×

A homlok játékai; Hát így

kisnovellák

Győri László

2006 // 03
A homlok játékai

Egy reggel arra ébredt, hogy szemölcs ült ki a homlokára. Ahogy lezuhanyozott, ahogy letörülközött, ahogy a tükör elé állt, ahogy fésülködni kezdett, a bal oldalon egy kis rügyet talált; végigvitte rajta az ujját, ide-oda hajladozott, aztán újra visszaugrott, mint ami éppen most bújt ki a fából. Hát már ez is? Nem elég, hogy tíz kilóval nehezebb, s bizonyos nadrágokat levet magáról a dereka, hiába húzza be végletekig a hasát, nem és nem, egyre több hasznavehetetlen pantalló csüng a szekrényben, egyelőre csüngeti őket, hátha még javul a helyzet, és újfent használatba jutnak; a töltött káposzta is úgy jó, ha újabb meg újabb rotyogtatással minél többször visszatérnek rá, a nadrággal is megeshet, hogy újabb meg újabb elővétellel egyszer csak jobban állnak rajta, mint bármikor, egyelőre azonban hidegen függenek a csíptetőkön, s hiába igyekszik magára melegíteni őket, nem és nem, egyre kevesebb a remény, nosztalgia pora ül az élekre, a hajtókákra, hasztalanul sóvárognak az elérhetetlen fölvétel, a tovatűnt fölhúzás iránt. Megnőtt a hasa, mint azé az ismerőséé, aki amint kénytelen-kelletlen abbahagyta a dohányzást, egyszer csak jól kidülledő inggel jelent meg előtte, és meg kell mondanunk, ezt az átalakulást kárörvendőn és ugyanakkor jólesőn nézegette, hála istennek ő még változatlanul, egyenletesen a régi, a hasa inkább horpad, mint dagad, és íme, amikor ő is letette a cigarettát, jó esztendő múlva a hasán vette észre, mit tesz, ha valaki nem gyújt rá újra meg újra; a nikotin kikopik belőle, helyét az étvágy foglalja el alattomosan, és olyan következményekkel jár, hogy röviden csak azt lehet rá mondani: ajjaj! A sok evés nemcsak a derekat öregbíti, még a mellen is ostoba változás következik be, az is elhájasodik az általános elzsírosodás közepette, szinte egy-egy kis emlővé dudorodnak a férfi szégyenére: brr! Mi ez a képtelen nőiesedés? Az öregember elöregasszonyosodik? Szégyen, de még mekkora, mint akit leforráztak, szégyen ősz fejére, hogy nem szakad be alatta a föld! Nagyobb gyalázat, mint az, hogy a hason pihék terülnek szét, elszőrösödik, egyre nagyobb vetés veszi birtokába a testét.

És vajon mi következhet még? Mi? Ez a szemölcs a homlokon. A keze folyton odatéved, hajlítgatja, pöndörgeti. Ha nem is látja, érzi, ott van, megtöri a homlok felületét, s bizonyára mindenkinek szemet szúr majd, a téveteg, elsikló tekintet is megakad rajta, bármennyire szerény húsdarab.

Sóhajtott, megfésülködött, s fölemelt homlokkal ment ki a felesége elé. – Főztél kávét? – kérdezte Zsuzsa. – Jaj, elfelejtettem; amióta nem iszom, tudod, hogy szólnod kell; máskor figyelmeztess, főzök. Még van annyi idő, hogy föltegyem? Hány óra? – Elmúlt nyolc, hagyd, mennünk kell.

Beszálltak az autóba, ő hátra a hatalmas aktatáska miatt, úgy könnyebb kiugorni a sarkon, kibújik az autóból, Zsuzsa már indulhat is tovább. Minek ez a hatalmas bödön, nincs benne, csak a személyije, a pénztárcája, a szemüvege, meg egy könyv, mégis olyan súlyos, körömszakasztó, a fél válla lelóg tőle, de nem attól nyomatékos, ami benne van – képtelen egy dió, nehezebb a héja, mint a bele. Az intézetben egész nap semmit sem vettek rajta észre, még a titkárnő sem, a szobatársa sem, pedig az is nő, a többiek belehajolnak a munkájukba, egész nap verik a számítógépet, tárgyalnak, nyomtatnak, másolnak, céduláznak, s szállingóznak ki szótlanul, mogorván, mosolytalanul. Tőlük nem várhatja, hogy foglalkozzanak vele, ő sem foglalkozik velük, ők sem foglalkoznak vele, a szemölcsöt senki sem látja sem aznap, sem egész héten, sem egész hónapon át, illetve dehogynem, egyszer-egyszer ugyanis dolga van velük, szót váltanak, s beszélgetés közben egymásra tekintenek, nézik egymás szemét, és eközben a homlok is belekerül a tekintetbe. A szemölcs nem különösebben tolakodó látvány, ámde azért észrevehető, észre is veszik, csakhogy magánügy, nem tartozik bele a munkába, ennélfogva nem kerül szóba, észreveszik, de nem észrevételezik, férfiak, akik sem a külsővel, sem a belsővel nem törődnek, átlépnek rajtuk, még a sajátjukat sem ápolják kellőképpen, akárhány példa van rá.

Hogy otthon miként került napfényre, arra nehéz válaszolnunk. Talán már nem bírta tovább a lehetetlen jövevényt, álmatlan éjszakákon a homlokához kellett vinnie a kezét, igen, kellett, nem akarta, nem kívánta, a keze mégis ott járt. Pöndörgette, ki szerette volna tépni gyökerestül, tövére nyomta a körmét, akár a kés élét, nyomta, nyomta, amíg csak fájni nem kezdett, s azt remélte, hogy ettől majd nem kap vért (persze ha van benne vér), nem kap nyirkot (ha van benne nyirok), elhal a szubsztanciája, elfeketül, elhervad, elszárad, pörkké válik, elmállik, lehull. Átkozott kullancsa azonban reggel is a homlokán üldögélt, újra jól teleszívta magát életerővel, nem hízott ugyan, viszont – sajnos – nem is lett ösztövérebb, abból a se nem sovány, se nem terebélyes fajtából való volt, amely hosszú éveken át olyan, mint a Samu nadrágja, legalábbis úgy tetszett, ilyen lesz, konokul belekapaszkodik, belegyökerezik, igen, az életbe karmol, s nem engedi el soha többé a homlokát, remélhetőleg nem sokasodik ugyan, hiszen már hónapok óta egy és oszthatatlan, de nem is húzódik vissza, a lét peremén, a látóhatár szélén lebeg, se le nem megy, se föl nem kel, örök szürkület, örök félhajnal van körülötte, nem tud megszűnni, de kibontakozni sem. Ezt a makacs állandóságot már nem lehetett eltitkolni, nem volt semmi remény, hogy úgy elillanjon, amilyen hirtelen, váratlan érkezett. Hogy enyhüljön a súlyosan rátelepedő gond, végül meg kellett osztania a feleségével. A fiával is megoszthatta volna, hiszen a fia olyan természet, hogy egy nap többet foglalkozik a testével, a dezodorral, a fogkefével, a fogkrémmel, a csuklópánttal, a pólóval, mint ő eddig egész életében, a szemölcsre tehát minden bizonnyal szánt volna egy-két mondatot, azt mondta volna neki rögtön: – Eredj el a sebészetre! Mutasd meg orvosnak! Felelőtlen vagy! Teljesen felelőtlen, már réges-régen el kellett volna orvoshoz menned! – Nem volt hozzá kedve, hogy a fia felülkerekedjen rajta, igaza van, már az elején el kellett volna mennie a rendelőbe, tehát nem osztotta meg vele a terhét. Illetve igen, a következőképpen: – Fiam, nincs abból a kenőcsből, amit a kezedre írt az orvos, amikor tele volt szemölccsel? – Mind elkentem. Miért? – Semmi, semmi. – Végül a feleségének szólt: – Látod ezt a szemölcsöt? Nem akar elmúlni. – Mutasd, te szerencsétlen! Itt vagy még mindig?! – Tudod – mondta neki –, amikor kiskamasz voltam, a kezemet szemölcsök lepték el, Attila, úgy látszik, tőlem örökölte, nem akart elmúlni, orvoshoz persze nem vittek el, nyilván a pénz miatt, azzal vigasztaltak, azzal hessegették el, majd elmegy, ahogyan érkezett. Pisiljek rá, kenjem be rézgáliccal, kössem el lószőrrel. El is kötöttem őket, szépen leszáradtak. Azt csinálom ezzel is: elkötöm cérnával. Vagy levágom! – Megőrültél?! Levágod?! Majd vérmérgezést kapsz, meg ne próbáld! – Sebbenzinnel… – Meg ne próbáld! Még a héten elmész a sebészetre!

A szemölcs tehát napvilágra jutott, ismerte az egész család, sőt lassan-lassan az egész környék. A tornácon ültek estefelé, vele szemben Duhonyi Béla, aki mindig hallgat szőke kis bajusza alatt. Hallgatott, nézte, és hirtelen megszólalt:
– Egy szúnyog van a homlokodon. – Háhá, nem szúnyog az – nevetett egyet –, hanem szemölcs. – Szemölcs? Szúnyognak néztem – hadarta Béla. – Tisztára szúnyog. – Háhá, idenézz – mondta Duhonyinak, és rácsapott a homlokára. – Ezt ugyan nem tudom agyoncsapni. – Duhonyi röstelkedett, de ő nem oldotta föl, minek annyit vacakolni egy tisztátalan kis állattal. A felesége viszont belekapaszkodott: – Második kamaszkorát éli. Megint gyerek vagy, papa, újra kiserkennek rajtad a szemölcsök. Egyszer a kezeden, egyszer a homlokodon. Aki bölcsebb, annak a homlokán. Ideje hozzád illőt keresni, egy pattanásos kis csajt.

Délután, a forró falunapon ugyanis egy pattanásos, bandzsa kislány a rét végében egész délután egy fiúval ragadt össze, egy nagy nyárfa alatt csókolóztak, mindenki őket bámulta, ahogy a kislány a fiú nyakába kapaszkodik, húzódzkodik lankadatlanul, fáradhatatlanul fölfelé, hogy elérje a száját, s mindenki azt kérdezte a másiktól: kik ezek, de a sátoralja csak vonogatta rá a vállát. – Hát az Ilike! – mondta aztán a tornácon Elza, Béla felesége, a harmincéves, egy szépen kivágott szabású pólóban, amelyből kinéztek középen a mellei. Szerényen ugyan, de ki. – Hát az Ilike csókolózott a kőműves Józsi fiával. – Te jóisten, az a kis kancsal? – Na tessék – mondta Béla –, miből lesz a csalamádé! – Megműtötték a szemét, már nem lesz kancsal az Ilike – mondta Elza. – Csak én leszek kancsal a homlokommal – dörmögte a férfi, a papa. – Téged már nem érdemes megműteni – vágott rá a felesége.

Az úgynevezett papa másnap rekkenő forróságban, a legbőségesebb verőfényben füvet nyírt, csak úgy folyt rá a zsíros napsugár. Ha behúzott egy drótkart, elkezdett forogni a hátsó kerék, s vitte előre a gépet, rossz térdével urasan ballagott utána. Laza lélekkel, jókedvvel tarolta a kertet. Már majdnem a kerítéshez ért, amikor egy kis nő ment el az úton: a sövény mögül bukkant elő, s büszkén, csattanós léptekkel haladt. Farmerszoknya volt rajta, rojtozott szélű, fölkapott, az egyik felén le volt szabva, a másik felén, vékonyka combján pedig fölfelé húzódott a vonal. A műtét miatt napszemüveget viselt, így aztán nem látszott, egyenesbe álltak-e össze a szemei. Nem nézett be a kertbe, nem köszönt, ahogy régen, még ahogy tavasszal is, riadt, halvány csókolommal, oda se fordult, csak haladt előre, mint aki már nagy titkokat ismer, már a titkok fölé serdült, már le is nézi őket, mert még nagyobb titkokban jár, és úgy érzi, fölér az egész világgal. Még rajta a napszemüveg, szürke a napfény, de a jövő héten már egyenesen a tükörbe bújik. Elmosolyodott, hogy neki is fölfelé hajlik a világ: reggelre elillant a homlokáról a szemölcs.

Hát így

A következő történetet mesélte valaki.

– Nevelőtanár voltam egy szakmunkástanuló-intézet kollégiumában a hatvanas évek végén a Dunántúlon. Megérkeztek az elsősök, én osztottam be őket, ki melyik hálóterembe kerül, a hálóteremben melyik ágy lesz az övé. A gyerekek rögtön indultak is elfoglalni a helyüket. Az egyik gyerek azonban odaragadt elém, kopott bőröndjét a földön hagyta, s értetlenül nézett a szemembe. Mi baj? – kérdeztem tőle. Elismételtem neki a szobaszámot, szájába rágtam, hogy melyik lesz az ágya, erre se mozdult. Nem tudtam mire vélni a dolgot, zavarba estem, ilyen buta gyerekkel még életemben nem találkoztam, úristen, vele meg a többi tökfejjel kell hát majd három éven át vesződnöm. – Na, mi lesz már, nem érted? – szóltam rá türelmetlenül. – És kivel alszom? – kérdezte. – Hogyhogy kivel? – csodálkoztam el. – Kivel fogok aludni az ágyban? – Kivel? Senkivel! Az ágyban egyes-egyedül te leszel, a te helyed a tiéd, senki másé. Hogy jut eszedbe akkora badarság, hogy egy paplan alá dugok két gyereket?! – A fiú elvörösödött: – Én még sohasem aludtam egyedül. – Ennek a válasznak a hallatán viszont énrajtam volt a sor, el is pirultam a Dunántúl nevében. Ezt a tiszántúli, tanyasi nyomort én, a nyugati, még hírből sem hallottam; élek a hatvanas évek végén, és eddig egy köröm képzetem sem volt, hogy így élnek emberek az ország másik felében. Betöltötte a tizennégyet, és még sohasem volt saját fekhelye! Mije volt akkor, ha még ágya sem volt? Van inge, gatyája, zoknija, cipője egyáltalán, tolla, hogy megírja a leckét? A fiú a legjobb tanítványom lett, hálás mindenért, kőművesnek tanult, és visszament az Alföldre. Ma nekem szinte egy szoba is kevés, az egyikben csak dolgozni szeretnék, az lenne a könyvtárszobám egy hatalmas íróasztallal az ablak előtt, a másik pedig a hálószobám lenne egyes-egyedül, kizárólag saját használatra, ahová más még a lábát sem tehetné be. Csak járkálnék ki-be, export-import, független birodalom, szabad vámterület. Hát így.

– Hát így – tűnődtem el a történeten. – Én is onnan jöttem, ismerem azt a nyomort. Alkalmilag, ha kimentem a tanyára nagynénémékhez, én is másodmagammal szorongtam egy díványon. Fejtől-lábtól. Természetes volt, úgy volt természetes, hogy ha nincs elég ágy, az meg sosem volt elég, ketten osztoztak meg egyen, szokás szerint ugyanúgy mindig: fejtől-lábtól. Az esetlegesen fölfakadó nemiséget akarták ezzel kikerülni? Nem tudom. Inkább egy büdös lábfej, mint két fő egy párnán. Ez a nagynéni-tanyájabeli páros alvás azonban ideiglenes ínség volt, igazibbat is láttam, igazit, valódit, s nem is tanyán, odabent a városban, a belsejében, a tanácsházától, a Vöröskereszttől alig ötszáz méterre, a pártról nem is szólva, mert az ötvenre volt tőle, mitőlünk meg két házzal odébb.

– Petresék egy rakás gyereket löktek a világra, hatot, öt fiút meg egy lányt. Az egyetlen szobában, ami nem szoba volt, hanem szoba, konyha, kamra, fürdőszoba lavórral, nappali, három ággyal, egyben a szülők, a részeges apa a feleségével, hogy újabb meg újabb gyerekek jöjjenek létre, a másik kettőben elosztva fejtől-lábtól, keresztben, összevissza, a kölykeik, a nevüket még most is el tudnám ugyan, de nem sorolom el, úgyse mond az idegennek semmit a Pista, Jóska, Etelka, Miska, érdektelen. Fejtől-lábtól, jó, de úristen, micsoda rongyokon! Szakadt, szőrehullott suba, nagy meztelen foltokkal, ahol csak az irha fehérlik varasan, télikabát, lópokróc, tarka, ócska kelmék, fél berlinerkendő. Én ültem ezeken az ágyakon! Elképzeltem, hogy én vagyok a hetedik gyerek, és fáztam, és odabújtam melléjük, hogy melengessenek. Még ha csak a takarók lettek volna csupa rongyok, a ruhájuk is foszladozott, foltos, kiszakadt, elrepedt nadrágot, lyukas kabátot húztak össze magukon télen is, mezítláb tapostak a hóba, kifutottak a kapun, nevetve körbeszaladtak a ház előtt, aztán uzsgyi, vissza. Az iskolába is toprongyosan jártak, egy-egy hónapot ha szakadás nélkül, egyfolytában: egyetlenegy járta ki a nyolc osztályt, a többi mind megrekedt az ötödiknél-hatodiknál, bár igaz, ami igaz, annak az egynek a kivételével nem sok ésszel áldotta meg őket a teremtő.

– Egy ilyen családból való fiú keveredhetett oda tihozzátok a Dunántúlra. Az egyik Petres gyerek, az, aki elvégezte a nyolcadikat, úgy is tett, elment vájártanulónak Oroszlányba, képzelheted azt a nevelőtanárt, akinek a keze alá került, ha ugyan az ötvenes évek közepén a vájártanulók szállásán tartottak egyáltalán valami pedagógusfélét. Pedig, látod, a Petres még csak nem is tanyán lakott. A szegénység az Alföld, ez az Alföld kényszerített egy ágyba testvéreket. Vajon ő megkérdezte-e, mint a te kis kőművesed, hogy kivel fog aludni. Vajon egy dunántúli cseléd gyerekének, mondjuk egy hajdani uradalomból, természetes volt-e a külön fekvőhely, legalább egy saját dikó? Nem vagyok benne biztos, ne fogd az Alföldre a szegénységet, nem az Alföld az, ahol egy ágyban alszanak, a nyomor húz be a rongyai alá kettőt, vagy hármat is, amennyi odafér. Nem a büszkeség, a kicsi hazafiság hárítja el bennem az Alföldre fogott, a rásütött bélyeget, a tárgyilagosság, emlékezz Illyésre, a Puszták népére, ő legalább megírta azt a mélyen sötét XX. századi feudális világot, amelynek hiányzik a tiszántúli párja. Petresék a tiszántúli karéj alól bújtak ki elém, talán lumpenproletárok, nem cselédek már, s talán nem is cselédeskedtek soha; részeges apa szerencsétlen fiai, de nem sok hiányzott, hogy körülöttük bárki ugyanúgy rongyok alatt, lágerfigurában háljon: lapjával, amennyi csak elfér. Szörnyűséget mondok? Hogy hasonlíthatom össze a békés árpaszalma derékaljat, bár suba feltéttel, Birkenauval? Isten őrizz, dehogy teszem, gyönge vagyok én ahhoz, hogy ekkora terhet megemeljek, a kép, tudod, a kép, egyedül a kép emlékeztet Petresék éjszakai marokkójára, ahogy a pálcikák összevissza, egymásra szórva alszanak.

– Ötvenegyben vagy ötvenkettőben a város határában nagy hadgyakorlatot tartottak, a lakosság ostromgyűrűbe szorult, se be, se ki, a földeken meg valószínűleg csatárláncokat láthatott volna vonulni az ember, a katonák teknőket ástak a répaföldbe, a lucernásba, onnan lőtték a kékek a pirosakat, a honvédők az agresszorokat, s amikor véget ért a háború, az egész határ eldurrogtatott vaktöltényekkel volt tele, a végük úgy nyílt ki, mint a tulipán, a gyerekek kosárszámra gyűjtötték őket össze, csörögtek a gyerekkarokon a garabolyok, én azonban már későn kaptam észbe, alig tudtam összecsipegetni párat. Bezzeg Petres Gabi! Mind a két zsebe tele volt velük, közéjük markolt, s csörgette őket. Anyám akkor húzta ki a tepsit, én a pogácsába markoltam, s az árokparton tömtem a fejem. Gabi belemarkolt a vaktölténybe, egyik kezéből a másikba csurgatta őket. – Adok, ha te is adsz – mondta. – Még? – Még! – Az összes pogácsát vaktöltényre cseréltem el, hideg és üres vaktöltényre, és amikor már az összes az én birtokomba jutott, Gabira néztem, ahogy az utolsó pogácsát nyeli le. Összedörzsölte a tenyerét, leütögette róla a morzsát, és rántott egyet a vállán, ami valószínűleg a nyitott fejű rézhüvelyeknek szólt.

– Ha egyszer jóllakott, mit számított neki, hanyadmagával alszik a szalmazsákon.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben