×

Csodatevő igazmondás, avagy töredékes színháztörténet

Események és jegyzetek Szabó Zoltán bírálataihoz (1945–1947), 1. rész

Ablonczy László

2006 // 04
I.

VÍZKERESZT UTÁNI HÉTEN toppant Debrecenbe, vélhetően január 10-e táján, s ha idejében érkezik, a színháznyitás ünnepét aligha mulasztja el. Előbb-utóbb bizonyára szarkasztikus gondolatfutamban elmélkedett volna utolsó színházi élményét is idézve: a Vígszínházban 1944. február 25-én Horthy Miklós és kormánya Herczeg Ferenc Aranyszárnyak című, Zrínyi Ilonáról szóló történelmi revüjével búcsúzott az ó-világtól, s lám, az új világ kormánya, Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök, Teleki Géza kultuszminiszter és Zsedényi Béla, a Nemzetgyűlés elnöke pedig a Szabó Samu és Fendrik Ferenc jegyezte színpadi művel (Szerető fia, Péter) ünnepelte az új idő jövetelét. A debreceni estéken a színháznál erősebb hívogatóerőt jelentett Szabó Zoltánnak, hogy az Arany Bika asztalánál vacsora közben politikusokkal, közéleti emberekkel az élet-színház modern szcenírozásának módozatain vitatkozhatott. Az új Magyarország familiáris korszakát élte, ahogy a Kezdet kezdete című írásában (1947; Hazugság nélkül, 2. köt.) felidézte a debreceni napokat. Sötétedéskor kijárási tilalom volt: „A vendéglők akkor is becsuktak volna délután négykor, ha lett volna belőlük a városban. Ám nem volt. Így aztán akarva-akaratlan együtt vacsoráztak a miniszterek és az államtitkárok. S ráadásul egy alattvaló: magam.” A Bika különtermében két asztalnál ültek az ország vezetői; „a beszélgetés rendesen éjfélig folyt, csendesen súlyos dolgokról”. Politikai idill szinte az új idők hajnalán. Avagy Szabó Zoltán gyanútlan tisztességgel ült körükben? Ahogy felidézi: két asztalnál táboroztak a miniszterek; egyiknél a „vezérezredesek”; a másiknál a szociáldemokrata, kommunista miniszterek és a parasztpárti belügyminiszter. „A baloldali blokkot ilyenformán egy fehér asztal körül pillantottam meg” – emlékezett. A moszkvai kommunisták már tudták a forgatókönyvet, vélhetően a barátja, Erdei Ferenc is, aki belügyminiszterként már a másnapi érdekek szerint helyezkedett. Szabó Zoltán nem politikai számításból, hanem emberi ragaszkodásból ült a közelében. Ilyenképpen debreceni emléktöredékei is így merülnek fel: „a hazatérő emigránsokban volt sok megindítóan egyszerű jóhiszeműség és jótevő-kedv, talán Gerő Ernő kivételével” (Korszakváltás). A Németh László halála alkalmából írott A tusakodó ember című esszéjében (Ősök és Társak, 1975) az elmaradt memoárba illeszthető másik emlékét is érinti január végéről; Révai Józseffel beszélgetve Németh László „mélymagyar” kifejezését magyarázta: „Szerencsétlen, de nem észjárást meghatározó e szó. Németh László eszméit a jövőnek vetette fel.” Emberi aspektusból is meggyőzően érvel Révai fajelméleti szempontjára: „Németh László nem olyan alkatú s értelmű ember, akit olyasmi, mint fasizmus, fajvédő szempont vagy nacionalizmus, bármiben megigézhet. Eleve immúnis. Ilyen a lélekalkata.” Egy másik eszmecseréjéről Révaival a Korszakváltásból értesülhetünk: „arra volt kíváncsi, hogy én mit gondolok arról, hogy ők Debrecenben kezdték a demokráciát.” Én és ők: Szabó Zoltán emlékiratában nem kései távolságtartással stilizálja önmagát; független voltát őrizte akkor is, amit tréfás, de voltaképp gunyoros válasza is kifejez. Révai Debrecen forradalmi múltja és a jelenkori történelmi változások összehangzó voltáról kérdezte Szabó Zoltánt, és a Szerelmes földrajz írója szarkasztikusan Petőfi prózájával felelt: „hogy lehet függetlenséget olyan városban kikiáltani, ahol a házak kapuira az van írva, hogy »aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó…«”

„Alattvalónak” tekintette magát Szabó Zoltán, s nem csak a Bika különtermében. Mert ha csak kicsit is óhajtja, bizonyára magas hivatalos posztra emelik; ajánlgattak is rangot neki, de író akart maradni. Becsült elődök, Salamon Ferenc, Beksics Gusztáv, Vadnay Károly, Bársony István, Szász Károly nyomában a Magyar Közlönyt szerkesztette 1945 januárjától. Heroikus feladatot vállalt; a rendeletek egybeszerkesztése mellett „az előfizetéseket kellett nyugtázni, kölcsönadni a Belügyminisztériumnak, amely megszorult… Futárszolgálatot kellett szervezni a posta pótlására.” (A nyolcvanéves „hivatalos” és a kétesztendős Magyar Közlöny, 1947; Hazugság nélkül, 2.) Szikár, tárgyszerű emlékezésében Szabó Zoltán egy szívmelengetö történetet is felidéz: 1945 januárjában tízfokos hidegben „két idősebb parasztember” kereste fel. „Száz kilométerről jöttek gyalog, télben, háborús időben. Előfizetni. Rendeletekre. Kiderült, hogy ők már megszerveztek futárszolgálatot is.” A példa erkölcsi erejét véli legfontosabbnak két év múltán is: „Azóta a Magyar Közlöny felelős szerkesztője érzi felelősségét ezek felé a rendeletekért elgyalogoló parasztok felé is.” Hűvös hangú elbeszélése csak szemérmes hűségét fedi; személytelenül vall Szabó Zoltán, örök közösségi ragaszkodását a történelmi idő demokráciaigézete hatja át.

Debreceni hónapjainak emléke, az önszervező társadalom élménye egész életében elkíséri: „Sohasem fogom elfelejteni, hogy milyen roppantul biztonságos, gyógyító és serkentő érzés, még ilyen szegényes körülmények között is, ha az államnak, a kormánynak, a nem felülről lett, hanem alulról felkelt hatalomnak csakugyan mögötte áll a nép. Barátságosan, nyugodtan, magabiztosan.” (A kezdet kezdete; Hazugság nélkül 2.) E lelkesült múltidéző írása jelentéses időpontban: a magyar demokrácia összeroppantásának drámai napjaiban, 1947. július 26-án, a Politika című lapban jelent meg. Noha Szabó Zoltán egyetlen szava sem utal a dermesztő politikai fordulatra, írásának egésze a Példát sugallja és mutatja fel: hogy ama politikai-mitológiai időben még valóságos esély mutatkozott a demokráciára. „Fenséges volt a kezdet kezdete” – írja cikkében, és e tovatűnt, de örökké sóvárgott, beteljesítendő időt a politika felelősségének körébe utalja: „Az író dolga azonban itt megáll, megáll ott, ahol kezdődik a jósoké és a politikusoké. Az író dolga annyi, hogy elmondja, mi reményt talál a múltban és a jelenben, a politikusoké az, hogy a reményeket a jövőben valóra váltsák.”

A JELENBEN IDŐZÜNK még, Szabó Zoltán reményeinek esztendejében, 1945-ben, tavasszal, amikor Pestre költözött a kormánnyal. A Magyar Közlöny mindeneseként gondok és nehézségek szorításában dolgozott: „Futárszolgálatot kellett szerveznie a posta pótlására. Budapesten az Állami Nyomdába, amely a lapot előállította volna, ha lett volna villanya, gáza, be kellett vezettetnie ezeket, nem is szólva arról, hogy később meg kellett küzdenie a Pestről Budára átkelés nehézségeivel. Csupán azért, hogy a rendeletek átjussanak a minisztériumokkal szomszéd szerkesztőségből a Dunán túlra, a nyomdába. Az Állami Nyomda üzeme a hivatalos lap kezdeményezésére indult meg újra. E nyomdászokban nem csalódott a szerkesztő azóta sem” – írta 1947-ben az imént már idézett, a Közlöny újraindításáról szóló cikkében. Cselekvő, szervező természete mellett érdemes a stílusára is figyelni. Nem egyes szám első személyben beszél, noha oka volna rá, hiszen a maga érdemeként sorolhatná a Közlöny újkori életét. Mintha a szerkesztőség titkára vagy jegyzője mondaná el a lap történetét. A feladat betöltése, a munka elvégzése, hivatásának alázata Szabó Zoltánnak mindig fontosabb, mint hogy önmagát állítsa középpontba; szinte viszolyogva kerüli a hivalkodásnak még a látszatát is.

Íróként és szerkesztőként a közélet terepén újabb feladatot is vállalt: 1945 májusától a Nemzeti Parasztpárt Képes Világ című hetilapjának főszerkesztését. Törekvése: „őrizni a magyar kultúra tüzet és fényeit addig, amíg ez a szó: értelmiség, elveszti enyhe osztályjellegét. Mert egyszer majd nagyrészt tanult és kiművelt paraszti és munkásfőket értünk alatta. Célunk az is, hogy ez mielőbb legyen.” (Mondják; Hazugság nélkül, 2.)

Lapjában Szabó Zoltán folyamatosan jelentkezett írásaival, elsőbben is (május–június) Egy fiatal ördög Magyarországon című hétrészes sorozatával, amely önéletrajzi elemekkel átszőtt szatirikus történelmi-politikai irat 1944-es lelki, politikai, morális összeomlottságunkról. 1945 júliusában olvashatjuk első nézőtéri beszámolóját, amely terjedelmét és igényét tekintve színházi munkásságának talán legvékonyabb írása, Rahmanov Viharos alkonyat című darabjának előadásáról. Feltűnő, hogy máskor szokott ihletét nem mozgósította; mintha valamiféle kénytelenség íratta volna a cikket. Ismerve Szabó Zoltán igényét, ha korábbi gyakorlata szerint terjedelmesen és alaposan írta volna kritikáját, vitriolos szemlét kerekít a tenyérnyi színpadon bonyolított forradalmi szimbolista program-művecskéről. Meglehet, a politikai illem és tapintat fogta vissza máskor tárgyiasságban is gunyoros láttató kedvét. Szovjet és forradalmi darab; április közelében vagyunk, Rahmanov darabját a Nemzeti együttese az Andrássy úti Kamaraszínházban mutatta be 1945. június 28-án. Szabó Zoltán egy gépelt oldalt alig meghaladó tudósításának első bekezdésében a darab gyöngéire utal, miszerint a filmből írott színpadi változatban „a forradalmi tömegjelenetek elmaradnak”. S a színészek gondját is finoman a műre hárítja: „az előtt a feladat előtt álltak, hogy a tömegsodrás mondandóját is a lélekábrázolás eszközeivel érzékeltessék. Halvány vetület, mint az élet képe Platón barlangfalán.” Alig hatsoros bekezdésben Major Tamást jellemzi: Polezsajev professzora a „szellemi frissesség és a testi öregség” kettősségében „néha nem is egy embernek látszik”. A feleség szerepében Ladomerszky Margitot hosszasan dicséri, mellette Rajczy Lajos, Ungváry László és Peti Sándor epizódját méltatja elismerően. A rendezőt nem említi (Gellért Endre), de munkájának érdemeként látja, hogy: „A kisebb szereplők és a rendezés igen eredményesen törekedtek arra, ami az orosz (és a francia) színjátszás nagy értéke, hogy az epizódszerepek csak terjedelemben s ne értékben maradjanak a főszerepek mögött.”

II.

ÚJRA A VÍGSZÍNHÁZBAN. Bárhogy kutatom az okát, nem értem: Szabó Zoltán összegyűjtött munkáinak harmadik kötetében miért borul fel az időrend, akár egy fejezeten belül is. Elemzései a premiert követő napokban íródtak. Már felhagyott korábbi túlzott tapintatával, miszerint nem akarva befolyásolni az előadás sorsát, gyakran alapos késéssel írta beszámolóját. Most a bemutatók közelsége, melegsége írásaiból jobban érzékelhető. Spekulációk nélkül, tisztázott időrendben haladunk szemléinek vizsgálatában, ilyenképpen élete gondjait is jobban értve élesebben érzékelhetjük színházi gondolkodását.

Módosítsuk hát a gyűjtemény rendjét úgy, ahogy az írások a valóságban születtek! Kövessük írói útján, s a Viharos alkonyat után következzék Molnár Ferenc Hattyújának beszámolója. Ez a Képes Világ augusztus 17-i számában jelent meg A hattyú, a liba meg a polgár címmel. Bevezetőjében a másfél évvel korábbi, utolsó látogatására utal, amikor Herczeg Ferenc Aranyszárnyak című darabját látta (megjegyzendő, hogy itt és a cikk végén is botlik Szabó Zoltán emlékezete, mert „Aranysárkányt” ír): „A páholyokban ott ültek a március 19. előtti Magyarország vezetői. Néhány hét múlva aztán az egész hazug világ összedőlt.” Azt is tudatja beszámolójában, hogy egykori „társadalomkritikájához” az illett volna, ha cikkének a „Cigány a kurucoknál” címet adta volna. „Ezt úgy kellett volna érteni, hogy a kurucok azok az országgyarapító nemzetvesztők, akik a németeket a közéletben kiszolgálják, ám a magánéletben gyűlölik őket. Cigányuk pedig az olyan író, aki a fülükbe húzza nótájukat.”

Fordult a történelem, megváltozott a világ, ám Szabó Zoltán közérzete változatlan a Vígszínházban: „Amit ma csinál Molnár Ferenccel, az valamiképp egyenes folytatása annak, amit tegnap csinált Herczeg Ferenccel.” Korábbi beszámolójával összevetve a kritikus nézőpontja megváltozott: 1944 telén az egész süllyedő Magyarország metaforájaként láttatta a Vígszínházban előadott történelmi panoptikumot Zrínyi Ilonáról, utóbb, értelemszerűen, már egy színház társadalmi, szellemi gondjaként boncolja a Molnár-előadás avítt voltát. Stílusa is különbözik: az Aranyszárnyakat egy iskolás leányka dolgozatának stílusában, egyszerű tartalomfelmondással, mulatságos kisszerűségben láttatja. A mű és elemzője gyermekded összhangjának terében az idő rettenete megnő, az olvasóban pedig mind a mű, mind a vígszínházi előadás kacagtatóan kicsi lesz. Ez a Magyar Nemzetben megjelent gúnyirat hangvételével a miniszterelnök és Horthy Miklós felháborodását is kiváltotta. Érthetően, hisz rendszerük és szellemi nívójuk rovására kajánkodott az író – és a történelem igazolta vitriolos kritikáját. A hattyúról viszont, az előadás és közönség kapcsolatáról Szabó Zoltán másként, közvetlen személyességgel beszél. Ezúttal ellenérzéseinek kimondásában sem feszélyezi semmi.

Régi gyakorlata szerint a beszámolót ő maga alcímezte. Az első fejezet fölött ez áll: Lakáj a palotában, utalva a Herczeg-előadásról írt kritikájának címére. Gondolatmenetéből kitűnik: az álurakkal teli színpadon egyedül a lakáj figurája hiteles, amit a kritikus a színházra is kiterjeszt, mondván: „ugyanolyan áhítattal, hogy úgy mondjam, zarándoki komolysággal tálal választékos szellemi étrendet, mint e főlakáj a színpadi vacsorát”. Figyelmet érdemlő láttatás, stílusát tekintve is. Oly szertartásos emelkedettséggel fogalmazza meg vélekedését, ahogy a főlakáj az étrendet bejelenti. Molnár gúnyját konstatálja a kritikus; a kritika olvasója pedig érzékelheti: Szabó Zoltán a színház tálalásáról tudósítván élcbe pácolja véleményét, miután az est éteksorát elfogyasztotta.

Társadalmi látlelet következik a műbírálatban, A két Ferenc közönsége címen. A kúria légkörét tapsolta a középosztály úri része másfél esztendeje a Herczeg-előadáson, most a középosztály úri részéből a főúri szalon vált ki lelkesedést. Szabó Zoltán ijesztőnek mondja a párhuzamot. De a remekmívű szociográfiák írója jelzőknél és impresszionista észleleteknél mélyebbre ás. A hattyú születése című kis fejezetben Molnár Ferenc írói voltát dicsérve elmés képzeletjátékkal a szerző észjárását rekonstruálja: miként jutott a hattyúképhez. „Liba a leány, aki hercegnőről álmodik. De liba az a hercegnő is, akinek megtetszik a nevelője… Hattyú és liba – gondolja tovább [a szerző – A. L.] –, két rokon madár. Égi és földi tünemények… Világos, hogy a hattyúról, amely rokona a libának, a hercegnőről, aki rokona a varrólánynak, darabot kell írni.” Szabó Zoltán nem fölényes, és nem ítélkezik. Írói képzelete társadalmi-lélektani elemzéssel igyekszik megérteni és megvilágítani a lényeget; arra kíváncsi, hogy mű, színház és közönség milyen érzésben és gondolkodásban találkozik. A kérdésre A polgár változásai című cikkelyében válaszolt: „A burzsoá, akit proletárul burzsujnak, magyarul bugrisnak hívnak, növekvő áhítattal tekintett a szalonokra. Forradalmisága a királynyakazástól eljutott a mésaillance forradalmi cselekedetének nagyrabecsüléséig. A guillotine-tól, ahová a polgár juttat, az ágyhoz, ahová a polgár bejuthat.”

ESSZÉT OLVASUNK voltaképp; a Vígszínház Molnár-bemutatója alkalmából született elemzést, amely a történelmi-társadalmi változások mélyén az emberi érzéseket és gondolatokat kutatja. Rendező és színész teljesítménye szóra se érdemesül, mert Szabó Zoltánt most a társadalom lelki kondíciója érdekli. Két, merőben eltérő darab azonosan hatott a történelem hullámverésében. A siker esztétikumát is elemzi a kritikus; a drámaíró logikáját követi (A szerző gondolkodik): „Az író jól mulat magában… Elvégre jó író, tehát fölötte van közönségének. Fölényesen szolgálja ki, mint a viveur a szeretőjét.” A siker ebből is következik: „A kispolgár akkor boldog, ha valami emberi alantasságon kapja rajta az előkelőket. Az előkelőket viszont úgy kell beállítani, hogy kicsit bárgyúak, korántsem oly elmések, mint mondjuk egy könyvügynök. De azért szellemesek, elegánsak, fölényesek” – olvasható A fenséges meg a közönséges cím alatt.

Befejezésként azon tűnődik, hogy a Vígszínház miért éppen A hattyút mutatta be. Feltételezése szerint azért, mert „forradalmi hangon beszél a királyokról. Persze ez tévedés.” Az emelkedett, okos elemzés utolsó passzusában nézőtéri észleletéről is tudósít: „a közönség kitűnően mulathat a darabon, a magamfajta a darabon és a közönségen. Illetve a közönségnek ama részén, amely azt hiszi, hogy ő itt valamiféle szókimondásnak a szemtanúja. Az előadás kitűnő. A demokratikus nézőtér visszafojtott lélegzettel figyeli a pompás és vígszínházi lelkiismeretességű díszleteket, szinte eláll a szívverése a színpadról feléje áradó előkelőségtől, és csodálja, hogy a Vígszínházban mily tökéletesek a lakájok.”

A demokratikus közönség ámulatáról és csodálatáról ír Szabó Zoltán, de ebben az augusztusi színházi estében többféle csodálat és öröm feszült a nézőtéren, mint amit feltételezett. Mert jelentése volt annak, hogy Molnár Ferenc újra színpadra, a Vígszínházba juthatott, hiszen esztendőkön át tilos volt műveit játszani. Egyébiránt az 1945/46-os évadban még egy Molnár-mű szerepelt a színház műsorán; szerzője amerikai emigrációból küldte Jób Dánielnek: A császár, amely a napóleoni időkben, 1804-ben, Párizsban játszódik. Egy színházi este örömét egyetlen néző lelkéből bajos felfejteni, s több száz jó vagy rossz közérzet rezgésszámát pedig végképp nehéz bemérni. Hogy a kedves színész játéka, a színpadi ragyogásában, jelenetváltásaiban megélt színpadi történet és a néző személyes sorsa milyen talányos folyamatokban erősödik közös nézőtéri érzéssé, erről alig-alig tudunk valamit. Történelmi időkben pedig különösképpen; s 1945 nyarát történelmi pillanatnak tekinthetjük. A „demokratikus nézőtér” közönsége a főúri szalon színpadi fényében sokféleképpen megélhette ámulatát és örömét. Úgy is például, hogy életben maradt; mert a náci haláltáborból tért haza. Mert a Vígszínház tradicionális közönsége, Lipótváros polgárainak java odaveszett Auschwitzban, Dachauban és más rettenet-lágerekben, ha sokan már előbb, a Dunában vagy az országúti halálmenetben be nem bevégezték sorsukat.

De ebben az újkori örömben és tapsban benne feszült az is, hogy az 1939-ben igazgatói irodájából kiparancsolt Jób Dániel visszatérhetett posztjára, s persze hogy a Vígszínház legsikeresebb hazai szerzőjét, Molnár Ferencet állította műsorának élére. Ahogy Somló István és más művészek, akik a Vígszínház elejét jelentették, és akiket a közönség újra láthatott a történelem megpróbáltató hónapjai, évei után, emberi és művészi értelemben új életre támadhattak. Még ha az épület súlyos sebesülése folytán – Szabó Zoltán nem említi – a Vígszínház együttese a Nagymező utcai Rádius moziban kezdte is új életét. Fontos és történelmi tény: szerző–igazgató–társulat és közönség közös öröme A hattyúval ember voltuk varázskörében, az élet ünnepében is tetőzött. Az is feljegyzésre érdemes, hogy egy szenzációs beugrás sikerével a magyar színjátszás újkori tüneménye, Ruttkai Éva kezdte színházi életét.

A hattyú július 2-án került színpadra Marton Endre rendezésében. A premieren Tolnay Klári játszotta a főszerepet, amit váratlan betegsége folytán, augusztusban Ruttkai Éva vett át. Minthogy meglehetősen késve, augusztus 17-én jelent meg Szabó Zoltán kritikája, vélhetjük: talán Ruttkai Évával látta az előadást, s ha nem Tolnay Klári, hát az új színésznő avatása sem érzékenyítette el, hogy nevesítse a címszereplő alakítóját. Annyira megdöbbent és felindult Szabó Zoltán a Molnár-repríztől, hogy eszmei érveivel kimerítette a terjedelmet, és a színészek játékát már helyhiány folytán se véleményezhette. Módszere szigorú, ám következetes. Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc légvárakat építettek a középosztálynak – összegzi esszéjét, „e légvárakban pedig az a közös, hogy időnként zaj nélkül összeomlanak”.

III.

NEM VEZETETT NAPLÓT, de egy közéleti esemény bénító hatását feltételezhetjük: március 5-én a Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt paktumában megalakult a Baloldali Blokk. Szellemi ember számára dermesztő fordulat. Szabó Zoltán közérzetére talán Illyés Gyula feljegyzései nyomán következtethetünk. Illyés jeles napon és jelentéses gesztussal, március 15-én kilépett a Nemzeti Parasztpártból. Okát nem részletezi naplójában, tapintatos eleganciával levelében sem magyarázza döntését, de bizonyosan látta: a parasztpárt vitorlájába egyre vadabbul belekapó keleti szél viharos megpróbáltatások előhírnöke. Illyés naplójából körvonalazódik: elvbarátai feszült légkörben éltek; a kommunista párt fenyegető szorításában a parasztpárt vezetőinek folytonos kompromisszumjátéka emelkedett politikává. Vagyis a huzakodás és alkudozás feltartóztathatatlan sodródást és önfeladást jelentett. Ami Szabó Zoltánt is mélyen érinthette, hiszen ha nem is pártpolitikusként, hanem a szellem embereként, mint A tardi helyzet és más faluvizsgáló művek szerzője, természetesen a parasztság sorsának javítását személyes ügyének tekintette. Emelkedett igényességében a napi politika kérdéseiről nem óhajtott írni, a belső küzdelmeket is bizonyára csüggedten figyelte. Etikus volta azonban nem engedte, hogy a nyilvánosság elé tárja vélekedését. S talán tere sem lett volna, ahol kifejti ellenérzéseit. Alighanem már ekkor véglegesült benne az a felismerés, amiről néhány hónappal később Párizsból (1946. szeptember 19-én) játékos pontossággal írt Sárközi Mártának: „az az érzésem, hogy aki ma falukutatni megyen, az előre tudja, hogy mit fog felfedezni Magyarországon. Ez pedig baj, mert Kolumbusz sohase fedezte volna fel Amerikát, ha tudta volna, hogy hol van, és egyáltalában mi van ott” (Menedékház). Szabó Zoltán tartózkodó magatartása mögött alighanem Márai Sándor álláspontjához közeli vélemény rejlett: „a párt mindig árulás az egész ellen, a pártütés mindig ütés a humánum teljessége, a szellem szabadsága ellen” (Ami a Naplóból kimaradt – 1947). A Blokk csak igazolta a tételt. Hallgatott hát Szabó Zoltán, hogy a politikát távolról szemlélve önnön szellemi békéjét megőrizze. De nyugalmát aligha tudta megvédeni.

„1946 beköszöntével azt reméltük: hamarosan béke lesz” – olvashatjuk Schöpflin Gyula Szélkiáltó című emlékezésében. A fegyverek elhallgattak ugyan, de a hon nyugalmát, az óhajtott lelki békét, amit Szabó Zoltán oly nagyon sürgetett írásaiban, éppen Schöpflin Gyula is bolygatta, amikor a Rádió elnökeként Nagypál István álnéven támadta Németh Lászlót. Kíméletlen és hajszára hangoló szövege Kútmérgezők címmel hangzott el saját intézményében, a Magyar Rádióban. Vádbeszédének indíttatásáról szívesen olvastunk volna memoárjában, mert kései vallomása szerint korán érzékelte a hazai politika nyomasztó voltát. A Kútmérgezőkkel mindenesetre országossá hangosította a Németh-gyalázók kórusát, amely aztán az évtizedek folyamán változatos és leleményes szólamokkal koncertezett. Egy adat alapján feltételezhetjük, hogy Szabó Zoltán átérezte Németh László pokoljárását: dr. Lakatos István életrajzi kronológiája hivatkozik egy levélre, amely szerint „a Valóság szerkesztősége tagjai sorába hívja Németh Lászlót”. Az író levélgyűjteményei nem tartalmazzák az 1946. május 16-án fogalmazott sorokat, így csak fordulatát ismerhetjük: „hiányzik már nekünk Németh László szava a magyar közéletből.”

A Valóság főszerkesztője és a szerkesztőbizottság elnöke pedig Szabó Zoltán volt. Aki életének talán utolsó nagy esszéjében (A la recherche 1975; Ősök és társak) búcsúzott az írótól. S ebből sejthetjük immár kései csöndjének az okát is, hogy életének utolsó évtizedében már alig-alig írt. A Németh László-tanulmány befejezését, az írótól idézett sorokat Szabó Zoltán búcsúvallomásának is tekinthetjük: „ha úgy sincs a beszédnek értelme, hagyjunk hát föl vele, s éljünk, mint a karthauziak, fölfelé alkotva meg egy-egy napunk… Mind ritkábban történik meg, hogy a mondanivaló áttörje a szavakat pötyögtető csöndet, s ha megtörténik, dadogóvá váló hangom, az arcok elidegenedése figyelmeztet, hogy fájdalmaimra nincs fül, gondolataimra felvevő szerv. A mű volt az egyetlen nyelv, melyet még beszéltem, most, hogy ez is megszűnik a közlés szerve lenni: a Certosa teljesen bezárult…” Utolsó éveiben a bretagne-i kisváros, Josseline temetője előtt álló háza ilyenképpen lett „fogadalom nélküli” kolostora a Rádiótól nyugdíjazott Szabó Zoltánnak, s ha az írást még olykor gyakorolta is, olyan volt, „mint az imádkozás”.

1946 TAVASZA a háborús bűnösök tárgyalásának feszült időszaka is. A Világosság Rajniss-sal közölt interjút, amelyet Illyés Gyula így véleményez naplójában: „Amihez újságíró nyúl, elrontja. Hogy utálta őket az ország októberben. Valóban hazaárulók. De most a levegőben mégis az érződik: nem tanul esetükből a magyarság. Nem a bűn kapott hangsúlyt, hanem a megtorlás.” Illyés Gyula feljegyzései a következő napokban főképpen a népbírósági tárgyalások légkörét idézik; érintve Bárdossy, Imrédy, Szombathelyi kihallgatásainak erkölcsi, jogi, társadalmi, továbbá személyes, emberi-írói vetületeit. Márai Sándor újabban közreadott feljegyzéseiben sűrűn olvashatjuk álláspontját: a szovjet szuronyok közé szorítottan reménytelennek látta, hogy a magyar társadalom „önmagából gyógyulhat”, s úgy vélte: a zsidó népirtás tragédiájának méltó tisztázását alja indulatok elszabadulása is akadályozza. Illyés csak utal a kivégzések tömeghangulatára, Márai élesen fogalmaz: „A fasiszta kivégzések közönsége nagyrészt zsidó söpredékből áll össze, vérszomjas szemet-szemért alakokból, akik igazán szenvedtek, akik ártatlanul elszenvedték a zsidóüldözések vesszőfutását, akik megkínzott, nyomorult halottaikat gyászolják, otthon maradtak. De ez a nagyvárosi hangos, szemérmetlen és kegyetlen alzsidóság, ez a söpredék, amely üzletben, utcán, hivatalban képviseli most a zsidóságot, igen nagy veszélyeket idéz föl a megmaradt zsidóság egésze számára. S nem lehet tenni semmit ellene.” (Ami a Naplóból kimaradt – 19451946) Illyés Gyula a gyűlölködő és bosszúhevületes társadalmi hangulatban gyötrődik: „Mi derült ki eddig? Hogy az emberek mégsem bántottak eléggé ahhoz, hogy hasonlóvá tegyenek magukhoz, hogy gyűlölni tudjam őket. Mikor visszavonulok az emberektől, igazában magamtól vonulok még vissza. Tisztáznom kell valamit a csendben? Igen, de igazánból nem magamban, hanem az emberek világában. Ezzel a világgal vonulok vissza, hogy nyugodtabban szót cserélhessünk.”

Általánosabb, drámai társadalmi kérdésként Sárközi Márta emlékkönyvében (Menedékház) Gyapay Gábor és felesége, Kovách Márta utal a feszült, bosszú-mérgezett időkre. Erdei Ferenc belügyminisztert hajnalokig tartó beszélgetésekben győzködte Sárközi Márta: „…ne engedje a bosszúállást. Pedig ha valaki vesztes volt, akkor Márta az volt.” (Erdei Ferenc 1945 novemberéig, Dálnoki Miklós Béla kormányában vezette a belügyet.) Sárközi György özvegye, Molnár Ferenc lánya, a kivételes jellem és tündökletes irodalomszervező, a Válasz mindenes nagyasszonya ebben az időben magasba tekintő igénnyel vallotta meg Gyapay Gábornak: „… nem akarok még egyszer a hülye [szöveghű kiemelés – A. L.] zsidók áldozata lenni. A saját sorsára úgy tekintett, hogy családja és ő a magyar zsidóság kiemelkedő alakjai, és a nem beilleszkedett zsidók miatt szenvednek.” Rajk László és Péter Gábor erőszakszervezete a kommunista párt diktátumát szolgálva nem a jogrendre, hanem a gyűlöletre alapozottan szerveződött és működött. A tragikusan bolydult közélet ismeretében téves és erőszakolt Szabó Zoltán háromkötetes gyűjteményét az 1948-as írások után, az 1945 első felében írott Egy fiatal ördög Magyarországon című, 1944-ről szóló gunyoros korrajzával zárni. Mert 1945 után az üldözött zsidók és keresztények kérdése drámai módon megváltozott. Szabó Zoltán, talán a nagyidainál is keservesebb tapasztalatai folytán, nem írta meg később sem az újkori ördög-észleleteit. Ilyenképpen a gyűjtemény történetietlenül asszociálja a pokoli korrajzot és sorsát, gondolkodói voltát, hiszen az ország elhagyását, végső távozását Mindszenty József letartóztatása után határozta el, 1949 tavaszán: „A bíboros pörét és elítéltetését mint keresztény véteknek, mint magyar bűnnek, mint értelmes ember kardinális hibának éreztem” – írta lemondása indoklásában majdani apósának, Károlyi Mihály követnek. (Az „Állj fel torony” árnyékában)

Szabó Zoltán csendjét is az Illyés Gyuláéhoz hasonlatosnak érezzük, hiszen minden időben rühellte a Központi Gyűlölde üzemelését, és következetesen a higgadt eszmecsere igényét hirdette. Hallgatását tehát Illyés Gyulával is jellemezzük: „Azért vonulok vissza, mert nincs bennem bosszúérzet, vagyis szeretem a világot.” Alighanem véglegesen tisztázódott Szabó Zoltánban ezen a tavaszon: az egészséges társadalom felnövekvésében és a demokrácia eszményének megvalósításában nem reménykedhet. Tisztult előtte: az ország végzetes sorsba jutott; szovjet gyarmati voltunkból nem menekülhetünk. Az 1945-ös esztendő írói termését összevetve az 1946-os évvel, feltűnő: elmaradtak a hazai ihletésű, egyéni és társadalmi gondokat tárgyaló cikkei is. Menekülést is jelentett hát, hogy Boldizsár Iván megbízásából július végén Párizsba utazhatott. Menekülést? Inkább haladékot, s egy tragikusabb felismerés alkalmát. Azt, hogy néhány hét múltán, szeptemberben, Párizsban már világpolitikai méretekben is rádöbbent nemzeti sorsunk végzetes holnapjára.

Későbbi írásaiból értesülhetünk arról, hogy Párizsban követte a szellemi eseményeket; rendszeresen figyelte az új könyveket, megnézte a legfrissebb színházi előadásokat; Barrault-val a Gide fordította Hamletet, Gaston Baty színházában a Makrancos hölgyet. „Egy-két fergeteges nevetést keltő Moličre-t a Comédie-ben”, aztán Mauriac és Anouilh új darabját; járt zsebszínházban, és A tisztességtudó utcalány s a Zárt tárgyalás mellett megnézte Sartre „szadista darabját”, a Temetetlen holtakat is. De kényszert nem érzett arra, hogy hazaküldje színházi észleleteit. Majd csak otthon, Márai Sándor párizsi naplójához fűzött észrevételeiből (Egy skandináv utazó naplójegyzetei egy nagy magyar író naplójáról – Nagyvilág, 1947. február 15.) értesülhetünk színházi élményeiről, 1947 tavaszutóján pedig a budapesti Sartre-import lázához írt szatirikus jegyzetet (A szakálltalan próféta – Új Magyarország, május 10.). Szabó Zoltánt a divat sose gyöngítette; s most különösképpen nincs kedve értekezni. Mit néki a párizsi színház, amikor ő a szétrobbantott országot és a magába hullt nemzetet siratja Kádár Imre énekével! Sartre sose kínozhatta őt annyira a színházban, amennyire a Luxembourg-palotában a szovjetek diktálta dramaturgia szerint sorsunkra menően a nagyhatalmak szadista színjátéka kínozta.

KARÁCSONY ELŐTT érkezett haza; vélhetjük, azért is, mert már több nap észleletét és közérzetét sűríti Az első látvány című írása, amely 1946. december 25-én jelent meg a Magyar Nemzetben.

Hazatérőben se lankadt benne a szociográfus. A hálókocsit is figyeli, és arról tudósít, hogy Bécsben rozogábbra cserélik, az ágyneműt pedig lehúzzák, „…mintha mi tolvajok országa volnánk, lepedők veszedelme”. Tájékozódásában érzékeny figyelme az emberekre irányul: „Az újjáépült és megbízható vasúton a szegényes, megbízható, szorgos és csüggedéseknek nem engedő vasutasokat nézem.” Aztán közéleti tűnődésének mélyén már a párizsi keserűség lappang: „A nép megszabadult a létét fenyegető veszedelmek egy részétől, de hol a lélek, amely ezek után csoda dolgokra képesíti?” A politika terepén pedig „igaz beszéd” helyett modor és taktika uralkodik, s tavaszi hallgatására is utalva talán, friss tapasztalatait így összegzi: „A magyar közéletet a jobbra és balra szakadás veszedelme fenyegeti.” Óhaja és igénye pedig: „Az én hazám az emberi együttélés bizonyos légkörében is van. Nem érzem, hogy ez a légkör itthon kialakult volna. Nem érzem hazám légkörét otthoninak.”

Súlyos és keserű szavak.

Amit egy újabb közéleti jegyzetéből is hallhatunk néhány héttel későbben. Mint Lót felesége címmel a Szabad Szóban (1947. január 19.) már élesebben fogalmazta meg álláspontját. Csaknem félévnyi távollét után döbbenettel tapasztalta, hogy a társadalomban hiányzik a párbeszéd képessége és hajlandósága. Látlelete szerint a helyzet sokat romlott az 1945-ös idővel összevetve, amit Angliából érkezve Az első látvány című írásában rögzített. Akkor az „értelmes és türelmes szeretetet” hiányolta, 1946 végén viszont úgy véli, hogy sokak „elméjének, gondolatainak, tetteinek ura még mindig nem a jövőt termő akarat, nem a jelent felmérő értelem, hanem a múltra reagáló és ráadásul hisztérikus emlékezés”. Mintha tavaszi tapasztalatait is most beszélné ki; a társadalom egyes rétegeiben a veszteségek siratása tapasztalható, holott ha valaki perzsaszőnyegeit vagy földjét vesztette el, potomság az életben maradással összevetve. S talán legsúlyosabbnak tekinthető beszélye egyik szereplőjének, Oszkárnak a dilemmája: „A nácik ellensége holtbizonyosan csak az, akit a németek megöltek. Következésképpen, akit a németek elmulasztottak megölni, az a nácikhoz tartozik. Mint ilyen: megölendő. Nyilvánvaló, hogy így juthatunk el az európai emberiség létszámcsökkentéséhez legrövidebben.”

Szabó Zoltán kurzívval szedett gondolata a történelmi idők vajúdásának talán legsúlyosabb gondját érinti. Előző tavaszi némaságáról is árulkodik. Fél, hogy a demokrácia értelmi tisztulásának reménye az irracionális indulatok áramában megsemmisülhet. Márai Sándor naplóiban is megrendítő észleleteket olvashatunk ebből az időből. Szabó Zoltán idézett írásában fölsejlik az, amit Márai csak magának rögzített 1947 elején: „Nem elég szeretni azt, amit ők szeretnek, megkövetelik, hogy azt is gyűlöljem, amit ők gyűlölnek. Itt válnak el útjaink.” Márai már nem, de Szabó Zoltán még igényli és vágyja a közösségi élet alkalmait. „Az égő múlt felől a kínálkozó jövő felé” óhajtja fordítani a társadalom tekintetét. Ezért is véli pusztítónak az elvakult hangot a mindennapokban, és ezért is látja a színházban a lélekemelő csoda terepét. Vagyis otthoniassági igényében a kultikus összetartozás légkörét óhajtja. A színház esténként változatlanul az együttlét kedvező légkörét ígéri, így a játék hatalma által a színházba annak a hazának a vágyképét helyezheti, amelyben a hétköznapokban is élni szeretne, s amely kívánatos helyszíne lehetne embertársai életének is.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben