×

Tőzsér Árpád: Tanulmányok költőportrékhoz; Faustus Prágában

Kemsei István

2006 // 02
„Úgy döntöttem, nem döntök: maradok / természetemben, amelyben születtem, / melyben alkatom szellem, öntudat lett, / s magam egyén, a mindenkori két / út között a lehető harmadik” – mondja a szótáríró, tudós Szenczi Molnár Albert barátjának, Keplernek a Faustus Prágában című drámai költeményben. A bölcsesség állapotában vagyunk, a nem-döntés titokzatos, lebegő tartományában. Egy olyan történelmi szituációban, amikor bármely döntés a pusztulással lehet egyenértékű. Szenczi Molnár Albert – vagy Tőzsér költő – úgy dönt, hogy nem választ a kínálkozó lehetőségek között, mert bármiképpen döntene: megbánná (Kierkegaard). Adott számára egy világ, amelybe sorsa hívta, s amelyben le kell élnie életét, tehát soha nem teheti fel azt a kérdést, hogy miért nem halt meg kisgyerek korában (megint csak Kierkegaard), hogy ne kelljen elszenvednie a reá várókat. A bármilyen világba beleszületett embernek azonban – ha már úgy hozta sorsa – kutya kötelessége végigélnie az időt, amelybe érkezett, ám döntenie egyáltalán nem szükséges, sem a koráról, sem környezetéről, sem önmagáról. Dönteni csak a külvilágban, a külvilág által kívülről meghajszolt ember kényszerül – s hogy továbbvigyük a kierkegaard-i gondolatot: mint ahogyan a döntéseinek megbánásáról az újabb megbánásokig vonszolódás is a korkövetelményeket korlátlanul elfogadó ember kizárólagos privilégiuma.

A bölcsességet nagyon nehéz definiálni. A nem-döntés tettének (már ha ezt tettnek lehet nevezni) kinyilvánításához ugyanis számtalan lehetőség áll rendelkezésére. Viszonyulása lehet például derűs, lehet elkomorult. Tárgyilagos, ironikus vagy szarkasztikus. Szelíd. Vaskos. Ám a nem-döntés éppen bölcsességbéli mivoltánál fogva nem lehet sem harmonikus, sem diszharmonikus. Már csak azért sem, mert mindkét meghatározás az egzisztencia, az intellektus belsőként is definiálható tartományának része. A bölcs pedig – éppen bölcs mivoltánál fogva – bölccsé válásának pillanatában kívül került az esendő, külvilágnak kitett szubjektumon, a világában vergődő személyiségen. Többé nem önmagáé és nem másé: a lehető harmadik, aki kívül áll. Legelsősorban: önmagán, világról alkotott véleményén.

Szenczi Molnár úgy vendégeskedik Rudolf borzalmas Prágájában, hogy mindvégig kívül tartózkodik. Érintőlegesen éppen olyan sérthetetlen látogató, az eseményekbe csak véletlenül bepillantó, mint a Tragédia Ádámja, ám Ádámnál mégis annyival szabadabb, hogy neki nem feladata, hogy személyesen átélje Kepler dilemmáját. A kényszerűen folyton más alakba költöző Ádámhoz képest egyedül ő az, aki a rátörni, őt bekebelezni akaró világgal szemben kizárólag önmagát képviseli. Ezért van az, hogy amikor elutazik Prágából, nem kell egy újabb kudarcot választania. Nem a választás szükségszerűsége hagyatja el vele Rudolf udvarát. Kiútja is, mentsége is van: az eskóros álom láttatja vele a szörnyűségeket, amelyekben majd nem kíván részt venni. Elmegy, mielőtt doktor Faustusszá vagy akár megalkuvásra kényszerülő Keplerré kellene válnia. Elmegy, mert kényes a szabadságára. Elmegy, mert annyira szabad, hogy haza sem mehet a háború dúlta Magyarországra. Valahová azonban igen: idegenből idegenbe. Sehonnan sehová.

Szenczi Molnár, a bölcs – vagy Tőzsér költő – otthagyja Prágát, hogy ne kelljen döntenie: „Holnap Altdorf vár rám, visszamegyek, / mint az inga, amely mást nem tehet” – s távozását meg is indokolja: „én lelkem szigetére vonulok, / hol az égből maradt még tán darab. – / Bomolj, világ! – S fald fel önmagadat!”

Ez az a hely, ahonnan el lehet kezdeni élvezni a világot. Ez a mindenről való lemondás a szabadság pillanata. A költészet végtelen szabadságáé. Tőzsér költő – vagy Szenczi Molnár – tekintete végigpásztáz az általa szemrevételezett magyar költészeten, a sajáttá tett tartományon. Kortársakon, elődökön, tetszés szerint. Eszméken és gondolatokon. Teszi ezt a műfajválasztás végtelen szabadságával, hiszen – elég koros lévén – rálátása van. Ennek a szemléletnek eredménye, hogy a Tanulmányok költőportrékhoz című verskötet egyszerre paródia, mint az Uzsonnatáskámon veréb ugrált („A mi ovinkban mindenki kiscsoportos volt, / az utcánkban nem született nagycsoportos”) és a Lábjegyzet az Anyeginhez („hol vagyok én ha te nem vagy édes / pisinyom hóban az ilyen árva”) esetében; parafrázis, mint a Születésnap és variációk („Ma szép tőzsde van csupa születésnap és lantfarkú madár variálódnak a fiatal filmes írónők a struktúrákban Weöres Sándor kedvenc festékeivel lobogtat mindenkit még a rejtelmes huzagolású röppályákból is kék Favoritok remekelnek”) soraiban; filozófia, mint az Ezredvégi sorok a könyvről („Mit az Isten vérvörös lánggal írt / fehér tűzre évezredeken át, / kihuny. Mintha világfa pirosát / oltaná le kozmikus fagyhalál!”) vörösmartys dübörgésében; és elelmélkedés, mint a Iuvenalis („Bezzeg más a világ ma, bármit / írhat a költő [s ír is!], rá se fütyülnek”) kesergésében. Kópésan kacsintó kísérlet az egyetemes költői tartalmak feltárására (Dante tizedik körében), és nyelvében bravúrosan komoly csillogás (Vértelen áldozat). Érzelmi kívüllét a szemlélet szabadságának megőrzése végett (Kettős ballada T. Á. nyakkendőjéről, a 67-es kórteremről és a posztmodern versről), és a sajáttá tett világban való bennélés a megfogalmazott világképek hitelességéhez (Utószó Mittel úr pokoljárásához). Hol stílusbukfenc, hol pedig alkotáslélektani búvárlás. S nem kevésbé fontosan: versben írt kistanulmányok sora olyan költőkről, művekről, amelyek Tőzsér Árpádra a legközvetlenebbül hatottak, többek között Weöres Sándorról, Szép Ernőről, Szabó Lőrincről, Adyról, Babitsról, Kosztolányiról, Petőfiről, Vörösmartyról, Madáchról és a fiatalabb nemzedék tagjairól, például Kemény Istvánról vagy Tóth Krisztináról. Persze a portrék tárgyának alapos ismeretéről, az irántuk kinyilvánított szeretetről se feledkezzünk el.

Leginkább azonban olyan játék, amilyent nagy, érett gyerekek kifejezett gyönyörűségből űznek. Benne van a szépség és a fájdalom. A mesterségnek és a formai virtuozitás képességének élvezete; és ugyanakkor jelentéstartományaiban többrétegű, mint minden, ami igazán vérre megy. Az egyes rétegek legmélyén pedig ott van – igaz, hogy leginkább anekdotába és öniróniába csomagolva – a költészet mindmáig legtitokzatosabb és legféltettebb bugyra, a „ki vagyok én?”, „miért vagyok a világon?” nagy kérdése: a költői szerepé, az elfoglalt helyé a világban. Tőzsér drámai hőse, a sajátosan magyar értelmiségi sorssal megátkozott Ádám-alteregó Szenczi Molnár Albert is ugyanezzel a problémával küszködik. Olyan dologba vágott, olyan feladatot teljesített, amelyre senki sem kérte fel. Amire éppen úgy nem volt megbízása, mint a költőnek a versre. Miért cselekszik mindezek ellenére az ember? Erre keresi a választ. S nem véletlenül járja körbe a költő kétszer is, két műformában, a pillanatnyi létnek ezt a kulcsproblémáját:

Ne jöjjön, aminek jönni kell,
roppant sírhant a Triglav-hegy háta.
Hogy araszoltam eddig el?
Ki és mi van benne, s még hátra?




Hol leszek majd – s leszek? – én

horony,

a föld melyik eresztékében…?
Mindenszentek, fájdalmas héttorony,
Bloom veséje – könyörögj értem!

A J(ames). J(oyce). Triesztjében című vers ugyanazt a lényegi alapvetést fogalmazza meg, mint a Faustus Prágában Molnár Albertje. Ugyanis mindkét műből, a drámai költeményből és a verskötetből is tudhatjuk mindazt, amiről magunk is meggyőződhetünk, hogy kétségeinkre hitelesen adható válasz nincs, csak a levegőben lebegő kérdések és az őket lefojtó keserű megállapítások szaporodnak: „Szeretni (nőt, nemzetet, hazát) immár emberiség-ellenes bűntett / a párharcra gyáva világholding totális »bátorságával« tüntet. / De én nem hátrálok: a nemzet, nő, haza nem alku tárgya –” (Vezér-monológok); „Jaj azoknak, gondolja, kik nap mint nap / az ember hátsó okulárjába, / Istennek eme iszonyú látócsövébe néznek, / mert a szem fénye csak a vaksi föld kanócából való, / s az élet madárfos, nem égi ének” (Amelyben); „Száz éve nincs másunk, csak tudatunk: / Az egykori lét emlékezete, / S férfinak s nemzetnek ez gyötrelem” (Adalék a Nyolcadik színhez) – s a kérdések előtt sokasodó újabb kérdések száma gyarapszik végeláthatatlanul.

Az irónia azonban nem a derű hanghordozása. Annyit jelent csupán, hogy a beszélő némileg fölébe kerül szövege tárgyának. Ítélőképessége próbájának teheti ki a megtapasztalt világot. A történelmébe születettségét iróniával szemlélő ember – hogy ismét idézzük a Szenczi Molnár szájába adott szavakat – a lehető harmadik esélyével próbálkozhat, bár helyzete egyáltalán nem tölti el örömmel. Ám kívül állni egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem látni. Az „úgy döntöttem, hogy nem döntök” állapotából nem következik egyenesen a moralitás hiánya. Főképp akkor nem, ha a „nem-döntést” az alkotóművészi moralitás sokszázados hagyományával megvert magyar költő kívánja gyakorolni. Magyar költőnek kívül állnia lehet, de történelmén kívül maradnia nem, mivel – a nyomaték kedvéért idézzük csak újra a két mű talán legfontosabb mondatát – „a nemzet, nő, haza nem alku tárgya”.

(Széphalom Könyvműhely, 2004; Kalligram Kiadó, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben