Napló: másodlét

(Hard. Útvesztés)

Sok készség, s hogy kik vannak: értünk
kezdettől se világ jobb ösztöne épp – más követként,
köztesképp: ezt végezhetnénk? Míg e pillanatnyi homály vár –
hogy egy peronon akár át tudj ölelni egy nevezett tűzoszlopot,
s végigcsússz rajta. Nyárvégi betonvég
fagykéreg alattunk egyszeriben; bárkit a sarki január
vihara mosna – de az ideg-
zuzmók utolsó fölszaggatása, de lélekláng látható,
kicsiny: hideg elmék ronccsá fajzása. Kicsi rongymosó
hajléktalan képzete. Úton innen, meghatározhatatlan, s meddig, most hova?
A készség tudottá, eszközképp e létünk eszmélésnyi fölsistergéssé,
remény e perontól csak Kierig. Uram, e percben summázott kiváltság
napi fojtásunk – e honnan-t nyomon megbánnom, a hova
rest, ennyit nem sugall. Kezdet ózonján kifosztottság – csak följebb, egyszer

méltányos: mindent-elvetés?

(Koncert közben)

Deák Lászlónak

Mire egy nap kitörésre asszociál –
komoran egyik (s más) komor agyvelőnké. Járhatatlan, beláthatatlan
vég-kép: tudjuk, nagy egykori tenger. Átkelés s más a kerülő –
bár a nyílt vízen, pénzzé váltásnál, vám-ragacsos
fémek mellett ott örömest leesnék. Szellem-cent – ennyi,
gurul, ki kereskednék utána? Az eltitkolt tengerjárók romlandó áruja
közt odalent, mint rézgarast, minket már megpróbált a patkány,
lassan rájön, vásnánk a fogait. Csempészáru, megvoltunk; horizont
éjszakai nézésére is, fölszínre akármi vetett. Éjfél utáni szellem
– gyatra szellemkedés. Ma, ha nő vagy, hátra kell feszítened súlyos

minden szál hajad,
cimpádtól elvonnod az ékszert: csak arcod az legyen szóra, ami –
ma a nagykövet személyesen rajzol át a vízumhoz. Utas poétám
épp a tisztes szökésről, nemrég versben az illegalitás versenyéről beszélt.
A bárka túlélt, ő mondja; újabb habitusod nyirkos vázban. „Neved csak a nyílt

tengeren tudod meg.”