×

Megmaradni civis hungarusként

Rendhagyó életút – Luka Lászlóval beszélget Sneé Péter

Rosonczy Ildikó

2006 // 03
„Ha a hon java kívánta, ha valamely közérdek javasolta volna, hogy a magyar állampolgárság elvesztésére egymaga a tíz évig külföldön tartózkodás, minden tekintet nélkül eredetére, indokára, jellegére, elegendő oknak vétessék, isten látja lelkemet, nem zúgolódnám ellene. De bizonyomra mondom, ez oly példátlanul túlhajtott szigor, melyet nemcsak semmi okszerűség nem indokol, semmi közérdek nem igazol, hanem a magyar nemzetiségi érdek még határozottan ellenez is. Nem vagyunk oly túl sokan mi, magyarok, hogy számunkat minden szükség nélkül még törvény által is kevesíteni okosság volna.”

A magyar állampolgárságától megfosztott Kossuthnak ez az 1889-es keserű megállapítása nemcsak tavaly december 5-én este jutott eszembe, hanem Luka László életútját olvasva is minduntalan felötlött bennem.

Az utolsó háromszáz év magyar történelme nagy politikai emigrációk története is, a XX. században pedig nemcsak az új határok rekesztettek ki milliókat az országból, de rövid távú hatalmi érdekek, „sajnálatos történelmi események” is tömegeket tettek hazátlanná. A fizikai kirekesztés mellé társult szellemi teljesítményük negligálása, kitörlése a hazai köztudatból. Az 1945–1990 közötti időszakban a rendszer a diktatúra természetéből és eszköztárából adódóan e tekintetben minden előzőnél eredményesebbnek bizonyult.

Az 1956-ban huszonnégy évesen Nyugatra menekült, ma Svájcban élő Luka László, akinek élettörténetét kötetnyi hosszúságú interjú formájában Sneé Péternek köszönhetően veheti kézbe az olvasó, úgy látja, hogy bár az ország annak idején öntudatos, harcos, tehetséges fiait vesztette el a kivándorlás, a menekülés következtében, ma a határon túli magyarok tudására nem tart igényt. Nincs szükség a több évtizede Nyugaton dolgozó közgazdászokra, orvosokra, mérnökökre, akikből az országépítés nagy hasznot tudna húzni. A határon túl született utódok pedig gyökeret eresztenek ott, ahol világra jöttek. Az ország szegényedik ezzel, amit nem ellensúlyoz a magyar politika, holott megtehetné. Nem törődik a Nyugaton felnőtt magyarokkal.

1989 márciusában, a Magyar Demokrata Fórum első országos gyűlésén a genfi alapító tagok küldötteként ő javasolta, hogy a rendszerváltoztatás huszonegy pontban megfogalmazott programját az országos gyűlés egészítse ki egy huszonkettedikkel: ünnepélyesen hívja haza az ország ’56-ban elmenekült fiait. A vastapsot kapott javaslatból azonban nem lett semmi. Sem akkor, sem azóta. A rendszerváltoztatás fiaskója, hogy az újjászületett Magyarország politikai vezetésének nem volt és ma sincs konszenzuson alapuló határozott elképzelése a három egymásra utalt nemzetrész jövőjéről, egymáshoz való viszonyának rendezéséről. Elmaradt annak tudatosítása, hogy a szomszédos országokban, valamint a Nyugaton élő magyarság fennmaradása az anyaország érdeke. Elsősorban az övé. Egyes pozitív példák nem cáfolják az egész közösségre vonatkozó stratégia hiányát.

Borbándi Gyula a kötethez írt előszavában keményen fogalmaz: „A szülőföldjükről akármilyen okból, kényszerből vagy önkéntesen, a történelem vagy az egyéni sors alakulása folytán eltávozott és a hazát földrajzilag elhagyott magyarok, különösen azok, akiknek hazaszeretete és a nemzettel való lelki kapcsolata egy pillanatra sem ingott meg, és külföldi létüket magyarokként élik meg, változatlanul igényt tartanak arra, hogy a hazában élők is magyaroknak tekintsék és fogadják el őket… Sajnos, ennek tudomásulvétele és méltánylása – például a magyar állampolgársággal is rendelkező nyugati magyarok választójogának megadásával – eddig elmaradt, történelmi szégyenére azoknak, akik ezért felelősek.” Számunkat kisebbíteni nem okosság, azt semmi közérdek nem igazolja, s a magyar nemzetiségi érdek határozottan ellenzi – ahogy a nagy száműzött mondta.

Luka László, ahogy Borbándi Gyula is, tette és teszi a dolgát. A kötetből egy derűs, fáradhatatlan, sokszínű egyéniség portréja bontakozik ki. 1956 novemberében neki valóban menekülnie kellett, hiszen ő volt a kőbányai Központi Gyűjtőfogház rab börtönparancsnoka 1956. november 1-jén, amikor a váci börtönből kitört rabtársak ezerkétszáz politikai foglyot szabadítottak ki innen. Ekkor már háromévi börtönélet volt mögötte. A harmadéves orvostanhallgatót 1953 szeptemberében tartóztatták le, majd öt, szintén értelmiségi származású fiatal orvos-, illetve medikustársával együtt a Pest Megyei Bíróság decemberben ítélte el mint „a demokrácia ellen szervezkedő, rágalmazó terroristákat”. A szervezkedésért rendkívül szigorú ítélettel, hét–tizennégy évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta őket (a majd 1956-ban öngyilkosságot elkövető) Jónás Béla tanácsa. Amit Luka Lászlóra ténylegesen rá lehetett bizonyítani a baráti beszélgetéseken elhangzott romantikus terveken kívül, az az volt, hogy kölcsönadott egy írógépet, amin egyik társa röplapokat gyártott. Ezért hét évet kapott, amit végül öt évre mérsékeltek. Fintora a sorsnak, hogy erre az orvosperre már a Nagy Imre-kormány idején került sor. Az ÁVH talán az orosz példát kívánta követni, amikor a kirakatper terve megszületett, de aztán a szabadabb légkörben fellélegző, a kormányban reménykedő társadalmat, sőt magát a kormányt is figyelmeztetni akarta mozgásterének korlátaira.

1956. november 8-án az egy hete szabadult Luka László abban a reményben indult el az egy éve semleges Ausztriába társaival, hogy amerikai, illetve ENSZ-segítséggel hamarosan visszatérhetnek. Első útjuk az Egyesült Államok bécsi nagykövetségére vezetett, ahol kétségbeesett sürgetésük süket fülekre talált. A nagykövet négy nap múlva közölte: az Egyesült Államoktól nem várható semmi, Magyarország ugyanis a Varsói Szerződés tagja.

A fiatal menekült Svájcba került, ahol befejezte egyetemi tanulmányait. Orvosi diplomát, pszichiátriai szakképesítést szerzett, s 1970-ben Genfben megnyitotta magánrendelőjét. A sikeres szakmai, tudományos karrier mellett azonban egy  pillanatra sem mondott le arról, hogy képességeivel, tudásával, kapcsolataival és anyagi áldozatokkal is kivegye a részét a szovjet megszállás és rendszer elleni küzdelemből, bár Kelet-Közép Európa népeinek felszabadítása és a hazatérés lehetősége inkább látszott reménytelennek, mint ennek a nemzedéknek az életében megvalósulónak. „Minden erkölcsi törvény legfontosabbika… az utódaink iránti kötelesség. Az utódok feltétel nélküli felnevelése kötelező, és csak erkölcstelennek lehet tekinteni, aki ezt elhanyagolja. Azután a tágabban értelmezett család következik, majd rögvest a szélesebb közösség, ami iránt felelősséggel kell viseltetnünk” – vallja. Ő lett a Svájci Magyar Diákszövetség első elnöke, és 1957 tavaszán részt vett a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetségének (Union of Free Hungarian Students – UFHS) megalakításában, majd tevékenységében (’56-ban mintegy 12 ezer egyetemista hagyta el az országot, ezért is volt rendkívül fontos összefogásuk. Az UFHS történetét Várallyai Gyula, aki 1959-től a szervezet elnöke volt, írta meg Tanulmányúton címmel. Munkája a Századvég és az 56-os Intézet kiadásában jelent meg 1992-ben.). A forradalom 20. évfordulóján Genfben és Zürichben Mozart Requiemjével és Kodály Psalmus Hungaricusával nagy emlékhangversenyt rendezett, és része volt abban is, hogy Bartók születésének centenáriumán Genf magyar származású polgárai a politikai menekülteknek otthont adó városnak ajándékozták Beck András „Tiszta forrásból” című szobrát, amely ma a zeneszerzőről elnevezett téren áll. Az 1970-es évek közepén ő volt az egyik szervezője annak a nemzetközi kampánynak, amely tiltakozott az ellen, hogy a Szovjetunióban a politikai foglyokat gyógyíthatatlan elmebeteggé nyilvánítják, és pszichiátriai kényszerkezelésnek vetik alá. (Bizonyíthatóan több mint hétszáz személyről volt szó.)

Nevéhez példamutató kezdeményezés fűződik: a Dies Academicus Hungaricus Genevensis néven ismert fórum létrehozása 1977-ben. A találkozósorozatot azzal a céllal szervezte meg, hogy magyarországi ellenzékieknek, az ellenzéki irányzattól függetlenül, és nyugati értelmiségieknek gazdasági, történelmi és társadalomfilozófiai kérdésekről rendszeres tanácskozási lehetőséget nyújtson. A Diest 1990-ben hazahozta, hogy az továbbra is az ország jövőjéért felelősséget viselő értelmiségiek együttgondolkodásának, párbeszédének fóruma legyen. Tizenöt éven át volt elnöke az úgynevezett Becsületadó Alapítványnak, amely 1967-ben a magyar kultúra külföldi ápolására jött létre (a kezdeményezők évente egynapi jövedelmüket ajánlották fel az alapítvány céljaira), s amely később, tevékenységi körét átalakítva és további gyűjtéseknek köszönhetően, öt alkalommal adományozott Nagy Imre-díjat (az elsőt a forradalom 25. évfordulóján az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökének, Szöllősy Árpádnak Bibó István összegyűjtött munkáinak kiadásáért) és több alkalommal nyugati tanulmányutat fedező Bibó Isván-ösztöndíjat.

Luka doktor a mélylélektan ismerőjeként és kutatójaként szól a nevelés és a személyes példa fontosságáról. Az ő otthoni neveltetése két pilléren nyugodott: az öntudatos, demokratikus nemzeti magatartáson, amelyhez a mintát apja, a hatgyermekes orvos adta, és a katolikus identitáson. A fiatal Luka, aki a ciszterek Szent Imre Gimnáziumában kezdte meg tanulmányait, az iskola államosítása után több társával (és húgával) együtt oktatóként vett részt a szentimrevárosi illegális hitoktatásban és az ugyancsak illegalitásba kényszerült cserkészmozgalomban.

Luka László a felnevelő katolikus hagyománnyal a börtönévek alatt, majd az emigráció idején szakított, de hangsúlyozza, hogy az erkölcsöket a vallások tanítják és védik legjobban, ezért minden valláserkölcsi rendszert, „mivel nincs helyette másik valamirevaló, ami lehetővé tenné a társadalmi együttélést”, tisztelni és segíteni kell: „Elengedhetetlenül szükségünk van koherens társadalomerkölcsre, máskülönben világunkat tönkreteszik a legkülönbözőbb maffiózók, akiknek nincs etikájuk, legföljebb csoportösszetartozás-szabályaik, amivel pedig nem lehet társadalmat fenntartani.”

Magyar identitása, mint mondja, az idők folyamán svájci érzékenységgel egészült ki. A gyorsan változó világot ízig-vérig európaiként, kritikusan szemléli. Egy évig dolgozott kutatóként a kaliforniai Stanford Egyetemen, de Amerikában nem érezte magát otthon. „Az egyetemen egyszerre virágzik a szakbarbár érdektelenség és a hihetetlen tudományközpontúság. Versenyezni, ez a legfontosabb.” Az ottani környezetben hiányát érezte a kultúra iránti fogékonyságnak és a szellemi horizont, a klasszikus műveltség szélesítésére törekvő igénynek.

1990-ben Luka László az akkor már hazatelepedett, nagy tekintélyű kereszténydemokrata politikust: az ezredfordulóra a fiatalság körében is oly népszerűvé vált Varga Lászlót javasolta államelnöknek. Varga László parlamenti képviselő volt 1947-ben, így köztársasági elnökké történő megválasztása a brutálisan felszámolt parlamentarizmus feltámasztását, a folytonosságot jelképezte volna. Javaslatát itthon nem fogadta tetszés, mint ahogy más területeken is ütköztek az álláspontok.

Sneé Péter következetesen, saját véleményét, kételyeit is megfogalmazva, de mindig a háttérben maradva kérdezett, Luka László pedig kertelés nélkül, őszintén válaszolt. Az interjút az Állambiztonsági Hivatalok Történeti Levéltárának dokumentumai, újságcikkek, Luka László írásai és fényképek egészítik ki. A könyv nemcsak az egyik legtevékenyebb ’56-os emigráns életének krónikája, hanem az emigránslétből fakadó gondok és lehetőségek számbavétele mellett szembesít a rendszerváltoztatás időszakának több olyan kérdésével is, amelynek tisztázása nélkül a hazai értelmiség és társadalom rossz politikai közérzete minden bizonnyal állandósulni fog. (Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem – Magyar Napló, 2005)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben