×

Szegedi Kovács György: Pompeji mozaikok

Kovács István

2006 // 02
Amíg el nem olvassuk a vékonyka könyvet lezáró verset, úgy vélhetnénk, hogy a költő szerénységből adta negyedik kötetének a Pompeji mozaikok címet. A pusztítás és pusztulás pillanatait nevével fogalommá dermesztő város palotáinak padlódíszei, amelyek tizennyolc század múltán kerültek napfényre, derék mesteremberek munkái voltak. Tudjuk azonban, hogy alkotói képzeletüket megzabolázva többnyire mintakönyvekből dolgoztak: a megrendelésekbe csomagolt esztétikai elvárásoknak eleget teendő állították össze a kompozíciókat, a színeket. Azaz másoltak, még ha nemegyszer zseniálisan is.

Szegedi Kovács György azonban eredeti költészetet teremt. Persze a semmiből létrehozni valamit, valami újat, s ezáltal a Teremtő közelébe emelkedni, csak kétségek között lehet. Pontosan ír erről a „fojtó szorongásról” a Forrásom titkát című versében. Ennek tizenkét sorában az alkotás áttetszik a létezésen, mintha az ember maga az Úr költeménye vagy tusrajza volna. Esetleg pontosan azért félbehagyott, hogy az fejezhesse be, akiről, akiért és akinek szól: vagyis az ember. A Japán kétszersültben is e gondolat ízét érezzük: „Határozott ecsetvonásodban Uram / most jó ez a lassú lüktetés.”

Szegedi Kovács György költészete az Isten által ránk hagyott, pontosabban ránk bízott befejezés kísérlete. A kísérlet fogalmában valahol ott lüktet a próbatétel is. A befejezés lehetőségének és tökéletességének példái körülvesznek bennünket, és megnyugtató bátorítást jelentenek számunkra, de elbizonytalanító kihívást is a kicsinyhitűeknek: „Oly szép virágot láttam udvarunk végében, / hogy nem vétkezem többé” – hangzik a Kavicsok egyik nyomdai csillag-ujjbegyek közé fogott kétsorosa, amely Pilinszky két sorát hívja elő bennem A hóhér naplójából: „Nem tudok meghalni többé, / mióta a gyémántokat visszahelyeztem a koronába.”

Szó sincs itt közvetlen hatásról. Pilinszky világa – s a világról és Teremtőjéről és az emberi gyarlóságról való gondolkodás – rokon Szegedi Kovács Györgyével. Az udvarmélyi virág a meglátása pillanatában tökéletes, de pompázatossága végének a kezdetét jelenti: másnapra szirmait és szépségét veszíti. Szépségének titka döbbenti rá a költőt, hogy ne kövessen el bűnt. Pilinszky hóhérját a gyilkolás utáni tétova emberi gesztus döbbenti rá a tettére. És az, aki a bűnére rádöbben, nem halhat meg a vezeklés, a megtisztulás lehetősége nélkül; mert aki úgy hal meg, valóban meghal.

A legkisebb bűn is a halálunkat hizlalja, ilyen értelemben minden bűn halálos; még ha különbség van is aközött, hogy kigúnyolunk, elárulunk vagy megölünk valakit. A valaki minden esetben a másikunk, a másikunk a teremtésben a mi énünk része. A már idézett Kavicsok másik két sora – „Fogd a karom erősen, / s rajzolj még tenyerembe” – a legközvetlenebb másikunkról és a másikunkhoz, másikunknak szól, aki lehet gyermek számára a szülő, szerelmének a szerető, férjnek a feleség, embernek az örök élet bizonyosságában itt a földön a szeretet által megbizonyosodni akaró embertársa.

A halál elleni napi küzdelemben az ember legtermészetesebb támasza az Istenbe vetett hite mellett a család, amelynek szerelemmel és szeretettel áthatott szentségét a feleség jelképezi leghitelesebben. Ez annyira magától értetődő a költő számára, hogy kötetében több egymást követő verset dedikál neki: Száraz por; Fohász; Jenny. Mindhárom „szépen megmunkált gyémánt”, hogy a Jennyből idézzek, amelynek kezdő sorai így hangzanak:

Mint csiszolatlan, faragatlan,

közönséges követ

sodortál uram e szépen munkált

gyémánt mellé,

titokzatos élet melege lágy tüze elé,
három aprócska visszhangunk fölé.

E gyémántanyag ellentéte a Száraz por, amelynek második szakaszával, mint a kötetcímből kiemelt pompeji mozaiklapokkal, akár a Jennyt is lezárhatnánk, új színvilágot és új, de rokon hangulatot kölcsönözve neki:

Száraz por és emberi érzelem,
minden vért, verejtéket magába szív,
ami érte préselődik,
csak a hófehér hamu
old fel mindent,
a pernyét követő
újjászületés.

A legszebb szerelmes sorokat, amelyek, mondhatni, magához az élethez íródtak, s haikuként is megállnák a helyüket, egy régi-új halálos kórról írt versben (Tuberkulózis) olvastam: „s letüdőztelek / mint ezüstös köd-felhőt / a vakmerő erdő.” Hogy szenvedésről van szó, azt a címen kívül az utolsó sor teszi egyértelművé: „Most így élek itt / súlyos tüdőbetegen / esténként vakító / opál-vért köhögve fel.”

A szenvedésnek Kovács György világfelfogásában és költészetében értelme van. Persze nem mindegy, hogy „Krisztus jobb vagy bal oldalán” (Döntés) szenved-e az ember. A szenvedés rokon a szerelemmel: más-más módon, de a létezés értelmének és titkának villanófényeibe állít. Mintha valaki fényképezne.

A fény és az árnyék nagymestere, Ingmar Bergman próbálta lefotózni – a szenvedés másik megközelítési módjaként – a halál titka feltárásának folyamatát. A hetedik pecsét Lovagja, Antonius Blok kutatja konok elszánással a halál titkát, vagyis az élet értelmét. „Senki sem képes úgy élni, hogy ott van a Halál az orra előtt, és tudja, hogy minden semmi” – vallja kétségek közepette, nem sejtve, hogy a gyóntatófülke rácsa mögött maga a Halál hallgatja őt: az, akitől a sakkjátszma befejezetlensége ürügyén haladékot kért. Az alku szerint ha győz, esélye lehet az életre, noha tudja: „Egy napon mégis az élet legszélső határán találjuk magunkat, és belenézünk az Éjszakába.” Az élet azonban több a Nagy Játszmánál. A hitetlenekkel szemben mindig a Halál győz. Erre döbben rá a Lovag is, akinek utolsó mondata így hangzik: „Istenem, te, aki vagy, akinek lenned kell valahol, könyörülj rajtunk!”

Szegedi Kovács György verseinek visszatérő motívumát alkotják a sakkozás kellékei és fogalmai. Példa rá az Áldozat, vagy az Utassy Józsefnek ajánlott Vezércsel, amelynek első szakasza az Istent pellengérre állítani akaró kételkedés mindenkori mottója is lehetne:

Van valami gyönyörű dolog abban,
ahogyan gyűlölöd az Istent.
Ahogyan űzöd, hajtod, kergeted Őt,
a halhatatlant.

Kovács György e kötet verseinek lelki birtokában nyugodtabban ülhet le sakkozni a XXI. század elején, mint Bergman Szentföldet is megjárt középkori lovagja. Nem a halállal ül „arcközelben”, hanem Jézussal. Vele játszhatni már maga győzelem. S ha erről szólni a vers hitelesen képes, az a költészet győzelme is.

(Ráció Kiadó, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben