Hutera Béla utazása

regényrészlet, 2. rész

Újabb lövések dörrennek, a szemközti oldalon egymást kergetve tűnnek fel a vizslák. „Én csak a klienseimet hallgattam, miközben nyírtam és beretváltam őket, s a világ egyhatoda felett világított a nap, amely a Szovjetunióban mindég sütött, nem ment le soha, de ami az én embereimet, ez mégiscsak a javukra írandó,
a kelleténél jobban azért nem érdekelte… Persze ki tudja, hol van a határ?…
S hogy van-e egyáltalán? Mert persze elvonatkoztatni azért nem tudtak, nem is tudhattak attól a borzalomtól, amelyben élniük adatott, amelybe belekényszerültek. Mert ez – nem mentségükre mondom, nem szorulnak rá – teljes, tökéletes képtelenség volt, és tudod, miért barátja a kihívásnak és kalandnak, azért, mert felszámolta és végül teljesen megszüntette a versengés kockázatát. Elvette a néptől a kockázat lehetőségét, a választás eszméletlen örömét. Mindent készen adott – adott, érted? adott – nekik, gondoskodott róluk, akik tudatosan, vagy magukban még csak nem is tudatosítva ennek az egésznek a képtelenségét, nem is igényelték ezt, hiszen felnőttként szerettek volna viselkedni, gondoskodni a gyengébbekről, a kicsikről, és Antal atya kedvenc bölcselőjének látnoki szavai szerint: férfiként szerettek volna élni a jelenben. Én nyírtam és beretváltam őket, és lányaiknak, feleségeiknek, szeretőiknek hajkölteményeket találtam ki, de mindez csak hab volt a tortán, nem tudtam kiragadni őket kiszolgáltatott helyzetükből, de – ezt azért vésd észbe, drága Tóbiás – nem csak azért, mert én is kiszolgáltatott voltam, és én is abba voltam beledögölve félig, amibe ők. Nem. Hiányzott belőlem is a kockáztatás bátorsága, amely még ifjúkoromban túltengett bennem, Sasvári és Málik szemében vad ifjú hasonmásom láthattam. Én akkor, amikor kiérdemeltem az ő máig fennmaradó rokonszenvüket (s talán, irtózom a nagy szavaktól, de szeretetüket), hittem, leleménnyel, bűbájjal, ésszel, számítással, furfanggal minden sikerülhet, úrrá lehetek helyzetem nehézségein. Hová veszett el bennem az ötvenes évek borzalmai között a kockáztatni bátor, vereséget soha el nem ismerő, a szó igazi értelmében küzdőképes ifjú?! Mondok egy példát: kultuszt űztem abból, hogy elcsábítom és megejtem az elvtársak hitveseit, szeretőit, lányait. Játszottam a tűzzel, mert akkor – még disznó ide, falusi száműzetés oda – nem féltem! Nem félhettem, mert akkor még bíztam magamban. Amikor megejtettem a felsőtábori kiskirály, Szikszai elvtárs szeretőit, mindég az üvegesedő szemű disznóra gondoltam, mely disznót elsősorban ő szerette volna megberetváltatni velem, bizonyítva, hogy a Horthy-fasiszta amerikai kémek mindenre képesek, s ugyanakkor legalább két legyet akart ütni egy csapásra, természetesen úgy, hogy ő konkrétan egyet sem üt, nem is csap (mossa tiszta kezeit), de ezzel egyszer s mindenkorra önmaga kiszolgálójává is aláz, besúgójává, aki naponta prezentálja neki a faluja borbélyműhelyében tapasztalható közhangulatát, érzékeny membránként reagálva le a változásokat, számol be arról, hogy hogyan is vélekednek a pártról és róla, a párt leghűségesebb katonájáról a felsőtáboriak. Amikor elcsábítottam azt a hölgyet is, akit a Margitszigeten volt szerencséd megismerni a minap – s aki nem volt az én áldozatom, hiszen olyan volt nőben, mint én férfiban, s egyaránt szeretője volt Szikszainak, Almádynak, a magyar nőirodalom jogászból őstermelővé züllő szerelmesének és Antal atyának –, Szikszai újfent bosszút is esküdött. Pirost is irigyelte tőlem, ez igaz, s erre mindjárt vissza is térek, de akkor még nem féltem. Aztán azonnal félni, sőt rettegni kezdettem, Tóbiás, mert több párhuzamos, rajtunk kívül álló esemény is történt a vidéken, megkérdőjelezve csalafinta kitartásomat, mert nekem mindég Odüsszeusz volt az eszményképem, akit Homérosz is leleményesnek nevez. Csakhogy Felsőtáborban, 1952 tavaszán többször is megjelent az ördög, igen, ne nevess, s annak a barom Szikszainak az volt a lényeges, hogy beszélt-e, és ha igen, akkor milyen nyelven: románul-e vagy magyarul – s ez hirtelen az országos érdeklődés kétes, sőt veszélyes hullámait indította el, a Thúróczyak időben államosított kastélyába érkeztek a hadügy és a belügy korifeusai, s én mint borbély már a szolgáltatások rendszerében betöltött helyzetem miatt is előtérbe kerültem, és olyan eseményeket élhettem át, amelyek ma is rettegéssel töltenek el, és amelyeket megmagyarázni máig sem tudok (és nem is merek), de ezek fiatal önérzetemen csak repedéseket okoztak; ha meghasonlásom fekete hátterén merengek, a fő okot Piros ’53-as eltűnésében látom. Akkor veszítettem évekre el, amikor a legközelebb került hozzám, amikor szükségem lett volna rá. S ekkor változtam meg valószínűleg, vagy alakultam át az író szerint, aki az elmúlt napokban fő kárvallottja volt a vásárhelyi pogromnak, a virtus mindég idomul a korszellemhez. „Hát ez az, Bélám – ujjong Tóbiás, s füttyökkel bolondítja meg a túlsó parton rohangáló vizslákat. A gazda késik valahol. Megjelenne, de az óriás porszívó örvényei repítik el, vagy a badeni kaszinó megdagadó, hatalmas vörös golyója ragadja el az asszociációk setét mezőin. – Ezt vártam tőled, ezt vártuk tőled mi, akik szeretünk. A helyzeted kívülről nézve olyan, mintha karóban ülnél, a jóindulatú Vlad fejedelem előtt, hiheted ideig-óráig, hogy semmi különbség közöttetek, sőt abból, hogy az »utolsó szó jogán« sértegetheted is, a magad számára kedvező jeleket vonhatsz le az obligát összehasonlításból, csakhogy hirtelen érzed meg, testvérem, hogy fúródik beléd a karó, s akkor már mind énekelheted, hogy »volt-nincs, vigye kánya«, mert hirtelen érted meg, hogy ő győzött, ez a szerencsétlen szadista barom, s a legszívesebben üvöltenél dühödben, arcodról kaparnád a bőrt, mint a vadak, de tudod, ezzel is csak kárörömét növelnéd, tudod, sírni is, bosszút állni is egy másik életedben fogsz majd.” „Igen, az elvtárs úgy röhögött, amikor megvillant a kezemben a borotvapenge – ez a villanás egy elemi erejű, féktelen, mondhatni, egészséges röhögéssel társulva évtizedekig bevilágította az életemet –, hogy folyt a szeméből a könny. Még hogy azért szűnt volna meg a börtöneinkben – nyomta meg a birtokos személyragot – az »átnevelési munka«, mert a felsőbb pártvezetők és különösen szeretve szeretett Dézs elvtársunk sokallta volna a kényszerű áldozatok számát, mintha nehezményezték volna a terrort, mintha felháborította volna őket a gyilkolások nagy száma…” Ó, igen, elmegy a természetem – röhögött a vendég, s váratlanul, gorombán szólt rá, éreztetve kettejük különbségét: beretválj már meg, Figaró, mire vársz?, s amint ez sikerült (ideges volt ugyan, de egyszer sem vágta meg), s arcát szesszel dörzsölte be, egyszerre megmerevedett, már nem röhögött, elkomorodott, és szemével utasította őt, hogy azonnal zárja be az ajtót. Bőr aktatáskájából elővett egy lapos üveget, törköly! – böffentette, s töltött a két vizespohárba, ivott, krákogott, és elértve pillantását, röhögve tette hozzá: az alkohol fertőtlenít!, majd közel húzva magához, érezte pálinkaszagú leheletét is, a következőket közölte vele: Sztálin a halála előtt, kóros gyanakvásának engedve, zöld utat adott a mélyben uralgó antiszemitizmusnak (zsidó orvosok pere!), elvtársunk és vezérünk, Dézs, az egykori fékező erről értesülve, ebből is azonnal levonva a konzekvenciát, gondolkodás nélkül eltakarította riválisait!…(Panker, Luca et co.) Nicholsky tábornok, az átnevelések éceszgébere, a börtönök ura szintén bipsi volt, ment ő is, a nyulat is bokrostól lövik, nem? s az oly sikeresen és figyelemre méltóan induló átnevelési akció hamvába halt, hogy aztán tíz év múlva Mao elnök lázálmaiban öltsön újra formát. „Igen, Kína nagy fiának megvilágosodása támadt, s megkezdődött a nagy gyakorlat, a természet után az ember átalakítása, melynek fázisairól, mint uszálykormányos a szent anyafolyón, a Dunán forgolódva, te is tudomást szerezhettél, de más volt átélni, és más kívülről figyelni azt.” Igen, erről ő is tudna beszélni – sóhajt Málik Zalaegerszeg főterén, s az égen hirtelen rajokban jelennek meg a varjak, a bánat fekete madarai, amelyek azóta is kísérik őket. Az iszonyú károgás minden más hangot elnyom. Ő liberális – kezdi óvatosan Tóbiás. – Számára ez elsőül az önrendelkezést jelenti. Ha valaki úgy érzi, nem bírja tovább a helyzetet, változtasson rajta. Változtatni nyilván sokféleképpen lehet, ha nincs más mód rá, legfeljebb lázadóként halunk meg! (Csak addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület – írta egy nagy erdélyi író.) De nem kell semmit sem elkapkodni, nem kell rögtön bedobni a törülközőt, mindig kell legyen választás. El is lehet menni, barátaim, ha lehet, eltűzünk onnan, ahol vagyunk és máris minden más lesz. Igen, ez ilyen egyszerű!… Csak vert hadak vannak, vesztett ügyek nincsenek, csak vakmerő remények. Mindég tudta, miért utálja a liberálisokat – köp ki Málik. – Az arroganciájuk mi_gy mindent meg tudnak magyarázni, főként azt, amit nem is ismernek, mert nem élték át, és nem voltak benne… Ő inkább példákkal világosítaná meg, hogy mért nem működött egy ideig a Boticselli család évszázadok során kimunkált s átgondoltan tökéletesített életstratégiája… HáBé nevet, s nem érti, hogy társai miért néznek rá úgy, mint egy bolondra… A levegőben kavarognak a varjak. HáBé hirtelen érzi meg, hogy ismét túllépett a határon, megtántorodik, de iszonyú erővel küzd azért, hogy ne veszítse el az öntudatát. A károgás téríti magához, az iszonyú, leállíthatatlan károgás… Mert számukra már nem volt tétje az egésznek, mivel az ellenfél egyfelől nem is titkolta, hogy cinkelt lapokkal játszik, másfelől meg egyáltalán nem „játszott”. A dolog, mivel nem volt tétje, vérre ment, s ezért Tóbiás nagy hírű bácsikája, Ödön von Boticselli, a világhírű illuzionista egyszerűen eltüntette önmagát. Ő azon csodálkozott – nevet HáBé, s rázni kezdi valami visszatarthatatlan belső remegés –, hogy volt kedve egy idő után mindég visszatérni erre a bajlátott világra… „Mi lett a hagyatékával? – kérdezi idegesen Tóbiás. – Hová kerültek a feljegyzései?” Ő ezt nem tudja – legyint Hutera. – A halála után a szekusok mindenesetre napokig kutattak a házban. Feljegyzés tudomása szerint nem maradt, Ödön bácsi mindent bámulatos memóriájában őrzött meg, soha semmit sem jegyzett le. Az volt az elmélete, hogy nem hagyni nyomot. Kesztyű, ohne ujjlenyomat, szájzár ohne, terhelő önvallomás törölve, ne legyünk érzelmesek, írni nuku ugyanazért, csak élni, mint egy fa, egy madár, egy vadállat, önmagukban bízón (legalábbis nem kételkedve) és szabadon. „Élete alkonyán, ha beretváltam, mindég a görög szigettengerről purparlézott. Oda szeretett volna elutazni, hogy ott haljon meg, egy ciprus árnyékában vagy egy fügefa alatt. Hogy átélhesse mindazt, amit a régi görögök is átéltek, a legutolsók az emberi faj csökevényesedő történetében, akik még embernek hihették magukat. Azóta szüntelen, feltartóztathatatlan a hanyatlás, mondotta még, s megivott egy pohár bort. Amikor kértem, hogy jósoljon nekem, nevetett: mit jósoljak, Béluska, minden rajtad áll. És a rajoni titkár elfuserált mondását idézte: a kanális fedelét még nem sikerült fölemelni, elvtársak, de rajta állunk. S távozott. Ruganyosan ment, éneklő léptekkel, hetven-egynehány évesen is megközelíthetetlen volt, és becserkészhetetlen. Csakugyan, lehet, hogy ő mégiscsak görög volt előző életében, népszónok, hadvezér, madárjós vagy halhatatlan, aki már évezredek óta él, és gyűl benne a tapasztalat. Ha visszajönne Piros, boldogabb lennél? – kérdezte egy alkalommal, amikor engem ismét csapdába ejtett a sűrű, hálószövésű depresszió. Igen – feleltem rekedten, s elfordultam. Az első percekben – legyintett az illuzionista bácsikád, kedves Tóbiás –, utána újra egymásnak esve kezdenétek elölről a vádaskodást, azaz ott folytatnátok, ahol abbahagytátok, mikor eltűnt. Az önzés, a bírvágy… Rám pillantott, s kedvesebben tette hozzá – lehet megsajnált –: ne aggódj, megkerül! S később, démoni természetét meg nem hazudtolva toldotta meg: igaz, ebben sem lesz sok örömed… Bámultam öreg, kegyetlen, méltóságteljes arcát, és hallgattam. Igen, ez közvetlenül a végleges és végzetes eltűnése előtt történt.” „Hogyan, hát mégis eltűnt? – döbben meg Tóbiás. – Erről nem beszéltél eddig! Ez még Egyiptomba való távozásod előtt volt?” Nem, ő már soha többé nem fogadja vissza fiúját. Elég volt. – A retikült leengedi az ölébe. Arca kiürül. – Még csak azt sem mondhatja, hogy meglepte Jean utolsó húzása. Már eddig is többször hagyta el, igaz, teátrális jeleneteket rendezett, mielőtt elhagyta volna, de most ez az utolsó lépése fölért egy árulással, hiszen jól tudta, hogy le van robbanva, hetekkel Badenbe való elutazásuk előtt rúgták ki a cégtől, ahol titkárnőként dolgozott… Azt is tudta, hogy nincsen pénze, nem is tud jól németül, mégis eltűzött, ott hagyta őt a legteljesebb bizonytalanságban… Most persze, ha megtudja, hogy nyert, megpróbálja visszakönyörögni magát, de ő ezúttal nem lesz hajlandó még szóba sem állni vele, nemhogy békülni… Egy üresfejű, szívtelen selyemfiú, aki eddig is kihasználta őt, mert pénze persze soha nem volt, mindég tőle kért kölcsön kisebb összegeket, amikor ő (beismeri, tétován és félénken) szóba hozza az adósságokat, hiszen számlákat kellett fizetnie, az albérlete is sokba került, és különben is, az egész kurva élet pénzbe kerül, nem is reagál, aztán ha nem tud kitérni, mindég nevetve kezdi csókolni a kezét, az arcát, még akkor is, ha nyilvános helyen vannak, és közös életükről kezd áradozni, mert ilyenkor mindég feleségül is megkéri, és fáradhatatlanul képzeleg boldog életükről… – A lány elhallgat, a fiáker hirtelen áll meg, úrlovasok vágtáznak el mellettük, árnyékuk furán imbolyog az ostorlámpák fényében. HáBé azt gondolja újra, képzelődik, de nem. Tóbiás is figyelmesen nézi a lovasokat, és megnyugtatóan simít végig a lány karján. „Még mindég szereti?” – kérdi együttérzően. „Igen – sírja el magát a lány, és elfordul. Az úrlovasok patadobaja is elhal, a fiákeres füttyent, s újra megindulnak. – Fogalmam sincs, miért, hiszen egy aljas, önző gazember!…” „Na jó, ezt majd eldöntik, ha visszajön – nevet Tóbiás, és HáBé ismét megcsodálja ama képességét, hogy minden helyzetben azonnal feltalálja magát, és határozottan veszi át a kezdeményezést. – Most elmegyünk egy bankba, berakjuk a pénzt, utána megvacsorázunk. – És utasítja a fiákerest. – A szállodaszobája még megvan, nem? Vagy végleg elhagyta?…” A báró felemeli poharát, a bor aranylón csillan meg. „Tudod, kéhlek, Tóbikám, a Kláhi halála után valami összetöht bennem.” „Mikor halt meg?” „Háhom éve – sóhajt a báró. – Utána eltűztem hégi lakásunkból, egyetlen pehcet sem tudtam volna ottan élni, ahol minden imádott Kláhimra emlékeztetett. Nem, öngyilkosságha azéht nem gondoltam, egy Csekonics azok után, amin én átmentem, önszántából nem adja be a kulcsot, nem dobja be a töhülközőt. De azt tudtam, ha élni akahok, valami máshoz kell kezdenem. S így döntöttem Magyahohszág és a boh mellett. s nem bántam meg. Máh politikai páht is megkehesett, de én csak nevettem. És bohhal kínáltam meg őket. Nem, dhága uhaim, én máh soha többé nem politizálok… És te, Tóbikám? A köhnyezet, a köhnyezet. Tulajdonképpen meg is éhtelek.” És Tóbiás, nyelvén ízlelgetve a leánykát, elismerően csettintve a Dunáról kezd beszélni. HáBé ismét megszédül, képtelen követni Tóbiás Cousteau kapitánnyal közös, az ősi folyam megmentésére irányuló terveit. Tétován néz szét a kocsmában. A sarokban, a kitömött bagoly alatt, fekete ruhában ott áll Ádám bátyja, és amikor összekapcsolódik a tekintetük, türelmetlenül int, s megfordulva tűnik el, tudja, követnie kellene, de képtelen megmozdulni. Szédül. „Valamikor a közelítő jövőben – hallja Tóbiás – két csüggedt úr, a két baráti ország környezetvédelmi minisztere baktat majd a Duna medrében. Akkorra már végképpen kezd kiszáradni a sokat próbált meder, avar lófejek, hun kardok, későbbi korokból származó fazekak, mosdótálak, forgalomból már nagyon régen kimenő pénzérmék világítanak a szúró napsütésben. Víz? Hát víz az már nagyon régen nincsen. Hogy hova lett, nem tudjuk, környezetvédők vagyunk, nem jósok, így csak találgathatunk: eltérítették? eltűnt? elpárolgott?… Lejjebb azt a vízmennyiséget, ami valami csoda folytán a Vaskapun túl még csordogált, máig azonosíthatatlan személyek adták el az araboknak.
A két szomszéd ország közvéleményének hangadói – politikusok, firkászok – idegesen vagy az ősi, közismert türelemmel a folyó végletes eltűnésével vádolták meg a másikat.

Folyt a vádaskodás. mindenesetre most, hogy végképpen eltűnt a nagy folyó (Ister, Duna, Donau, Dunarea, Dunav etc.), egyszer s mindenkorra megoldást találtak a ciánszennyeződésre, nem lévén már folyók (korántsem csak a Duna tűnt el, de kisebb testvérei is elapadtak), nem volt, ahová folyjék a szennyezett lé az üzemelő aranybanyákból. Így azután, mint a saját hazába piszkító kutya, közvetlen környezetét szennyezte (a kutakat például!), kiváltva a tájainkon egyáltalán nem ritka népharag spontán kitöréseit. S korántsem csak a fogak csikorogtak, s ablakok törtek be, autók gyulladtak ki, de összecsaptak a tüntetők is. Mindez azonban már nem zavarhatta meg a két baráti ország minisztereit. A felelősség mérhetetlen súlyával törékeny vállukon Nagymaros felé tartottak, úgy tudták, ottan még üzemel a régi, nagy hírű intézmény, s ha saját pénzükért is, de vigasztalást nyerhetnek, darab időre ölelő női karok között nyugodhatnak meg. Ekkor érte őket a ki tudja hányadik csalódás. Az intézmény természetesen üzemelt, de most alkotóház néven…

– Kupleráj ez is, az is – mondotta a hazai miniszter.

– Mindegy az.

– Azért talán mégsem teljesen – vetette közbe bátortalanul, bár tagadhatatlanul barátilag a türelmes szomszéd kolléga.

– Kiss me – tűnt fel a mederben egy haldokló, bizonyára a Rajnából emigráló sellő. (De miért ide, istenem, miért pontosan ide?! a germán sellők is ennyire elveszítették volna a rájuk törő zivataros sors súlyos csapásai alatt hagyományos valóságérzéküket?)

– Mit akar? – kérdezte ijedten a házigazda.

– Azt, hogy csókoljuk meg – merengett a vendég.

De mégsem tettek semmit, egykedvűen fordultak el az agonizáló, különben szép kiállású német sellőtől, és mentek tovább rendületlenül.

– Mi lesz vele? – kérdezte a házigazda a lassan lemaradó, haldokló sellőre mutatva.

– Ne csácsogj – így türelméről közismert kollégája és vendége. Már nem tudni, kinek is szólott ez a kétségtelenül időben érkező tanácsa: kollégájának-e vagy mégis a letargikus sellőnek?

– Növeled a káoszt!…

– Nő az úgyis – borult el, mint fejük felett a még magyar ég, a bujdosó miniszter.

Aztán eltűntek ők is, csak a Duna medre világított a sebző napsütésben, de már nem sokáig, mert alkonyodott, a bárányok elvéreztek, sötétségbe borult az ősi pannon táj. Csak az elúszni immáron teljességgel képtelen, rothadó dinnyehéjak bűzlöttek önfeledten, talán hogy tudjuk, hol vagyunk!” A báró nevet. „Mi ez? – kérdezi. – Szatíha?…” „A nem is oly távoli, de már közelítő, feltartóztathatatlan jövő!” – húzza el a száját Tóbiás, és újra a Duna megmentésére irányuló Cousteau kapitánnyal közös terveiket részletezi. Már őt hallgatja tátott szájjal a helyi részegek gyülevész hada is, s a kitömött bagoly bátortalanul lebbenti meg szárnyait a huzatban. Ahogy felemeli a fejszét, ismét megszédül. Ádám bátyja fekete ruhájában kiválik a háttérből (mióta állhat a farakások árnyékában?). Most merően néz rá, s félreérthetetlenül hívja magához, de nem szólal meg. Az ajtókeretben, a regensburgi udvaron ott kerengőzik Piros, kis kék pettyes ruhájában, karjai közt a vigyorgó kerti törpével. Sámuel lenne? mégis Ábrahám?, innen nem tudja megállapítani, ismét fölemeli a fejszét, és lecsap a rönkre, vágja a fát hűvös halomba. Egy idő után kedvtelenül eldobja a fejszét, s fájó derekát masszírozva néz fel, de Ádám bácsi ismét eltűnt, és Piros sem kerengőzik már az udvaron a helyükről renitens módon elmozdított kerti törpikékkel, s a szín is egyre nyomasztóbban emlékezteti a hajdani, felsőtábori fásszínre, ahol a hadügyminiszter ajándékán, az üveges szemű hatalmas vadkan véres tetemén üldögéltek Pirossal a lány titokzatos eltűnése előtti reggelen. Most, amikor nemcsak felidézi, de újra meg újra, a tehetetlenségtől fel-felnyögve át is éli ezt a reggelt, szeretné itt tartani a lányt, szeretné, ha mégsem menne el a mészárosért; ha vele maradna, talán más irányt is vehetnének a dolgok… Lövéseket hall, felriad, világosodik, az ablakkeretből a baljósan sötét, ónszínű égboltra látni, amelyet villámlások fehér vonalai rajzolnak tele. A varjak, veszi észre megkönnyebbülten, mindenesetre, megérezve a veszélyt, már eltűntek valamerre, fedezékbe vonultak. Újra villámlik, és az újabb mennydörgés – egészen közel csaphatott le a villám – borzalmas hangjai még ott görögnek a mezőn, s csak végtelen pillanatok után vesznek a bizonyára megvaduló Duna haragos hullámai közé. Elfordul. Lehunyja a szemét.

Álma ott folytatódik, ahol abbamaradt. Ravatalon fekszik, kívülről látja önmagát, mint egy idegent, de már ez sem zavarja. Piros kis kék pettyes ruhácskájában a fejénél áll, Ádám bátyja, immár megszokott fekete öltönyében (amelyikben eltemették?), a lábánál. A lelkére várnak. „…mert az ember – magyarázza Ádám bácsi a figyelmesen hallgató Pirosnak – szűnik ugyan egy miccenésre, de a lelke nem pusztul el vele, halhatatlan lelke, kiszállván a porhüvelyből, tétován, végleges szabadságának előnyeit fel még nem ismerve indul el más hangok és más szobák felé…”

Itt tarthat, amikor nyikorogva nyílnak meg az ajtók, és a nagy terembe betör a víz. A feketés-sárgás, bűzlő, szennyes áradat már a koporsót nyaldossa, nincsen különösebben magas emelvényen, feltartóztathatatlanul nő, és el is ragadja hamarosan, kísértethajók, régóta űzött szellemekként bolyongó kísértethajók, egykor büszke fregattok, szélként repülő naszádok, méltóságteljes korvettek közé röpíti, valahová az elveszett idő tengerére, ahonnan nincsen visszatérés, de a lélek, erejét immár felismerve, hatalmát a mindent megemésztő idő felett tudatosítva, természetesen nem marad sokáig a végtelen vizeken dereglyeként hányódó koporsóban, a menthetetlenül aszalódó testében, ami még nem is olyan régen mindent jelentett neki, és annyi felejthetetlen örömben, annyi múlhatatlan bánatban részesítette.

Nem.

A lélek elválik a mulandó testtől, szállong a levegőben, szabadon, mint a madár.

És eltűnnek lassan a színek, a szivárvány tündöklő színei, elvész a fekete, el a fehér, és az általánosan uralgó szürke mindent betölt. Sorra veszíti el állításait és kérdéseit, menthetetlenül elfelejti a szavakat, míg pőrén remegve fel nem olvad a sugárzó fényözönben, hogy új és új alakban tűnhessen fel újra, ha alkalom kínálkozik rá, kísértve a lehetetlent.