Győri László: A kései Éden

Itt, Európa keletibb felén, ahol tulajdonképpen minden Éden késik, a vidéki lét, a kisvárosi-falusi élet időtlen idők óta – vagyis mintegy kétszáz-kétszázötven éve – csak kétféle életstratégiát kínál. Egyfelől a földdel kapcsolatos, igen fáradságos, a természeti körülmények és a kereskedelem megszabta munkák elvégzőiét, másfelől a köztük és velük lakó, sokeredetű és sokfoglalkozású, nem nagyvárosi papét, ügyvédét, tanárét. Mindkettőt, a földművest és a tanult embert egyaránt a romantika emelte piedesztálra, a nemzeti önazonosság oltárára, konzerválni kívánva szokásait, tárgyait, viseletét, életmódját, miközben mindkettő – még legrosszabb képviselőiben és legádázabb ellenségeinek szemében is – megtestesített valami otthonosságot a világban, természet és kultúra egymásrautaltságát, s magától értetődően a nemzeti kultúra folyamatosságát.

Győri László emlékezései azonban nélkülözik a romantikát, noha e könyv ízig-vérig, a szó legszebb és abszolút irigylésre méltó értelmében: vidéki. Nincs hát benne szó népviseletről – vidék és nép egyébként sem tévesztendő össze –, közös éneklésről, kalákában folytatott munkáról, alkalomhoz kötődő népszokásról, a földművelő munka kritikátlan, azt minden más érték elé helyező, rajongó apoteózisáról. Helyettük azonban olvasni lehet a történelem determinálta kisvárosi nyomorúságról, a tanyavilági szegénységről; a kétlaki otthontalanságról.

Orosháza, az egykori (török világ utáni) Harruckern-, majd Károlyi-birtok, a közeli Békéscsaba és Hódmezővásárhely között, a maga önálló, saját létére és közös (dunántúli) eredetére büszke, evangélikus őslakosságával viszonyítási pont, az identitás egyik alapja. Ugyanakkor a környező tanyavilág nélkül maga az önmeghatározás elképzelhetetlen, hiszen egymás híján nem létezhet sem a kisvárosi törzs, sem a kardoskúti földek. Az őshonosok számára ez a kétszeresen kettős kötődés a saját jogú létezés alapja, nem pedig a politikai akarat által rájuk ragasztott Viharsarok név. Az emlékezések írója
a városban nőtt fel, a tanyára csupán kijárt. De talán már az apja is inkább megválni igyekezett a mezőgazdasággal járó kötelességektől, ámbár neki a történelem ezt nem tette lehetővé. 1945 előtt ugyanis egy mezőgazdasági kereskedelmi vállalat bizományosa volt, értett is ahhoz, amivel foglalkozott; társadalmi státusának ezért csupán negatív előjelű megváltoztatása hozhatott valami jót a politika konyhájára, noha életében saját magán és családján kívül nem nagyon „zsákmányolt ki” senkit. Vele szemben fia testesíti meg az életmódváltást, de őt sem a politika inspirálta, hanem a józan felismerés és az olvasmányok utáni vágy – s mindaz, ami ezt követi: a szabadulás óhajtása és a szabadság hívása.

Nincs tehát parasztromantika, és mégis hallatlanul eleven minden. Például a családi kapcsolatokat felidéző sorokban, amelyek egyszerre tudósítanak a fogalmak kopásáról és továbbéléséről: a szerző apjával és anyjával poroszkál kocsin, a poros dűlőutakon, s miközben apja magában, ám hangosan lejátszik egy sakkjátszmát, mintegy mellékesen, egy-egy tanya közelében számot ad arról is, hogy a benne lakó milyen minőségben rokonuk. Ő számon tartotta ezt, anyja viszont csak legyintett rájuk. Felejthetetlen a három Császár személyisége, de még a velük elköltött aludttejes vacsora legyeket kikerülő, különleges kanalazási technikája is. Nem beszélve a Szernevál című fejezetről, hiszen a kellő eufemizmussal említett udvari intézmény használatának kockázataiba és tartalmának mélységébe kalauzoló sorok egyben a társadalmi különbözőségek felfedezéséhez is hozzásegíthetik az e körben tapasztalatlan olvasót.

Elgondolkoztató az a kép, amelyet a szerző kívül élő apjáról és belül élő anyjáról fest. Nem egyszerűen a szeretet fűzi hozzájuk ma már őt, hanem az egykori közös élet számtalan ambivalens élménye is. A múlt újraírása közben mégsem az életrajz apró tényeit keresi; nem idealizál: szembenéz. Például apjával, aki házasságát avval a gyereknek szánt indokkal magyarázta, hogy nekik a sajátjánál kisebb orrot akart, s anyjukat azért vette el, mert az övé kicsi volt. A szerző, testvérére is gondolva, annyit fűz ehhez: „Mind a kettőnknek nagy orra nőtt, emiatt kár volt nekik összeházasodni.” Van ugyan néhány, szigorúan vett életrajzi adat szüleiről, a rokonság egyes tagjairól, bátyjáról, ezek azonban nem uralkodnak a történeteken, csak mintegy díszítőelemül szolgálnak. Sokkal fontosabbak ugyanis a kisiskoláskor játékai és játszópajtásai, különösségei, sőt rejtélyei, mint például a Villám Titkos Egyesület (VITE), amelynek még a nevét is tilos volt kimondani; az iskolai fémgyűjtés, a Tükör utcaiak és a Hajnal utcaiak focicsatája s a plasztikus, élő figurákként megidézett tanárok, megannyi már-már szinte fiktív, művészi tömörítéssel ábrázolt novellahős.

És persze ebben a gyermekkorban kikerülhetetlen volt a politika. Mint a lélegzetvétel vagy a táplálék, úgy tartozott hozzá a létezéshez a kegyetlen, a keserű, a groteszk és az addig ismeretlen: a kulákok sorsa, meg az otthonuktól megfosztottaké – akiknek maradék egét nemegyszer egymással keseríttették elviselhetetlenné annak a világnak az urai –, a végrehajtó, a Szabad Nép-előfizetést gyűjtő agitátor, az MNDSZ-székház színházi előadásai, a körzeti rendőr, a gyújtogatók ellen tűzőrségbe rendelt nagyszülő, a fiákeres, akit beszocializáltak a házukba, s mint leginkább összetartozó szükségszerűség: a jegyre adott élelmiszerek, a Szervestrágyagyűjtő Vállalat ténykedése, legvégül pedig az Acélos Szoszó elvszerű magatartását tükröző olvasókönyv. (A recenzens kénytelen kitérőt tenni, hogy elmondhassa, néhány év múlva ugyan mindez múlttá vált, ámde az óhitű igéket nyomban felváltották az újhitűek: Lenin és a csukcs kisfiú s az ehhez hasonló, könnyes-megható mesék kísérték még évekig a serdületleneket.) És ebben a vonatkozásban lépnek elő az állatok, pontosabban tűnnek el a tehenek, lovak, disznók, s jelenik meg a helyükbe kerülő, tejet és húst adó, Mici nevű kecske, illetve a pillanatnyi gazdáihoz hasonlóan otthontalan, Tudode névre keresztelt kutya.

A kötet kiemelkedő fejezetei közé tartozik az ötvenhatos forradalom személyesen átélt orosházi eseményeit idéző, az egykori tömeg hangulatának megörökítésével, amelyet a fél évszázaddal s egy hazai történelmi fordulattal bölcsebb író kommentál. Szintúgy A nyakatekert kévekötél című, mely az elhagyott aratás és az elhagyhatatlan földszeretet érzékeltetésével, a betű vonzó és megtartó hatalma által kivívott egyensúly szavaival Móra Ferencre utal. De a szegedi mester csak távoli szálon idéződik fel, nem példa, inkább hasonló konklúziókra jutott szellemi rokon, halott barát. Hozzá hasonlóan ugyanis a földdel járó munkától való menekülés nem jelentette az emlékező számára annak megtagadását, bár túllépett azon; nem felmenői életmódját utasította el, csak belső késztetésre többet kívánt annál. Ezért aztán szabad akarattal felnőttként vissza is léphet oda, immár nem kötelességből, szüretelni a saját világban, a saját termést.

Rokonszenves az az illúziótlan, önmagát is tárgyilagosan szemlélő, ám keserűség nélküli, sőt olvasóját továbbgondolásra késztető megközelítés, ami áthatja az egyes fejezeteket. A gyermekkori emlékek és a megírás idejében tulajdonolt világfelfogás ütköztetéséből izgalmas, villódzó stílusú próza született, amelyet a nyelvi teremtőerő és egy túlfeszített kor gondolati jellemzése árnyal. Mint például ezekben a kiragadott mondatokban: „A se nem szegény, se nem gazdag tényszerűen él, szikáran, kiegyengetett lélekkel, mint a krumplipüré, nem esik benne hanyatt az ember”; „Apám földjei javát felajánlotta szívből az államnak, maga pedig bányásznak állt be fél tucat városabelijével a messzi Nagybátonyban.” S a következmény: „Egy egész osztályellenséges kompánia építette a szocializmust a messzi Alföldről arra, északon.” A kötet egészét belengi ugyan a férfikor múltának lassú mélabúja, de hiányzik a sajnálkozás emiatt; távolságtartás, részvét és irónia van abban, ahogyan az elbeszélő egykori önmagára ismer, az otthoni és az iskolai körülményekre visszatekint – nem haraggal, nem elkeseredettséggel, nem a kisemmizettség tudatával, hanem valami bölcs derűvel és örömmel; avval a meggyőződéssel, hogy veszteségek nélkül nem lehet megúszni semmit – és talán nem is érdemes.

(Noran, 2005)