletettségben, változatos irányokból indítja színházi szemléit. Egyszer készülődésének folyamatával teremti meg írásának légkörét, máskor történeti eszmefuttatással közelít a színpadi eseményhez. A Tamási-játék elemzését a színpad leírásával a szerzőt követve indítja: „A szoba közepén egy terítetlen fenyőfa asztal áll, az asztalon egyszerű agyagkorsó. Ebben az agyagkorsóban tiszta víz is van, alighanem forrásvíz, a szomjúhozóknak.” Az idézet utolsó tagmondata már Szabó Zoltán költői feltevése, amely az előadás jelentőségére is utal, mert a kritika címe: A csodatevő igazmondás. Ahogy egykor, legtöbb színházi ember és ítész nem érti Tamási megújító természetét: mint a korábbi játékok méltatói, a Hullámzó vőlegényben is a kritikák a lélektani okoltságot hiányolták. Ám Tamási a színpad új lehetőségével kísérletezett, amit a kevesek egyikeként Szabó Zoltán felismert, s írása alcímében is jelzi a darab irányát: „színpadi példabeszédéről szól, ahol a nyelv, a szavak mágiája új értelmet nyer”. Korábban, már Virrasztás című gyűjteményét méltatva elemezte: Tamási Áron közéleti írásainak természete a mese és igeiség elemeit sűríti, ami a prédikáció műfaját idézi fel. Színpadi íróként is hasonlóképp látja: „Ő azokat az alapigazságokat, amelyeket általában helyesen becsülhetünk közhelyeknek, úgy tudja kimondani, hogy élő igazságokká változnak át.” Jóság, szeretet, igazság, hamisság, tisztesség: „Különös feltámasztási művelet ez: egyébként a legnagyobb írói vakmerőség, ami csak elképzelhető. Meg-megújuló csodálkozással és melegséggel látom, hogy ez a művelet Tamási Áronnak újra és újra sikerül. Ha ő mondja ezt: a jó elnyeri jutalmát, a rossz büntetését, neki elhiszem, mégpedig azért, mert ő mondja, s mert úgy, ahogy mondja, holott inkább ellenkező tapasztalataim vannak.” Megértjük hát Szabó Zoltán nézői örömét: „élvezem a színdarab csöndesen csobogó szövegét a nézőtérről.” Egyszerű Tamási meséje: Bodrogi fazekas a jómód igézetében művészi ambícióját feladja, és tömegesen gyártja portékáit. Házassági ambícióját is érdekké fokozza le: a jómódú gazda lányára aspirál, ám a leánykérés eseményében, a második felvonásba iktatott dugójátékban, az igazmondás győzedelmeskedik, melynek felszabadító ereje Bodrogi sorsát művészi hivatásának és igaz érzéseinek vizére hullámoztatja.

A csodatevő igazmondás varázslata voltaképp a dugójátékkal következik be. Tamási egy helyütt utalt arra, hogy a második felvonás végével sokat bajmolódott, ami éppen a dugójáték megoldásához vezethetett. A dugózás népi játék, amely arra alapozva mozgatja egy társaság, közösség tagjait, hogy mindenki beszélje ki lelke mélyét, titkait. Gyógymód ez bizony, városi környezetben egy szerző talán kezelésre utalná hőseit, s lélekgyógyász fejtené fel pácienseiben a mélyen feszülő érzéseket és gondolatokat. Tamási figurái egy szakrális-ünnepi estén, szilveszterkor nyitják meg a lelki palackot. S durrannak a mondatok, pezsdülnek az érzések – vagyis az igazmondás láza tölti be a lelkeket és a színpadot. Ami a darab fordulatát is felhabozza, mert Bodrogi tisztelettel lemond az érdekházasságról, a fondorlatos háziúrral pedig közli lesújtó véleményét, hogy életét a vágyott irányba fordíthassa.

Szabó Zoltán a színpadi igazmondó játékot írói és társadalmi szempontból is varázslatosnak látja. Az író-nézőnek álmodott világ, amit Tamási teremtett a színpadon. Közügyekben járatos emberként pedig irigyelheti: a színpad költője kimondta azt, amiről ő hírlapi cikkekben nem beszélt, mert nem beszélhetett. Átszenvedte az évet, s párizsi hónapjaiban csak megerősödött benne: az igazmondás varázslatára, az írás dugójátékos diadalmára, a tények kimondhatóságára egyre sorvadó esély mutatkozik. Az igazság kimondásának ügyében az 1944-es társadalmi közállapot ismétlődését tapasztalhatta. Akkor Egy fiatal ördög Magyarországon című gunyoros esszésorozatában így vélekedett a nyilas időkről: „Ez összetett szó első fele kibékíthetetlen ellentétben van a második felével, az »igaz« szó ellentétben van a »mondani« szóval. Újsütetű barátaim mihelyt egy fogalmat kimondanak, az rögtön az ellentétes fogalmat fedi.”

1946-ban és 1947-ben sincs ez másképpen; Szabó Zoltánnak ezért is fontos Tamási játéka, színházának mágikus és morális erejét, sugárzását érzékeli. Hiányérzetében ilyenképp erősödik a színház fontossága. Mert tere és alkalma a szabadság gyakorlásának, így éltetve a közösség hatalmának reményét. Nem a szerkezet, hanem a mondatok varázsa tölti be a színpadot, mondja, s azt is kivételes műfaji érzékenységgel veszi észre, hogy „a darab figurái három színen helyezkednek el, mint a misztériumjátékokban”. A lelki egészséget szolgálja Tamási, mondja a kritikus, mert a játék a közönség üdítésére hullámzik. Kedvező társadalmi példát is lát beteljesedni a színház léleképítő hivatásában. József Attilát is ezért idézi Tamási darabjának dicséreteként: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!”

A színpad ilyenképpen szószéknek tekinthető, Szabó Zoltán tehát okkal véli: Tamási Áron igei komolysággal hirdetett erkölcsi gondolataival megszenteli a deszkát és a játékot. Műfajilag téves, eszmeileg pedig lefokozott elgondolás Tamási Áron színpadi csodáit a népmeséből eredeztetni. Színpadi költészetében a középkori misztériumok példázatát hangolja újra. A csoda tehát nem valamiféle népi furfang vagy mese dramaturgiája szerint következik be, hanem a hit igézetében. Régi és újabb kori előadások is azért cifrázzák vagy népszínművesítik a játékot, mert a lélek mágiáját, azt, ami a szakralitással rokon, módoltsággal pótolják.

Így történt a Nemzeti Kamaraszínházában is. A kritikus hiányolja a rendezés ihletét, ám Both Béla nevét nem írja le. Urayval kapcsolatban véleménye egyezik más kritikusokéval: „belül kóc, kívül máz fazekasa csaknem leteríti az egész előadást a főszerepben”. Tapintatos Szőke Évával; bizonyára tudja, hogy Tamási érzelmének engedett a Nemzeti, amikor Bogyónak jelölte, mert a leányka dilettáns volt. Szabó Zoltán tapintatos iróniával fogalmazott: „színészi eszközöket nem használt fel”. Novemberi nyilatkozatában Tamási megemlíti: „megállapodtam az igazgatóval, hogy ha kell, más színháztól is kölcsönkérünk színészt vagy színésznőt egy-egy szerep eljátszására”. S alighanem ez is az oka annak, hogy Major Tamás kivonhatta Tímárt a főszerep esélyköréből. Senkit nem „kölcsönöztek”; ismerve a Nemzeti kiváló művészállományát, nem is lett volna szükség rá. Aki vendég érkezett, az pedig alkalmatlan: Szőke Éva még a tizennyolcadik évét sem töltötte be. Bihari József is így emlékezett egy beszélgetésünkben (1972. december 10.): „Szőke Évát Áron választotta, és szerepeltetését is ő vitte keresztül”. Tamási érzelmi életének ő a legújabb üdvöskéje; persze hogy az író benn ült a próbákon, noha korábban ez nem volt szokása. Színpadra röptette a leánykát, aki esztendővel később, 1948 telén, immár öntudatosodva, újabb rajongók hódolatától övezve, a Mezei próféta című film forgatása során nyilvános és ízetlen botrányban szakít az íróval. Most azonban a kiskorú múzsa még a nagy pártfogó védelmét élvezi; holott alkalmatlanságát a rendező és a társulat is bizonyára érzékelte, sőt szenvedte is a próbák során. Majornak azonban kapóra jött: Tamási nem hiányolhatja Tímárt, hiszen a Nemzeti egy kiskorú, műkedvelőnek is alkalmatlan színésznő felléptetését vállalta! Bármiféle nyilvános vitában ez lehengerlő érvként szolgálhatna az íróval szemben. Tamási érzékiségének gyöngeségében kiszolgáltatta magát Majornak – és a társulatnak is. Az igazgató tudta, bármi történik is a felkészülés során, a szerző nem ragadtathatja magát nyílt és őt érő támadásra. Major ezért sem nézett be a próbákra, a levélváltás ténye pedig nem került nyilvánosság elé. Valószínűsíthető, hogy az író Majort főképpen azért hiányolta, mert maga is érzékelte Szőke Éva színpadi teljesítményének hamis voltát. Szakmai segítséget remélt volna a direktortól, amit persze nem írhatott meg a levélben, inkább íróként jelezte bántottságát. Tamási a bemutató előtti interjújában talán ezért nem volt tényszerű; nem magyarázta, mert nem nevesíthette ,,szívügybeli” hiányérzetét. Igazmondását művészi kérdésben személyes érdekeltsége, önnön szívügye megbénította.

Szabó Zoltán elismeri az epizodisták becsületes játékát, de az Antoniusban említett hibák most új, stílusbeli észlelettel súlyosbodtak: „Általában a színészek azt mutatták, hogy szövegmondási készségük teljes csődöt mond a magasztos és mókás amaz együttesének érzékeltetésében, amely a Tamási-írásokban úgy vibrál, mint lombok alatt az árnyék és fényfolt a napsütésben, ha szél van. Kivétel Bihari Czirmosa.” Aki a „Bajuszos őrangyal” szerepében „a főszereplő és a rendező közreműködése nélkül megmenti az előadást”. Könnyedség és játékosság híján a nehézkességben látta legtöbb színész fogyatékosságát, Bihari Józsefnek viszont „Minden szava és mozdulata hiteles, igaz. Népieskedéstől és sallangoktól mentes. E sorok írója magyar színpadon eddig reálisabb, rokonszenvesebb és őszintébb parasztalakítást nem látott.” Bihari József sorsához tartozik: a „narodnyik” Tamási darabjában soha többé nem játszhatott a Nemzetiben. Hitvány szovjet művek vagy Háy Gyula siket és hazug darabjainak élparasztjait és -munkásait viszont Kossuth-díjakkal elismerve, szériában adta filmen is. Bihari József is már a Farkasrétre költözött, amikor több mint negyven év múltán újra színpadra kerülhetett Tamási játéka a nemzet első színházában (1987. IV. 17-én az Énekes madár).

Hogy Szabó Zoltánt megihlette a Hullámzó vőlegény példázata, azt magas igényű elemzése mellett a képekbe fogalmazott költői stílusából is érzékeljük. A párbeszédek természetéről írja például: „…engem a hegyi patakokra emlékeztetnek. Ezeknek a partján órák hosszat nézheti az ember a víz fürge gyűrűzését az útjában álló kavicsok körül. Bámulhatja az ár ellen úszó pisztrángok fürge és karcsú villanását. Tiszta víz az ilyen hegyi patakoké. Nem részegít, de üdít és frissít. Bátran ihat belőle, aki megszomjazott, lelki egészségére válik.” Poétává lett az a kritikus, aki ezt írta. A következő mondat hasonlóképpen szól: eszerint a racine-i szenvedélyt hiábavaló keresni: „Olyan volna ez, mintha egy pillangó szárnyalásának szépségét hőmérővel akarná megmérni az ember.” Lám, az előadás is emeli, szárnyaltatja az érzékeny kritikust, azt persze, aki nem előítélettel mérgezetten ül be a zsöllyébe.

Tamási Áron játéka jóval többet jelentett Szabó Zoltánnak, mint egy színházi előadás. Hétköznapi társadalmi bajainak, írói gondjainak példázatos történetét is megélte benne. Idéztük a hazatérését követő jegyzetét, amelyben szertenézésének eredményét, a hon hogylétét, polgárainak kondícióját érzékelve kérdezte: „hol a lélek”, amely „csoda-dolgokra képesít”? A Hullámzó vőlegényből sugározni érezte a lélek erejét. Ilyenformán a Tamási-misztériumban találkozott Szabó Zoltán társadalmi és esztétikai igénye, miszerint a közélet dobogóját és a színház deszkáját ő azonosnak tekintette; a lélekben fogant Igazság szószékének. Ahonnan a jóakaratú emberek gyülekezetének a tisztességes, demokratikus, szabad világ igézetében hitet hirdethet. Szakrális mélységben a nyelv betölti a lelkeket, és olyan összetartó erőként működik a színházteremben, hogy a nézők a haza szabad polgárainak érezhetik magukat.

Amit Tamási a bemutató előtt virágos-folyondáros szavakban állított, annak érvényességét Szabó Zoltán kritikája igazolta. Írása megjelenése után vajon beszéltek-e egymással az előadásról s általában a magyar színház helyzetéről? Közvetlenül nem bizonyítható, de áttételesen emellett szól egy különös összefüggés. A Hullámzó vőlegény előadás-sorozatának nagyobb fele lefutott már, amikor Tamási a Romeo és Julia című művészeti hetilap főmunkatársaként cikket írt az 1947. március 25-i számba Színházi válság címmel, amelyre a következő számban neves és illetékes személyek, Kárpáti Aurél, Illés Endre, Major Tamás, Török Sándor, Apáthy Imre válaszoltak. A költői színház sorvadásával erősödött fel a válság, mondja Tamási: „mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljuk az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát”. Vitairatának másik pontja: az egzisztencializmus nem jelent megváltást. „Sokan azt hiszik… Sartre fog bennünket kivezetni Egyiptomból, botrányaival és olyan szellemi felfogással, mely szerint tehetetlen bábok vagyunk a Sors kezében. Az igét az antik istenek súgták neki, de nyilván a bal fülébe, mert ahogy ő az igét magyarázza, egyszerre felkapjuk a fejünket, és azt kérdezzük, hogy miképpen lett ily közönséges mindabból, mi valaha oly fenséges volt.” Tamási aligha merült el Sartre tanulmányozásában, és a lapok párizsi tudósításai nyomán nemigen szólalt volna meg ilyen határozottsággal. Elegánsabb volt annál, semhogy az inspirálhatta volna ellenszenvét, hogy hírét vette: a Nemzeti együttese a csődbe ment Magyar Színházban május 1-jén Shaw Androcles és az oroszlán című egyfelvonásosával együtt bemutatja Sartre darabját, a Tisztességtudó utcalányt is.

Tamási Áron Sartre divatjára való erős hivatkozását követően Szabó Zoltán A szakálltalan próféta – Jean Paul Sartre darabjai elé című írása szinte Tamási véleménye igazolásának tekinthető. (A Hazugság nélkül című gyűjtemény bibliográfiájában pontosan szerepel a magyarosított névváltozat, itt Sartre János Pál olvasható.) Már címe is jelzi: szerzője szatirikus éllel világítja meg a Sartre-divat lapályos voltát. Személyes élményektől fűtötten s ironikus eleganciával beszél Szabó Zoltán, mert Párizsban látta Sartre darabjait, szerzőjét pedig – akit „Code Napoleon-i szárazsággal, matematikatanári kérlelhetetlenséggel” jellemzett – közelről figyelhette a Flore kávéházban. „Üdv a telepítőnek, aki hátulról nézi a falevelet, fonákja felől; társas létet lát pokolnak; magzatelhajtást gyerekszülésnek; hóhért igazságszolgáltatásnak; homoszexualitást érzékiségnek. Az ő világegyeteméből hiányzik az égbolt” – összegzett. Sartre írói voltának erényeit, formai kifogástalanságát elismeri, divat voltától azonban csömöre van, s az se kedvére való, hogy amíg Párizsban a próféta műveinek a szatíráját is játsszák, nálunk ez elmarad. „Elsőnek A tisztességtudó utcalány jön, érthető. Másodiknak a Temetetlen holtak, mert elvégre miért ne szórakoztassuk közönségünket kínzottak jajkiáltásaival, ha úgyis Mengele dr. passzióiról szeret olvasni. Harmadiknak a Zárt tárgyalás, mert végre az a remekmű.” Csak tűnődünk, Illyés Gyula vajon Szabó Zoltán írása nyomán később jegyezte-e fel párizsi színházi élményét. Mert ő is látta az Antoine-ban a Temetetlen holtakat és a Tisztességtudó utcalányt. Utóbbinál Illyés, a párizsi plakátokhoz híven, csak a cím első tagját jegyzi, a másodikat feketére satírozza. Szabó Zoltán írásának záró mondatában ez áll: „S a próféta két háború után a Flore kávéházban magát az élet keserűségét issza és itatja, mert már ettől, egyedül ettől tud lerészegedni.” Illyés Gyula naplójában a Sartre-előadás jegyzete tévesen az 1946. november 26-i dátumhoz került (123–124. lap). Mint a naplóból kiderül, ekkor még írótársaival Genfben tartózkodott. Később, a naplóból kikövetkeztethetően (171. lap) 1947. január 11-én érkezett Párizsba, tehát az ezt követő napokban vagy hetekben láthatta az Antoine Színház előadását. Szabó Zoltán ittassági képpel zárta írását 1947. május 10-én, s ez emlékidéző bátorításnak azért sejthető, mert Illyés Gyula is hasonlóképp fejezi be naplójegyzetét: „Az áldozatára boruló, a szadizmus kéjét nyelő milicista ábrázolója a legocsmányabb erotikát a legtisztább eszközökkel eleveníti meg: művészetet nyújt, nedűként itatja a mocskot.”

Tamási Áron, Illyés Gyula és Szabó Zoltán tehát kevéssé lelkesedik a Sartre-féle évjáratért. Karcos és húzós ízeit érzékelik.

Szabó Zoltán idézett, kései Tamási-emlékezésében nem utal Sartre-ról való eszmecseréjükre. Mégis vélhető, hogy 1946 márciusában említhette Tamásinak párizsi tapasztalatait, s a Hullámzó vőlegény szerzője a hazai Sartre-bemutatók híréről értesülvén megerősítve fogalmazta meg ellenérzését a színházi vitaindítóban. Aztán a Romeo és Julia április 15-i számában Tamási összegezte a vita gondolatait, amelynek csak a Major Tamáshoz címzett, világnézeti vonatkozásait idézzük: „Tiszteletre méltó, sőt megható, hogy ezt a válságot azzal avatja Major bölcsővé, hogy a munkás gyermekét ülteti bele. Ám én nem elégszem meg ennyivel, mert az Igazság gyermekét szeretném ebben a bölcsőben látni. Ha egyebek mellett ezért volnék, más népi írókkal együtt, korszerűtlenül arisztokratikus, akkor az is maradok, mert az én igazságomat nem egy osztály hordozza, hanem egy nép; s nem a nemzetköziség, hanem az egyetemesség.” Szabó Zoltán színházi gondolkodása megegyezik Tamásiéval, aki vitaindítójában becsülő szeretettel szól a molnári színház gondjáról: „a magyar drámairodalom tiszteletét mégsem a sikereivel biztosította magának, hanem költői kudarcaival”. A Molnár Ferenc Hattyújával elégedetlenkedő Szabó Zoltánt épp a lapos lirizálás zavarta, az, hogy a kispolgárral avítt elvarázsolt kastélyt láttat; Sartre darabjait pedig a francia szellem árnyékos sugárzásaként utasítja el. Ahogy Tamási, Szabó Zoltán is a társadalom szervezeti és jóléti generálását a lelkek tisztázott és egészséges voltában remélte. Abban is egyetértettek, hogy a közélet általános megújulásában a színház lélekfrissítő, oxigéndúsító intézményként töltheti be hivatását.

Egy másik változatot is elképzelhetünk persze: Szabó Zoltán olvasta a Romeo és Juliában Tamási vitairatának Sartre-utalását, és az őszi párizsi emlékek felmerültek benne. Amit Tamási a „fenséges közönségessé” válásának jeleként észlel, azt Szabó Zoltán látlelete így rögzíti Sartre-nál: „Az ő világegyeteméből hiányzik az égbolt.”

Részletek a szerző Nemzeti lélekharang: Jászai Maritól Bubik Istvánig címmel készülő könyvéből.