A nyugati magyar irodalom mibenléte

Avagy mire jó a nyugati magyar irodalom? Eszik-e vagy isszák?

Előversengés

Valamilyen ünnepség végén hallgatom a Szózatot. Szépen éneklik. Csak akkor rezzenek össze, amikor a második versszakban oda érnek, hogy: „Itt élned, halnod kell.” Egressy Béni dallama miatt két további szótagra van szükség a szövegben, ezért így éneklik: „Itt élned, élned, halnod kell.” Régebben (de még ma is gyakran) inkább így egészítették ki a szöveget: „Itt élned és meghalnod kell.” Ettől a hangsúlyozott formától mindig lúdbőrős lett a hátam. Különösen a forradalom alatt. Átéreztem, hogy itt meghalnom kell. Nem én vagyok az első, aki észrevette a toldásban rejlő szigorú erkölcsi kívánalmat, többször cikkeztek is erről, kimutatva, hogy helyesebb az ismétléses „élned, élned, halnod kell” forma. Legutóbb például Deme László az Édes Anyanyelvünkben (1998/2.) egyenesen gondolathamisításnak nevezi a hangsúlyáthelyezést.

Vörösmarty ezt a kozmikusan pesszimista verset 1836-ban írta. Még nem tudhatott arról, hogy 1849-ben mennyien fognak külföldre menekülni, nemcsak a szabadságharc vezetői közül, hanem egyszerű honvédtisztek is, akik majd a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy a nagyvilágban is kell hogy legyen számukra hely, mert a szükség így hozta.

A Szózat szövege a bőrünk alá ivódott, ebből az „itt élned, halnod kell”-ből nemzeti ideológiánk sarkalatos tétele lett. A territóriumcentrikus lojalitás elve. Az „Extra Hungariam non est vita” költői megfogalmazása. Ez visszhangzik majd száz évvel később, az erdélyi bevonulást ünneplő indulóban is, 1940-ben: „Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk.” A territóriumcentrikus elv mindazonáltal hasznosítható maradt 1945 után is. Az új hatalom a már meglévő doktrínára építhetett, amikor a hazájukat elhagyókat, a megtorlás elől menekülőket kizárta a nemzet közösségéből.

Egressy Béni végigharcolta a szabadságharcot, a kápolnai csatában megsebesült, és mint komáromi kapituláns szabad elvonulást kapott. De nem ment külföldre, és nemsokára, 1851-ben meghalt. A vers keletkezése, illetve megzenésítése idején még nem volt tömeges kiáramlás az országból. Az idegenben való hányattatás emlékének megmaradtak a gályarabságra ítélt protestáns lelkészek sanyarú sorsáról szóló híradások, és a Rákóczi-emigráció, amely az első külhoni magyar írót, a Mikes Kelemen Kör névadó ősét adta. Soha senki nem csodálkozott azon, hogy a legjobb magyar prózát a XVIII. században külföldön írták.

Első nekifutás (vertikális)

A világosi fegyverletétel után viszont sok honvédtiszt és politikus külföldre menekült. Akadt köztük néhány par excellence író is (Jósika Miklós vagy Kerényi Frigyes). Ez az emigráció gazdag memoárirodalmat teremtett magyarul és más nyelveken (nagy részük mindmáig nincs lefordítva), és sokat tett a korabeli magyar irodalom megismertetéséért angol, német és francia nyelvterületen (Pulszky Ferenc és Teréz, Szabad Imre vagy Kertbeny Károly).

A kommün bukása után, 1919-ben a kommunisták és a radikális baloldaliak egy része külföldre menekült. Előzőleg Magyarországon az 1910-es években művészeti forradalom zajlott le; a formabontással meginduló művészeti mozgalom a háború végére tetőzött, és a résztvevők nagy része (Kassák és köre) külföldre távozott. Bécsben, Párizsban és a weimari Németországban tevékenykedtek tovább. Az emigráció radikálisabb része – a „kommunisták” – továbbment Moszkvába. Az úgynevezett moszkoviták között számos szépíró (például: Gábor Andor, Illés Béla, Balázs Béla vagy Lengyel József) és esztétizáló hajlamú ideológus (Lukács György vagy Révai József) tevékenykedett a moszkvai Kossuth Rádió és az Új Hang körül. Moszkvai emigrációjuk alatt intézményrendszerüket állami mecenatúra támogatta, még magyar nyelvű könyvkiadásra is engedélyt kaptak, ám minimális szellemi függetlenséggel sem rendelkeztek. 1945 után sokan hazatértek közülük, és a szellemi életben vezető szerepre tettek szert. Munkásságukat kitüntető figyelemmel kísérte a hazai irodalomtörténet-írás, egy idő után még a nem moszkovita Kassák-féle avantgárdot is befogadta az irodalmi tudat, mint a magyar irodalom peremjelenségét.

A baloldali emigrációkhoz csatlakozott a harmincas évek végén a faji megkülönböztetés elől menekülő írók serege (például: Fejtő Ferenc, Ignotus Pál vagy Faludy György).

Újabb tömeges kivándorlás 1945 után következett be. A szovjet megszállás elől menekülők (például: Nyírő József vagy Wass Albert) után, 1947–49 között a nem föltétlenül konzervatív, de antikommunista értelmiség számos tagja is elhagyta az országot (Márai Sándor, Zilahy Lajos vagy Cs. Szabó László), a csalódott népi reformerekkel együtt (Szabó Zoltán, Kovács Imre vagy a fiatalabb Borbándi Gyula). Ez az emigráció teremtette meg a nyugati magyar irodalom embrionális intézményrendszerét (Hollandiai Mikes Kelemen Kör, Ahogy Lehet, Katolikus Szemle, Látóhatár, Új Magyar Út és számtalan kérészéletű folyóirat, illetve értelmiségi tömörülés).

Az 1956-os forradalmi emigráció értelmisége, melynek profilját a reformkommunisták képezték (például: Aczél Tamás, Kende Péter, Méray Tibor, Szász Béla), ám gerincét a többségükben majdnem teljesen politikai múlt nélküli, tizennyolc–huszonnégy év körüli fiatalok alkották – akiknek nagy része Nyugaton lett magyar író, szemben egy kisebb részükkel, amelyik a befogadó ország nyelvén kezdett el írni –, modus vivendi keresésére kényszerült a korábbi emigrációval. Számarányukat tekintve ez az emigráció tartalmazta a legtöbb intellektuelt, s amint sikerült kapcsolatokat kiépíteni a kommunista hatalomátvétel elől kiáramlottakkal, 1956 után kialakulhatott a kiterjedt intézményrendszerrel rendelkező nyugati magyar irodalom. (Új intézmények például a Magyar Írók Szövetsége Külföldön, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Szepsi Csombor Kör vagy az Irodalmi Ujság, a Nemzetőr és a Magyar Műhely.) Noha 1956 után is távoztak az országból intellektuelek politikai okokból, nagy részük megtalálta az utat a nyugati magyar irodalom műhelyeihez. A hazai szamizdat irodalom a nyolcvanas évek elejére kapcsolatokat teremt a nyugati magyar irodalom fórumaival (például: Magyar Füzetek), melyek egy része kötelességének tekintette a hazai „demokratikus ellenzék” munkatársainak rendszeres publikálását. Az 1989. évi rendszerváltozás következményeként a nyugati magyar irodalom műhelyei sorvadni kezdtek, megszűntek hangadó orgánumai (például az Új Látóhatár vagy az Irodalmi Ujság); az írók többsége kétlaki életet él, vagy legalábbis gyakran látogat haza, és otthon publikál.

Ezzel az igencsak kurta áttekintéssel csupán a nyugati magyar irodalom fő vonulatait igyekeztem felvillantani, nem pedig a kivándorlók teljes spektrumát. A tömeges nem-politikai kivándorlás ugyanis a XIX. század hetvenes éveiben kezdődött egy jobb élet reményében, és főként az amerikai kontinensre irányult. Ezek a kivándorlók nem teremtettek par excellence irodalmat, noha voltak egyházi, művelődési és kölcsönösen segélyező egyesületei, illetve egyletei, és időszaki sajtójuk is kialakult, melyek némelyike hosszú időre életképesnek bizonyult (például: Amerikai Magyar Népszava).

A politikai emigrációk irodalmát mindig is a teljesen egyértelmű szembenállás jellemezte az ország mindenkori politikai berendezkedésével. Tehát 1849-ben a Bach-rezsimmel, 1919-ben az ellenforradalmi berendezkedéssel, 1945-ben, 1947-ben és 1956-ban a parancsuralmi rendszerrel. A territóriumcentrikus magyar irodalmi tudat már a reformkorban véglegesítette az eltávozandókkal szembeni magatartást az „itt élned, halnod kell” doktrínájában, és ezt mindegyik rendszer magáévá tette a saját emigránsaival szemben.

Második nekifutás (horizontális)

Amíg az azonos nyelvet beszélők többé-kevésbé zárt etnikumú, összefüggő területen élnek, az ott keletkezett irodalom megfelel a nemzeti irodalom kritériumainak. Ha azonban az azonos nyelvet beszélők tömegesen külföldre kerülnek, s alkalmuk nyílik az irodalom keletkezését elősegítő feltételrendszert teremteniök, akkor az így keletkező irodalom a nemzeti irodalom derivátuma, származéka lesz, tehát derivátumirodalom, azaz származékirodalom. (A derivátum szaknyelvi szó. A kémiában beszélünk például ópiumderivátumokról, de használja a szót nyelvtudomány, illetve a tőzsdei szaknyelv is.)

A nagy nyugati nemzetek gazdasági okokra visszavezethető kirajzása nyomán a fenti modell szerint született meg az amerikai, az ausztrál vagy a latin-amerikai irodalom, ezek az angol, a spanyol vagy a portugál irodalom derivátumai, melyek a XX. században autochton irodalmakká lettek. Nem illeszkednek a modellbe a német derivátumirodalmak (a svájci, osztrák, erdélyi szász) vagy a franciacentrikus vallon (bár a kanadai francia igen).

A XX. század közepére a nagy nemzeti irodalmak gyökeresen átalakultak, a nyelv elveszítette rendezőelv jellegét, mert a gyarmati függésből felszabaduló népek a gyarmatosítók által rájuk erőszakolt nyelven (angol vagy francia) tettek hitet az európaitól eltérő örökségük sommázata (például a negritude) mellett. Másrészt megjelentek az európai kultúrától részben vagy egészen eltérő háttérrel rendelkező írók (például: a nyugat-indiai hátterű, de az angol irodalom korpuszába tartozó V. S. Naipul vagy az indiai származású, muzulmán hátterű Salman Rushdie; ők a posztnemzeti irodalom jellegzetes személyiségei).

A kelet-európai országokból is megtörtént a gazdasági kirajzás a XIX. század második felétől kezdve, azonban mégsem hoztak létre derivátumirodalmakat egyik etnikum esetében sem.

A kelet-európai nyelveken írt későbbi derivátumirodalmak közös jellemzője a politikai szembenállás a hazájukban uralkodó főhatalommal, mivel politikai okokból menekülők hozták létre intézményeit, de ugyanúgy jellemzi őket létjogosultságuk tagadása is az országhoz kötődő, egyedül legitimnek elismert „anyairodalmakban”. Kirekesztésük eszköztárában az első helyet mindig is a territóriumcentrikus elv foglalta el, mondván, hogy a területenkívüliségben hiányzik az autentikus irodalom feltételrendszere. Ez ugyanis kellően álcázza az áthidalhatatlan politikai ellentéteket.

Térjünk vissza a kirekesztés ideológiai gyökereihez a magyar irodalomban. Az „itt élned, halnod kell” Vörösmarty által megfogalmazott doktrínájához.
A Világos utáni emigrációra Tompa Mihály mondta ki a végleges és egyetemes érvényű szentenciát, a súlyos erkölcsi vádat, elégikus hangvételű számonkérésben, bár csupán Kerényi Frigyest szólította meg a versben: „szülőhonod (…) nehéz óráiban, rossz gyerek, elhagyád!” Sokan, akik idézik, ma már nem szükségszerűen tudják, hogy a szállóigévé vált mondás – „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél” – szintén ugyanebből a Tompa-versből, a Levél egy kibujdosott barátom után-ból (1851) való. A harmadik Tompa-idézet szintén csak innen: „Hogy úgy kell tartanunk, mint aki már halott”, hiába visszhangozza a nem politikai szinten általánosító ítéletet megfogalmazó, francia szállóigét (Partir, c’est mourir en peu). Tompa Mihály tehát véglegesítette a kibujdosottak kirekesztését, s ez az attitűd belerögződött a közgondolkodásba, illetve az irodalmi tudatba.

Ennek az „extra Hungariam” gondolatmenetnek logikus irodalmi vetülete szerint magyar irodalmat csak Magyarországon lehet írni.

Ha kipillantunk a magyar glóbuszból, például az angol irodalomba, azt látjuk, hogy a XX. századi jelentős angol írók közül sokan külföldön éltek. (Például Somerset Maugham és Graham Greene a Riviérán, Christopher Isherwood Berlinben, Auden egy osztrák faluban, Aldous Huxley Kaliforniában, illetve Robert Graves Mallorcán.) Ez a tény munkásságukat, olvasottságukat vagy hazai recepciójukat nem befolyásolta.

Nálunk viszont az írók röghöz kötését az irodalom államosításának befejezése után (1951) a kommunista főhatalomnak azáltal sikerült maradéktalanul megvalósítania, hogy az írókkal szembeni államérdek, a föltétel nélküli lojalitás szerencsésen kötődött a (legalább) százéves múltra visszatekintő territóriumcentrikus irodalomszemlélethez, melynek kialakulásában a nemzeti irodalom legfőbb funkciójáról általánosan elfogadott nézet, nevezetesen az „irodalom feladata” tartotta össze. Így tehát az állam iránti lojalitás szerencsétlenül összemosódott az etnikum iránti természetes lojalitással.

Látszólag ellentmond a territórikus szemléletnek a „proletár internacionalizmus eszméje”, de csak látszólag, mert az a szovjet főhatalom által előírt szolidaritást, tehát az összetartozás mítoszát kiterjeszti elsősorban az azonos ideológiai elkötelezettségű országok, a népi demokráciák felé. (Ez az „eszme” pedig nem más, mint a territóriumcentrikus elv formális kiterjesztése egy geográfiailag nagyobb entitásra.) Olyan absztrakciók, mint a „nemzetközi munkásosztály”, csupán a szólamok szintjén léteztek. A „munkásosztály nemzetközi szolidaritásának” a doktrínája viszont lehetővé tette, hogy bizonyos haza nem tért moszkovita emigránsok más megítélés alá essenek, illetve más bánásmódban részesüljenek, mint a Nyugatra menekültek.

Ez a megítélés természetesen csökkentett mértékben az „amerikás” magyarokra is vonatkozott, hiszen azok nem a „létező szocializmus” elől vándoroltak ki. A Magyarok Világszövetsége ennek a szemléletnek a jegyében alakította kapcsolatait velük a „nyitás” kezdetéig, melyre a magyarkérdésnek az ENSZ napirendjéről való lekerülése adott alkalmat a kádári részleges amnesztia (1963) következtében. 1964-ben kezdődött tehát a „dialógus” az 1945 utáni politikai emigrációval, azaz ekkor kezdődött a „nyitás” a Nyugaton élő „disszidens” magyarok felé.

Összefoglalva: Az állam és etnikum iránti lojalitás ügyes összemosásával a kommunista főhatalom elérte, hogy az ország polgárai (egy rebellis kisebbségtől eltekintve) nemcsak tudomásul vették, hogy magyar író csak az lehet, aki lojális az idegen érdekeket kiszolgáló államhatalomhoz, hanem a kialakult hódoltsági mentalitás következtében ennek a véleménynek akarva-akaratlan hirdetői is lettek.

A kirekesztéstől a befogadásig

A rendszerváltozás előtti évek ki nem mondott, kirekesztő közvélekedését ironikusan és frappánsan összegezte Ferdinandy György, hogy ezek szerint a nyugati magyar irodalom „keserű, meghasonlott pszichopaták gyülekezetéből” áll (Élet és Irodalom, 2001/41.).

Az 1989. évi rendszerváltozás után az a nézet, miszerint a magyar író csak Magyarországon lehet honos, illetve csak az ott élő író munkássága autochton; az önszántából geográfiailag más helyre került író művei nem tartoznak a magyar irodalom korpuszába (természetesen ezt nem vonatkoztatta a közvélekedés a Kárpát-medence más országaiban élő írókra, mivel azok nem önszántukból „kerültek” idegen államba, bár ki nem mondottan mégis megkülönböztetik őket is, igaz, jóval kisebb mértékben), sok más, az irodalomra és a társadalomra vonatkozó beidegződés mellett a mai magyar táradalomban is tovább él, és akadályozza az egyetemes magyar irodalom kirekesztésektől mentes értelmezését.

Számtalan példát idézhetnék a territóriumcentrikus szemlélet továbbéléséből eredő tudatformákra. Szegedy-Maszák Mihály akadémikus, a jelenleg elfogadott és Harold Bloomtól eltanult irodalmi kánon (1994) egyik jeles hazai képviselője, mikor a magyar irodalom és irodalomtörténet soron következő fő feladatait vizsgálta igen gondolatébresztő módon az egyik Debreceni Irodalmi Napok alkalmával (Merre tart az irodalom[tudomány], 1996), teljesen külön szólt a nyugati magyar irodalomról: „A nyugati magyar irodalom szinte külön szakterületté vált, és egyáltalán nem bizonyos, hogy valaha is az egységes magyar irodalomtörténet szerves részévé alakulhat át. Meg nem történt hatást nehéz vagy talán nem is lehet pótolni.”

A kivétel persze nem mindig erősíti a szabályt, néha a szabály érvényességét vonja kétségbe. Az emigráns Mikes 1758-ban írta utolsó levelét, és a levelek meglétéről csak 1794-ben, tehát majd negyven év múlva értesült az irodalmi közvélemény, amikor Kultsár István Szombathelyen kiadta a Törökországi leveleket, mégis az „egységes magyar irodalomtörténet szerves részévé” lett. Csáth Géza esete még kirívóbb. Halála után (1919) eltűnt az irodalmi tudatból, mindaddig, míg Illés Endre nem rehabilitálta (A varázsló halála, 1964). Igaz, mint zenekritikust a szakmában mindig is számon tartották, és már Németh László hiányolta a szépíró jelenlétét (a Tanúban, 1933). „Felfedezése” mégis csak az Illés szerkesztette kötet után következett be, igazolva Schopenhauert, aki szerint minél később „fedeznek fel” egy szerzőt, munkássága annál inkább tekinthető időállónak.

Szegedy-Maszák megállapítása, sajnos, mégis indokoltnak tűnik: a múltat valóban nem lehet meg nem történtté tenni. Ez még azoknak a doktriner ideológusoknak sem sikerült, akik „végképp eltörölni” igyekeztek a nekik nem tetsző múltat. Azok a jeles nyugati magyar írók, akik a rendszerváltás előtt elhunytak, és ezért nem lehetnek jelen az irodalmi életben (például: Siklós István, Bakucz József, Keszei István vagy Thinsz Géza), visszavonhatatlanul kihulltak az irodalmi tudatból. Nem tudom, hogy a Csáth Gézáéhoz hasonló „felfedezésükre” van-e esély.

Szegedy-Maszákéhoz hasonló nézetet hangoztatott Pomogáts Béla is a Kossuth Klubban, 2002. május 28-án elhangzott előadásában (Redszerváltás és irodalom): „a nyugati magyar irodalom nem integrálódott igazán, a maga rangja szerint”, bár Pomogáts a nyugati magyar irodalom „rangját” nem vonja kétségbe.

Kibédi Varga Áron külhoni akadémikus a nyugati magyar irodalom különleges értékeket teremtő szerepe mellett érvelt meggyőzően Ferenczi Andreának adott interjújában (Élet és Irodalom, 2005/1.) nemrégiben és nem is először. Kibédi szerint a nyugati magyar irodalom dolga „megmutatni, hogy a magyar nyelv eszközei olyan világokra és valóságokra is kiterjeszthetőek, amelyekről eddig ezen a nyelven beszélni nem lehetett”. „Keleti-magyarra” fordítva: a nyugati magyar író szabadon kalandozhatott felfedezésre váró tájakon, fülelhetett a világűr neszeire, mert kidugta az orrát a bűzös belvizekkel ellepett hazai közegből akkor, amikor a hazai író gúzsba kötve ropta a kádártáncot. Kibédi értékelvű megközelítése a hazai kánon letéteményeseinek békaperspektívája miatt még ma sem talál nyitott fülekre. Kibédi persze jól látja azt is, hogy ezzel szemben az otthoni elvárás viszont a „hazafias közvetítő szerep”, a hazai irodalom közvetítése a befogadó ország felé. Erre alkalmas ugyanis az emigráns író, sőt, ez az erköcsi kötelessége, ha már elhagyta hazáját.

Természetesen Szegedy-Maszák hűvösen távolságtartó vélekedésétől eltérő nézetek is helyet kapnak az irodalmi tudatban. Görömbei András például meg van győződve, hogy a nyugati magyar irodalom „ha megszűnik… akkor is külön szín marad” az egyetemes magyar irodalom palettáján (Az egymást erősítő sokféleség, Kortárs, 1999/10.).

Hogy a nyugati magyar irodalom megszűnőfélben van a rendszerváltozás óta, ehhez kétség sem férhet, hiszen egyszeri és megismételhetetlen jelenség volt, mely rendkívüli történelmi körülmények között és miatt jött létre.

Megszűnése nem is lenne baj mindaddig, amíg értékei beolvadnak az egyetemes magyar irodalom korpuszába. Erre mutatnak jelek, és mindaddig van remény a teljes integrálódásra, amíg véleményformáló és értékőrző irodalomtörténészek, mint például Monostori Imre (Keszthely, 2000. június 7.), a nyugati magyar irodalom „beolvadásáról” beszélnek.

Mert akkor megszülethet az az értékőrző irodalmi nemzet, aminek létét Szabó Zoltán kérte számon a magyar írástudókon.

A 2005. szeptember 10-én elhangzott előadás szerkesztett szövege. (Hollandiai Mikes Kelemen Kör – 46. Tanulmányi Napok; Elspeet, 2005. szeptember 8–11.)