Az egyetlen bizonyosság; A tájból értünk

Az egyetlen bizonyosság

Nézed a múlhatatlanra vett időt
és mögéd hajítod mintha volna tétje
mennyire marad meg titkaid sűrűjében
vagy előmozdul végre egy kidőlt
fal mögül az a paraván-szürke táj

és megcsikordul lábad alatt a sóval
bőven telített kőtörmelék között egy
formásan lekoptatott darab – maradj
még itt hiszen ebben a lépésben hiszel

aztán az írnok kezében ugyanaz a kő
lassan elvándorol a nyár elé midőn
kétségtelen beáll a déli csönd szívében
és lépeget helyetted lefelé a hegyről

küldetésben már de szinte közönyösen
a forró júliusvég felhőit kavarja följebb
de egyszer jó esőkkel majd leér az aljba
és iszákjából előkerül forró kőkenyér

jó lesz majd szorgalmas nehezéknek
mivel a sárgult papírok körmére néz
megvallatja őket van-e itt lucidus ordo
és szépen formázott lüktető betűmáz

ami alatt a józan bűnösök virrasztanak
bárha tudnák csak tetteik rosszát letenni
megadatik néha ez a ritka kegyelem
s akkor sírnak az esőkkel hosszú éjszakákat

és a feloldozás igéje szívükben megterem
mint távoli égvillanás a paraván-szürke tájban
küszöböd előtt hűssével már a hajnal térdepel
csak a csöndre emlékszel ahogy kiárad
meg az útra: az egyetlen bizonyosságra.

A tájból értünk

(Májusi vers Lászlóffy Aladárnak)

Már lelassít
velünk az évszak
minden tavaszra
újra tél jön
térképeinken
fagyos déli észak…
agyunkban megint
mínusz fél öt

azaz behűtött
késő délután van
s a provinciákon
épp arra várnak
hogy a vadászati
főszezonban… hátha
betéved néhány
királyi dámvad

mennyi szavunk
volt fölöslegben
míg vándoroltunk
a rengetegben…
már nem a szóból
a tájból értünk
zihálunk jókat
hegymenetben

ha majd fölértünk
bámulják ám lentről
bár Isten látja lelkünk
erre nem törekedtünk
sajogva ég a talpunk…
igen már itt az ÉG most
jól tudja kit miért vonz
miért ha belé is halkul.