×

Kis traktátus egy nagy szerelemről

Tóth László

2006 // 03
Miután A. elköltözött tőlünk, s ezzel végérvényessé vált a szakításunk, első pillantásaim a visszatekintéséi voltak. Sorra vettem A. előtti életem szerelmi kapcsolatait, kalandjait, fiók- és szekrénymélyeket túrtam föl, régi telefonjegyzékeket, leveleket, naplófeljegyzéseket, fényképeket halásztam elő, s azon morfondíroztam: fel kellene hívnom egyiküket-másikukat, hátha valamelyikükkel folytatható lenne az, amit folytatni már a szakításunk idején sem volt érdemes. Alter Egon lemondóan figyelte elkeseredett ténykedésemet. Látszott rajta, hogy szívesen mondana egy kacifántosat a minősítésemre, de arra sem tart érdemesnek. Végül mégsem tudta türtőztetni magát:

– Miért vissza? Nincs előre? – bukott ki belőle lankadatlan pragmatizmusa.

Zavarba jöttem. Végső soron igaza van: hagyjuk a fenébe, amit egyszer már hagyott a fenébe; építsünk szebb jövőt, szőjük a selymet, selyemből bugyogót.

Ugyanekkor tartottam is Egon vehemenciájától, már egészségügyi okból is. Nem, nem attól tartottam, hogy összeszedet velem valami szerelmi nyavalyát, ezt fiatalabb korunkban sem tette meg velünk, s a szerelem nem kívánt gyümölcséből is csak egy maradt a nyakán, ami három évtizedre elosztva, igazán nem tűnik soknak – ennél sokkal prózaibb oka volt óvatosságomnak, tartózkodásomnak. Egyre gyakrabban megesett ugyanis, hogy amikor valamelyik, közelünkben elringó démonra kapta volna a tekintetem, fordította volna a fejem, a meggondolatlan mozdulattól nekem hasított éles fájdalom meszesedő nyakcsigolyáimba. Sőt, mivel mint afféle, az intellektuális seggelők kasztjába tartozó férfiemberhez illik, már a hátranézéshez is egész testemmel kell mozdulnom, mi több, az sem ritkaság mostanság nálam, hogy a vadászösztön e hirtelen feltámadásától egyszerűen kiakad a derekam. Amitől viszont én akadok ki, amiért még ötvenvalahány éves koromra sem tanultam meg uralni nekibuzdulásaimat, vagy ha azokat úgy-ahogy már igen, Alter Egonéit még nem. Annyiban azonban természetesen igaza volt, hogy új felhozatal van – ez természetesen az ő kifejezése –, s esetleges új kapcsolataink érzelmi életem új dimenzióit nyithatnák meg, személyiségünk rendületlen ki-kitágításával a transzcendens végtelenjére tárhatnánk újabbnál újabb ablakot. Természetesen nem minden kapcsolatunk, kalandunk, aktusunk volt képes megajándékozni ennek a magasabb rendű egyesülésnek a személyiséggyarapító adományával, s valójában most is attól tartottam, hogy kedves Egonomból ezúttal is csak a skalpjait számolgató, hideg agyú matematikus szólt ki, s nem gondolt másra, mint hogy szexuális élete tarka táblájára fölróhasson néhány újabb lélektelen numerát.

Tény azonban: furcsa találmány az ember. Életét nemcsak érzéki élményei, hanem az érzéki csalódásai végtelen(nek tűnő) láncolata (is) alkotja. Sőt. Olyan hamis képek és képzetek is garmadával élnek benne, melyekről józan esze ugyan tudja, hogy hamisak, de az a végső pillanatig kussol benne, így fel sem rémlik bennünk, hogy esetleg hamisak is lehetnek. Ennek a tételnek az igazságáról most is meggyőződhettem. A dologhoz ugyanis hozzátartozik, hogy bár elismertem: Alter Egon szavai, melyekkel az A. távozását követő kutakodásomra reagált, nem nélkülöztek minden rációt, addig evett a fene, míg néhány alkalommal azért csak ki kellett játszanom éberségét. Magyarán: egyiküknek-másikuknak telefonáltam, másoknak levelet írtam, hármukkal találkoztam.

Nos… nos.

Erre nem számítottam.

Ex-kedveseim mintha egy másik bolygóról érkeztek volna vissza hozzám. Itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy testük csonka gúla vagy gömb alakú volt, a szemük kocsányon lógott ki a homlokukból, a fülük a hátukra került, s beszédszerveik az alfelükre kerültek át, illetve egykor csicseri hangjuk helyett az anusuk buffogott felém.

Bár… bár.

A telefonból nem ugyanazok szóltak vissza, akiknek a legutolsó beszélgetésünkkor a hangját hallottam, a találkahelyen széles vigyorú éltes asszonyságok görögtek felém, lestrapált idegcsomók rángatóztak a lakásom ajtaja előtt, egyszóval: egyiküket sem ismertem, akiket ismertem. Aztán hirtelen megvilágosodott előttem minden.

Én a múltból vártam vissza őket, de a jelenükből jöttek; akiket én ismertem, kedveltem, szerettem anno, azok már nem ők voltak. Itt nemcsak arról van szó, hogy a kapcsolatunk óta eltelt egy-két évtized nem múlt el fölöttük – némi eufemizmussal mondva – nyomtalanul. Egyszerűen idegenek, ismeretlenek voltak a számomra, újra végig kellett volna járnom velük az ismerkedés stációit, jóllehet a feltárcsázásuk mellett is – drága jó Egonom tanácsa ellenére – azért döntöttem, hogy megússzam azokat. Egyetlen pillanatra feledkeztem csak meg Hérakleitosz intelméről, s miközben jól ismert hegyi patakjaim hűvös csobogásában, meghitt folyócskák játszi hullámaiban kívántam megmártózni, hirtelenjében szélesen hömpölygő folyamok torkolatánál, deltájánál találtam magam.

A kísérlet nem sikerült.

Bevallatlanul ugyanis ezek szerint azt reméltem, hogy ötvenvalahány éves koromra azok a harmincas és negyvenes nemes dámvadak jönnek vissza életembe, akiket harminc- s negyvenvalahány éves koromban becserkésztem (vagy akik engem cserkésztek be; ennek a szemlélet- és értelmezésbeli finomságnak itt most nincs jelentősége). Az egészben azonban az volt a leginkább lehangoló, hogy ennyire megfertőződtem Alter Egonnal. Mindig valami szánalommal vegyes megvetéssel néztem őt, amikor amiatt nyűgösködött, hogy míg ő egyre inkább csak az életkorban hozzáillő nőknél egy-másfél korosztállyal fiatalabbakra képes beindulni, az ő szemük viszont már egyre kevésbé érzékeli őt, s ebbéli tapasztalatait „A lánya tetszik, de az anyja szemez velem” kesernyés szentenciájába szokta volt belesűríteni. És nem értettem őt, miről is beszél. Most viszont egészen elbizonytalanodtam a tekintetben, hogy mégiscsak ennyire ő lennék én? S én ő? Hiszen most én voltam az, aki fiatal anyukákat vártam, de nagymamák kopogtattak be az ajtómon, szólítottak le kávéházi asztalomnál.

Egyedül E. nem változott.

Ő valóban a múltból jött vissza, s valahogy az volt az érzésem, hogy neki is ugyanaz vagyok, akibe valaha szerelmes volt. Rögtön találkozásunk első pillanatában ráhangolódtunk egymásra, mintha a Novotel presszójában most én, ötvenhárom évesen nem is egy negyvenegy éves asszonysággal bájologtam volna, hanem mintha harminckét éves kedvesem ült volna le negyvennégy éves énem asztalához. Nem feltétlenül tartozik hozzá ehhez a fejezethez, de talán a tíz év utáni újratalálkozás délutánját is átszínezte, hogy akkor mentünk szét, amikor legnagyobb volt köztünk a szerelem. Nem fásultunk tehát bele a kapcsolatba, az nem szürkült el, nem ábrándultunk ki egymásból, nem kopott meg az összhang közöttünk, nem idegenedtünk el egymástól, vagyis akkori bizonytalan anyagi helyzetem enyhén zavaró tényezőjén kívül nem történt közöttünk semmi, amiből szakításunknak törvényszerűen következnie kellett, ami kiölte volna belőlünk az egymás iránti szerelmet, s aminek életünk végéig árnyékot kell vetnie bennünk a kapcsolatunkra. Az A. távozása utáni heveny múltkeresésem és múltidézésem közben E. levelei arra döbbentettek rá, hogy még mindig szerelmes vagyok bele. S arra: kapcsolatunk egyértelműen az én kishitűségemre ment rá.

Azokra az esztendőkre úgy-ahogy sikerült kikecmeregnem Zs.-ből, akibe anno úgy belezúgtam, hogy csak úgy szédelegtem tőle – Alter Egon is csak hápogni tudott, amikor rám tekintett, s próbálta értelmezni összevissza mozdulataimat –, s akinek sikerült úgy letarolnia érzelmi életemet, mintha erre a Wehrmacht, a dicsőséges Szovjetszkaja Armija nehéztüzérsége és a Drezdát porba alázó második világháborús amerikai légierő együttesen szövetkezett volna. Féltem tehát minden érzelmi bonyodalomtól, mint a tűztől, az asszonyállatot a becsületes férfiember életének megkeserítésére a sorstól rendelt fúriának, az összes, az említett hölgyemény részéről engem ért sérelmem miatti bosszúvágyam tárgyának, de legjobb esetben is használat után eldobandó holminak, más felhasználásával elvégzett önkielégítésre alkalmazott eszköznek tekintettem. Megjegyzem, talán sosem volt ekkora becsületem Alter Egon előtt, mint ekkor, s pálfordulásomat, viselkedésemet eszmei-filozófiai alapon nyugvó megtérésnek, férfikorom – s férfiasságom – beérésének és kiteljesedésének vette: „Végre megjött a józan eszed” – lapogatta meg időnként szája szegletében cinkos mosollyal a hátam.

E. idején még a sündisznóállás volt a legfőbb filozófiám, s ma már tudom: a kapcsolatunk vérzett el a tüskéimen, jóllehet az a közös szellemi élményekkel gazdagon árnyalt szexuális, érzelmi és spirituális kiteljesedés olyan halmazát kínálta mindkettőnk számára, mely képes kitölteni az életet, s az életben ritkán találkozik egymással – nem is feltétlenül esik meg mindenkivel – az a két ember, az a férfi és nő, akik kapcsolatában e kiteljesedés ígérete egyáltalán benne van. E.-vel mi ketten – Alter Egon mindebből vajmi keveset értett – a kishitűségem áldozatai lettünk, s velünk együtt a világnak azok a transzcendens tartalmai is, melyek egyedül a mi kettőnk – s abban az időbeni – kapcsolatából jöhettek volna létre.

Egyszerűen nem mertem, nem akartam elhinni, hogy E. őszintén és tisztán szerelmes belém, s nem azon mesterkedik lelkének-érzelmeinek-testiségének minden kitárulkozó mozdulatával, hogy engem furmányos módon tőrbe csaljon, nem ezt tekinti élete legfőbb hivatásának. Nem mertem és nem akartam elhinni, hogy még engem is lehet szeretni, s kívülről mi sem látszik a bennem levő romhalmazból, s megtépázott önbecsülésem és önérzetem nem engedte észrevenni, hogy még elég sokan maradtak a világban, akik a „Partnerség a békéért” jó egy évtizeddel későbbi politikai-hatalmi artistamutatványa előtt bennem vélték fölfedezni partnerüket életük építéséhez, személyiségük kiteljesítéséhez.

Mivel E.-vel nem szakítottunk, olyan volt ez a mostani, kapcsolatunk otthagyását tízvalahány évvel követő Novotel-beli délutánunk, mintha pár órája, illetve mondjuk csak az előző nap váltunk volna el, miután megbeszéltük, hogy ma ismét összefutunk. S minthogy rögtön találkozásunk első öt percében sietett közölni: kiegyensúlyozott házasságban él valakivel, akinek időközben két nagyfia mellé szült egy édes kicsi leánykát is, nyomban világos lett számomra: azért nem fogunk többször találkozni egymással, mert még mindig túlságosan jó neki engem látnia ahhoz, hogy ezt meg merje engedni magával és négyéves kislányával szemben, én pedig még mindig túlságosan szeretem őt ahhoz – s a szerelmes ember számára a másik nyugalmának, lelki egyensúlyának megőrzése is célja lehet –, hogy ott helyben, egy rögtönzött filozófiai eszmefuttatással végezzem el a részéről ily módon megnyilvánuló gyakorlati ész kritikáját. Egyszerűen nem hittem a helyzetnek: nem egymással szemben ültünk a kávéházi asztal két oldalán, hanem egymásban – még mindig ketten együtt voltunk önmagunk.

Ha igaz, hogy a világ nem pusztán férfiakból és nőkből áll, hanem olyan virtuális egyedekből, akiknek van férfi felük meg női felük, férfi lényegük és női lényegük, s ez a kettő csak együtt egy, akkor, megismerkedésünk legelső pillanatában az akkoriban már hatmilliárd lelket számláló világnak az egyik egyede találta meg bennünk önmaga egyik és másik felét. Mi ketten nem egymással találkoztunk, hanem a kettőnkből létrejöhető ama bizonyos virtuális egyed ismerte fel bennünk önnön létének lehetőségét. E.-vel mindketten úgy mártóztunk meg a másik énjében, hogy abban ki-ki a sajátjának csakis a másikban föllelhető részét, lehetőségét, kiterjedését lelte meg.

Természetesen nagyrészt csupa közömbös dolgokról beszélgettünk. S persze mindkettőnknél volt véletlenül néhány friss fénykép a gyerekeinkről, akiket – én az ő fiait, ő az én lányaim – gyerekként hagytunk ott. S ő – mintha csak előre odakészítette volna – a retiküljében véletlenül a már az útjaink – de nem az iker-énünk – szétválása óta született kislányáról, s mostani férjéről: kisgyermeke apjáról is talált fotográfiát.

Amikor ezt a kezembe vettem, nem akartam hinni a szememnek: az élettelen képről én néztem vissza magamra. Aki ugyanis a fényképpapíron büszkélkedett, az én voltam. Azért nem írom, hogy szinte a megszólalásig hasonlítottunk egymásra, mert testi mivoltában nem volt itt, így nem is szólalhatott meg, ámbátor az is lehet, ha itt lett volna, s megszólal: az a megszólalása után is én vagyok. E. utánam választott férjet magának, illetve benne is engem keresett, egy másik férfival igyekezett folytatni azt, amit velem abbahagyott. Egy-hetven körüli magasság, barnás haj, kopasz fej, barna keretes szemüveg, sűrű, őszülő körszakáll, dús bajusz – ezek után miért ne lehetne a hangja is az enyémhez hasonlóan rekedten érdes, kellemetlenül reszelős, amelyet a hatmilliárd lélek, illetve tizenkétmilliárd fül közül talán csak hárman–hatan ha képesek kellemes, férfiasan zengő muzsikának hallani. De még ez sem elég, mert az illető szerencselovag ugyanazon esztendő ugyanazon hónapjának ugyanazon a napján született, mint én.

– Neked könnyű – mondtam zavartan forgatva a kezembe nyomott fényképet.

Kérdőn nézett rám, de huncut mosolyából kitetszett: tudja, mi következik.

– Mert te utánam is velem éltél – válaszoltam.

– Azért nem egészen… – hagyta kimondatlanul a mondat másik felét.

Kérdőn néztem rá én is, de mosolya alapján nem lehetett kétségem afelől, hogy mi következik.

– Vele biztosabb – búgta.

Elhallgatott.

Kedves volt most is, de nála senki sem tudott kedvesebben kegyetlen lenni. Fájt a keménysége, de el kellett ismernem: igaza van. Ha valaki szerelmes valakibe, mindenképpen szeretné boldogan és biztonságban látni a szerelmét. Természetesen a saját maga oldalán, mindenekelőtt és -fölött. De az igaz szerelem önzetlen is, s ha a helyzetek úgy hozzák, a másik kedvéért a saját javáról is képes lemondani. Ez jelenti az imént említett vágynak a legfelső fokát, s nekem ezúttal be kellett érnem az abból fakadó boldogságérzettel, hogy más teszi boldoggá* szívem örökös Dulcineáját. Természetesen nagy valószínűséggel közömbös lennék E. boldogsága iránt, ha elhidegedtünk volna egymástól, ha szakítottunk volna egymással, ha meggyűlöltük volna egymást. De mondom, semmi ilyesmi nem történt, E.-vel – kapcsolatunk megakasztása után – továbbra is szerelmesek maradtunk egymásba.

Csak éppen ki-ki más oldalán.

*A lehetséges fogalmazásváltozatok még a következők: „…más boldoggá teszi”; „– más boldoggá teszi?”; „boldoggá más teszi”; „boldoggá teszi más”. Ezeket a szórendi variációkat természetesen Alter Egon szemének sűrű villanásaiból olvashattam ki.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben