×

És mégis Pénelopeia

Kemsei István

2006 // 03
Odüsszeusz sír. Valljuk be, nincs szánandóbb férfi a világon az Ógügié szigetének sziklás partján ülő, ujjaival görcsösen a szikla nyirkos mélyedéseibe kapaszkodva zokogó Odüsszeusznál. Előtte, a leszálló alkonyatban a vöröslőn párálló meddő és végtelen tenger a maga örökös mormolásával: a semmi. Mögötte a fehéren magasodó sziklafal, a sötéten tátongó barlangi bejárat: a rá váró istennői öl nyomasztó szimbóluma. Egyedül van. Kivételes kegyben részesített, de mégis iszonyatosan magányos halandó az egyébként csak álomban látható istenek különös, felfoghatatlan világában. Följebb emeli könnyáztatta tekintetét. A víz fölött a méltóságteljesen köröző tengeri madarak a leszálló sötétség elől menekülve a hullám csapdosta sziklák ormai felé veszik az irányt. Hazamennek. Ők igen. Odüsszeusz ekkor a reményeitől megfosztott világ minden jelenségét számkivetettsége metaforájaként látja viszont. Lassan feláll. Megigazítja ruházatát. Elég az ábrándozásból, mennie kell. Hívja a mindennapi kötelesség. A nő. Sarujának nyomát elmossa a dagály hullámverése.

Kétségtelen, ebben a barlang bejáratánál bíborszínű köntösében immár látszólag elegánsan, ruganyos léptekkel eltűnő Odüsszeuszban nehéz felismernünk Trója bajnokát. Egy selyemfiúhoz hasonlít inkább, akit megállítottak az öregedésben. Védelméül persze felhozhatnánk, hogy nem maga döntött a sorsáról: talán a Polüphémoszért bosszút álló Poszeidón adta őt Anankénak, a Moirák félelmetes anyjának kezei közé, tudva, hogy a férfisors könyörtelen orsója nemcsak a mítoszban, de a valóságban is asszonycombok szorításában pörög. Ez az a hely, az a sziget, s a szigeten az asszonyi késztetés, ahonnan Odüsszeusz nem menekülhet, ahol elkezdődik a sorsa, ahol hősből esendő kiszolgáltatottá, az istenek játékszerévé kell válnia. Nem Poszeidón birodalma hozza rá a veszedelmet. A tenger őserő, természetes erő, fizikai erő, rettenetes erő, de egy Odüszszeusz számára korántsem leküzdhetetlen akadály. Poszeidónnak pedig elege volt a kudarcokból: hogy isteni méltóságát megőrizhesse, végleg el kell veszejtenie Odüsszeuszt.

Nyilván evvel kapcsolatban állapodtak meg az istenek tanácsában, ezért nem szabadulhat a nők karmaiból saját erejének segítségével Odüsszeusz. Ezért tarthatja fogságban Aiaién a „széphajú” Kirké, Ógügién, a való világon túli szigeten Kalüpszó nimfa. E két nő rabságában jön rá, hogy nincs más kiútja: ha egy időre is, bármi reá váró gyötrelmet el kell fogadnia. Először végig kell élnie a halandók szerelmének minden férfit próbáló változatát, a felismerés egzaltált csodájától a kifulladás rezignált unalmáig. Képletesen – s valóságosan is – be kell járnia a férfiúi Alvilág bugyrait. Csakis azok után fogadhatja őt újra otthonába az „okosszívű” Pénelopeia. Odüsszeusz rémes felismerése, hogy semmi nem mehet simán, a megállapodott szokásrend szerint. Valami kizökkent. Valahol porszem kerülhetett az idő fogaskerekei közé. De hol vajon? Arra az élet dramaturgiai szabályait szem előtt tartó Odüsszeusznak nem szabad rájönnie. Ugyanis nem tudhat Poszeidón esetleges döntéséről. Ha tudna róla, talán akkor sem volna lehetősége másképp cselekednie. Ezért kell vakon tapogatnia a tengerparti sziklák, az istennői ágyak redői között a megszakadt időben. Az utolsó hérosz sorsát szánalomra méltónak faragja ki a mítoszteremtő képzelőerő.

Az asszonyok számára kiszolgáltatott férfisorsnak ezt a tragédiáját az Iliász-szerző Homérosz még nem ismeri. A szerelmi rangsort nála minden esetben az isteni képességekkel megáldott férfiak döntik el, aszerint, hogy melyikük van éppen előnyösebb helyzetben, vagy melyikük a szerencsésebb. Még a világszép Helené sem több kívánatos, nagyon értékes vagyontárgynál, mondjuk, egy nyakéknél, akiért még háborúzni is érdemes. Szó sincs annál a Homérosznál arról, hogy Zeusz gyönyörű halandó lányát bárki szerelemmel vagy akár vonzalommal is szeretné. Sem Menelaosz, sem Parisz. Kettejük küzdelme az eszményinek mondható Hölgyért hímek mindennapos csatája magáért a birtoklásért. Az már a történet paradoxona, hogy Parisznak bele kell halnia az istennők e különös ajándékába, pusztán azért, hogy a pipogya Menelaosz visszakaphassa jogos tulajdonát.

Odüsszeusz azért válik szánandóvá, mert ő az első hős a kultúrtörténetben, aki életében először nem tudja, valójában miért történnek vele az őt érő tragédiák. Csupán annyi sejtése lehet, hogy ezen a területen semmi körülmények között nem győzhet, hiszen Trója falait elhagyva a rá szabott megélhető világokból csakis azt birtokolhatja, ami már elmúlt, ez a tudás viszont nem nyújt elegendő támpontot a jelen történéseire, főként pedig a jövendőre vonatkozóan. Az őt ért szerencsétlenség előtt látszólag mindenre képes volt pedig, olyan ember, aki korának igazi férfiidolja: tudott háborúzni, atlétai versenyeken győzedelmeskedni, fortélyos hadicseleket kieszelni – de arról, ami ebben az új, kötelezően megélendő világban értékváltozás formájában lezajlik, nincsen tapasztalata. Mondhatnánk azt is, hogy hiába házasember, sőt, felelős családapa, asszonyi ügyekben, asszonyi fortélyokban tökéletesen járatlan. Ezért következik be az, hogy tíz, többnyire a nők karjaiban eltöltött év esik ki az életéből anélkül, hogy akár egyetlen percre a maga ura lehetne, vagy ellenőrzése alatt tarthatná az eseményeket. Amikor cselekedni akar, minduntalan saját, évszázados normák szabta korlátaiba ütközik. Az első esetben, amikor kényszerűségből, ám korántsem kelletlenül el kell fogadnia Kirké ágyát, még úgy vélheti, disznóvá változtatott társai emberformájú életének visszanyeréséért cselekszik. Volna még némi morális mentsége. Hiszen Hermész okos tanácsára karddal kell megfenyegetnie az okos, minden hájjal megkent Kirkét, hogy az a férfiúi erő ilyetén demonstrációja láttán engedjen neki. Az anyaszült meztelenül, immár héroszi jelképeitől megfosztva Kalüpszó barlangnimfa szigetére vetődő, végsőkig kimerült, magányos hajótörött viszont már csak kiszolgáltatott lehet.

Ha elfogadjuk azt az öröknek is mondható szabályt, hogy minden előadott történet egy lehetséges valóság tükörképe, s mint tükörkép, egyben ennek a valóságnak metaforája, szimbóluma is, az Odüsszeia-író Homéroszt egy olyan alkotói világban lehet csak elképzelnünk, amelyben a szerelemnek és az érzelmek tartományainak meghatározó szerepet kellett játszania. Egy kifinomult, enyhén dekadenciába fordult társadalom képe mutatja itt meg magát, az őszintén kibuggyanó férfikönnyek kiapadhatatlan forrásvidékével. Hatalmas a szakadék a két Homérosz által ábrázolt világkép között. A gyászában földet tépő, a Patroklosz halálát ordítva dühöngő-zokogó barbár Akhilleusz és a parton csöndesen pityergő odüsszeuszi intellektus között ég és föld s ki tudja, hány évszázadnyi kultúra a különbség. A két esemény semmiképpen sem zajlik le egymást követően vagy egy-két év távolságban egymástól. Több emberöltőnél is hosszabb az út a gyász dühöngésétől a lecsendesült, elkeseredett sírdogálásig. Ekképpen Odüsszeuszt akár olyan pikareszkbéli időutazónak is tekinthetjük, aki egy röpke lépéssel civilizációkat, életérzéseket szelhet át. Hiszen a helyszínen van, amikor Akhilleusz Patrokloszt gyászolja, ám később ott is tartózkodik Ógügié szigetén, amikor a maga érthetetlen sorsa fölött búslakodik. Valóban felmerülhet a kérdés, hogy vajon ugyanarról az Odüsszeuszról beszélünk-e mi, amikor hősünkről gondolkodunk.

Az Odüsszeia pikareszk története éppen ennek az időutazási játéknak legelső műfaji kipróbálásához is jó. A pikareszk arra kínálkozó lehetőség, hogy segítségével a hős bárhol tartózkodhat, ahol a történetmesélő szeszélye szerint lennie kell. Idő, tér, iránytű, térkép nem számít, eldobható. Ugyanis – ellentétben a klasszikus eposz menetével – ekkor már nem a történet, a minden sorsfordulatot megszabó mítosz, hanem maga a történetmesélő az, aki irányít. Az Odüsszeusz-mese megalkotásakor jól érzi azt az Odüsszeia-költő, hogy ebben az esetben az eposz nehézkes műfajával belefulladna a hónaljig érő mitikus dágványba. Az eposzok hatalmas, mérföldlépő csizmáival semmire sem menne. Elveszítené, amire koncentrálnia kell: a lélek rezdüléseinek ábrázolási lehetőségét. Hogy ez az esélye megmaradjon, aprókat kell tipegnie, az emberi lélegzetvétel ritmusára. Középponti figuráját egyszersmind meg kell fosztania létezése biztonságától: ki kell ejtenie mindennapjaiból. Ráadásul olyan térstruktúrát kell teremteni a számára, amelyben egyáltalán nem képes eligazodni. Ha minden sikerül, ez lesz az a pillanat, amelyben végleg megsemmisül a hérosz kultúrákat éltető, az istenekkel folytonos kapcsolatban élő eszményvilága, és megszülethet az esendő ember, az egyéniségében szenvedni képes személyiség, s nemsokára világra jöhet Antigoné is. Kezdődhet az, amit irodalomnak nevezünk.

Odüsszeusz alakja tehát metaforikus jelentésű, de ha úgy tetszik, a maga kiteljesedésében egyben a mindenkori férfi szerelmi pokoljárásának szimbóluma. Az Odüsszeia-költőnek ehhez a pokoljáráshoz alkalmas hőst kellett lelnie, s meg volt kötve a keze, hiszen nem választhatott központi alakul Ithaka királyánál kisebb, kevésbé összetett, kevésbé férfias személyiséget. Az is igaz, hogy a trójai háborúnak az előd-Homérosz által is megírt, mindent elpusztító végkimenetele végletesen leszűkítette a rendelkezésre álló héroszválasztékot. Odüsszeuszon kívül a már aggastyán Nesztor, a jószerével csak végzetének beteljesülésére, önnön legyilkoltatására hazasiető Agamemnón és a puhánynak is mondható Menelaosz maradt életben a héroszok közül. Ám a maga módján egyikük sem lehet alkalmas a kiszemelt szerepre. Nesztor agg, Agamemnón túlságosan koros és tekintélyes, erkölcsi korlátokat nem ismerő, Menelaosz tutyimutyi és rajongó. Megérdemli, hogy elunják egymást a drága véráldozat árán nagy nehezen visszaszerzett Helenével. Ráadásul egyikük sem az igazi hajóslegenda megtestesítője. Pedig hát a pikareszk megvalósulásához olyan típusú hősre van szükség, akinek nem idegen közeg a tenger, az ismeretlen felé kalandozás vágya. Marad tehát Odüsszeusz, ám korántsem kényszerű ez a választás.

Ő a férfi, aki – ha tetszik neki, ha nem – képes lesz végigjárni a megismerés útjait. S ez a kínkeserves út asszonnyal kezdődik, asszonytól asszonyig vezet, s tart egészen a végállomásig: az asszonyig. És ez az utazás rögösebb és veszélyekkel telibb minden Szküllánál és Kharübdisznél, a legcsúszósabb, a legmocsarasabb, legkevésbé járható minden emberi út között. Merthogy a lélek belsejében kanyarog, s ennélfogva a legtitokzatosabb, legrejtegetettebb forrásokból táplálkozik. Itt nem lehet akaratlagosan helytállni, ez ellen szemtől szemben harcolni, cseleket alkalmazni, bármilyen elért teljesítményekre rátartinak lenni, itt csak a túlélésre lehet berendezkedni. És ez vagy sikerül, vagy nem. Mert ha csak egyszerűen megszerezhető és néhány könnyű aktus árán túlléphető könnyűvérűek állnának a hazatérni kívánó hős útjába, Odüsszeusz aligha lehetne különb egy nagyon korán született Don Juannál. Ám az Odüsszeia-költő élet és halál kérdéséről akar beszélni. Nőtől nőig cipeli hősét, hogy lássa, megfigyelhesse, leírhassa, analizálja, mi történik vele. Életveszélyből életveszélybe sodorja, hogy aztán egy hirtelen ötlettől vezéreltetve megmentse a majdnem biztos haláltól. Szinte emberfölötti akaratot ad neki a terhek elviseléséhez, és legalább ugyanolyan mértékű tehetetlenséget a maga leplezetlenségében megnyilvánuló szexualitással szemben, hogy képtelen legyen az ellenállásra.

Méltó férfihoz méltó asszonyokra van szükség, s az Odüsszeiában szinte előzmények nélkül megszületik az, amit leegyszerűsítő kifejezéssel modern, saját öntudattal rendelkező, életét irányítani tudó nőtípusnak nevezhetünk. Az Iliász nőalakjai Helenétől Briszéiszig egyáltalán nem viselnek magukon – nőneműségükön kívül – tipikus jegyeket. Még a Trója-mondához tragikus sorsával kapcsolódó Iphigeneia vagy Kasszandra sem több engedelmes áldozati báránynál. Kirké, Kalüpszó, Nauszikaá s főképp Pénelopeia az előbbiekkel szemben már hódolatra, mi több: tiszteletre méltóak. Nemcsak őket alakítja a férfi, de a jellemformálás folyamata már a férfira vonatkozóan is érvényes, hiszen Odüsszeusznak mindegyik asszony hatására más emberré kell válnia. Már pusztán azáltal átlényegül, hogy szenvedélyes szerencsejátékosként elfogad: belemegy a felkínálkozó „játékba”, pedig majdnem mindenét elveszíti ezekben a szerelmekben és az ezekkel járó következmények által. És mert minduntalan veszít, minden alkalommal hajdani énje egy darabját is kénytelen feláldozni. Hiába szabadul az istenek által rákényszerített kapcsolatoktól, mindig ott kell hagynia emlékül valamit a személyiségéből, kicsit mindig meg kell halnia.

Mai felszínes, a lényeget korántsem megközelítő kifejezésünkkel azt is mondhatnánk: Odüsszeusszal az „igazit” keresteti a költő. Vagy: hogy elveszejtsék, Ananké és a Moirák azt az „igazit” kerestetik vele, amelyik egyetlen személyben sohasem létezhet. S mert jóindulat, sőt – istenek lévén – antropomorf indulat nélkül valók, meghagyják abbéli meggyőződésében is, hogy bár mindegyik asszony magán visel valamit az ideális, még egyáltalán elképzelhető személyiségből, ez az „igazi” mégis otthon van, Ithakában. Az isteni sugallat szerint Kirké érzelemvilágát elnyomja az esze: túl okos és gyakorlatias, Kalüpszó túlságosan érzéki, Nauszikaá az unalmasságig, az alávetettségig rajongó. Hogy húsba vágóbb legyen Odüsszeusz katarzisa, még avval is tisztában kell lennie, hogy a szünet nélküli gyönyörből előbb-utóbb haza kell térnie, éppen úgy, mint egy-egy átmulatott éjszakát követően. Kicsit mámorosan, kicsit a valóságtól elrugaszkodott állapotban, s nem kevésbé: kiszolgáltatottan és megsebzett lélekkel. Mi ez a fel-feltörő hazavágyódás, csak nem a morális viselkedés csapdája, amelybe időről időre bele kell sétálnia a férfiembernek? Igencsak feltűnő, hogy Odüsszeusz erkölcsisége a kapcsolatok hanyatlásakor erősödik fel. Az elszakadás határvonalán. Amikor jószerével egyenlő mértékben irtózik attól, hogy maradjon, s ugyanakkor ódzkodik a hazatéréstől is. Bizony, a hirtelen fellobbanó fékezhetetlen vágy és a társadalmi konvenciók bástyái mögé bújt morál született ellenségek. Nem férhetnek meg egymás mellett úgy, hogy el ne pusztítanák a másikat. Vagy a vágy marad életben, vagy a konvenció. Mindenképpen dönteni kell. A döntésnek viszont van egy keserves előfeltétele, mégpedig az, hogy a házastársi hűség morálja, mint a legegyszerűbb együttélési norma iránti kívánalom, csakis a kihűlt kapcsolatok áldozati oltárán csaphat igazán a magasba. Odüsszeusz is akkor sír a legőszintébben otthona után, amikor már Kirkét is, Kalüpszót is elunta:

Ülve találta a parton: nem száradt soha könnye,
élete édes tartalma így folyt el, hazavágyott
bánatosan, mert már nem tetszett néki a nimfa.

A választás felelőssége alól nem menekülhet Odüsszeusz. Az örökös választási kényszerhelyzet az ő igazi büntetése. Az is igaz viszont, hogy mivel talpig férfi, nemének teljes értékű szimbóluma, genetikailag egész egyszerűen alkalmatlan a jó és jó közötti különbségtételre. De hogy férfi mivolta a változó idők ellenére mindvégig makulátlan marad, mégis szokatlannak tűnik előtte, hogy olyan aszszonyfélékkel kell találkoznia, akiket soha nincs joga neki kiválasztania, és pláne nem akkor, amikor ő is a szerelemre gondol. Ellenben őt választják ki maguknak azok az asszonyok, akik később minden hajlama ellenére a szerelemmel kapcsolatos döntésekre kötelezik. Kirké, Kalüpszó, de halványabban még a gyöngéd és ábrándozó „hókarú” Nauszikaá is természetszerűleg tartja fenn a valódi választás jogát magának. Ám a csapdát is ugyanezen a ponton állítják fel mindhárman, egymástól teljesen függetlenül, hiszen a történtekért vállalandó erkölcsi felelősség minden látszatát is arra az Odüsszeuszra hárítják át, aki férfitermészeténél fogva nem képes evvel a helyzettel megbirkózni. Láthatjuk, hogy a sokat emlegetett úgynevezett „asszonyi cselszövés” a valóságban nem több egyszerű, a női ösztönök parancsára felépített, a férfi számára igencsak fájdalmas következményű paradoxonnál. Mikor Odüsszeuszról gondolkodunk, akkor érezhetjük át először és utólag meghatódottan az Ida hegyén az egymásra irigykedő, egyformán gyönyörű istennők lábainál tétovázva toporgó Parisz feloldhatatlan dilemmáját.

Odüsszeusz egyetlen dologról dönthet, ha jót akar magának: úgy választ, hogy nem választ. Elszenved inkább – már ha ezt köznapi értelemben szenvedésnek lehet nevezni. Joggal érzi, hogy eleve vesztésben, kiszolgáltatott helyzetben van, nem nehéz tehát veszítenie, ha mindenképpen veszítenie szükséges. De: mindenekelőtt megteszi azt, amit férfiként meg kell tennie. Megnézi magának ezeket az asszonyokat. Kitapasztalja őket. Ennyivel tartozik a sorsnak.

Elbocsátlak, de miután elmentél tőlem, meg kell járnod a halál fenyegető útjait, sétálgatnod kell Perszephoné éjsötét ligeteiben, hallgatnod kell az alvilági szélben ingadozó aszphodéloszok hangtalan susogását – mondja Kirké, de ezt sejteti Kalüpszó is. Ezeket a búcsúszavakat mondja ki minden elfogyott szerelem. Odüsszeusznak számítania kellene arra, hogy a kapcsolatok lezárásának igen magasan fogják megszabni az árát. Kirké még őszinte, mert valójában fölös hiúság nélkül való. Nyíltan kimondja, mi vár Odüsszeuszra, ha elhagyja őt. Kalüpszó viszont hallgat. Meghagyja a távozó szabadsághoz fűződő reményét. Eközben persze vár Odüsszeusz halálhírére. Megbántottságában nem érheti be kevesebbel, mint a másik elpusztításának kísérletével. Nauszikaának, ha már le kell nyelnie azt, hogy Odüsszeusz hálája elmaradt, halandóként egyetlen fegyvere van: az idő. Mint tudjuk, az övé a leghatékonyabb.

Három, egymástól abszolút mértékben különböző nőtípus, de szembeszökően közös bennük a birtoklási szándék. Odüsszeusznak evvel az eggyel kell szembenéznie és megküzdenie. Ezt kell visszautasítania, még az őt érő bosszúk árán is. Az összes többi gesztus szépségesre cicomázott, önző körítés. Döbbenetes, hogy az okos Kirké, a bírvágyó Kalüpszó, az ártatlanra maszkírozott Nauszikaá mennyire nem különböznek napjaink azon asszonyaitól, akik a férfiban nem az életre szóló társat keresik, csupán egy hímnemű lényt akarnak maguk mellé, pusztán azért, hogy valami megfogalmazhatatlan fenyegetéssel szemben biztonságban érezhessék magukat. Mintha két és fél ezer év óta nem változott volna semmi. Nyilván ezért nem bízhat meg bennük Odüsszeusz. Aki egyszer már felépítette életét, akinek otthon maga ácsolta ágya van, nem szegődhet el a szeszélyek játékszeréül. Mennyire jellemző ezekre a nőkre, hogy a búcsú pillanataiban milyen közönyösen veszik tudomásul a megváltoztathatatlant! Hármójuk közül egyedül Kalüpszóból robban ki a feleségre féltékeny, női mivoltában mélységesen megbántott szerető:

Nála azonban nem csúnyábbnak lenni dicsekszem:
termetem és alakom van olyan; de nem is vetekedhet
földi halandó nő ilyenekben az istennőkkel.

Ez azonban a sértett hiúság szava, korántsem a létező szerelemé. Különben is, későn hangzik el, akkor, amikor Odüsszeusz már egyetlen szál fatörzsbe kapaszkodva is a tengerbe vetné magát.

Ithakába megérkezve Odüsszeuszra hirtelen rátör az idő. A mások által irányított férfisors helyett a saját sorsát választotta, s ezért a választásért az időnkívüliség elvesztését kapja jutalmul. A nők által berendezett, hamisan csillogó világot szempillantás alatt felváltja a rideg valóság: délceg selyemfiúból kopasz, megtört tekintetű, ellanyhult izomzatú öreg valakivé válik. Ebből tudhatja, hogy végre otthon van. Többé nem kell hazudnia. Az álombéli utazás, a férfilét kegyetlen pikareszk története véget ért. Fölösleges ehhez a felismeréshez Athéné intő szózata. Elég végigtekintenie a testén, a lanyha bicepszeken, a ráncos, lottyadt bőrű hason, az elvékonyult combokon, és mindent tud. Visszanyerte a halandóság esélyét, s ez megnyugtatja. Már csak két dolog miatt aggódik: várja-e őt Pénelopeia? Nem kell-e Agamemnón sorsára jutnia?

Mint bármelyik, igazán belevaló férfinak, Odüsszeusznak ebben már szerencséje van. Szeretik. Homérosz nem ír arról, hogy az örökifjú testek látványához szokott tekintet mutatott-e valamiféle meglepődést, amikor először megpillantotta Pénelpoeiát. Pedig hát az „okosszívű” is tud egyet s mást az öregedésről:

Jó idegen, deli termetem és alakom s nemes elmém
elvették a haláltalan istenek…

Hosszan beszélgetnek. Lassan, óvatosan közelít a két koros ember egymáshoz: a sokfele bolygott és a sokáig várakozott. A nőkről persze nem esik szó közöttük. Ezt mindkét részről nevezhetjük akár tapintatnak is. Odüsszeusz nem mesél, Pénelopeia nem kérdez. Mert nem a lezajlott eseményekről szóló locsogás a lényeg, hanem az újratalálkozás pillanatától kezdve izzásig hevülő ősi vonzás. Homérosz ennek leírásában a lélektan első és mindmáig utánozhatatlan nagymesterének mutatkozik. Nem véletlen, hogy műve felét a két egymásnak teremtett lélek újraépülésének szenteli. Odüsszeusz és Pénelopeia hat éneken – az Odüsszeia egynegyedén! – keresztül a másik lelkének kerülgetésével tölti az időt. Odüsszeusz nem mer bevallani, Pénelopeia nem mer felismerni. Nagyot téved az, aki a kérők jelenlétében látja az egymásra találás akadályát. Odüszszeusznak a kérők eltakarítása nem több egy óra hosszánál alig tovább tartó puszta testgyakorlásnál. A maradék hérosz-mivolt kimutatásánál. Sebzett lelkekről van szó, és az öregek sebeit nehezebb begyógyítani. Kíméletes gyógymódra van szükség. Ezért várnak mindketten a végsőkig, a döntő bizonyság kimondásáig:

„Most, miután elmondtad igaz szavaiddal az ágyunk
titkát, mit soha nem látott más földi halandó,
csak te meg én, és egy szolgáló-lány, az egyetlen:
Aktór lánya, kit édesapám jöttömkor adott még,
és ki szilárd hálótermünkre azóta vigyázott,
most, noha kétkedtem nagyonis, meggyőzted a lelkem.”
Szólt; s Odüsszeuszban erősebb vágy ébredt zokogásra,
lelkének kedves feleségét sírva karolta.

„Engem minden nő megkapott, aki csak akart” – vallotta sírva a közkeletű anekdota szerint egyszer baráti társaságban (vagy a fiatal Juhász Ferencnek? – annyiféleképpen mesélik) a nagy magyar költő, Szabó Lőrinc. Férfi szájából aligha hangzik ennél elkeserítőbb, mélyebben átélhetőbb mondat. Miért sír Szabó Lőrinc? Miért sír Odüsszeusz?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben