×

Nyári történetek

Vathy Zsuzsa

2006 // 02
I.

Amíg beszélgetünk, odajön hozzánk egy aktatáskás fiatalember, egy kutyasétáltató nő a Gina nevű kutyájával, egy férfi, aki üvegeket gyűjt, és szatyránál csak az arca rongyosabb, a nyilvános vécé őrizője és egy Lonci nevű asszony. Ő időnként beszalad egy földszinti lakásba, mintha a gázon vagy sparhelten ételt kellene megkavarnia.

A padon ülő asszonyt mindenki ismeri, csak én nem, én viszont épp azért vagyok itt, mert nem ismerem. Amikor még csak egyedül ült a homokozó melletti padon, és táskáját – mert a hajléktalanoknak minden vagyonuk abban van – gondosan magához szorította, odamentem hozzá, és azt mondtam, adok kétszáz forintot, meséljen magáról. Mi célom volt vele? Nem tudom. Talán csak a kíváncsiság vagy az ellendrukkerség. Néha önmagam ellen drukkolok: látok egy farmernadrágos, kövérkés asszonyt, elég tiszta, még a haja is ápolt, hozzáképzelek egy szoba-konyhás, udvari lakást az Ipar utcából, a Vaskapu utcából, egy valaha volt családot, de ha őt is megkérdezem, kiderül, semmi sem úgy van, ahogy gondoltam. Akkor 1:0, csak nem tudom, kinek a javára.

A farmernadrágos eltette a két darab százast, odébb húzódott. Arca egykedvű volt, mintha azt mondaná: „Te is adsz valamit, én is. Korrekt. Nem ingyen kapom.”

Bella – így neveztem el magamban az asszonyt – intézetben nőtt fel, anyja az első gyerekét, nővérét elvállalta, őt, a másodikat már nem. Rövid ideig a nagyszülei nevelték, tízéves korában az anyja húga is magához vette, de amikor észrevette, hogy élettársa a lányt mindig fogdosni akarja, visszaadta az állami gondozónak. Mint az intézetiek közül annyian, hamar hajléktalan lett ő is.

Itt tartunk, amikor megjönnek a többiek. Nem egyszerre, de majdnem. Amikor Lonci meglátja a műanyag üveget hajléktalan barátnője szatyrában, benne a bort, a szemével kérdezi: ihat-e belőle. A hajléktalan, mielőtt odaadja, azt mondja: – A takarítótól vettem, aki a lépcsőházat takarítja. Ő ébreszt minden reggel, faluról jön, ötkor beér a vonata.

Lonci meghúzza, elfintorodik: – Savanyú. Még a lyukamat is összehúzza.

Megcsóváljuk a fejünket, nyilván azért, amiért a vidéki takarító rossz bort hoz. Csak az irodista nevet. Ő az ebédszünetét tölti kinn a téren, kószál, álldogál a fák, a csenevész bokrok között, azt mondja, jó levegőre van szüksége, és egy kis mozgásra, azért sétál.

Bella, a hajléktalan két karját felteszi a pad támlájára, hátradől. Úgy ül, mint egy ökölvívó, aki biztos benne, hogy az első menetet megnyerte.

Lonci azt mondja, Bella azért ilyen izmos, mert kidobó volt a Kistigrisben. Nekem mondja, az ismeretlennek, akiről nem tudja, kicsoda, és mit lehet tőle várni, mindenesetre vár valamit. Én, aki azt gondolom, mindent láttam már a világban, vagyis ezen a részén a világnak, erélyesen tiltakozom. – Női kidobó? Ilyen nincs.

Bella éppen csak megmozdítja a nyakát, felém fordul.

– Van – mondja. – Akit én pofon vágtam, megemlegette.

Barna a bőre, fekete a haja, a szeme zöld. Olyan zöld, mint a zafír. Amikor a pofonról beszél, a zafírzöld szeme egy pillanatra felfénylik, azután újra tompa lesz.

Lonci bólogat. – Igaz. Ismerem harminc éve. Szép volt és erős, azzal rontotta el, hogy férjhez ment. Terhes lett, azt mondta a pasijának, vegyél el. Az elvette, de nem mondta meg, hogy börtönbe kell mennie.

Az ősz hajú férfi, aki az üveget gyűjti, felveszi a szatyrát a földről, elindul. Arca törődött és piszkos, mint a műanyag szatyor, alakja, mint a szatyor madzaga, vékony és rongyos, még egy perc, és elszakad.

Hajléktalan Bella bólint. – Így volt. A férjem ment börtönbe, a gyerek intézetbe.

Gina kutya egy üres konzervdobozt próbál megkaparintani. Bébitápszer volt benne, kapkod utána, de nem éri el. Ki evett belőle? Egy csecsemő? Egy hajléktalan? Reggelire? Ebédre?

A kutya gazdája megrántja a pórázt, azt kérdezi:

– És amikor kijött a börtönből?

Hajléktalan Bella szemében most a harag zöldje lobban föl. – A férjem, a rohadt – mondja – nem jött el az anyjától, hogy velem lakjon. Azt mondta, nem hagyhatja magára az öregasszonyt. – Legyint, szemében újra a tompa fény. – Meghalt már mind a kettő.

Lonci a borosüvegre néz, de nem mer hozzányúlni. Inna belőle, de gyanítja, hogy előbb ki kell érdemelni. Azt kérdezi a barátnőtől:

– A Szerszámgépgyár? Ott jó volt, ugye?

Bella arca felderül, szeme zöldje maga a boldogság.

– Ó… Tizennyolc éves voltam. Vasakat adogattam le egy teherautóról. Mindenki szeretett… Mindenki örült, ha meglátott… Az életem legszebb két éve volt.

A nyilvános vécé őrizője megigazítja a kendőjét, bólint. – A Szerszámgépgyár tényleg jó volt. A férjem is ott dolgozott.

Bella előveszi a borát, de mielőtt meghúzza, odaadja Loncinak. Lonci mohón iszik, megérdemelte.

Gina gazdája váratlanul rákiált a kutyájára: – Kakijjál már! Kakijjál, az anyád úristenit! Mikor lesz ebéd?

Én meg, a jövevény, az ismeretlen beszélgetőtárs fontoskodva összehúzom a szemöldököm, és azt kérdezem: – Az előbb azt mondta, meghalt mind a kettő. Két férje volt? Vagy rosszul értettem? A férje anyjára gondolt?

Hajléktalan Bella elnéz a fejem fölött, hallgat, egy kicsit vár, mintha magában számolna.

– Öt társam halt ki mellőlem – mondja. – A legutolsóval tíz évig laktunk együtt. – Az egyik új házra mutat. – Ott, annak a helyén. Egy bunkerban.

A garázsajtót nézzük, ha bunker, csak ott lehetett.

Az aktatáskás, akinek irodája a ház túlsó oldalán van, kíváncsian forgatja a fejét. – Igazán? Ahol a garázs? – Ott – mondja az asszony. – Nahát – mondja a hivatalnok. – Emlékszem a bunkerra. Tényleg ott laktak? Ott mentem el maguk mellett mindennap! – Csodálkozik is, örül is. Elolvassa a garázs melletti üzletek feliratát: Kutyakozmetika, Masszázs, Szépségápolás – és felnevet. Még nem tudja, min nevet, csak nevet.

Mi az alumíniumlapokból készült garázsajtót nézzük, mintha várnánk, hogy felemelkedik, és kijön mögüle valaki.

– Most is ott alszol? – kérdezi Lonci.

– Ugyanott. Vagyis az új ház lépcsőjén. A takarító ébreszt, reggel ötkor. Aki a bort hozza, kétszázért.

A kutyás nő, csak hogy locsogjon: – Miért nem megy a fiához?

Az asszonyt nem zaklatja fel a kérdés, de nem is válaszol. Amikor Gina gazdája még egyszer megkérdezi, vállat von.

– Nem megyek – mondja.

Az irodista, akinek ebédideje lejárt, mosolyogva búcsúzik. – Minden jót. Sok szerencsét. Jövök máskor is.

Gina kutya épp a dolgát végzi, gazdája elégedett. – Megyek én is – mondja.

Lonci is elindul, azt mondja, befejezi az ebédet. Bella kiveszi a zsebéből a két darab százast, odaadja Loncinak: – Tedd a többihez. – Lonci, nehogy rossz gondolatom támadjon, felém fordul, és azt mondja: – Én gyűjtöm a pénzét, tízezer kell télire, albérletre. Velem lakik, meg az élettársammal.

Bella arcán nyugalom. Föld feletti és föld alatti nyugalom. Fényes a bőre, sötétbarna, a szeme gyulladt, de még mindig zöld. Most olívazöld, egy kis sárga és egy kis barna is van benne. Végigfekszik a padon, lábát felrakja, a szatyrát a borral a feje alá húzza.

Az üveggyűjtő épp most lép ki a boltból. Üres szatyrával, mintha nem is volna súlya, lebeg a levegőben. Mintha csak rajzolták volna. Néhány vonal, vagy az se, csak egy-két szürke, fehér folt.

Még egyszer a padon fekvő Bellára nézek. Már csukva a szeme, talán alszik is.

A szeme színe, az a sokféle zöld jut eszembe. Nem értem, mondom magamnak. Nem értem. Miért ne lehetne zöld szeme egy hajléktalan asszonynak?

Az üveggyűjtő ellebeg mellettem. Kérhetne tőlem egy tízest, egy húszast, de nem kér, észre sem vesz. Szeme rámered a juharfákra, a hársfára, de nem látja azokat sem. A homokozót sem. Körbefordul, ijedten hunyorgat. – Sehol semmi – motyogja. – Semmi. Rossz fele indultam?

II.

Ő is hajléktalan. A Vendel téren lakik, csak nem fenn, valamelyik házban, hanem lenn, az aluljáróban. Amikor alszik, egy matracnyi helyen elfér; amikor nem alszik, mondhatná, övé az egész aluljáró.

Ez azért túlzás, mert bár a legjobb hely az övé, három lépcsőlejáró találkozása, és ha nézelődni vagy beszélgetni akar, bárkinek a térfelére átmehet, de amikor „dolgozik”, mindig ugyanannál az oszlopnál áll. Lassan két éve, hogy itt mondhatja el naponta százszor: „Egy levesre valót”, „Egy falat kenyeret”, „Csak egy forintot kérek”. Adhat újságot is érte, de ha nem kérnek, nem ad.

Jó hely ez itt, meg kell becsülni. Este tizenegykor bezárják a metrót, csend lesz, ha semmi rendkívüli nem történik, reggel ötig lehet aludni. Ha meg randalíroznak, akkor minden megtörténhet, de akik az utcán alszanak, ne kényeskedjenek. Esetleg megrugdossák alvás közben. De az is előfordult már, egyik vasárnap reggel, hogy egy ezres volt begyűrve a matraca alá. Fölkel, összehajtja a takarót, falnak támasztja a matracot, és egy ezres van alatta.

Zsanett elérzékenyedik, nem nagyon, csak annyira, amennyire ezt egy hajléktalan megengedheti magának. Elképzel egy diákot, egészen biztos, hogy diák volt, meglátja őt a földre tett matracon aludni, eszébe jut… mi is?… hogy ilyenről eddig csak olvasott, hallott, és a zsebében lévő ezrest, amit az apjától kapott, hogy igyon egy sört, egy pohár bort, ha nagyon megkívánja, és a barátját is meghívhassa, azt az ezrest kiveszi a zsebéből, az ő matraca alá gyűri. Ilyen is előfordul ebben az aluljáróban.

Zsanett elhagyja törzshelyét, az oszlopot, megállít néhány járókelőt. Arcuk se rándul, mintha süketek volnának. De legalább nem kapott egyik sem a fejéhez, hogy: Pénz, még mit nem? Menj el dolgozni! – Ez mi, ez nem munka? – kérdezi ilyenkor, és félreáll egy kicsit, amíg lecsillapodik. Nem kiabál soha vissza, mert jó modorú. Ez az ő szerencséje.

Mikor visszamegy az oszlophoz, már ott várja egy ismerős, az ezüst hajú asszony. Itt lakik a közelben, ha főz, neki is hoz belőle, most nem hozott.

Zsanett az anyjáról szokott mesélni neki. Hogy szakácsnő volt egy óbudai vendéglőben. Minden héten egyszer palóclevest főzött ebédre lekváros derelyével, a törzsvendégek ezt szerették a legjobban. Az ezüsthajú ilyenkor megkérdezi tőle: hogyan készítette az anyja a derelye tésztáját? Mint a krumplis nudliét? Ő erre azt mondja, fogalma sincs róla, tizenegy éves volt, amikor az anyja intézetbe adta. Csak nem, kérdezi az ezüsthajú. De bizony. Részeges volt az élettársa, verte mind a kettőjüket, a pincelakás is nagyon rossz volt, de ő tudja, azért adta be, hogy megszabaduljon tőle. Utálja az anyját! Tiszta szívből utálja. Hogy jóvátegye, az ő két gyerekét neveli most, de nem tudja jóvátenni! Soha, míg él!

Az ezüsthajú, akinek széles jegygyűrű és egy kék köves gyűrű is van az ujján, megcsóválja a fejét: Nem szabad ilyent mondani! Erre ő legyint, és halkan beszél: Az intézet hagyján, de a javító-nevelő! Senki nem tanította őket semmire. A nevelőket csak az érdekelte, hogy a nyolc általánost elvégezzék, amikor dolgozni kell, dolgozzanak, és mindenről papírjuk legyen. Javítóba egyébként azért küldték, mert amikor az egyik nevelő igazságtalanul megbüntette, tiszta erőből hasba rúgta, és arcul ütötte. Ugyanezt egy rendőrrel is megcsinálta, de az már bűncselekménynek számított. – Szóval ezek a büntetések is belejátszottak abba – mondja az ezüst hajú pártfogónak –, hogy olyan lettem, amilyen vagyok.

Az idős asszony elmegy, valaki jön, a kezébe nyom száz forintot, ő megköszöni, úgy, hogy drága, drága, és egy csókot is dob feléje. Szerencsére kedvelik sokan. Jó a modora, és ez itt fontos. Az aluljáró meg olyan, mint egy forgószínpad, ez is jó benne.

A magas, vékony diák, aki három év múlva tanár és hitoktató lesz, amikor ösztöndíjat kap, mindig ad belőle neki. Most nyár van, nincs ösztöndíj, mégis beletesz a tenyerébe egy papírpénzt, és zavarban van, mint aki nem tudja pontosan, miért is tette, amit tett.

Nem is tudja, miért, egyszer elmesélte a diáknak: amikor tizenhét éves lett, az intézet kijárta neki, hogy kapjon lakást. Soron kívül adtak, talán azért, mert gyereket várt. Itt éltek két évig az élettársával, és Noémivel, első gyerekükkel. Az élettársa mellette halt meg. Iszonyú volt. Nem kapott levegőt, rángatózott, szörnyű fájdalmai voltak. És ő nem tudott segíteni rajta, ott fulladt meg mellette. Huszonhat éves volt, kábítószeres. Noémit intézetbe adta, a második gyereket is, mert már ő is útban volt. A diák arca akkor eltorzult, azt lehetett leolvasni róla, hogy fáj, nagyon fáj, ilyennek nem szabadna megtörténni! De mintha nem neki, hanem valaki másnak mondta volna. Ő meg bánta, hogy beszélt róla, túl fiatal, nem kellett volna.

Zsanett megtapogatja a zsebét, még nem evett semmit, de a pénz már megvan rá, majd két órakor elmegy ebédelni. Végre két barát jön, Joci és Kutyu. Hárman összedobnak háromszáz forintot, egyikük hoz egy kétdecis barackpálinkát, körbeadják, két fordulóra megisszák. Beszélgetnek is, de nem sokáig, jön a szemüveges öregúr, kalapban, zakóban, a szemével őt keresi, ő máris odamegy hozzá, üdvözli, a kalapos férfi pedig odanyújt neki egy ötforintost. Ötforintost, igen. Mint mindig! Ő elveszi, megköszöni, az öregúr gráciával elköszön tőle, valami jókívánságot is mormol, ő pedig, mintha színpadon volna, meghajol.

A pálinka jólesően melegíti, fontolgatja, nem kellene-e egy kicsit lefeküdni vagy inkább leülni, a lábát megpihentetni, de ekkor feltűnik egy újabb ismerős, a kerületi lap újságírója. Majdnem minden számban írnak a hajléktalanokról, hoz belőle neki is. Furcsa fiú, fene kíváncsi, mindent tudni akar, legutóbb a „napirendjét” kérdezte. Délután megyek a Dandár utcába, mondta neki a színtiszta igazságot, fürdök, hajat mosok, kimosom a ruhám.

Leülnek egy lépcsőre. Három kérdése lesz, mondja az újságíró, jól figyeljen, mert a válaszokból felmérések készülnek. Mielőtt a kérdés elhangzana, az aluljáróban feltűnik egy magas, fekete férfi, mellette vékony fiatal nő, egyenesen feléjük tartanak.

Zsanett meglöki az újságírót, halkan azt mondja neki: – Vele éltem utoljára. Két és fél évig éltem vele. Ő a legkisebb fiam apja.

A férfi közeledik, arcán magabiztos nevetés. Zsanettnek ragyog az arca. Föláll, kinyújtja a kezét: – Rudolf! Hallasz, Rudolf?

A férfi vigyorog, ő is kinyújtja mind a két kezét, hátralép. – Ne nyúlj hozzám. A múltkor tetves voltál.

Zsanett: – Ó! Mikor volt az!

– Mondom, hogy ne nyúlj hozzám! – A fekete lány elhúzódik a férfi mellől, hátat fordít, megrándul a válla, talán rázza a nevetés.

Rudolf észrevesz egy kopasz, izmos fiatalembert a lépcsőn, odamegy hozzá, kezet ráznak.

Zsanett saját magának, a mellette ülőnek, az aluljárónak, vagy ki tudja, kinek, azt mondja:

– Azóta se éltem együtt senkivel. Nem is akarok. Néha jön egy fiatal, azt mondja, tudok adni százat, kétszázat, dugjunk egyet. Ha fiatal, dugunk. De ha öreg, ígérhet, amennyit akar. Öreggel soha!

Rudolf visszajön, odaszól Zsanettnek: – Rühes se vagy?

– Fenét!

– Biztos?

– Naná!

Zsanett a lépcsőn ülőre mutat: – Újságíró az úr. Velem akar…

Rudolf nevet: – Nem hiszem. – Leereszkedően kezet nyújt az újságírónak, és királyi fejtartással elköszön mindenkitől.

Zsanett néhány percig nem szól semmit. Néhány perc múlva azt mondja: – Ha utánam dobnák, se kellene. Én zavartam el, két és fél év után.

Megint hallgat. Amikor megszólal, a hangja még mindig nem olyan, mint máskor: – Egy dagadt nővel elment Amerikába. Lopott egy áruházban, elkapták, leülte a büntetést, azután hazajött.

Zsanett mélyet lélegzik, még egy utolsó mondatot szán volt élettársára: – Mióta lefogyott, egész jól néz ki. Csak azt hiszi, ő a király. – Meglöki a mellette ülő újságírót: – Na, várom a kérdéseket! – Ő azt mondja: – Most inkább nem, elment az idő. Majd legközelebb. – A kezébe tesz egy százast.

Zsanett zsebre rakja, azt gondolja, adhatott volna többet is. Ma nincs szerencséje.

Sétál az aluljáróban, a lépcsőt nézi, amerre Rudolf és a barátnője elmentek. A lépcsőn egy nagyon magas fiú és egy lány jön lefele, a lánynak nagyon rövid, a fiúnak hosszú haja van, mindegyikőjük hátán tarisznya. A fiú két fejjel magasabb, mégis, amikor beszél, nemhogy lehajolna a lányhoz, hanem még magasabbra emeli a fejét. Elmennek a hajléktalanok matraca, széknek használt táskái, csomagjai mellett, de észre sem veszik.

– Nem vagyunk egy hullámhosszon – mondja a fiú a lánynak –, még kommunikálni se tudunk egymással.

– Igen? – kérdezi a lány, és nem néz a lába alá, csak néz fel a fiúra.

– Ő biológiát tanul, én filozófiát. Ő a génekről akar beszélni, én a…

– Te… a… predikátum nélküli abszolútumról – mondja a lány.

A fiatalember megáll, lenéz a két fejjel alacsonyabb lányra, csodálkozva azt kérdezi: – Honnét tudod?

– Tudom – mondja a lány. Szeme pedig azt kérdezi fiútól: de velem ugye tudsz kommunikálni, ugye mi egy hullámhosszon vagyunk?

Zsanett hátat fordít a két fiatalnak, akik most fedezték fel, hogy tudnak kommunikálni egymással, visszamegy a „munkahelyére”, az oszlop mellé, és bár a szokásos szöveget akarja mondani, hogy csak egy levesre valót, csak egy forintot, mire észreveszi, azt kiáltja oda az aluljáróban lévő embereknek: – Ha utánam dobnák, se kellene.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben