×

Jegyzetlapok az irodalomról

Vasadi Péter

2006 // 03
Az irodalom nem „mondanivaló”, hanem ihletett betű, szavak, sorok, mondatok. S még előttük a vemhes semmi. A meghatározhatatlan, de nagyon is emberi „méh”, amelyben már – mindig, sőt mindig már – van valami. Ehhez hozzátartozik a kihordási idő. A belső lelki-szellemi-testi csönd. Az inertikus tétlenség. Az a fajta várakozás, amely soha nem elég önmagának, de szeretné, ha várakozás, vagyis lehetőség maradna. Mégis arra készül föl, hogy majd mozdulnia kell, viharos képződésnek néz elébe egy ismeretlen forma fenyegető figyelmeztetésére. Mindig mintha ez a szüzesség szakadna át, veszne kárba. A várakozás, a bizonytalanság, a minden lehet, a testesülő remény ideje „édes”. A cselekvő alkotás ideje „háború”. Riadó. Most fogj hozzá. Ne halogasd. Figyelj befelé, és ragadd meg őt, azt, ott, ahol éred. Bármi áron. Lehetsz nyers, konok, körültekintő, gyors vagy lassú, mint a felhőjárás; ez nem az irgalom, hanem a fölismerés pillanata. Ki kell mondanod, akár cafatosan. A magjára, a gerincére ügyelj.

A benti agyagból hozzá kell csapkodnod marokkal a vázhoz, adagot adag után, sietősen, de pontosan, hadd mutassa meg magát: ő az. Gondolkodás nélkül túrd szét a fogalmazás homokját, rá a kőzúzalékos útra, onnan tovább a bokrosba. Törj át rajta, fuss a tisztásig: íme, az „újszülött”. Mozdulatlan. Micsoda agancsa van. Jobb lábával előrelép, és szembenéz veled. Ezt az állatot űzi ádázul minden igazi író. A világosságra edzett, de el-elboruló tekintetű, fegyvertelen vadász. Nem bírni akar, hanem látni. Nincs itt „csak”. Látnia annyi, mint bírnia. Aztán szélnek ereszti.

Nincs a műnek „külön” mondanivalója. Mivel minden, szó szerint minden a világon mondani való. A mű egésze mond. A mű lényege az, hogy részleteiben is azonos egész önmagával. A világon kívül fekvő világok közül hullott ide, mint új elem, új lény, új világ. Ha nem az, nem irodalomról beszélünk. Írásipar; ilyen van, de a termékei csak külsőben emlékeztetnek irodalmi alkotásra. Az irodalom nem attól az, ami, hogy írják. Ha nem írnák, persze nem volna irodalom. Ez olyasmi, hogy a tizenöt centis gerendaszöget be kell verni ahhoz, hogy a palák födhessék a padlásteret. De a szög se nem tető, se nem padlástér. Sőt, a padlás sem padlástér; a padlástér légnemű forma. Meglenne talán padlás nélkül is. Az irodalmi mű mindig több a történeténél. Ha a művet el lehetne mondani, nem kellene megírni. Megírni „a többi” miatt kell. A mű a jelentésével több önmagánál. Ezzel az asszociatív inkonkréttal együtt lehet csak konkrét. Az, hogy valami konkrét, határos-határtalan létezésteret jelent. Mi az irodalmi mű lényege? Az (emberi) létezéshez hozzáélt, hozzáadott, hozzáírt formai-szubsztanciális többletnek, valami olyannak a megpendítése, amihez hasonló ugyan már volt, lehetett, de pontosan az még soha. Ezért egy jó mű, akármilyen régi (mi az, hogy régi?) történetet bontogat is, egy jó mű mindig új. Anélkül, hogy újdonságával bármi módon hivalkodnék. Hivalkodni szellemtelen. Az új mű minél újabb, annál – nem rejtettebb – rejtőbb. Ha az az új, az az újszerű, amit az örökösen noszogató reklámipar diktál, sőt erőltet, akkor csak a brutális megjelenés fölszínéig jutunk el. Fölsőfokú jellemzője egy műnek – sem – az, hogy új, hanem hogy jó. Kitűnő. És nem igaz, hogy ezt csupán a vájtfülűek gondolják így, a magas ízlésűek fogják föl. Az úgynevezett egyszerű ember is inni kérne belőle, ha jó italt öntenének a poharába. Az ember ebben is becsaphatatlan, hacsak nem akarja, hogy becsapják őt. Ezt, sajnos, akarhatja. Sok példa van rá, de tízszer annyi sem elég mentségnek.

*

A műben, magában az irodalomban van valami megmagyarázhatatlan s lényeginek érzett önellentmondás. Minél inkább azt fejezi ki egy mű, amit akar, annál szebb, de ez korántsem jelenti azt, hogy szépsége egybevág a szépről alkotott közmegegyezéssel. Ettől még ez a szép lehet rút is. A rút – nagyjából – láthatóság. Csak az. A szép láthatóság is, de a mélység fölszíni láthatósága. Az igazán jó mű mintha akaratlanul is a jelen idő sikerrel kecsegtető esélyeivel vitatkozna. Mintegy föllázad maga ellen, de azért tovább csinálja. Épeszű ember ezt nem akarhatja. Az író sem akarja, éppen csak hallgat valamire, ami benne él, de az engedelmesség pillanataiban esze ágában sincs föltenni ezt a kérdést: ki vagy mi vagy te? Most éppen ott tartunk, hogy nem is esztétikai, mint inkább ontológiai föltételeket fontolgatunk. Fölmerülhet bennünk a gyanú: nem azért oly nélkülözhetetlen az irodalom, mert az (általános, nem csak emberi) egzisztencia uralkodik benne az esztétika ürügyén? Vagy hogy az esztétikának voltaképpen ontológiai gyökerei vannak? Ha igen, akkor világos, hogy a mű csak az elérhető legnagyobb szépségben – ami viszont a szó szoros értelmében számtalanféle létmód –, azaz a leglétezőbben kíván megjelenni. Az egzisztencia szétáradása az irodalomban paradox jelenlét. Nem a bonyolultságon inneni, hanem túli egyszerűség. Nem ilyen-olyan orvoslás, mely a palánkjai mögül ki-kikacsint az elvárásokra. Nem katekizmus. De nem is „ihletett” pornográfia. Az irodalom nem helyettesít semmit: se életet, se hitet, se vigaszt, se vallást, se hatalmat; az irodalom önmaga. De önmagaként mindenhez organikus köze van, ami nem irodalom, anélkül, hogy jottányit is engedne bármilyen befolyásnak. Oly eredetien önmaga, mintha igazság volna, holott nem az. Nem is akar az lenni. Nem is lehet az, minthogy túl sok benne az élet és az alkotó korlátozhatatlan szabadsága. Vagy csak a maga által korlátozott szabadsága. Ezért kolosszális szarvashibának tartom „és”-sel elkülöníteni egymástól életet s irodalmat. Állításomra az egyik bizonyíték az, hogy a nagy művekre s íróikra a természetből vett hasonlatok találóbbak az esztétikai elemzés leleményeinél. Például: W. Whitman barlanglakó; S. J. Perse búvár; Supervielle madarász és folklorista; József Attila Isten diakónusa; Arany János népét terelgető juhász; Babits ügyeletes mágus; Ady kormányzó; Móricz a Magyar Jeruzsálem kapuőre; Nagy László aranyerdő-telepítő; Kormos a hajléktalan szentek gyóntatója… Az irodalom az átláthatatlan valóságnak, amelytől egy titkos függöny választja el, a valóságnak vele együtt futó, ballagó vagy vonuló metaforája. Maga is valóság, vagy éppen maga az összegző, a sűrített, az elvont valóság. Ezért feledteti el velünk a jó írásmű, hogy irodalom, miközben az, hogy elfeledteti, éppen irodalmi mibenlétét bizonyítja. Innen érthető József Attilának az a misztikus mondatpárja, ami a teremtett egzisztencia sorsára vonatkozik: „Csak ami nincs, annak van bokra… Ami van, széthull darabokra…” Gyönyörű válasz ez eddigi kérdéseinkre s kérdésességeinkre, de egyben függő kérdés marad, minden igazi válasz jellemzőjeként: mert mi az a „nincs”? Mi az a „van”?… Ottlik Géza szerint ha a műben (a „van”-ban?) nincs benne Jézus, az anyám, a világ (s talán mindenestül az örök mai nap), akkor még az a bokor is széthullana darabokra.

*

Ha a hit, méghozzá a pozitivista módon élt, eszem-iszom-alszom életet transzcendáló vagy permutáns hit (a „túli” mozgás tekintetében egyre megy, hogy a végtelen önmagamba süllyedésben elveszve találom meg magamat, vagy önmagamat „elhagyva” a végtelenbe túllendülve ismerek valódi magamra), szóval ha a hit az ember nembeli s így megmásíthatatlan karaktere, akkor ezen az „alkotmányon” a hitelesítő pecsét a művészet, mint világ- és önkifejezés, mint emberi kinyilatkoztatás, mint ítélet és vallomás, mint látás- és gondolkodásmód, s mint a látomásban újra és újra föltáruló Idő s Időtlen szépsége. Ha az ember ezt dobja ki az ablakon mint fölösleges kacatot, akkor a tulajdonnevét vetette ki, azaz önmagát. Az irodalom, mivel anyaga a nyelv – a nembeliség oka s célja –, kitüntetett szerepet játszik abban, hogy az ember ne dobja ki önmagát a Kozmoszra, vagyis a gigászi anyaggal meghintett űrre nyíló semmibe. Az irodalom az otthon maradásra biztató énekhang, s nem tudni, éppen melyik lomokkal megtömött, nem is sejtett vagy rég becementezettnek hitt zugban szólal meg. Az irodalom áthatol és túlél; áthatol a mesterségesen sűrített ködökön, és túléli a megsemmisítésén fáradozó technikákat. Ezt azért remélhetjük, mert a könyvben, mint ősi bazaltkőzeteken lábnyomait hátrahagyva a dinoszaurusz, maga a szellem lépked, és ez a menet – a mindenkori ember bizonyítja – sem megállni, sem megrettenni nem óhajt. A nyelvet profetikus ereje s ihletése hajtja előre. Ha maga a nyelv fordulna hivatása ellen – ami képtelenség, s így is: kép-telenség –, a történelem sajtolná ki belőle eredeti küldetését, kötelezve vagy koronázva tűzzel-vassal. Hovatovább nincs is más, ami – áttételes eszközeivel, közvetve és közvetlenül – elő-idézné vagy sugallaná az ember jövőjét, mint a művészet, az irodalom, minek veleje a költészet. Ha ez sem tenné, jövőnkből a múlt döcögne felénk, alighanem ördögi vigyorával. Mert a múlt múltnak szellemi éléskamra, jövőnek azonban zsíros, megrágott, sajtszagú egérfogó. Sőt, még ennél is rosszabb; a jövőben újraszült múlt nem más, mint temető. Épp az egyetemes kockázat hiányoznék belőle, amely egyszerre fenyeget és fölvillanyoz, mit a jelenben átélt indulatok provokálnak és teljesítenek is be bizonyossággá; „boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek”. Ez a világ továbbteremtésének egyetlen alternatívája. Ami irodalomnak nevezi magát, ettől nem zárkózhatik el.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben