×

Élő erdélyi klasszikusok

Tanulmányok Sütő Andrásról (szerk.: Görömbei András); Tanulmányok Szilágyi Istvánról (szerk.: Márkus Béla); Tanulmányok Kányádi Sándorról (szerk.: Márkus Béla)

Elek Tibor

2006 // 03
A debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó jelentőségéhez képest méltatlanul kevés figyelemmel kísért Tanulmányok… című könyvsorozata még a kilencvenes évek végén indult: 1999-ben Csoóri Sándor születésének 70. évfordulója alkalmából Görömbei András szerkesztésében jelent meg egy vaskos kötet a költőről írott tanulmányokból, kritikákból válogatva. Nem tudhatjuk, hogy a kiadó vezetőjében és főszerkesztőjében, Cs. Nagy Ibolyában már ekkor megfogant-e a könyvsorozat indításának terve, mindenesetre az elmúlt években, ugyancsak születési évfordulókhoz igazodva, sorra jelentek meg az újabb kötetek: Kányádi Sándorról, Sütő Andrásról, Szilágyi Istvánról.

Ha valaki nem ismeri a szerkesztőket és a kiadót, még meg is lepődhet: milyen érdekes véletlen, hogy három erdélyi szerzőről szólnak az utóbbi kötetek. Ha azonban tudja, hogy a kötetek létrehozói mindhárman annak a debreceni irodalmi műhelynek a meghatározó személyiségei közé tartoznak, amelyik évtizedek óta (dolgozzon bár korábban az Alföldben, az Alföldnek, ma már inkább csak az egyetemen) egyrészt kitüntetett figyelemmel fordul az erdélyi irodalom, másrészt az olyan életművek felé, amelyekben a személyes és közösségi értékek egymásba fonódását, illetve a nemzeti, közösségi létkérdések egyetemes érvényű megfogalmazását találja, akkor talán már természetesnek is veszi, hogy amikor a Csoóri Sándoréhoz méltó és vitathatatlan jelentőségű életművek szerzőit, kötettel köszönthető élő klasszikusokat kerestek, azokat a saját érdeklődési körükben találták meg. Jóllehet a kötetetekből többek között éppen az is jól látszik, hogy mennyire nem egy szűk kör érdeklődését keltették föl e szerzők műveikkel, hogy milyen gazdag recepcióban volt részük már eddig is. S itt egyelőre még elég, ha csak azt említem meg, hogy a Sütőről szóló kötetben 30 szerző 42 írása, a Szilágyiról szólóban 33 szerző 42 írása, a Kányádiról szólóban 44 szerző 55 írása olvasható, miközben ezek is csak szűk válogatások a bőséges szakirodalomból. Ez azonban nem véletlen, hiszen olyan alkotókról van szó, akik a hetvenes–nyolcvanas években nemcsak Erdélyben, de a magyar irodalom egyetemességében is a legnépszerűbb, legolvasottabb szerzők közé tartoztak. Akiknek a művei generációk számára voltak meghatározó élmények, azon művei, amelyek alatt annak idején – mai közkedvelt kifejezéssel élve – beszakadt az asztal, például a megjelenése után nem sokkal több mint százezres példányszámra felfutó, azóta már félmillió körülinél tartó Anyám könnyű álmot ígér (1970) című szociografikus naplóregény, a Sütő-drámák (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán), a Kányádi-verseskötetek (Szürkület, 1978, Fekete-piros, 1979, Sörény és koponya, 1989) vagy a Kő hull apadó kútba (1975) című Szilágyi István-regény alatt. S ha a Hollóidőre (2001) vagy a legutóbbi „egyberostált” Kányádi-kötetre (Valaki jár a fák hegyén, 1997, 1998) gondolunk, akkor bátran elmondható, hogy még napjainkban is meg-megroskad műveik alatt az a bizonyos asztal.

Jól szemléltetik ezek a tanulmánykötetek azt is, hogy az egyszemélyes irodalomtörténészi monográfiák mellett mennyire létjogosultsága lehet az ilyen, többtucatnyi szerző részmunkálatait egybegyűjtő s csak az olvasó, minden egyes olvasó tudatában összeáll(hat)ó „monográfiáknak”. A különböző évtizedekből származó, különböző nézőpontokat, szemlélet- és beszédmódokat közvetítő szövegek gyűjteménye már önmagában, a sokszínűsége miatt is, érdekes olvasmány, de ezek a különbözőségek, számot tartva az olvasó aktív értelmezői közreműködésére, végül éppen az ő olvasatában mindig összetartanak, egy irányba mutatnak. Hasonlítanak ezek a kötetek a Nap Kiadó fontos könyvsorozataira (In memoriam, Emlékezet), néhány figyelemre méltó különbséggel: azok kötetei már elhunyt alkotók munkásságát dolgozzák fel, a saját, részben önéletrajzi, önelemző szövegeiket, levelezésüket is felhasználva, bennük gyakoriak a részletek, fragmentumok. E könyvsorozatban viszont csaknem minden írás teljes terjedelmében olvasható, ugyanakkor ezekben az élő szerzőket köszöntő kötetekben, némiképp érthetően, kevésbé olvashatók kritikus, bíráló hangvételű írások, az életrajz pedig kizárólag a műelemzések részeként jelenik meg. Ennek ellenére általában nem hagynak hiányérzetet a kötetek, egyrészt mert az összefoglaló portrék többnyire feldolgozzák a negatívabb véleményeket is, másrészt mert az e művek és életművek értése és értékelése szempontjából érdemi szövegek többsége inkább méltató. Ezért is követhető nagyon pontosan nyomon általuk az életművek alakulástörténete, de nem csupán az. „A tanulmányok alapján nemcsak az rajzolódik ki, hogy a mai magyar irodalom talán legnépszerűbb, legolvasottabb költőjének pályáján miként kapcsolódott össze személyesség és egyetemesség, hanem az is, hogy a kor, a XX. század második fele és a XXI. eleje mennyire segítette avagy akadályozta e szintézis megteremtésében. A Kányádi Sándorról szerzett írások kortörténeti tanulmányok” – állítja Márkus Béla a Kányádi-kötet fülszövegében. S ugyanez elmondható a Sütő Andrásról és Szilágyi Istvánról szóló tanulmányköteteket illetően is.

A Sütő András születésének 75. évfordulójára összeállított kötet egy-egy fontos összefoglaló jellegű írással kezdődik és zárul, csakhogy Nagy Pál tanulmánya (Felfedező nyugtalanság) 1969-ből való (a kötetben, tévesen, 1972 szerepel), a Pomogáts Béláé pedig (Kisebbségi sors és kisebbségi írópálya) 1997-ből. Sütő életművének legértékesebb alkotásai éppen a két időpont között, az elmúlt három évtizedben, azon belül főként a hetvenes években születtek, Nagy Pál a hatvanas évek végén Sütő első pályaszakaszáról írhatott még csak, az ötvenes, hatvanas évek novelláiról, vidám játékairól, ezért állíthatta többek között azt, hogy „Sütő igazi műfaja a novella”. Munkája valóban kortörténeti tanulmányként is olvasható, de azért az akkori Sütő törekvéseit és legfőbb értékeit is világosan megmutatja. A kor nyelvén, de pontosan fogalmaz a szerző, amikor a „forradalmi változások lázában” értelmezi Sütő páratlanul sikeres pályakezdését, korai, széles körű elismertségét: „Ebben a sodrásban az írói érlelődés legidőszerűbb lehetőségeit a cselekvő részvétel kínálta, nem pedig a magányosan merengő szemlélődés, okos bevárás. Sütő kommunista hittel, szenvedélyes azonosulással és tudatos felelősséggel vállalta a tehetségéből fakadó elkötelezettséget: tedd, írd, amit az idő parancsol. Tétovázás nélkül vetette magát a harc forgatagába.” Nem Sütő volt az egyetlen a korban, különösen az alsóbb néprétegekből indulók közül, aki a népboldogító baloldali eszmék bűvöletébe esett, s aki sokáig maga sem vette észre, hogy „a bölcsőhely parancsai” valójában mit is diktálnak. S hogy az ösztönös közösségi felelősségtudatát az erőszakra és voluntarizmusra épített kommunista utópia, a korabeli hivatalos kollektivista szólamok szolgálatába állítva sem irodalmi, sem közösségszolgálati értelmében nem jó úton jár. Kevés is ebből az időszakból a sematizmustól, a zsdanovi „szocialista realizmus” elvárásaitól vagy az anekdotikus realizmus stílromantikájától mentes időállóbb irodalmi alkotása, s azok is inkább annyiban érdekesek, amennyiben felismerhetők bennük a későbbi nagy művekhez, elsőként is az Anyám könnyű álmot ígérhez vezető művészi érlelődési folyamat nyomai. Három írásnál nem is kap nagyobb teret ennek a korszaknak a vizsgálata a tanulmánykötetben, és Cs. Nagy Ibolya, illetve Bertha Zoltán ideszerkesztett szövege is leginkább erre koncentrál.

A kötet további tanulmányai azt a rendkívüli írói kiteljesülést követik nyomon, amelynek korántsem a végpontján, 1975-ben, Bretter György többek között azt írta: „Sütő – irodalmunk egyik nagy csodája” (A hegyen túl is hegy van), vagy Illyés Gyula, 1977-ben: „A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András” (Sütő András nagy úton). Az 1970-es évtized az egész romániai magyar irodalomnak a fénykora volt, s ennek a páratlan felvirágzásnak a nyitánya az Anyám könnyű álmot ígér 1970-es megjelenése. Czine Mihály szerint Sütő „regénye a tényekből építkező modern epikának egyik világirodalmi szintű megvalósulása”, nem véletlen, hogy „hódolóan fogadta a kritika és ünnepi ajándékként az olvasó”. A gazdag recepcióból a tanulmánykötetben, önálló ciklusba szervezve, nyolc irodalomtörténész, író munkája olvasható. A legalaposabb, a mű minden fontos jellemzőjére, erényére kiterjedő elemzés a Görömbei Andrásé – érthetően, hiszen ez a szöveg az 1986-os monográfiájának a vonatkozó fejezete. Az életmű mindmáig egyik legértőbb kutatója többek között így összegezte a mű jelentőségét: „Sütő András pályáján korszakhatár az Anyám könnyű álmot ígér: korábbi műveinek – kiváltképpen a Félrejáró Salamonnak, de több másiknak is – magasabb szintű, új fényű asszimilálása, s a későbbi erős intellektusú műveinek első csírái is ebben fakadnak meg, néhány szóban itt találjuk már a Csillag a máglyánt, a Perzsákat, a Nagyenyedi fügevirágot, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat stb. A népsorsot vigyázó író viszonyításaival, párhuzamaival a regény idejének az egyetemes idő távlatát adja, anyaga mögé a világkultúrát idézi a provinciát és a nagyvilágot együtt mérő írói szemlélet.”

Az évtized nagy drámai tetralógiájában (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szúzai menyegző) is ez a szemlélet érvényesül valóban, és hasonlóan egyetemes érvényű fogalmazásmód hitelesíti a sajátosság méltóságának ügyét. A drámákat külön-külön is elemző, de a köztük lévő összefüggésekre is rámutató tucatnyi jeles erdélyi és magyarországi irodalomtörténész, kritikus többnyire éppen a művek általánosérvényűségét hangsúlyozza, s inkább csak utalásokkal, metaforikus körülírásokkal jelzi (a cenzurális kényszerűségek következtében) azt a tényt, hogy a konkrét történelmi-társadalmi-mitologikus szituációkban, a bennük megjelenített, a teljes és szabad emberi létezést korlátozó körülmények elleni küzdelmekben, a „felemelt fő” dramaturgiájában és filozófiájában (Gáll Ernő) Sütő nemzeti közössége sorskérdéseit, a kisebbségi alávetettségben és jogfosztottságban létező romániai magyarság legfontosabb problémáit is megfogalmazza. Réz Pál az első két drámáról írott elemzése bevezetőjében például ekképp: „a jó történelmi dráma több, mint egy hajdani kor fölidézése (…) Bánk vagy Tiborc szavaiból nem II. Endre korának hangja csap ki, hanem az aktuális nemzeti, társadalmi gond” (Itt állok, másként nem tehetek). Igaz, a drámák olvasója, a színpadi előadások nézője a fenti tény kimondása nélkül is tudatában volt ennek, s tagadhatatlan, hogy a művek rendkívüli népszerűségéhez ez is hozzájárult. Jó, hogy a hetvenes évek drámaírói világát bemutató ciklusban olyan átfogó dolgozatok is helyet kaptak, mint Szakolczay Lajosé (A vélekedés szabadsága), Tarján Tamásé (Itt állok, másként nem tehetek), amelyek a (fő)művek mellett azok életműbeli (novella, dráma, esszé) előzményeiről és környezetéről is szólnak.

Emellett a hetvenes évek esszéírói teljesítményének méltatása külön fejezetet is kap a kötetben, középpontban a Rigó és apostol, az Istenek és falovacskák, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című kötetekkel, s természetesen olyan remek esszékkel, mint a Nagyenyedi fügevirág és a Perzsák, de Bertha Zoltánnnak az esszéírói életművet összegező monográfiarészlete sok más, kevésbé ismert (illetve későbbi) írásra, kötetre is ráirányítja a figyelmet („Maradok, másként nem tehetek”). A jeles szerzők által írt dolgozatok közül azért emelem ki még a Kovács Sándor Ivánét (Tűnődések a fennmaradás módozatain), mert nála már 1973-ban hangsúlyosan szerepel Sütő művészetének egy eddig még nem említett jellemzője és értéke, a nyelvhez való viszonyának művészi tudatossága: „Sütő András is erős védelmezője az anyanyelv sáncainak: minden szókapcsolása tudatos művészi felelősségre vall. Aki Pusztakamaráson az »anyanyelv diribdarabjai közé« született, akinek egykor »két ragyogó stiliszta«, Benedek Marcell és Jékely Zoltán »fésülgette mondataiból a mezőségi bogáncsokat«, mára maga is költő-professzorává lett a magyar nyelvnek.”

A nyolcvanas–kilencvenes évek Sütő-művei iránt, jóllehet mind a drámaírói, mind az esszéírói életmű tovább gazdagodott, feltűnően megcsappant az érdeklődés, s ez jól látható a tanulmánykötetben is. Sokféle oka lehet ennek. Vélhetően sokak szerint ezen évtizedek drámái, az Advent a Hargitán (habár a Nemzeti Színház-beli előadása talán még a korábbi színpadi sikereket is felülmúlta), Az Álomkommandó, Az ugató madár, A balkáni gerle már nem érték el a hetvenes évekbeli darabok esztétikai értékeit (a kötetben közölt elemzésekből, Ablonczy László, Bertha Zoltán, Cs. Nagy Ibolya írásaiból egyébként még ez sem olyan nyilvánvaló), ez azonban még nem indokolta volna az érdektelenséget. Hozzájárulhatott ehhez az is, hogy a nyolcvanas évek elejétől Sütő kötetei – az egyre határozottabb ellenzéki, kisebbségi jogvédői, az erdélyi magyarság jogainak érdekében nemzetközi fórumokhoz is forduló tevékenysége miatt – Romániában már meg sem jelenhettek, mint ahogy a drámáit sem mutathatták be, a magyarországi irodalomban viszont épp a nyolcvanas évektől szökött szárba az a (ma már jól látható) önsorsrontó, maga alatt is fát vágó paradigmaváltó törekvés, amely az irodalom „kultusztalanítását”, „deszakralizációját” tűzte ki célul, s ennek keretében az afféle irodalmat, ami közösségi, társadalmi szerepeket, feladatokat is próbált felvállalni, igyekezett minél inkább háttérbe szorítani.

A kilencvenes évektől ehhez Erdélyben még hozzátársultak azok a nyílt lejárató akciók is, melyeknek legutóbbi megnyilvánulása A Hét című marosvásárhelyi lapban provokált vita volt. Nem ismerem ezeknek a támadásoknak az emberi gyarlóságokon túli motivációit, így el sem tudom képzelni, miért vélik egyesek, hogy jó az az erdélyi s vele az egyetemes magyar irodalomnak, ha egyik legkarakteresebb („szimbolikus tőkével rendelkező”) értékét megpróbálják negligálni. Maradva a tanulmánykötet világánál, inkább csak Görömbei Andrást idézem egyetértően, aki már 1989-ben megfogalmazta (Tűnődés Sütő András naplójegyzeteinek olvasása közben – kitérőkkel) az efféle törekvésekkel kapcsolatosan ma is helytálló véleményét: „Fölösleges s egy különben is megviselt idegzetű irodalmi életben egyenesen káros egymással szembeállítani, egymás ellen kijátszani írókat. Normális körülmények között ez csak fölösleges, a mi viszonyainkban azonban egyenesen bűnös cselekedet. Bárki kedvelheti jobban az egyiket a másiknál, ez ízlés, beállítottság dolga. De ha egy irodalomban a nemzeti sors kérdéseit fölvető, azokkal közvetlenül is foglalkozó művek már eleve elutasításban részesülnek, akkor bizonyos, hogy az a nemzet beteg, önismereti zavarokkal küzd, vagy már nem is küzd. Persze, eleve értékesebbnek tekinteni az ilyen műveket ugyanilyen tévedés, s ugyanilyen káros. Tudomásul kell venni végre, hogy egy irodalomban a különböző szemléletmódú művek egymást gazdagítják, kiegészítik. Sőt egymás súlyát növelik. Szánalmas igyekezet minden kirekesztés, minden olyan szembeállítás, amelyik a másik jelleg lebecsülése révén akar emelkedni.”

Jó tíz évvel később, 2001-ben jelent meg a ’89-es változások után írott Sütő-esszéknek, publicisztikáknak megrázó erejű gyűjteménye Erdélyi változatlanságok címmel. Márkus Béla a kötet ismertetése közben megjegyzi, hogy „tanulságos és izgalmas lenne egy afféle önarcképnek csak a vázlata is, ahol önnön pályáját illetné reflexiókkal, egy-egy alkotásához fűzne megjegyzéseket, utóéletükről, lehetséges folytatásukról adna számot – mintegy az Évek, hazajáró lelkek folytatásaként”. Mivel Sütő művészetének egyik legjellegzetesebb vonása az állandó önszembesülés, magunk vizsgálata, ami töprengő természetére, moralista hajlamaira utal, ahogy Veress Dániel már 1972-ben megállapította (Szélfútta ágon fészek) – én telhetetlenebb vagyok, és továbbmegyek: tanulságos és izgalmas lenne egy olyan nagy lélegzetű, őszinte önéletrajzi vallomás, memoár is, amiben arról írna, hogyan is élte meg belülről azokat az ötvenes–hatvanas–hetvenes éveket egy magyar ember, egy magyar író Romániában általában, illetve a maga hatalom közeli szerepeit, cselekedeteit konkrétan, mit érzett, mit gondolt valójában a különféle ellentmondásos helyzetekben. Sütő naplójegyzetei között s interjúrészletekben számos utalást, önkritikus megjegyzést találhattunk ugyan már eddig is, sőt, akár az egyén és a hatalom bonyolult kapcsolatát tárgyaló hetvenes évekbeli drámáit is olvashatjuk egy-egy rejtett vallomásként. (Irodalomtörténészként pedig Bertha Zoltán az 1995-ös monográfiájában dolgozta fel igen alaposan és szigorúan, elfogultságoktól menten, Sütő András ötvenes–hatvanas évekbeli írói és irodalompolitikusi munkásságát – tudom is javasolni mindazoknak, akik meg-megújulóan jobban érdeklődnek ez iránt, mint az író későbbi alkotásai iránt.) Egy, a személyes vallomás erejével hitelesített módszeres korrajz azonban nemcsak tanulságos lehetne, de talán a legjobb műveihez hasonló katartikus élményben is részesíthetne sokakat, kortársakat éppúgy, mint az ifjabb generáció tagjait, mindazokat, akik nem nagyon tudnak eligazodni ma már azokban a bonyolult hatalmi viszonyokban, abban az őszinte hitek mellett hamisságokkal, kényszerű alakoskodásokkal, egyéni és közösségi kompromisszumokkal telített világban. Nem a meg-megújuló hitelrontó célzatú támadásokra válaszul lenne jó egy ilyen mű, hanem azért, hogy világosabban láthassuk, jobban megérthessük azt a kort, s vele együtt az írói pálya hatvanas évek végére megérő, remekművek megírásához vezető nagy fordulatát. Tudom én, hogy irtózatosan nehéz feladat lehet egy ilyen műnek a megírása, de az az ember talán képes lehet egy ilyen példa értékű cselekedetre, akinél többet a romániai magyarságért sem íróként, sem politikusként nemigen tett senki a hetvenes–nyolcvanas években.

Még Kányádi Sándor sem, az elmúlt évtizedek erdélyi irodalmának másik emblematikus alakja. Aki ugyanannak a kornak gyermeke, áldozata és hőse egy személyben, akinek első kötetei ugyanazokban az években jelentek meg, hasonló forradalmi romantikával áthatva, mint a Sütőéi. Pályájuk is végig párhuzamosan haladt egymás mellett, kisebbségi, nemzetvédő törekvéseikkel is egymást erősítve. A különbség köztük leginkább annyi, hogy Kányádi társadalmi, közéleti hivatalokat, tisztségeket nem vállalt, a közösségi érdekeket képviselve is mindvégig a költői szó erejével élt „csupán”. „Kányádi Sándort évek óta költészetünk egyik legnagyobb ígéreteként tartjuk számon” – írta Gálfalvi Zsolt már 1956-ban a költő Virágzik a cseresznyefa című első kötetének megjelenése után háromnegyed évvel. Az ő születésének hetvenötödik évfordulójára megjelent tanulmánykötetben olvasható ötvennégy másik kritika, tanulmány, esszé, műelemzés, portré, köszöntő az indulástól napjainkig: a 2002-es Felemás őszi versekig követi végig a pálya alakulását, elemzi, értelmezi, bírálja, többnyire inkább méltatja állomásait, kiemelkedő alkotásait.

Az öt évtizeden átívelő írások sorozata rendkívül érzékletesen dokumentálja – legalábbis a recepció részéről, illetve a recepció tükrében – azt a folyamatot, melynek eredményeként az „egyik legnagyobb ígéret” „a mai magyar irodalom talán legnépszerűbb, legolvasottabb költőjévé” vált, ahogy a kötet szerkesztője, Márkus Béla aposztrafálja a már idézett fülszövegben. Ugyanezt a kötet legifjabb szerzője, Nagy Gábor így fogalmazza meg: „Kányádi Sándor költészete az egyik legfőbb kapocs a mai magyar líra és a szélesebb, verset csak elvétve olvasó közönség között, s mindemellett a szakma (egy része) által is az egyik legnagyobb figyelemre méltatott életműről van szó” (A költő, aki olvasni hív). A kiugróan magas olvasottságnak, népszerűségnek, a szakmai visszajelzésekben és elismerésekben is megnyilvánuló sikernek receptjét azonban nem fogja megtalálni az olvasó ezekben az írásokban, de magyarázatát talán igen, ha elfogadva a szerkesztői összeállítást vezérfonálul, maga is végigköveti a költői pálya alakulását.

Azt, ahogyan a „természetes költő” – akinek az egyik titka kezdettől az egyszerűség, de a kifejeznivaló komplexitásához képest (Székely János: Természetes költő) – „az egyszerű szemléletességtől, Petőfinek és a népköltészetnek az ösztönzésétől úgy jutott el létfilozófiai érvényű egyéni kompozíciókig, hogy útjának meghaladott állomásairól is mindig magával vitte az egyszer megnyert értékeket” (Görömbei András: Sörény és koponya), s eközben „egyedfejlődése” során megismételte a romániai líra fejlődése (Csiki László: Józan mítoszok) mellett általában a magyar irodalom törzsfejlődését a népköltészettől, a krónikás énekektől, a zsoltároktól, Petőfin, Aranyon, Adyn, József Attilán, a transzilvanistákon, a neoavantgárdon át a posztmodern szövegirodalomig. Úgy, hogy közben sokak számára „a romániai magyarság költői reprezentánsává vált” (Domokos Mátyás: Sörény és koponya, Pécsi Györgyi: „Minden más táj csak óceán”), többek között azért, mert „a kisebbségi sors, a szellemi, lelki karanténlét megverselője” is volt (Cs. Nagy Ibolya: Önfelmutatás és harangzúgás), hogy aztán, a kilencvenes években, a posztmodern kor játékos-ironikus szemléletmódjától, formaszervező eljárásaitól is megérintve újítsa meg költészetét, de továbbra is „pán Transsylvanicusként” valljon az örök emberi és a személyes alkotói kérdések mellett közössége gondjairól.

A kötetbe foglalt írásokat Márkus Béla elsősorban a kronologikus, de részben a tematikus szerkesztési elveket is követve öt ciklusba szervezte, és – ahogy Görömbei is a Sütő-kötetben – mindig az egyik írás címét emelte ki cikluscímként. Az első három ciklus („…a férfikor nyarában”, Mítosz és kísértetjárás között, A bárányka meg a ló) a Kányádi-kötetek megjelenésének sorrendjében közli újra a rájuk reagáló legfontosabb kritikákat, tanulmányokat; a negyedik, Megtartó hagyomány címmel, a drámaírót bemutató cikkeket, a Kányádi-líra természetének általánosabb (Szakolczay Lajos, Pomogáts Béla, Pécsi Györgyi) vagy éppen konkrét (Láng Gusztáv: a látomás, Bitskey István: a zsoltárhagyomány szerepe) kérdéseit körüljáró írásokat foglalja össze; a befejező pedig („…végéhez közelít a kezdet) visszatér a két legutóbbi Kányádi-kötet (az „egyberostált” Valaki jár a fák hegyén és a Felemás őszi versek) kapcsán megjelent írásokhoz, amelyek szerzőinek többsége (Szilágyi Márton, Kovács Béla Lóránt, Ködöböcz Gábor, Pécsi Györgyi) szükségszerűen az életmű egészével is számot vet ismét. A szerkesztő tudatosan figyelt arra, hogy a különböző írások közötti kapcsolódási pontok felismerhetők legyenek, hogy időnként szinte folytassák, kiegészítsék egymást, s a recepcióban megfogalmazódó vitakérdések és válaszok is (például Cs. Gyímesi Éva „S van-e vajon költészet még a versben?” című írása kapcsán) újra láthatóak legyenek.

A Kányádi-líra egyik legfontosabb s véleményem szerint a népszerűségéhez nagymértékben hozzájáruló karakterjegyét Láng Gusztáv már 1970-ben pontosan felismerve azt írta: „A maga nemében szintézisteremtő költészet ez” (Kányádi Sándor), pedig akkor még a Fától fáig kivételével meg sem születtek azok a a motívum- és létösszegző, nagy „küzdelemversek”, bartóki jellegű verskompozíciók (Fekete-piros, Halottak napja Bécsben, Sörény és koponya, Krónikás ének, Valaki jár a fák hegyén), amelyek mára már e költészet emblematikus darabjai. Jó, hogy a kötetben a XX. századi magyar líra ezen, minden bizonnyal időálló verseinek elemzéseit is megtalálhatjuk, nemcsak az egyes tanulmányok részeként, de önálló, változatos módszertanú műelemzések keretében is (Görömbei András: Kányádi Sándor Krónikás éneke, Móser Zoltán: Jászol és koporsó, Bertha Zoltán: „Valaki jár a fák hegyén”).

Ha valaki, olvasó, a tanulmánykötet átböngészése után sem érti még, hogy mi is lehet Kányádi Sándor titka, olvasottságának, népszerűségének magyarázata, akkor már csak az utolsó írás (A versek háborúja), Vörös István, az ifjabb költőtárs által megfogalmazott kezdő sorához tudom utalni: „Kányádi Sándor versei olyanok, hogy szeretni lehet őket.”

Szilágyi István pályája jó tíz évvel később kezdődik, mint a Sütő–Kányádi-nemzedéké, egy ideológiailag-politikailag enyhültebb, kevésbé szorító társadalmi-kisebbségi környezetben, amikor az irodalom képviseleti szerepével szemben az esztétikai öntörvényűsége is nagyobb teret kaphatott. A személyiségközpontúság, a lélektani ábrázolás, az összetettebb valóságkép, a formabontás, a kísérletezés, a modernebb szemléleti és kifejezésformák keresése jegyében indult a hatvanas évek elején a Forrás első nemzedéke s vele a novellákkal jelentkező Szilágyi István is. A minden értelemben szabadabb légkörhöz és lehetőségekhez képest érdekes, hogy az ő írói kiteljesedése is elhúzódott: igazán kiugró alkotása csak az 1975-ben megjelent ötödik könyve, a Kő hull apadó kútba lett. Igaz, az a megjelenése pillanatától remekműnek kijáró fogadtatásban részesült a legkülönbözőbb ízlésvilágú, értékrendű kritikusok részéről. Hogy azonban nem teljesen előzménytelenül született meg az író műhelyében ez a regény, az elég pontosan kiderül a Márkus Béla által összeállított tanulmánykötet első ciklusából is. A nemzedéktárs Szilágyi Domokos például már első Forrás-kötete (Sorskovács, 1964) novellái alapján a következőt állapítja meg: „Érzelmi telítettség, az élőbeszéd friss íze s a költői nyelv eredeti szókapcsolása – ez az első, ami föltűnik” (Szabálytalan kritika két fiatalról). Marosi Péter pedig első regénye, az 1969-es Üllő, dobszó, harang kapcsán azt írja: „ez a kétszáznyolcvanöt oldal jobban felkavart, mint a romániai magyar irodalom sok könyve a Gondos atyafiság első kötetének megjelenése óta” (Világ végén virradat). A magyarországi irodalom az 1971-es Jámbor vadak című elbeszéléskötettől figyelt fel rá, amely Jankovics Józsefet arról győzte meg, hogy a szerző „a romániai magyar irodalom egyik nagyon tehetséges novellistája” (Jámbor vadak). A Kő hull apadó kútba felé vezető alkotáslélektani és művészi érlelődési folyamat jól nyomon követhető az ötvenéves Szilágyiról 1988-ban portrévázlatot író G. Kiss Valéria Lélek és történelem című című tanulmányában, amely a regényt már mint az addigi írói törekvések összegezését elemzi.

A kötet összeállítójának a továbbiakban nem sok gondot okozhatott a Szilágyiról szóló írások elrendezése, ugyanis mind az életművet, mind fogadtatását nagyon világosan tagolja a három nagy regény megjelenése. Jóllehet a Kő hull apadó kútba recepciója éppen azt is bizonyítja, hogy az igazán jelentős művek a kortársi kritikák mellett rendre előhívják a későbbi irodalomtörténészi reagálásokat is. Így például Mózes Attila és Alexa Károly 1988-ból, Szilágyi Zsófia 1997-ből, Olasz Sándor 2000-ből tekint vissza a műre és részben az addigi olvasatokra. Az elsősorban a halál motívumát mint a regény motívumszerkezetének központi elemét vizsgáló Szilágyi Zsófia meg is állapítja, hogy a regény kortársi értékelésén, mely szerint „helyét egyértelműen a XX. századi magyar regényirodalom legjobb darabjai közt kell keresnünk”, húsz év után sem kell módosítanunk: „a Kő hull apadó kútba ma is több irodalomtörténeti érdekességnél, a hetvenes évek erdélyi regényirodalmának egy reprezentáns darabjánál” (Motívumok a pusztulásra). Szirák Péter 1998-as írásának (Példázatok a szabadság nélküli rend fokozataira) maga a Szilágyi-olvasás a tárgya, de meglepő megállapításait éppen ez az összeállítás cáfolja, azt például, hogy a regény az irodalomtapasztalás olyasféle terébe érkezett volna, amit olyan olvasási alakzatok határoztak meg, amelyekben „döntő szerepe volt a történetelvű identifikációnak, a képviseleti legitimációjú beszédformáknak, a szociális-etikai normák parabolai felismerhetőségének és széles körű használhatóságának, jószerével a tanító célzatosságnak”. Bretter György, Kabdebó Lóránt, Szakolczay Lajos, Pomogáts Béla, Kulcsár Szabó Ernő, Czére Béla, Thomka Beáta, Baránszky Jób László legkülönbözőbb megközelítésű és a regény legkülönbözőbb poétikai jellemzőit és jelentésrétegeit feltáró elemzései épp az ellenkezőjéről tanúskodnak. Ahogy azt sem látszanak igazolni, hogy míg az éppen „aktivizálódó magyarországi értői körök egy igen tekintélyes része egyáltalán nem tüntette ki figyelmével a regényt (…) addig a népi kánon kontinuitását szem előtt tartók nem tulajdonítottak a műnek jelentős kánonformáló hatást, s többnyire a morális példázatok olvasási retorikáját alkották újra általa”. A Kő hull…-ról írott regényelemző szemináriumot a könyv szerkesztője Szilágyi Istvánnak egy 1980-es vallomásával, önolvasatával indítja (Balladás-keserves ámokfutás / Megjegyzések a Kő hull apadó kútba filmezéséhez), a Tanulmányok… könyvsorozatban kivételes módon. Jó, hogy újraolvasható mégis ez a szöveg, ugyanis páratlan irodalomtörténeti dokumentum az életmű kutatói számára, de nagy élmény lehet az „egyszerű” olvasó számára is, mert nyomon követheti általa, hogy mi is foglalkoztatta a regény megírása során az írót, s milyennek látta ő kívülről-belülről műve hőseit.

Kevésbé volt egyöntetűen elismerő az 1990-ben megjelent Agancsbozót fogadtatása, pontosabban fogalmazva: mindenki, aki írt róla, rendkívüli műként méltatta, de többen, általában a Kő hull… -hoz mérve, fenntartásaikat is hangsúlyozták. Görömbei András szerint „hibája a bősége, túlírtsága”, motiválatlan túlrészletezései (A szabadságeszme védelmében), Ács Margit szintén az ő arányérzékét zavaró túlterheltségről írt (Kényszerpálya és kiút), de Görömbei például azzal zárta a két regényről szóló elemzését, hogy az Agancsbozót „a diktatúra és a személyiség összeegyeztethetetlenségének intenzív művészi kifejezése – az emberi szabadságeszme összetett, magas művészi színvonalú védelme”. Mindketten azt fejezték ki bírálatukkal, amit Gróh Gáspár később, a Hollóidőről szóló kritikája bevezetőjében így fogalmaz meg: „Nehezen olvasható, darabos, fárasztó, hatalmas, nagyszerű könyv – de nélkülözi az átütőerőt, nemcsak ábrázol valami szörnyűséget, nemcsak kifejezi a diktatúra korának irracionalitását, szürkeségét, hanem magán is viseli annak hatását” (A világ mint szabadság és végzet). Kulcsár Szabó Ernő annak idején a Kő hull…-ról írta, hogy tipológiai szempontból önálló regénymintaként kellene kezelni, most Takács Ferenc hangsúlyozta, hogy rendhagyó regényt írt Szilágyi: „Magányosat és társtalant ismét, fel nem címkézhetőt, skatulyába bele nem gyömöszölhetőt. Enigmatikus parabolát, eposzi terjedelemben…” (A história és a mítosz). Thomka Beáta szerint is különös kihívás a regény a befogadás számára „abban az időben, amikor a próza a metafikcionalitást hangsúlyozva igen gyakran reked meg annak a vitathatatlan jelentős kérdésnek a fontolgatásánál, amit önmaga létrejötte jelent”. És mert a „magyar prózában és poétikában még mindig igen bizonytalan annak a regénytípusnak a helye és jelentősége, amely bölcseleti kérdésként veti föl alapproblémáját” (A csapda mint menedék). Valószínűleg nem a mű esztétikai szempontú problematikusságának, hanem inkább az időnek (annak, hogy a rendszerváltoztatás idején jelent meg a mű) tulajdonítható az is, hogy a másik két regényhez képest viszonylag kevés érdemi írás született róla – egy társadalmi és olvasói szempontból nyugalmasabb időszakban kiadva bizonyára nagyobb és összetettebb figyelemben részesült volna.

Annál nagyobb és a jelentőségéhez méltó fogadtatást kapott viszont a 2001-ben megjelent Hollóidő. Figyelemre méltó sajátossága a Szilágyi-művek recepciójának, hogy a szokványosnál terjedelmesebb kritikák mellett rendre óriástanulmányokat is előhívnak méltatóikból. A Kő hull…-ról előbb Baránszky Jób László, majd Mózes Attila írt az átlagosnál hosszabb elemzést, aztán az életmű legkövetkezetesebb követője és értelmezője, G. Kiss Valéria vizsgálta rendkívül alaposan előbb az Agancsbozót, majd a Hollóidő poétikai összetettségét, de erről a legutóbbi nagyregényről Alexa Károly és Márkus Béla is írt egy-egy, az olvasót megpróbáló terjedelmű tanulmányt. Nem valószínű, hogy a szerzővel rivalizáló játékos szándékok következményei ezek a munkák, de afféle gesztus talán van bennük, hogy a kritikusok már írásuk terjedelmével is igyekeznek kifejezni azt a tiszteletüket, ami csak a rendkívüli műveknek jár ki. Az igazi magyarázat azonban inkább a Szilágyi-művek monumentális és rejtélyes szövegépítményeiben, poétikai (műfaji, nyelvi, szerkezeti, modalitásbeli stb.) és jelentésszerkezeti összetettségében rejlik, ami – ahogy Ács Margit fogalmaz – „végeláthatatlan munkát kínál az elemzőknek, szakmai kérdéseket provokál minden ízében” (Az örökké való holló). A kötetbe beválogatott tucatnyi kritika, többnyire inkább tanulmány szerzője becsülettel igyekszik is megfelelni a kihívásnak, egy ilyen recenzió keretében még nyomaiban is képtelenség lenne felidézni eredményeiket, ezért ezúttal is csak két olyan bekezdést emelek ki, amelyekkel a mű természetére és jelentőségére próbálok magam is utalni. „Kezdhetjük visszafogottan: Szilágyi István Hollóidő című regényéről bármiféle beszámolót (akár szimpla tartalomismertetést is) az tesz nehézzé, hogy a szöveg a történet kifejlése során hallatlanul sok irányba viszi el az olvasót, regényesen tárgyias világokba éppúgy, mint történetfilozófiai terrénumok, narrációs, műfajelméleti, retorikai és motivikai kérdések, valamint mitikus és spirituális tájak felé; azaz megfordítva: a rendezett kritikai méltatást az teszi majdnem kivihetetlenné, hogy a regényt nagyon sok felől kell egyidejűleg szemlélni, fogalmi szóval és történelmi-művelődéstörténeti tapasztalatokat is mozgósítva »újraírni«, tehát rekonstruálni azt az élményt, amit a könyv lapról lapra nem csökkenő intenzitással sugároz a magyar irodalom és a magyar múlt iránt lélekben is elkötelezett olvasó felé. Bonyolult remeklés, nagy varázslat ez a munka…” – kezdi megemelni a hangját a visszafogottság után Alexa Károly az elképesztően sokoldalú, a magyar kritikaírás és műelemzés történetében hasonló invencióval ritkán megírt dolgozata bevezetőjében (Magyar történelem, magyar mitológia). Görömbei András pedig a maga jól ismert absztrahálókészségével, az általános érvényű összegezések iránti fogékonyságával így zárja elemzését: „Szilágyi István történelmi regénye nem ad követhető létmodellt, de drámai erővel veti fel a magyarság és az emberi lét egykori és mai megoldatlan sorkérdéseit egyaránt, s a reménytelen léttapasztalat bemutatásával is értelmes életre ösztönöz” (Hollóidő). S ha valaki nem olvasta volna még a művet, de esetleg épp e tanulmányok hatására megteszi, bizonnyal utólag is éppolyan tanácstalanul fog állni a tény előtt: hozzáértő irodalmárok jeles grémiuma hogyan oszthatta meg az általuk odaítélt Magyar Irodalmi Díjat e regény és egy – jóllehet fontos, tartalmas, értékes – interjúkötet között, amilyen tanácstalanul álltunk mi, kortárs olvasói. Ezt csak azért jegyzem meg itt a végén, mert ez is hozzátartozik a recepcióhoz, még ha a tanulmánykötet nem őrzi is a nyomát.

Három kritika-, illetve tanulmánygyűjtemény három kortárs erdélyi klasszikus eddigi életművéről. Három sokszólamú meggyőző érvrendszer három olyan életmű értékei mellett, amelyek immáron kitörölhetetlenül benne vannak a csak virtuálisan létező, mert folytonosan alakuló és minden olvasó tudatában más formában és tartalomban megképződő magyar irodalmi kánonban. Minden tegnapi, mai és holnapi ellenkező híresztelés dacára benne – ez derül ki a kötetekben olvasható írásokból is –, mert koruk (korunk) individuális és közösségi létkérdéseit olyan általános érvényű, élményszerű és magas rangú esztétikai alakzatokba formálták, amelyekkel hozzájárultak ahhoz, hogy olvasók tömegei visszakapják, illetve megőrizzék az irodalomba vetett hitüket. (Kossuth Egyetemi Kiadó, 1992; 1993; 1994)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben