×

Hattyúdalok

Apollón madara, a lélekvezető

Végh Attila

2006 // 02
Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyu útja,
melyet még le sem írt a habokban.

És meghalni, titkosan elülni,
míly elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyút látsz elmerülni:

a vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmúlik alatta,
s boldogan gyürűzik föl a hab;
míg a hattyú csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.

(Rainer Maria Rilke: A hattyú; ford.: Kosztolányi Dezső)

Apollón, a tragédia istene

Ha az ókori görögök közül valaki valahol megpillantott egy hattyút, az sok mindent fölidézett benne. Ma, ha valamelyik tavunkon meglátunk egy hattyút, mi jut eszünkbe róla? A madárinfluenza. Azután pedig – főleg idősebbeknek – a Patyolat. Nos, ez utóbbi szálon nyugodtan elindulhatunk, egy apró segédasszociációval megtoldva megfelelő kiindulópont lehet. A Patyolathoz hasonló ruhatisztító cég ugyanis Görögországban is létezik. Ennek teherautóit a következő felirat ékesíti: KATHARSZISZ. Ha a katarzist házhoz szállító jármű szürreális képét elhessegetjük, és minden, a szürrealizmushoz húzó asszociációnk előtt elzárjuk az utat, akkor oda jutunk, hogy a hattyú valamiképpen – talán véletlenül – összefügg a katarzissal.

Nem véletlenül. A görög katharszisz eredeti értelme orvosi. A test nedvektől való megtisztítását jelentette (vö. katéter). A szó jelentése innen tisztult föl átvitt értelméig: a lelki értelemben vett megtisztulásig. Arisztotelész Poiétikájában már a szenvedélyektől való megszabadulást jelöli, míg korábban – például Platónnál – a lelki-vallási megtisztulás megnevezésére inkább az aphosziószisz volt használatos. A katarzis mai, kizárólagos esztétikai jelentésében a műélvező megrendülését, szellemi megtisztulását jelöli.

A bűnbánat, a lelki megtisztulás ideje az ókori görögöknél a tavasz volt. Ekkor tartották az Apollón-ünnepségeket. (Ezek Athénban a thargéliák voltak, míg Aktionban – ahol a monda szerint az argonauták Apollónnak templomot emeltek – aktiának nevezték őket.) Apollón azonban nem csak megbocsátó, bűnbánatot feloldó isten, a katarzissal tehát nem kizárólag annak vallási értelmén keresztül hozható összefüggésbe. Apollónnak még számos „szerepe” van: ő a tiszta, a phoibosz, aki őrködik az isteni rend fölött; ő a messzelövő (ekébolosz), a halálisten, aki könyörtelenül lenyilazza a rend ellen vétőt; ő a bajt elhárító (alexikakosz), a pártfogó (szótér) és a gyógyító (paian), akinek gyermeke Aszklépiosz, az orvosisten. Mürában és Patarában a templomába éjjel bezárkózó jósnőnek álmában jelenik meg Apollón, mert ő az álom és a jóslás istene is. Végül ő az, akinek a költészettel, a zenével és az énekkel kitüntetett kapcsolata van. A múzsák vezetője (muszagétész) is ő.

Nietzsche A tragédia születésében így foglalja össze Apollón attribútumait: „A belső fantáziavilág szép látszata fölött is ő, eredete szerint a »ragyogó«, a fényistenség uralkodik. A magasabb igazság ezen állapotainak a tökéletessége, szembeállítva a hézagosan érthető mindennapi valósággal, valamint az alvásban és az álomban gyógyító és serkentő természettel mélységesen átitatott tudat egyben a jövendőmondó képesség szimbolikus analogonja is, és egyáltalán, a művészeteké, amelyek az életet élhetővé és élni érdemessé teszik.” Nietzsche számára azonban Apollón legfőbb ismérve, hogy ő a schopenhaueri principium individuationis istene. Az egyed a közösségből úgy válik ki, hogy elnyeri határait. Az individuum lehatárolásának elvei: a tér és az idő. Apollón a tér és az idő, azaz a lehatároltság istene, aki igyekszik az életet mederben tartani. Itt ragadható meg a döntő ellentét apollóni és dionüszoszi között, hiszen a dionüszián elolvadnak az individuális határok a kollektív mámor kohójában. Az orgia után azonban rögtön Apollón jön, hogy visszavezesse az egyéneket önmaguk határai közé. A dionüszoszi tobzódás végeztével a nép végignézett egy tragédia-előadást. Az apollóni elvek szerint szerkesztett tragédia szerepe tehát már itt, kialakulásakor az volt, hogy a távolságot az ember életébe visszalopja, hogy a kollektív áradásból az egyént kimentse, és visszavezesse társadalmi önmagába, az önreflektív létezők közé.

A távolság madara

Ahhoz, hogy valamit megismerjünk, szükségünk van távolságra. Mielőtt a létezőkkel kapcsolatba lépnénk, fel kell vennünk a megfelelő távolságot. Distancia nélkül csak belezuhannánk a dolgokba, és nem létezne megismerés, költészet. Dionüszosz mámora éppen a distanciát tünteti el: a kollektív mámor „gyötört hangokat tép a szívből”, de ezek a hangok nem az egyén hangjai, a logosznak ehhez semmi köze. A logosz, a beszéd olyan princípium, amely az elkeveredésből kiemeli, összeszedi az individuumot, s határaiban tartja. A beszéd apollóni erő. Távolság kell hozzá.

A távolság értelme az, hogy ha tisztában vagyunk helyes mértékével, ha azt megvalósítjuk és beleállunk, megismerhetjük a világot. Ekkor mindabba, ami velünk történik, nem veszünk bele, és nem hagyjuk figyelmen kívül. Röviden: mindig tudatában vagyunk annak, mi történik velünk. Ezt Martin Heidegger az elsődleges emberi létfeladatnak látja. E reflektív tudás feltétele a helyes távolság: nem hagyni, hogy a világ tőlünk idegen maradjon, és nem hagyni, hogy nagyon is ismerős legyen.

Apollón hatalmas távolságok őre. Ő közli a jóslatot papnőivel, a beláthatatlan jövő birtokosaként, és ő öli meg az isteni rend megsértőit, egy nyílvesszősuhanással mindent múlttá változtatva. Apollón előtt egy fekete holló repül, és hófehér hattyú úszik nyomában. Hírnöke a sötétség, kísérője a fény.

A holló, ezt a khthonikus dögevő – mely ugyanakkor, madár lévén, az éggel is kapcsolatban áll – Apollón küldötte, szárnyas hírnök (ilyen minőségében szerepel például Arany János Mátyás anyja című versében vagy a Magyar Posta szimbólumállataként). Ovidius Átváltozások című művében ő árulja el Apollónnak, hogy addig oly kedves nimfája megcsalja. A görög mitológiában a holló általában az alvilággal kapcsolatban álló istenek állandó kísérője. A fekete holló mellett azonban Apollón nyomában ott a hattyú, a Nap madara, amely a költészet, a zene jelképe is. Tévedünk azonban, ha a holló és a hattyú kettősét az ellentétes erők egyszerű dichotomikus mérlegeként gondoljuk el. Ez a felfogás a görög gondolkodástól teljesen idegen. Kerényi Károly Halhatatlanság és Apollón-vallás című tanulmányában Apollón hattyú-lényegét éppen olyan ősinek tartja, mint amilyen „a halál-realitás megnyilatkozása a ráeső sötét árnyékában: a holló és a farkas alakjában”. (A farkas szintén Apollónnak, „a nyájak őrzőjének” állata.)

A hattyú (küknosz) legjellemzőbb tulajdonsága, hogy – a legenda szerint – halála előtt gyönyörű énekbe (kükneion) kezd. A hattyú éneke régóta foglalkoztatja az emberi fantáziát, számos alkotót megihletve. A hattyú dalának értelmezését mindig a halálnak az aktuális korszellemben játszott szerepe irányította; mindig az adott kor szellemének tanatológiai horizontja volt a hattyúdal értelmezési kerete. Platón Phaidónjában a halálba induló Szókratész tanítványainak a hattyúról is beszél. „Énekelnek ők előbb is, de amikor érzik, hogy meg kell halniuk, akkor énekelnek a legtöbbet és a legszebben: örömükben, hogy az istenekhez kell elmenniük, akiknek szolgái. Az emberek azonban halálfélelmükben a hattyúról is hazugságot beszélnek. Azt mondják, hogy gyászukat siratva énekelnek. Nem gondolják meg, hogy egy madár sem énekel, amikor éhezik vagy fázik, vagy más fájdalmat érez, még a fülemüle, a fecske meg a búbos banka sem, amelyekről azt mondják, hogy gyászukat siratva énekelnek. Sem ezekről nem hiszem, hogy fájdalmukban dalolnak, sem a hattyúkról. Hanem, mivel ezek Apollón madarai, jóstehetségük van, és előre tudják a jót, ami a halálban vár ránk. Ezért éreznek azon a napon különb gyönyörűséget, mint az előbbi időben. Én pedig magamat is egy úr szolgájának tartom a hattyúkkal, ugyanazon isten szent tulajdonának.” A hattyú dalának elemzése itt, a Phaidónban a lélek halhatatlanságának szókratészi/platóni tanát támogatja. Annál inkább helye van itt, mivel ez a dialógus maga is hattyúdal: a halálba induló Szókratész utolsó éneke.

A lassú, méltóságteljes hattyú úgy úszik, mint az álom. Apollón nyomában lebeg – ahogy Rilke versében is: „csöndesen kiválik”, s transzcendens cél felé halad. Kerényi Károly azt írja e célról: „Amit most felismerünk: Sokrates halálba húzó vágyának igazi tárgya, a megsemmisítő tisztaságbaolvadás szédületével ősidők óta vonzó életentúliság. Apollon, a szellem istene ad erről tudást, tudást önmagáról, akinek halálos valóságát érzi másik oldaláról a primitívebb barbárság is, de élesebb körvonalak nélkül.”

Szókratész halálának, az átlépés aktusának apollóni jellegét az is kiemeli, hogy a Phaidón tanúsága szerint a börtönben Apollón-himnuszt írt. Amikor tanítványai erről kérdezik, azt mondja, egy visszatérő álom szólította fel, hogy írjon Apollón-himnuszt, és ő úgy gondolta, „…biztonságosabb, ha nem távozom el, amíg meg nem tisztítom magam azzal, hogy költeményeket írok, engedelmeskedve az álomnak”. Apollón álomisten, így amikor Szókratész egy álomnak engedelmeskedik, akkor neki, a hattyúnak engedelmeskedik, s mielőtt méltósággal átlépne a túli célok felé, költeményt ír hozzá.

Kerényi azt mondja, hogy ha valakinek – mint például Szókratésznak – a tisztaság (to katharon) valóság, annak ebben a vallásban van adva a lélek halhatatlansága. Annak a lelke a teljes megtisztulással valami létezőbe lép be. Hogy a hattyú, a megtisztulás követőinek túlvilági útja garantáltan magasztos, arról Ovidius kezeskedik. Ő metamorfózisainak Cygnus című darabjában azt írja, hogy a hattyú azért tavak és mocsarak madara, mert látván Phaethón égi zuhanását, megirtózott a tűztől, és hűvös vizek mélyére húzódott. (A mítosz szerint Phaethón fölkéredzkedett apja, Héliosz napszekerére, ám – félig halandó lévén – túl gyenge volt az égi lovak kormányzásához, így azok szétszaladtak, összeégetve eget-földet, mígnem Apollón lenyilazta a rend megsértőjét, aki lángolva – hullócsillagként – az Éridanosz nevű folyóba zuhant.) A hattyú tehát a hübriszt és annak büntetését látva húzódott a tűzesőből a lét csöndes vízi világába, ahol a fény átszűrtebb, imbolygóbb, túlvilágibb. Ez nekünk, késői utódoknak már csak egy mítosz. A mítosz nekünk, késői utódoknak már csak egy mese. A hattyú képe azonban titokzatos módon átmentett valamit a régi bölcsességből, mert a hattyú alakját ma is misztikus fény lengi körül. Mintha nem tudottan is a megtisztulás túlvilági útjának isteni jelképét látnánk benne. Ez nem véletlen, hiszen Apollón, a távolság istene egyben a tér és idő istene is. De hogyan repül át a fényisten szent madara időkön, tereken?

Az időutazó hattyú

A magyar nyelvű költészet születésénél hattyúk őrködnek (majdnem azt írtam: bábáskodnak):

…Látván társa, bánatjában
Rív keserves kiáltásban,
Széllyel ballagván az tóban,
Nem tud, medgyen nagy bújában,

Mert látja társától váltát,
Látja maga özvegy voltát,
Bújában elszánta magát,
Óhajtja már csak halálát.

Balassi Bálint első verse ez, az Aenigma. Arról szól, hogy két allegorikus hattyú úszkál egy tóban, mígnem jön a keselyű, és egyiküket elragadja. Hattyú-ügyben nem leszünk okosabbak ettől a verstől, ami nem is csoda, hiszen sem magának a versnek, sem a mögötte rejlő „versakarásnak” nincs kapcsolata az ókorral, annak ellenére, hogy Balassit tanítója, Bornemisza Péter bevezette a humanizmus rejtelmeibe. (Eckhardt Sándor szerint – bár az aenigma e meghatározása Quintilianustól ered – a „homályosabb allegoria” e műfaját Balassi a Volaterranus álnéven publikáló Maffei Rafael könyvéből tanulta el.)

Ha Balassi első versének nincs is köze az ókori hattyúhoz, a Júliáról szerzett éneki első verse befejező strófájának igen:

Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,
Búmnak mint hattyúnak légyen vége vígan,
Más kévánságom ez, üdvözűlök osztán.

Eckhardt Sándor Balassi-monográfiájában fölteszi a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a hattyú halálát víg eseménynek írja le Balassi? És rögtön utána rámutat Volaterranusra, akinek könyve ezúttal nem torlasz az ókor felé, hanem híd. Volaterranus ugyanis explicite idézi a Phaidón Szókratészét, ami tökéletes magyarázattal szolgál az idézett versrészletre. Balassi nyilván itt olvasott a platóni elméletről, és megverselte a pitagoreus eredetű gondolatot. A görög hattyú ezzel berepült a magyar költészet vizeire.

A hattyú képe Berzsenyi Dániel költészetében is fölmerül. Különös jelentősége van ennek, hiszen Berzsenyi – Matthissonon keresztül – élénk kapcsolatban volt Horatius szellemével. Pontosabban annak a Horatiusnak a szellemével, akit a preromantika elképzelt magának. Szerb Antal írt kitűnő esszét erről Az ihletett költő címmel. Szerb ebben az írásában kimutatja, hogy a XVIII. század végének korszelleme hogyan értette félre Horatiust. (Anélkül, hogy hermeneutikai irányba el akarnánk vinni esszénk gondolatmenetét, itt föltehetjük a költői kérdést: vajon nem ilyen félreértés az utókorok minden megértési igyekezete?) Horatiustól (és Matthissontól) Berzsenyi – mondja szarkasztikusan Szerb Antal – két dolgot tanult: a preromantika motívumkincsét, valamint azt a szokást, hogy verseit tulajdonnevekkel tömködje meg. Nos, a preromantika motívumvilágában előkelő helyet foglalt el a preromantikusan átalakított Horatius. Ám amikor Berzsenyi Matthissonnál ezt olvassa: „Ím, jöttmentek, mi Tibur dombjain áldunk / Téged, vénuszi hattyú, szüzi Daphne…”, a hattyú fészkelődni kezd lelkében. Apollón átmenekült az időkön, és Berzsenyiben új életre kel.

Deákos költőinket igencsak vonzotta az antik forma, melynek szimbiózisa a romantikus tartalommal oly organikussá vált, hogy paradigmaváltást eredményezett. Szerb Antal azt mondja, a romantika úgy kezdődik, hogy a költők belefáradnak az alexandrinba. Az egyensúly megbomlik, a világ felbillen, és ezt a világ- és lelkiállapotot már nem lehet a Sándor-vers libikókáján kiegyensúlyozni. Vihar támad. A preromantika által életre keltett antik világ azonban – Nietzschével szólva – nem dionüszoszi leheletközelségben támad föl, hanem hűs, apollóni eltartottságban. „A preromantikusok (…) a bacchikus erdei istentisztelet leírását nem úgy fogták fel, hogy az elragadtatott Horatius testi valóságban részt vesz benne, hanem mint egy víziót, mivel az ihlet fogalmához hozzátartozik, hogy a költőnek látomásai is legyenek. (…) Így alakul át Bacchus, az antik isten Phantasiává, a romantika istennőjévé, kihez annyi költeményt zengett a kor (nálunk Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy Károly), így alakul át a vallási eksztázis költői ihletté.”

Apollón, a távolság istene egyúttal a belső, tudati távolság, a fantázia istene is. Jóslatai messze elérnek, nyila bárkit utolér. Ő az, aki minden évben hattyúfogaton érkezik delphoi templomába, és aki az „alexandrinba belefáradt” költőknek ihletet küld a letűnt korokból. És elküldi hattyúját:

Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyu,
S hallgat örökre hideg vizekben.

Abból a cím nélkül fennmaradt műből való az idézet, amely valószínűleg Berzsenyi utolsó költeménye. (Általában A poézis hajdan és most címmel közlik.) A büszke lány nem más, mint Szemelé, a thébai király lánya, aki Zeusztól azt kérte cserébe szerelméért, hogy jelenjék meg előtte teljes isteni pompájában. Zeusz – teljesítve az óhajt – villámként szénné égette a lányt. Berzsenyi hasonlata a romantikát kárhoztatja „hübriszéért”. A költészet azonban, az apollóni hattyú – s ezt a megalázott és megszomorított, niklai magányába visszavonult Berzsenyi írja –, átérezve a mindenség végtelen hidegét, hallgat.

A térölelő ihlet

Hölderlin híres, Hälfte des Lebens című versét már megbomlott elmével, túl a megbicsaklott harmónia tapasztalatán, de még a költészet ihletterében írta:

Sárga körtéket csüggeszt,
vadrózsa-burjánzást vet
a tóba a vidék.
Ó, drága hattyúk,
csóktól ittasult
koponyátok bukjon
józanító, szent vízbe.
Jaj nekem, ha a tél jön,
honnét vegyek virágot,
napfényt, honnét
árnyát e földnek?
Szótlan falak állnak
ridegen, a szélben
megzörrennek az érckakasok.

(Az élet felén; ford.: Tandori Dezső)

Szerb Antal megjegyzi, hogy ez a vers kísérteties egyezést mutat Berzsenyi allegorikus hattyút úsztató versével, holott Berzsenyi direkt hatása kizárt. Az üggyel azonban komolyabban nem foglalkozik. „Az ihlet, az inspiráció a preromantika szezám táruljja, mely megnyitja a költői kincsek végtelen barlangjait” – írja Szerb, aki szerint Berzsenyi kiváltképpeni nagysága ihletettségében áll. Berzsenyi ihlete kora szellemének szeme volt (emlékezzünk csak Schopenhauerra, aki A világ mint akarat és képzet lapjain azt írja: a zseni a nem homályosuló világszemmel azonos), és így képes volt megpillantani és átszellemíteni az örök, romolhatatlan lényeget.

Minden igazi alkotót az ihlet tett naggyá, jelenti ki Szerb Antal. Majd hozzáteszi: „Ihlet nélkül csak francia klasszicizmust lehetett teremteni.” A Berzsenyi ihletét föltérképező tanulmány nagy része arról szól, hogy Berzsenyi ihletét a verbalitás, a nyelvcentrikusság határok közé szorította, s nem engedte meg, hogy ez a versvilág a képekben, a képi gondolkodásban gyökerezzék. Berzsenyi költészetében tehát a logosz behatárolta az ideát, ami nem véletlen, mondja a szerző, hiszen a nagy preromantikus és kora romantikus költők mindegyikére jellemző, hogy fantáziájuk nem kép-, hanem nyelvalkotó. (Ezért nem képújítást, hanem nyelvújítást vittek véghez.) Berzsenyi költészetének csúcspontjain mégis olyan ihlet tanúi vagyunk, amelyben gondolat és kép viszonya már nem vizsgálható ilyen egyszerű módon. Ennek az ihletnek jelképe a hattyú, amely a költő utolsó költeményében csöndesen megmutatja magát.

Képek és szavak

Gondolatmenetünk itt hosszan elkanyarodhatna, beleveszhetne az ideatörténeti vizsgálódásba, nyomon követve a képiségnek, kép és gondolat mibenlétének, viszonyának az európai szellemtörténetben leírt útját. Ezen az úton járva azonban – amely nyilván Platóntól a platonizmuson és skolasztikán keresztül, a karteziánus racionalizmus és a brit empirizmus vitáját is érintve, vezetne a fenomenológia eidetikus vizsgálódásaiig, valamint Heidegger és Gadamer művészeti hermeneutikájáig – szem elől vesztenénk a hattyút. Megelégszünk hát azzal, hogy Gadamert megidézzük, eltorlaszolva ezzel a nagy, kanyargós utat.

„Nem az a szándékunk, hogy a kép és szó művészetét különbségeik szempontjából vizsgáljuk, hanem olyan szempontból, hogy milyen módon részesülnek abból a valóságból, melyet »a művészet« új fogalmával szoktunk jelölni. Ez cselekvésre szólít fel, ami nevezzünk »olvasásnak«.” Gadamer az Igazság és módszerben egy elsorvadt tradíciót akar helyreállítani. A szellemtudományra – mondja – ráerőltette magát a tőle egyébként idegen természettudományos módszertan, az ítélőerő és az ízlés fogalmainak végzetes esztétizálása révén. Ez az esztétizálás ellényegtelenítette e formákat, elvonta tőlük megismerési funkciójukat. Kant esztétizálta az ízlést, azaz megfosztotta megismerési értékétől. Ezután mindaz, ami esztétikai, nem tartozik a megismerés birodalmába. Ez arra kényszerítette a szellemtudományokat, hogy iparkodjanak megfelelni a természettudományos mércéknek, és hogy módszertanuk alapjait a modern tudomány felé keressék. Ezzel prostituálódott a humanista tradíció, melyben a szellemtudományok magukra ismerhettek volna. Gadamer célja tehát az, hogy a szellemtudományok hermeneutikai identitásukat visszanyerjék, hogy az esztétika, a művészet igazsága visszakapja létrangját.

A létező igazságának működésbe lépése: ez a művészet lényege, mondja Heidegger. „A létező léte ragyogásának állandóságába jut.” Most újra megpillantottuk a hattyút. A hatalmas és mégis lágy, nemes, hallgatag madár hűs, szent vízen úszik. Ez az apollóni tó Szókratész utolsó napjától Berzsenyi ihletéig ér. Berzsenyi ihletétől pedig Hölderlin őrületéig. Hatalmas, időn és téren túli tóba merül a fénymadár. Apollón hattyúját elküldi az időbe. Szókratész életének legfontosabb napján, mielőtt átlépne a halálba, megpillantja a madarat. A nagy tanító ír egy Apollón-himnuszt, beszél a hattyúról tanítványainak, és meghal. Az emberélet útjának felén Berzsenyi, megkeseredve az őt ért kritikáktól, elnémul. Visszavonul magába, eztán már csak értekezéseket ír, a létező igazságát már nem hozza működésbe. De utoljára meglátja ő is a hattyút. Megírja utolsó költeményét, majd elmerül örökre hideg vizekben. Az élet felén Hölderlin lepillant a mélységbe. Belép. Mielőtt az őrületnek végképp átadná magát, megörökíti az elúszó hattyút. Szókratészra az emberek – mivel ha akart volna, könnyedén elmenekülhetett volna a börtönből, tanítványai ugyanis megszervezték szökését – azt mondják: öngyilkos lett. Berzsenyire azt: remete lett. Hölderlinre: megőrült. Mit láttak ők a hattyú képében? Mi történt velük? Apollón tudja.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben