×

A Hubay-életmű – első fele

Hubay Miklós: Összegyűjtött drámák I–III.

Kristó Nagy István

2006 // 03
A tragédiáról kétezer-háromszáz éve, Arisztotelész óta tulajdonképpen nem sok újat írtak, bár persze Diderot, Lessing vagy a múlt századból Németh László nem egy észrevételének jelentősége sem vitatható. Különös, hogy egyáltalán fennmaradhatott az arisztotelészi Poétika, hiszen a Sztageirita műveit először az arabok mentették át a „sötét” középkorban, akiknél semmiféle dráma nem létezett. (Annál inkább létezett epika, a máig felülmúlhatatlan Ezeregy éj.) A Poétikának a vígjátékra vonatkozó részei elvesztek, bár aligha úgy, miként Eco posztmodern regényében (A rózsa neve) elmeséli.

Itt most egyetlen arisztotelészi észrevételre utalnék, amely aktuális ma, mikor az eposz utóda, a részletező elbeszélésforma, a regény dominál. Arisztotelész ezt írja: „…ami megvan az eposzban, az megvan a tragédiában is, de ami ez utóbbiban van meg, az nincs meg mind az eposzban”. Tudniillik a katarzis – amelyre az igény világszerte újból növekszik – s egyben a sűrítés az, ami a tragédia arisztotelészi felsőbbségét jelenti. Hadd idézzem fel itt Németh László egyetlen (le nem írt) megjegyzését: „A regényírás akkora írói igénybevételt jelent, hogy életveszélyes munka, míg az elképzelt dráma párbeszédeit egyszerűen csak le kell írni.”

A tragédiaíráshoz tragikus életérzés kell. Hubay Miklós irodalmunk legműveltebb elméinek egyike, a kor minden ellentmondásának, sőt rettenetének tanújaként nem regényben s még csak nem is esszéiben (bár egyre többet publikál évtizedeken át felgyűlt jegyzeteiből), hanem mindig sűrített drámáiban, a tragédiákban mondja a magáét. Mondja, ha nem mindig kapja is meg a kellő figyelmet műveinek színpadra kerülése. De épp a mélyebb tartalom az, amely olvasmányként is lenyűgözi a „nézőt”. Mert a fogyatkozó magyar értelmiségi, ha ritkán is, de színházba még eljut, drámát azonban alig olvas. Hubay életműkiadásának folytatását is veszélyezteti az a már elhangzott „hivatali” vélemény, miszerint az illetékesek „visszhangtalan műveket nem támogatnak”. (Nem mintha mást igazán támogatnának.)

Hubay Miklós, a fiatal író emigrációból jött haza. Fiatal író – és már micsoda sikerrel a (közel)múltjában! Hősök nélkül című drámája, amellyel huszonhárom éves korában a Nemzeti színpadán tűnt föl, a színház legbátrabb antifasiszta kiállása volt – kell-e meghökkentőbb fellépés egy különben „kikezdhetetlen” származású, katolikus úrifiú számára? Azután svájci évek következtek, hazatérése után pedig – a mellőztetés. Holott azt hozta, amire éppen szükségünk volt: a polgári Európa (akkor frissnek ható) demokratizmusát és humánus szellemét. Tőle tanultuk meg Kafka és Sartre nevét, és beszámolt arról is, miként vitázott az utóbbival Genfben Lukács György… Sznobizmus azonban nem volt Hubayban. Nála lelkesebben az itthoni új értékeket sem fedezte fel, propagálta senki, s ugyanígy dicsérte a többi (még) föl nem fedezett, tán idősebb nagyot is: jó néhány fiatalt – köztük engem – elcipelt a Barcsay kiállítására, Bokros Birman műtermébe, harcolt Ferenczy Béniért, sőt, a csak kis népi szekta által becsült Gulyás Pálért vagy az épp feltűnt Nagy Lászlóért. Közben: Újhold-kör, főiskolai oktatás s egyre gyérülő publikációk. Még jó, hogy mint Nyugatról hazatért urbánus írót fel nem használták valami koncepciós pörben. (A népi demokráciák közül 1957-ig egyedül Magyarországon nem volt írópör.) A színpadnak legföljebb ha közelébe kerülhetett. Végül hosszú huzavona után a Munkácsi Bernát ihlette (s eredetileg regénynek szánt) Egy magyar nyárral érkezett be újra (1953). Azóta drámái sorra megjelennek, néha el is játsszák őket.

Könyvdrámák? – kérdezhetné, aki bennfentesnek véli magát. Hát persze, olvasmányként is helytállnak. Kiválóan. Rendezői ötletek (hogy önkényt ne mondjak) helyett segít az olvasói képzelet. Pedig szeretik a színészek, minél jobbak, annál inkább. Mert nemcsak remekül mondható-játszható szerepeket kapnak, hanem intellektuális készségüket is bizonyíthatják (bizonyíthatnák). És a megnyerő Hubayt szereti az írótársadalom, a művészvilág. Nem véletlenül lett az Írószövetség elnöke. Csakhogy e pozícióból még kevesebbet tehetett a színház (és saját művei) érdekében. Ez azzal összeférhetetlen volt.

Most mégis megjelent Hubay összegyűjtött drámáinak első három kötete, amely az életmű egészét önmagában is reprezentálja. Az Elektra Kiadóház által útjára indított Összegyűjtött drámák első kötetének címe (Kívül Magamon) Szabó Lőrincre utal, aki a Tücsökzenében felidézi, hogy miként került a fiatal költő „magánkívüli” állapotba Szophoklész Oidipuszának olvasása során.

A majd ötszáz oldalas kötet drámái mind ókori tárgyúak, bár nem mind tragédiák. Épp az első, a hatalmas Nero játszik tragikus elemei ellenére legalább annyira gyilkos, abszurd komédia, mint amennyire a császárnak áldozatul eső mellékszereplők tragédiája. Nero mellett két állandó szereplője van a drámasorozatnak: két cinikus bérgyilkos, Nero eszközei és alantas tükörképei. Mert Nero itt fölényes intellektussal él, sokszor anakronisztikus szellemességgel. Minden ötödik-tizedik sorban egy „geg”: meghökkentő ötlet.

Ez a Márkus László testére szabott drámasorozat siker volt, mégpedig – mondhatni – Európa-szerte, de a rengeteg ötlet s fordulat olvasva mutatja meg leginkább önmagát. Ugyanekkor ez a sűrítés remeke: Hubay nyolc, elvben külön is előadható s élvezhető egyfelvonásossal írja körül a zsarnokság témáját, ami 1960 körül nem volt kis dolog. Ha van Hubaynak legjobb műve, a gyűjteményes köteteknek ez az első darabja az, mellyel önmagában is kiérdemelte volna a Nobel-díjat, sokkal inkább, mint az 1997-ben díjazott olasz „drámaíró”, Dario Fo, aki alig több a mi Hofinknál… Pedig Hubayt is elsősorban Olaszországban méltányolják, inkább, mint itthon, ahol drámáit alig-alig mutatták be.

Az első kötetben a Nero játszik mellett csupa, a görög fénykort idéző mű van, mégpedig Szophoklésznak Kerényi Károly szellemében való „újraírásai”, köztük egy töredékben fennmaradt szatírjáték, aztán az oidipuszi szfinx zseniális „leleplezése”, meg több tragédia, így a sokak által feldolgozott Oresztész-téma újraköltése, ahol is az ifjúság anarchisztikus utópiáját kergető, túszejtő fiatalság hősi bukása tűnik fel (Túszszedők). Játszották Gyulán és Zalaegerszegen, de ezenkívül „a varjú sem károgott utána, bár napjainkban jönnek az új terrorhullámok, amelyeknek természetéről Euripidész lényegesen többet tud, mint sok korlátolt politikus”. Mert ez a dráma Euripidésznek kevéssé ismert késői műve nyomán íródott. De ha – mint a legtöbb Hubay-drámát – nem játsszák, legalább olvasni lehet, főként ha az olvasó (magában) megkeresi a minden drámában szerepet játszó s a szerző által gondosan előírt zenei aláfestést, hátteret, melyhez kongeniális zeneszerző (vagy válogató) kellene. A Hubay-mű zeneiségében is közelebb áll Arisztotelész Poétikájának előírásaihoz, ahol a dráma szükségszerű alkotórészeként szerepel a zene, inkább, mint azóta is bármely más esztétikában. Ez eddig csak egy Hubay-egyfelvonásosban valósult meg: a Petrovics Emil megzenésítette C’est la guerre-ben, bár ez (érthetetlen okból) nem szerepel az Összegyűjtött drámák tervében.

A második kötet címe megint csak átvétel: Kosztolányi Litániájának első sora, Az én koromban. Ennek megfelelőleg e kötetben a huszadik (sőt huszonegyedik) század válságának tanúvallomásai olvashatók, tulajdonképpen folytatva az első kötet Euripidész nyomán írt Túszszedőkjét. „Abszurd témák – hagyományos drámai formában.” Többnyire tragédiák, csakhogy „a szorongató jelenségek minél abszurdabbak, annál inkább öltöznek bohócruhába”. Vagyis mindegyre megjelenik a komikum is. Rögtön az első tragédia (Párkák) alcíme is abszurd: Isten füle mindent lát, mely latin-amerikai diktatúra környezetébe helyezi a lehallgatás és „kikészítés” politikai témáját, ám többről van szó: az ember (akár a lehallgató, akár áldozata) személyes drámájáról. Nem csoda, hogy máig is félnek bemutatni, ahogy már akkor derűsen mondta egy igazgató: „Vége! Áthallás van!” „Ez a darabom is elúszott a többi mellé a pesti színházi semmibe” – írja Hubay az utószóban.

A rokonszenves vallásos mellékszál legalább olyan fontos, mint a „lehallgatás” fővonala. Még az is lehet, hogy emiatt nem kellett Nyugaton sem. A korábban sztalinista Claude Roy dörgedelmesen utasította vissza. Pedig nem akárkik, többek között Illés Endre, Hubay legjobb művének tartották. Tán az is. Csak a nemrégiben írt (s a Kortárs által, mondhatni, hősiesen közzétett) Elnémulás múlja felül, amely újraolvasható a kötetben. E nemzeti tragédia abszurd jövőképének beteljesülése korántsem zárható ki. Persze színházainknak eszük ágában sincs bemutatni. Ami érthető, mint ahogy az is, hogy Romániában újraközölték… „Nekünk már nincs hazánk” – mondja a halál előtt álló hősnő.

A Sinkovits számára írt Te Imre, itt valami ketyeg nem kevésbé hátborzongató, mert a színházrobbantás réme és a komikum borotvaélén táncol. Rokon témájú A kalóz. Ezek Hubaynak a tragédia örök vonásaira fogékony, naprakész érdeklődését mutatják. Azt, amit a Harmodios… és meg kell dögleni címet viselő túszejtési tragikomédia, mely – akárcsak a Te Imre… – komikus elemekkel mélyíti el a tragédiát. Harmodios egy klasszikus őrző-védő véreb, melynek a főhős, az elrabolt, majd kiszabadult milliomoscsemete is áldozatául esik. Itt bizonyos párhuzam van Déry Félfülűjével, de semmiféle (kölcsön)hatásról nincs szó. A darabot a tévé mutatta be – rosszul; inkább ne tette volna.

A Zsenik iskolája: „Mintha a drámaíró – tehetetlensége és megalázottsága éveiben – önmaga karikatúráját igyekezett volna adni.” Olvasva kissé nehézkes: egyetlen óriási monológ, de aki látta (jómagam egyszer a Kossuth klubban), igazolhatja, hogy le tudja kötni a néző-hallgató figyelmét. De akinek íródott (ez is Sinkovits volt) sose játszhatta el. Bezzeg játszották Lengyelországban, Itáliában, Avignonban.

A bál után Madách eszkimószínének továbbírása. A „bízva bízzál” zárás helyett itt azzal a felismeréssel zárul a mű, hogy: a svábbogaraknak van jövőjük.

A harmadik kötet címe Ady-idézet: Gím a fekete csalitban. No de miféle gím ez? Az előző sor magyarázza: „Bennünk egy szép ország rejtőzik.” Szóval itt a rejtőző Magyarországról van-lesz szó. Rögtön a kötet elején az első s máig legjobb hazai „musical”, melynek Hubay írta szövegkönyvéhez kapcsolódott Vas István megannyi versszövege és Ránki György „népszerű”, de nem népies és nem is dzsesszes zenéje (Egy szerelem három éjszakája). A főhős Radnóti, aki nem tudott – nem is akart? – elrejtőzni. És ott a háttérben az 1943-as doni katasztrófa, de az itthoni úri világ is, amelynek csodálatos megszemélyesítője volt Sennyei Vera – a bemutatót azóta sem tudtuk elfeledni. Mert azt legalább bemutatták, és sokszor játszották, nota bene a többi Hubay-darabtól eltérően itthon (és az „itthonhoz” értendő Erdély, illetve Hubay szülővárosa, Várad is). Nem játszották viszont a musicalhez kapcsolódó drámatöredéket, „lyrical comedyt”, amely Vas István első feleségéről, Nagy Etel táncművészről szól, aki oly fiatalon halt meg agytumor következtében.

A második (a töredékkel már harmadik) dráma (Késdobálók) válási történet, s bár Hubay kihagyta az egyik kulcsmotívumot (hogy a boldogtalan házaspár gyereke ’56-ban harcolt s esett el), mégis évekig betiltották, pedig kommunista színházi emberek (Major, Szendrő) harcoltak érte. Az 1957-ben írt dráma csak hét év után (Rómát követőleg) került színre – Szegeden. Ha egyszer még előveszik, helyre kell állítani az eredeti szöveget. Bár így is van – máig érvényes – „áthallás”: „Nézd meg, mennyi öreg politikus van, meg hadvezér. Százévesek! A szerelmes bakák, azok igen, azok meghalnak.” Ámbár az élen most fiatal politikusok vannak, mégis: „A rafinált gyűlölködők sohase halnak meg.” A darabban nem politikai gyűlölködésről van szó, hanem egy házaspár „Hassliebéjéről”. „Mert minél inkább küld, annál inkább szeret, tehát én maradok.” Ami az írót inspirálta, a tapasztalat: „Mintha a létezés nyomorúságát föl lehetne érni ésszel.” Vagyis a huszadik századi válságtudat. A darabban megszólaló magnószöveg is erről tanúskodik, akárcsak Beckettnél a Krapp’s Last Tape (Utolsó tekercs).

A Tüzet viszek öngyilkossági dráma: ha egy „öngyilkosságnak a nyomon követését a dráma logikájával lehetne” végigvinni. De nemcsak a világviszonylatban is kirívó magyar öngyilkossági rátáról van szó, nem is csak a színészek öngyilkosságáról (Soós Imre, Latinovits), hanem – épp az előbbi kapcsán – a népi mozgalom által mintegy kikényszerítetten kiemelt, első nemzedékből való tehetségek szükségszerű ellehetetlenüléséről. „A paraszt még a bolondokházában is paraszt. És akkor én hogy jövök hozzá, hogy Baudelaire-t szavaljak.” „Nekünk azt ígérték, hogy a nép uralkodni fog a művészetben… És most tessék megnézni! Kik lesznek öngyilkosok?” Tehát a népi–urbánus problematika fájdalmas ábrázolása a Tüzet viszek: az első nemzedékbeli népi értelmiségnek a felkarolás, a kedvezés mellett is megélt rettentő megpróbáltatását és szerelem, sőt orvostudomány által sem megszüntethető idegi felmorzsolódását írja le – túl minden népi romantikán, akárcsak annak idején Németh László tette a Sznobok és parasztok című cikkében. Itt azonban nem elmélkedés van, hanem mélyen járó személyes tragikum. Hiszen tragikus a párválasztás – megint csak itt-ott a komédia határára csúszó – drámája.

És közben micsoda ötletek, micsoda háttér, statisztéria: mentők, tűzoltók; utóbbiakat a hős előbb hívja ki, mint ahogy felgyújtaná a lakást, magát és szerelmét – aki nem némán viseli el a halált, hanem sikoltva kimondja: „Nagyon fáj” – akárcsak Thomas Mann megégetett indiai hősnője az Elcserélt fejekben: „a tűz, ha még nem halott az ember, borzasztóan fáj”. Ez a Mann-, Déry-, Kerényi-, César Franck- vagy akár Szophoklész-, Euripidész-párhuzam mit sem vesz el Hubay eredetiségéből, inkább a kultúra egész mivoltának jele.

A Római karnevál utal ugyan Berlioz nyitányára, csakhogy az a Hubay-drámával ellentétben csupa derű: a végtelenül önhitt Celliniről szóló operához készült. Itt azonban csonkák-bénák középkori római versenyére utal – el nem játszott dráma hőseinek utolsó nekirugaszkodásáról. Pártos Géza készült egy ilyen álbemutatóra a Madáchban – ez a drámának Hubay által átvett ötlete, aki a hősnő személyét a méltatlanul mellőzött Lánczy Margitról mintázta. Ezt szintén szívesebben játszották Olasz- és Franciaországban, mint itthon. Itt is többről van szó, mint a színészsorsról: „A hierarchiának az alapja a hierarchia. Ezért a hierarchiát nem szabad megbolygatni.” Vagy: „A hit tartóssága eleve úgy van méretezve, hogy ifjan haljunk meg érte.” „Hogy egy csoda csodálatos, az csak természetes.” „Tanuljunk meg újra beszélni.” Ezek persze hosszú monológok közötti csattanók.

Nemcsak erre, hanem minden Hubay-műre jellemző a groteszk elem s az igazi játékosság (a dráma írója s eljátszója mindig homo ludens), de mindig felülkerekedik a tragikum, mely mellett ott a mégoly hiábavaló (?) remény is. Hubaynál sosincs a posztmodernekre oly jellemző, végletes erkölcsi relativizmus, ő nem fél „metafizikus” lenni, mondhatni, „konzervatívan etikus”.

Mindehhez páratlan képi fantázia, dermesztő dialógus-dialektika, sors- és gondolati leltár! De a leírt (előírt) látvány nem döntő, mint ahogy önmagában a cselekvés sem; a döntő a pszichológia – ellentétekben (szó szerinti ellentmondásokban), ez az, ami a játékban előrevisz. Mindenütt robbanó dialógusok, alliterációk, szójátékok, bájos anakronizmusok, pl. nem röstelli Alkibiadész szájába adni a Szabolcska Mihálytól származó játékos mondókát: „Az oroszlán is csak macska, csak egy kicsit nagyobbacska.”

A textusok új meg új dialektikája, szikrázó szellemessége az, amiért a színészek szerették és szeretnék mondani Hubay szövegeit, tán még inkább, mint Németh magasztosan nehézkes, mélyen járó drámai beszédét. Hubay drámái is mindig kelet-közép-európai jellegűek, mert ez a táj éppoly periférikus, mint a hajdani görögség volt: magasrendű periféria, szemben a tömeges barbársággal. Hát még ha mindezt játszanák is! No majd a következő nemzedékek. Ha a lehallgató diktatúrák rémuralma, túszejtés, robbantások világában egyáltalán lesz még színpad. (Elektra Kiadóház, 2004; 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben