×

Apám

Vitéz György

2006 // 04



(Németh Imre m. kir. páncélos alezredes emlékére)

I.

Örkény vezér szobrát avatták.
Volt díszebéd, kidüllesztett mell, tüzes beszédek,
Az ezredes retorikus kérdésére: Uraim, mi hát a lovasszellem?,
apám kéretlen rávágta: „kísértet lóháton”.
A tiszt urak diszkréten vihogtak. Apám nem nyert népszerűségi versenyt
az ezredes és tábornok urak asztalánál.

Bronz Örkény boncsokos zászlaja eltűnt egy nap.
Volt nyomozás, vallatás (szegény cigányok).
Hetekkel később a táborparancsnok kislánya
(majdani textilművésznő)* meg én
találtuk meg a tiszti lakások mögötti fűben
(hol barátaim, a kék torkú gyíkok leskelődtek).
Volt is örömujjongás, de mi, gyerekek
még csokoládét se kaptunk, csak langy dicséretet.
A felnőttek hálája többnyire ilyen.
S az ország felé (hogy is sejthettük volna akkor?)
már léptetett a kísértet lóháton:
az Apokalipszis első lovasa.

II.

Magáztuk egymást a családban

(arisztokratáknál volt ez akkoriban szokás),

pedig nekünk két szilvafára se telt,

de apám mindig büszkén emlegette

csóró végvári vitéz őseit,

akiknek címet, címert s birtokot adott

Második Ferdinánd. (Török kézen voltak a birtokok.)

Szerettem volna én is végvári vitéznek állni.

Mit tudtam én, hogy mennyi volt a zsold (ha fizettek)

(de a Horthy Mikós legszebb katonája se hangzott rosszul).

Ezért hökkentem meg, mikor a Szentháromság téren

Hozzám fordult apám és így szólt: „Kisfiam,

ne válasszon katonai pályát,

ügyvédnek lenni békésebb foglalkozás,

s nem megvetendő az orvosi szakma sem.”

Nem értettem. Ezt tanácsolja Édesapám?

Ő, aki tiszteletet keltő egyenruhát visel,

gallérján csillagok, mellén fényes kitüntetések,

haptákba állnak előtte a honvédek.

S tudom, a csatatéren is megállja majd a helyét,

mint ősünk, zászlótartó Péter Zalából…
(Persze nem versben folyt ez a beszélgetés,
de a ritmikus sorokba állított emlék élesebb,
s apám is szerette a költészetet.)
Álltunk a Halászbástyán. Javában dúlt a háború,
de messze még. A város békéje fölött
áttetsző szürkéskék köd terpeszkedett
Zuglótól a Hármashatár-hegyig.
Apám nem szólt. Hirtelen anyám jutott eszembe,
egy dalt énekelt valami régi pacifista operettből:
S hiába raktok briliáns medáliát reá,
nem keltitek föl többé azt, dicső urak, trará…
Aztán elszállt a dallam. „Ugye győzünk, apám?”
Bólintott. De a refrén – trará, trará – vissza-visszatért.
Aztán lesétáltunk a Várból.

Megkezdődtek a hústalan napok.

III.

Elfogyasztotta diétás vacsoráját.
Beteg volt, de jókedve megmaradt,
s az asztalnál így szólt (hallottuk többször is):
Fejfámra ezt írjátok: ÉLT NEGYVENÖT ÉVET, DE JÓL!
Aztán fölállt, átballagott a téren
a kibicelő négyszáz éves házak közt
szokásos tarokkpartijára. Úgy fél tíz felé visszatért,
megcsókolta anyámat, s lefeküdt.
Hajnalban hörgő lélegzetére riadtunk;
eszméletlen még megszorította anyám kezét,
én meg rohantam a vasútállomásra,
hogy felzörgessem jó Cserhalmi doktort, aki
apró szobájában rendelt és lakott.
Hallottuk, amint egyre hangosabban zihált,
majd fokozatosan elhalt lélegzete.
S indult újra a rettenetes ciklus.
Ez a Cheyne-Stokes-légzés, szólt a doktor
(nem mondta, hogy ez a haldoklás jele).
Klagenfurtból (nem oda száműzték Görgeyt?)
jött a mentőautó. Egy óra múlva visszahozták.
Es war nichts mehr zu tun – így az osztrák orvos.
Még láttam egyszer. A ravatalon.
Az arca olyan volt, mint négy éve
a várost takaró kékesszürke köd.
Vigyázzban feküdt. Mellén a briliáns medáliák.
S én újra hallottam a virtuális trombitát: trará, trará…
De sírni nem tudtam. A pap énekelt:
Venite exultemus Domino. (Missa pro defunctis agnostica.)
Ez hatvan éve történt.

Régebben ritkán álmodtam vele.

Manapság gyakrabban. Sejtem, miért.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben