Látlelet VII.

Berecz János elvtárs, hajdan a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, feltámadt.

Mindannyiunk okulására közzétette készülő új könyve egyik fejezetét (Tekintet, 2006. 1. szám), és újraírta, újjá írta 1989 történetét: Az én rendszerváltásom.

Írását olvasva jutottak eszembe Szolzsenyicin szavai: „A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika úgy hív: lelkiismeret.”

Berecz János kommunista. Legalábbis évtizedekig az volt. Néhány éve megjelent könyvének címe is azt hirdeti: Vállalom.

Töprengésre késztető írás Az én rendszerváltásom. Érdemes elbíbelődni a furcsán többértelmű mondatokkal, kétértelmű szavakkal, csavarosan megfejthetetlen szófordulatokkal. Azt állítja például Berecz elvtárs, a hajdani Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának levitézlett tagja (önmaga írja önmagáról: elvtársai 1989 nyarán a Politikai Bizottságból kiebrudalták!), hogy a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak megkezdésekor, 1989 nyarán „tanulhattuk a többpártrendszert, a versenyhelyzetet. Tanultuk is, bár többen nehezen birkóztak meg ezzel a követelménnyel.” Istenem, milyen finom stílusárnyalattal érzékelteti Berecz elvtárs, hogy sok marxizmus–leninizmusban megcsontosodott elvtársának, ellentétben vele, ez a tanulás nem sikerült. Ő ugyanis hamar megértette a többpártrendszer tartalmát, jelentőségét, értékét. Sajnos, „Nyers Rezső és támogatói, a veterán munkásmozgalmi harcosok…”

Elbűvölő az az elegancia, ahogy Berecz elvtárs, a kommunista pártmunkás magas lóról sajnálja le Nyers elvtársat és a munkásmozgalom veteránjait, akik képtelenek megérteni a modern idők új kihívásait. Bezzeg Berecz elvtárs! Igaz, szigorú szavú pártfunkcionáriusként több mint harminc éve szolgálja a szocializmus építésének – ahogy Kádár elvtárs szokta volt mondani: szent – ügyét, de most okos bolsevik politikusként felismeri a változó időben a kommunisták számára lehetséges és szükséges igazodás egyetlen helyes irányát. Berecz elvtárs tudja: a kommunista nem vész el, csak átalakul. Nyers Rezső és támogatói, a veterán munkásmozgalmi harcosok fölött azonban eljárt az idő: nem tudnak átalakulni. Berecz elvtárs őszintén sajnálkozik: „Én nem tudtam megérteni, hogy nagy tapasztalattal rendelkező politikusok nem képesek felfogni: a többpártrendszerű parlamentáris demokráciában a politika alapkérdése…”

A (puha) proletárdiktatúra bukása után másfél évtizeddel morzsolgatom magamban Berecz elvtárs szavait: többpártrendszerű parlamentáris demokrácia. Lehet, hogy a hajdan hithű kommunista Berecz elvtárs még ma sem tudja, hogy egypártrendszerű parlamentáris demokrácia soha nem létezett? A kommunisták (álságosan vagy ostobán) önmagukat is megtévesztve a (puha) proletárdiktatúrát szocialista demokráciának nevezték, és Berecz elvtárs ma is büszke „a kádári demokrácia vívmányaira”, de ez csupán azt bizonyítja, hogy Berecz elvtárs ma sem tudja, mi fán terem a demokrácia. Iskolában tanultuk annak idején Lenin elvtárs hazug és embertelen tételét: a proletárdiktatúra diktatúra a burzsoázia számára, demokrácia a proletariátus számára. Emlékszem Lenin elvtárs egy tökfejű tanítványára, Gödöllő város tanácselnökére (lehet, hogy párttitkár volt), aki 1989. március 15-én, a főtéren tartott ünnepi nagygyűlés előtt így panaszkodott nekem: „Néha úgy érezzük, felelőtlenül követelődznek ezek a pártok. Pedig mi olyan sok demokráciát engedélyeztünk nekik.”

A kommunisták örök bánatára nem született pártjukban 1989-ben egységes, mindenki számára elfogadható és kötelező határozat arról, hogy az ellenzéki pártok számára mennyi demokráciát engedélyez a Magyar Szocialista Munkáspárt. Berecz elvtárs szerint Nyers Rezső és támogatói, a veterán munkásmozgalmi harcosok a munkahelyi kommunista pártszervezetek megszüntetését már túl sok „engedélyezett” demokráciának ítélték. Pozsgay elvtárs az „engedélyezett” demokrácia lovagjaként viszont elárulta a pártot, mert Antall Józseffel és a Magyar Demokrata Fórummal szövetkezett. Berecz elvtárs – ma is így látja – járt egyedül a helyes, kommunistához méltó úton: úgy gondolta, megérett az idő az egypártrendszerű parlamentáris demokráciából a többpártrendszerű parlamentáris demokráciába való áttérésre. Nyers Rezső és a veteránok a kommunista múltat akarták megőrizni. Pozsgay Imre a hatalmát, funkcióját. Berecz János egy új típusú szocialista jövő megvalósulásáért dolgozott.

Berecz elvtársnak sok régi elvtársával ezért gyűlt meg a baja. Grósz Károllyal sem értett egyet. Szerinte méltatlan eljárás volt Grósz elvtárs, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára részéről, hogy „KGB-s anyagokat idézve megkísérelte lejáratni, kompromittálni Nagy Imre személyét. Ez engem végtelenül felháborított.”

Berecz elvtárs átváltozóképessége és simulékony feledékenysége lebilincselő. Nem sokkal korábban még vaskos könyvben ítélte el a tollal és fegyverrel támadó 1956-os ellenforradalmat, és egy jó szava sem volt Nagy Imréről. És most, 1989-ben – 2006 januárjában állítja ezt – végtelenül felháborította, hogy Grósz elvtárs a mártír Nagy Imre emlékét akarja befeketíteni.

Kommunisták a világon mindenütt előszeretettel és eltökélt meggyőződéssel akasztgatták kommunista elvtársaikat. Harminc évig Berecz elvtársnak sem fájt, hogy Kádár elvtársék bitófára küldték elvtársukat, Nagy Imrét. De Berecz elvtárs igazi kommunista 1989-ben is. Kommunista, aki megérti az idők szavát: volt ellenforradalom, nincs ellenforradalom! Fölakasztottuk az osztályáruló Nagy Imrét, rehabilitáljuk a forradalmár Nagy Imrét! És szokásunkhoz híven dísztemetést rendezünk az általunk tévedésből kivégzett, ártatlan elvtársainknak.

Berecz elvtárs – ma is büszke erre! – 1989-ben felismerte, milyen bonyolult a politikai helyzet. „Abban a képviselők egyetértettek, hogy az 1956-os napot a népfelkelés kezdetének tekintik, de a forradalom elismeréséig nem jutottak el.” A kommunista álparlament sok mamelukjáról (utólag) egyértelműen ítélkezik Berecz elvtárs: 1989-ben nem értették meg, hogy 1956-ban Magyarországon forradalom volt, és nem ellenforradalom. Ezekkel a korábbi nézeteikhez megrögzötten ragaszkodó, „öreg” elvtársakkal Berecz elvtársnak „a haladás útján” nagyon nehéz előrelépnie.

„Abban a képviselők egyetértettek, hogy az 1956-os napot a népfelkelés kezdetének tekintik, de a forradalom elismeréséig nem jutottak el.” Írói remeklés ez a mondat: még csak következtetni sem lehet belőle arra, hogy Berecz elvtárs, az Ellenforradalom tollal és fegyverrel című könyv történethamisító szerzője mikor és miért döbbent rá, hogy 1956-ban forradalom volt hazánkban, és nem – amint korábban gondolta és írta – fasiszta ellenforradalom.

Aki az egypártrendszerű parlamentáris demokráciában (proletárdiktatúra) szokta meg, hogy mindig neki, mindig a kommunistáknak van igaza, a többpárti, parlamentáris demokráciában is úgy képzeli: a kizárólagos igazság birtokosaként csak ő tévedhetetlen. Az állam én vagyok – mondta hajdan a Napkirály. A demokrácia én vagyok – mondják a kommunisták; néha egypártrendszerű, néha többpártrendszerű demokráciát csinálunk; egy a fontos: mi csináljuk, és ha a helyzet úgy kívánja, később megsemmisítendő ellenfeleinkkel is egyezkedünk, tárgyalunk. Berecz elvtárséknak Lenin elvtárs óta mindig ez volt, mindig ez a taktikája.

Berecz elvtárs ma is a bolsevik mindentudás fölényével néz vissza a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásaira. „Mi voltunk nyugodtabbak, mivel az ellenzék érzelmi alapon politizált, ki milyen fokú (elvakult, dühödt, mérsékelt) antikommunista szellemben lépett fel, mi pedig realisták voltunk, tudtuk: a Parlament nélkül nincsenek törvények.”

Ez egyszer Berecz elvtárs nem téved. Voltak, vannak emberi érzelmeink. Nekünk vannak. Én például ma is gyűlölöm és megvetem a kommunista apámat meggyilkoló kommunista hazaárulókat. De az a Parlament, amelyre Berecz elvtárs hivatkozik, 1989-ben csak az egypártrendszerű parlamentáris demokrácia, vagyis a proletárdiktatúra számára volt politikailag és erkölcsileg legitim. Lehet, hogy Berecz elvtárs mindezt már elfelejtette, hisz saját könyvét is elfelejtette, és arra sem emlékszik, hogy harminc éven keresztül fasiszta ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami 1956-ban történt, és amit 1989-ben (kétlem, hogy őszintén) népfelkelésnek, majd forradalomnak nevezett. Azt is elfelejtette, hogy 1956-ban egy Kádár János nevű hazaáruló, szovjet tankok fedezetével, visszasompolygott a hatalomba, és fölakasztatta Magyarország törvényes miniszterelnökét, a kommunista Nagy Imrét. Berecz elvtárs arra sem hajlandó visszaemlékezni, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt harmincnégy évig törvénytelenül birtokolta a hatalmat Magyarországon, és e törvénytelen hatalom megtartása érdekében emberek millióit tartotta rettegésben, tízezreit zárta börtönbe, gyilkolta meg.

Nézegetem Berecz elvtárs 1989-ben készült fényképét. Nem látszik nyugodtnak. Inkább keserű és ijedt. Kommunista: azt hiszi, ha mint 1956-ban, a népharag újra elsöpri a proletárdiktatúrát, és hazánkban demokrácia lesz, akkor azonnal fölakasztják a kommunistákat.

Berecz elvtárs kommunista, tehát nem tudja, föl sem tudja fogni, hogy mi, nemzetünkért, hazánkért, kultúránkért, megmaradásunkért aggódó és tenni kész polgárok és demokraták, ellentétben a kommunistákkal, nem szoktuk fölakasztani sem elvbarátainkat, sem politikai ellenfeleinket. Ezért vagyunk gyengébbek, mint a kommunisták. És ezért vagyunk erősebbek: nekünk van lelkiismeretünk, és szégyenkezünk, ha bűnt követünk el.

Nézem Berecz elvtárs 1989 decemberében készült fényképét. Árulkodik a szeme: fél és gyűlölködik.

Olvasom Berecz elvtárs írását 2006 februárjában: öntelten és magabiztosan újraírja a történelmet.

Aggódom: Berecz elvtárs feltámadt. Az elvtársak feltámadtak. Nincs lelkiismeretük, és ma sem szégyellik magukat a vérlázító bűnökért, amelyeket az ország és a nemzet ellen elkövettek.

De március van, és ilyenkor lángolnak lelkünkben a költők: Talpra magyar!

1957 tavaszán akartuk, de a megszálló szovjet hadsereg árnyékában nem lehetett.

Akarjuk most, 2006 tavaszán! Az nem lehet, hogy ész, erő / És oly szent akarat…

Meg kellene végre tanítani a kommunistákat arra, mi a különbség az egypártrendszerű parlamentáris demokrácia (proletárdiktatúra) és a többpárti parlamentáris demokrácia között.

Amelyben egyébként a kommunista Berecz elvtárs is nyugodtan, politikai következmények nélkül megírhatja és kiadhatja korszínűen elvtelen emlékiratait.