„Szervusz, Pegazus!”

2. rész

Nem kellett megküzdenem Nagy Lászlóért. Minden szavát értettem: indulatait, vágyait, rebbenéseit, a szavak mögötti szavai jelentéseit, a szavak közti csendek súlyát. Nem is az eszemmel, de bőrömön át, pórusaimon keresztül, a hangok ízeiből, képei színéből – mintha egy alomban előttem növekvő bátyám beszélne. Huszonöt évesen nem találtam ebben semmi különöst, csak érettebb fejjel kellett gondolnom arra, hogy a kicsike Iszkázhoz képest Budapest mégiscsak tömény világváros, a helyek szellemei mégiscsak másfajta népséget teremtenek, valami magyarázatot igényel ez a reflexszerű azonosságérzet. Arra a jutottam, hogy a helyszín, a felszín, a díszletek alakította megnyilvánulásoknál mélyebb és szorosabb köteléket sodort a hasonló sorsú családjaink által kialakított életszemlélet, mely az eredettől fogva nemzedékeken át felhalmozódik, talán a gének által is öröklődik: a mi fajtánk mindig is a névtelenekhez, a jeltelenekhez, tehát a kisemmizettekhez tartozott és tartozik, ezért nekünk az életet daccal kell leélni. Nem csupán az élni akarás dacosságával, de szüntelen dacban az emberárulókkal, mert csak így tarthatjuk meg önérzetünket. Azt a mozdíthatatlan és eltiporhatatlan önérzetet, mely ha úgy adódik, drágább az életnél is, mert ha az elvész, az embert megeszik a tetvek. A szegénység nem, de a megtetvesedés szégyen. Hogy nincs az a gyilkos vihar, melynek a végét, fogcsikorgatva bár, de türelemmel ki ne lehetne várni. A mi gőgünk nem a gazdagság, nem a hatalom, nem a hírnév, hanem hogy nincs szükségünk senki jóindulatára, két kezünk munkájából mindig meg tudunk élni. Hogy eszünk bár csavaros, de lenézzük és megvetjük az úri huncutságokat – aki közülünk belepróbál, a vesztébe megy –, de jól teszik az urak, ha nem felejtik: ki tudjuk egyenesíteni a kaszákat. Hogy nem vagyunk magunkra hagyva: minket megsegítenek ráolvasásaink és varázslásaink. A mi házaink előtt bódul az eperfa, a mi kertjeinkben regélnek nekünk a jácintok, a mi istállónkban abrakol Pegazus. Hogy mi vagyunk a nép, a mindent hordozó sokaság, a Teremtő elsőszülött fiai. Az Ő arcát viseljük, betartjuk törvényeit, és Ő kedvét leli bennünk.

Ma sem kell változtatnom korábbi felfogásomon, inkább csak bővíthetem: úgy látszik, létezik valamilyen láthatatlan – s mivel nem beszélünk róla – titkos háló, mely ismeretlenül is összeköti a világ dolgairól hasonlóan gondolkodó, hasonló boldogságokra vágyó és erkölcsi parancsokat magukra vállaló embereket. Az ugyanazon dolgoknak örvendező vagy ugyanazon események által megszomorítottakat. A szeretetvágyókat, a rajongani képeseket, az elkárhozni is tudókat. Az ég kékjéhez, a föld illatához ragaszkodókat, akik hasonló helyeken szeretnek csak úgy lenni. Akik ugyanolyan lejtéssel ejtik a szavakat, hasonlóképpen hunyorítanak a szemükkel. Ezek az emberek ismeretlenül, távolról is érzik a másik létét, s ha egyszer összetalálkoznak, azonnal fel is ismerik egymást. Ezt a titkos hálót valamilyen őserő tartja fenn, és minden befogott tagját ezzel az erővel táplálja.

Aztán nem találkoztam többé Nagy Lászlóval a Jeszenák Marihoz vezető úton. Nyilvánvalóan elköltöztek – s lám, mire jó egy márványtábla: rá van vésve, hogy 1967-ben.

De találkoztam vele úgynevezett irodalmi esteken. Aztán egy évtized múltán, a mindig kissé hivatalos hangulatú, protokolláris estek után valamelyik közeli kiskocsmában is – ide már csak az mehetett, akit hívtak. Ekkorra már két könyvet is írtam, olyan folyóiratokban publikáltam, melyekben az ő versei megjelentek, valamennyire hát bizonyára ismerhetett, de a meghívásokat nyilván annak köszönhettem, hogy akkortájt barátkoztam össze az öccsével – mindegy: a huszonéves koromban támadt vágyálmom, hogy egyszer majd az asztalánál ülhetek, tegeződve beszélhetek vele, csodálatosképp teljesült. Nagy László az asztalfőn ült, mint akinek születésnapja van, akárhová is keveredtünk, a pincérek természetesen ismerték, tudták róla, hogy kicsoda, kitüntetett figyelemmel sürögtek körülötte – így is illett. Abban az időben – ez már a hetvenes évek – a magyarok – még ha egyetlen sorukat sem olvasták volna – úgy ismerték jelentős élő költőiket, mint ahogy ma ismerik a kereskedelmi tévékben, a tapsgépek viharzása közepette alantas poénokat előadó, „sztárnak” kinevezett akárhány nyüzügét. Az asztal mellett, kétoldalt, tétova csoszogások és udvariaskodó gesztusok lejátszása után helyet foglaltak a költőtársak, a barátok, látszólag véletlenszerű sorrendben – de több ilyen alkalmat megfigyelve, a sorrend mégsem volt merő véletlen: pontosan tükrözte az ünnepelt és az adott barát kapcsolatának időnként változó melegét. Akkoriban még – ha tudat alatt is – működött az emberekben az önismeret, a méltányosság, még nem nyert elfogadást a pofátlan könyöklés. Mondanom se kell: testvér ide vagy oda, a mi helyünk Pistával akkoriban az asztal alsó harmada tájékán jelöltetett ki – ott volt a helyünk a sehol sem publikált, de mindenki által ismert protokoll-lista alapján. Mikor végre mindenki elhelyezkedett, egy pillanatra megmerevült a kép: a platinával koronázott Herceg ott ült az asztalfőn, körülötte hűséges lovagjai, fegyverhordozói, távolabb az apródok, alant a kósza szolganép – magasztos, emlékezetes pillanat –, és az akkori idők világi hercegei csak Hófehérke hét kicsi törpécskéi lehettek mellette. Visszafogott, úrias gesztusokat mímelő hangnemben indult a beszélgetés, ám csakhamar – ahogy a pincérek az asztalra helyezték a borosüvegeket – egyre hangosabb, szenvedélyesebb lett. Az arcok kipirultak, a mozdulatok szélesebbé váltak, egyszerre többen kezdtek el beszélni, órácska múltán trágár jelzőkkel kiegészítve bukkantak fel a hivatalos kultúrpolitika hordozóinak nevei, olykor még kemény sértéseket is vagdostak egymás képébe.

Nem mindig értettem ezen szenvedélyes viták okát és hevét. Nagy Lászlóék és az én nemzedékem között tíz-tizenöt év feszül, ami önmagában elegendő, hogy kialakult kapcsolatrendszereik minden árnyalatát már ne érzékelhessem, ám ebbe a tizenöt évbe beleesik egy dátum, mely éles határvonalat hasított közénk: ez 1956. október 23-a. A magyar forradalom leverésével ők ifjúságukat vesztették el végleg, mi még csak gyermekségünket. Ők, mint már ismert személyek, a forradalom napjaiban nem kerülhették meg, hogy ne tegyenek, írjanak, mondjanak valami olyat, amit később számon kérhettek rajtuk. Amivel később zsarolhatták, meghunyászkodásra kényszeríthették őket – kemény szív és megátalkodott hűség kellett hozzá, hogy kitarthassanak ideáik mellett. A mi esetleges tetteink vagy szavaink beleolvadhattak a névtelenségbe, a felkelt nép tömegének megnyilvánulásaiba – átfedések és kivételek természetesen mindig adódnak. Nekik kötelezően be kellett állniuk, derékig, abba a mocsárba, ami a megtorlások tobzódása után a konszolidáció kényszerével keletkezett: az „élni, ahogy lehet” kompromisszumainak kialakításába – mi megtehettük, ha túlságosan ördögszagúan bugyorgott a mocsár, vagy magánéletünk megpróbáltatásai elszívták erőinket, hogy megjátszott naiv mosollyal az arcunkon – ezt a számukra dühítő „álnaivságot” az én fejemre is olvasták nemegyszer – bűntelennek nyilvánítsuk magunkat, és egy verést megúszva félrevonuljunk. Ám a hírnév nemcsak kötelezte, de védte is őket: Nagy Lászlót és kortársait már nem lehetett eltüntetni, a forradalmi munkás-paraszt kultúrpolitikusoknak le kellett ülniük beszélni velük, meghallgatni válaszaikat, vádolni kellett őket, mentségeket felhozni a maguk számára, ígérgetni és hazudozni kellett – bennünket, a szinte alig ismerteket, oly egyszerű rutinnal lehetett eltüntetni, ahogy egy anyaméhben fejlődő, már élő, érző, védtelen magzatot abortálnak, ha nemkívánatossá nyilváníttatik. És gondosan ügyeltek arra, ha már nem dorombolunk elégedetten, mi már ne vonulhassunk a hírnév védelme alá.

Így hát e két egymást követő nemzedéknek annyira más lett a társadalmi beágyazottsága, önvédelmi reflexe, lehetséges jövőképe, énképe, az írás erejébe vetett hite – és ne játsszuk a szégyenlőst: mindennapi anyagi biztonsága –, s mindezekből következően a mondatok formálásának, a jelzők használatának törvényszerűségei, hogy bár bizonyos vonzódást éreztünk egymás iránt, harmonikus, természetes kapcsolatrendszer, mely a szellemujjak érintésénél mégiscsak több átöröklést eredményezhetett volna – néhány személyek között szövődött barátságot leszámítva –, nem alakult ki. Csodálhattuk, méltányolhattuk őket, de az általuk taposott út számunkra járhatatlannak bizonyult. És később, ahogy változott a világ, már csak a maga forgása által is, az út egyre inkább a csak tanulságokat rejtő, de a megismételhetetlen múlt felé, egyre távolabbinak látszó, még a valóságosan távolibbaknál is távolibb, kimagasló hegycsúcsok irányába vezetett, egyre nyilvánvalóbban járhatatlanul. A forradalom után Nyugatra menekült és ott tevékenykedő íróktól szinte tökéletesen el voltunk zárva – a határontúliaktól is csaknem. Így lettünk mi – így is lettünk – „apátlan nemzedék.”

Történtek ugyan próbálkozások arra – nem erős, afféle Központi Bizottság határozata alapján született, tűzön-vízen át keresztülviendő, inkább csak a jól bevált „szalámitaktika” szerinti próbálkozások –, hogy a két nemzedék közti látható repedést felhasználva szembeállítsák őket egymással. Ez – talán a még működő rokonszenv miatt – nem sikerült. Az irodalmi folyamatban való teljes törés, a szakadás, a lekicsinylés, az ellenséges érzület kinyilvánítása majd csak a nyolcvanas évektől, a neoavantgárd kitalálásával és már a Pártállam idején is erőteljes kormányzati támogatásával történik meg – de itt már egy másfajta nép, másfajta raj nyüzsög, fejükön másképp tapad a haj.

Üldögéltem hát a pörkölt- és savanyúbor-szagú kiskocsmákban, a megtiszteltetéstől szolidan meghúzódva, és próbáltam kitudni, a törmelék információkból összerakni a szenvedélyes viták hátterét. Kívülállóként ennyi lehetett a legtöbb: ezekben állást foglalni csak kotnyeleskedés lett volna. Költészetről, irodalomról itt már fél szó sem esett: a költőtársak és a hűséges fegyverhordozók politizáltak – a napi, a tegnapi eseményeket értékelték. Ők ugyan mindennemű hatalom nélkül, de kapcsolatban álltak a hatalom képviselőivel – ilyen-olyan alkalmakkor találkoztak, beszéltek velük, leveleket fogalmaztak, vagy csak megjelent szépírásokban üzengettek –, a vágyak és kívánalmak a szibériai jeges szelek hozta parancsokkal ütköztek, az emberi ideák az érdekekkel, a gyökérből eredt érzelmek a merev ideológiával – s mint minden, bárhogyan leosztott lapokkal játszott politikai gyürkőzésben, különös hangsúlyt kaphatott egy elejtett apró szó, lehetett minősíteni így vagy úgy megszaladt gesztusokat –, volt hát ok a vitára, még a heveskedésekre is. Nem tudhattam azt sem, hogy egy-egy összeszólalkozás valódi, vagy csupán színjáték-e – olykor felmerült bennem efféle gyanú –, amit a jól összeszokott társak a jelen lévő besúgó félrevezetésére vagy csak hülyítésére rendeztek – a „téglának” ott kellett lennie, barátnak, fegyverhordozónak vagy éppen költőtársnak álcázva, a kor szelleme megkívánta, már csak reprezentációs okból is, hogy ott legyen –, s mint ahogy mi is a magunk korosztályában, kizárásos módszerrel, elég jól behatároltuk ezeket a pasasokat, nyilván ők is tudták, ki érdemel egy kis hülyítést. Mindezekkel együtt ez a nemzedék még összetartott, még védték egymást: ha valamelyik nyitott borotvával való rohangálásra felhatalmazott valamiért úgy gondolta, eljött az ideje, hogy nyilvánosan, nem az elvtársak között szokásos smúzolással, belevágjon Nagy Lászlóba – vagy bárki másba –, megtehette – villant az acél, serkent a vér –, s bár hasonlóan mély, nehezen gyógyuló visszavágásra nem kellett számítania, de megkapta a kórusban hangzó fújolást és a hurrogást. Érdekes: legtöbbjük még ezt is nehezen bírta. Ezek a pasasok a kivételezettség vajas kenyerét rágicsálva személyiség- és szerepzavarokkal küszködtek, rendre megpróbáltak kint is, bent is egeret fogni. Ahogy – mint látjuk – az efféle pasasok ma is rendre ezt szeretnék.

Ha az a vágyam, hogy egyszer majd közöttük ülhessek, teljesült is, arra azonban nem került sor, hogy leleplezzem huszonöt éves magam: emlékszel, Laci?, én voltam az a fiatalember, aki olyan nagyokat köszöngetett neked a Jeszenák Marihoz vezető úton! Akkoriban itt, ebben az országban valahogy sohasem alakult úgy a hangulat, hogy érett férfifejjel is viccesnek találjunk valamit, ami kamaszos, nyihogó humor birtokában még vicces volt.

Aztán nem találkoztam vele többé. Egy idő után el kellett döntenem – az ilyen és az ehhez hasonló irodalmi estek tanulságaként –, hogy akarok-e majd idős koromban, lehetőleg akkor, mikor már az összes résztvevő, minden tanú halott, visszaemlékezéseket írni: tudjátok, mit mondott erre Nagy László?, vagy bárki más?, mit evett, és milyen mellényt viselt? Nem akartam. Rájöttem, ismerésükhöz éppen elegendő, ha olvasom műveiket. Majd mindig akad más, aki a mellényükről szól. Elegendő, amit ad az élet. Így hát elmaradtam az efféle irodalmi estektől.

Aztán csakhamar nem is találkozhattam vele többé. Egy ártatlannak mutatkozó napon jött a meglepő hír: meghalt Nagy László. Ötvenhárom évesen. Felkapaszkodott Pegazus hátára, átölelte erős nyakát, megpaskolta a szügyét, titkos szavakat sugdosott a fülébe, mire Pegazus meglengette azt a gyönyörű, hatalmas szárnyát, és elrepültek.

Ismét kevesebben lettünk. Ismét fogyott a világ, fogyott a magasban lévő haza: egyre árvábban, egyre társtalanabbul csak magunkba szállhattunk, ha vigasztalást kerestünk.

Az emléktábla-avatáson részt vettem – véletlenül. Nincs benne semmi különös, akkor már nemcsak irodalmi estekre nem jártam, de egy évtizede olyan helyekre se, ahol az efféle eseményekre szóló meghívókat címezik. Ültem otthon az asztalomnál, aztán belefásulva a székbe felálltam, kinyitottam és kinéztem az ablakon. Késő délelőtt volt, január második fele, enyhe tavaszias idő, talán még a nap is sütött, 1997-ben – rá van vésve a márványlapra, különben biztosan nem emlékeznék az évre: mikre jó egy emléktábla –, s mivel a fákon, bokrokon nem volt levél, átláthattam a Pákozdi téren, az iskolával szemközti sarkáig, ahol egy kisebb társaság gyülekezett. Kaptam a dzsekimet, megnézni, mi történik – minden érdekesség jó arra, hogy az ember felállhasson az asztala mellől. Ismerősöket találtam ott, s mivel az ünnepség már megkezdődött, csak apró biccentésekkel üdvözöltük egymást – helyénvalónak tartották, hogy megjelentem. Ott állt egy csoportban a család, a régi költő- és harcostársak, másikban vagy fél tucat ilyen-olyan politikus, a nők decensen felékszerezve, a pofákat a tévéből ismertem; a két csoport nem keveredett, öltözetük és fejtartásuk alapján egy kívülálló is meg tudta volna különböztetni őket egymástól. A kerület polgármesternője beszélt, nem figyeltem, remélhetőleg elmondta mindazokat a szokásos közhelyeket, miket ilyen alkalmakkor el kell mondania egy hivatalnoknak. A ház faláról, melyen ott lógott az emléktáblát még takaró fehér lepedő, négyzetméternyi felületeken pergett le a vakolat, a saroknál már a téglák is kilátszottak, egy fekete televíziós kábel lógott be a képbe, a lepedő felett a leszedett utcatábla világosabb foltja: valami elvtársról kapta valaha nevét az utca, átkeresztelték, az elvtársat elfelejtettük, csak a ronda folt maradt utána; igen, ilyen úgynevezett társadalom vagyunk: húgyszagú alsónadrágra és koszos nyakú ingre húzzuk fel a frakkot. A polgármesternő, ha nem is tudom, mit, de szép hangsúlyozással beszélt, háttal a falnak. Aztán a szemközti iskolából jött gyerekek énekeltek valami Kodályt, aztán még valaki beszélt, de én csak régen látott barátaimat figyeltem. Megöregedtek. Az ő szemükben nyilván én is. Megőszültek-kopaszodtak-ráncosodtak. Megkoptak; még a valaha szemükben parázsként izzó fények is. Öltözetük is, de aurájuk nagyon. A kabátok alól kilógó nadrágszárak slamposak, a cipők sarkai félretaposottak, tekintetek a földre szegezve, nem szólnak, és nem is fognak szólni egymáshoz, ha majd ennek vége, vakkantanak néhány szót egymáshoz, és hazamennek: mint egy csapat megvert, öreg kutya. Régi barátjuk emlékére összegyűlt – kit gyávák voltak idejében követni – megvert, öreg kutyafalka. Megverte őket az új rend, állati közönyén túl őket még kaján élvezettel is: kuncog a krajcár, öreg kutyák, vége a profittermelésre képtelen szépelgéseknek. Már demokrácia van itt, szabadon választott népképviseleti rendszer, már semmi közötök az urak praktikáihoz. Még egy újabb évtized se, és megmondja nektek kerek perec, bele az öreg pofátokba, a győztesek egyik repedtsarkú jelese: az irodalom a szórakoztatóipar része. A szórakoztatóipari Vörösmarty Mihály. A szórakoztatóipari Arany János. A XXI. században már így lesz. A szórakoztatóipari Madách Imre. Unokáitoknak már így fogják tanítani az iskolában.

És még azt se tudtátok, gubancos öreg kutyák, hogy majdan, ha ez az ország, írásaitoknak nyelvet adó nemzet maradék országa, egyszer majd ha visszanyeri szabadságát és nemzeti függetlenségét, amikor vége lesz a diktatúrának, az ezernyi erőszaktevésnek, a törvényes lerablásoknak, a tartótisztek és besúgók hangulatos vircsaftjának, piacgazdaság leszünk és jogállam, akkor, ha továbbra is a nép figyelmében és szeretetében akartok maradni – ó, a nép! akiért annyit harcoltatok, kiknek érdekeiért kiállva annyi sérelmet szenvedtetek! –, meg kell tanulnotok micisapkát húzva bandzsítani, cigányos hangsúllyal anyósvicceket mesélni! Trágár szavakat reptetve egymás siralmas poénjain tele pofával röhögni. A reflektorfényes tahóság pöcéjében baromságokat röfögve dagonyázni. Akkor újra hírnévre kapna benneteket a nép – a népfenség! –, újra írnának rólatok a lapok, címoldalon lehetnétek, hogy elveszett a kutyusotok, de aztán meglett. Akkor újra beülhettek egy kiskocsmába, az új politikai osztály fejtartásával ismét együtt vacsorázni, telne a sztárgázsiból, hát ezt se tudtátok?

Aztán valaki lerángatta a márványtábláról a lepedőt, illően tapsoltunk, a gyerekek énekeltek még egy Kodályt, és vége is lett az ünnepségnek. Kezeltem néhány ismerőssel, motyogtunk is egymásnak valamit, a tavasziassága ellenére mégiscsak januárban átfáztunk, toporogtunk illően kicsit, aztán hazamentünk. Nem volt miről beszélni.

Pedig, ó!, még mindig szeretve tisztelt, gubancos, öreg költő kutyák, kik az emléktábla avatása óta megfogyatkoztatok és tovább öregedtetek, azért emlékeztek még? Emlékeztek rá, hogy úgy tudtuk: attól a naptól kezdve, hogy az utolsó szovjet katona, átballagva a hídon, elhagyja Magyarország területét, nem lesz többé szükségünk két hazára: egy talpunk alatt álló földire és egy vágyainkból épített magasban tündöklőre? Úgy tudtuk, a talpunk alatti lassan emelkedni fog, emelőerőnktől függően ugyan lassan, de emelkedni, mindenki számára érezhetően, és egyre közelít majd a magasban levőhöz, s bár gyarlók vagyunk, vágyainkban telhetetlenek, a két haza közti távolság nem lesz oly szívszaggatóan hatalmas, mint megtöretésünk ideje alatt. Úgy gondoltuk, már célszerűtlen mindig csak a magasban lévőt táplálni tovább; ha süllyed egy picurkát, hogy előbb találkozzon a földivel, javunkra válik. Mit gondoltok arról – a holtak is beszélhetnek –, hogy most, tizenévekkel az után, hogy az utolsó megszálló is elhagyta az ország területét, most riadtan nézünk a talpunk alá: miénk-e még ez a föld, amin állunk? Hogy már eladtuk mindenünket, a cipő sem biztos, ami rajtunk van, hogy a miénk-e még? És mégis, gyéren születő unokáinkat annyi adósság terheli, hogy vagy megszöknek innen, mint nagyapáik az akasztófa elől, vagy fél életüket cselédsorban tölthetik? Hogy cipőink sarka csámpásabb, hasunk hangosabban korog, beszédünk hangtalanabb, mint a mindent szétpacsmagoló diktatúra idején? Hogy közben folyik ám a dáridó, hujjogatnak a keresztapák, riszálják magukat a bértáncosok, mi mégse tehetünk mást, mint hogy megint csak szégyenkezünk, hogy újra egy köpőcsésze mélységű világban kell élnünk? És ha nézünk riadtan a magasba, mit láthatunk ott tündökölni? Ha lebeg is ott még valami, az nem a hatvan éve jól ismert figurák nyálgőze csupán? Hogy újra csak a káromkodásból épített katedrális falaira rakosgathatjuk faragott köveinket? Mit szólna mindehhez Nagy László? Ady Endre? József Attila?

Egyszer csak, nem is oly sokára, vége lesz a Pegazushoz való járásoknak. Réka is, nem is oly sokára, óvodába kerül majd – úgy látszik, a közösség a legjobb ellenszere a Papa infantilizmusának. Akkor majd, egy ártatlannak látszó napon, amikor minden úgy történik, ahogy mindennek történnie kell, a márványtábla előtti szertartás végén, miután végigsimítják Pegazusnak azt a „hatalmas, gyönyörű szárnyát”, Réka nem csusszan le azonnal a Papa falnak támasztott lába comb-sámlijáról, hanem kissé válla felé ejtett fejjel, kissé megemelve az állát, mintegy fentről lefelé, halvány mosolyderűvel a Papa szemébe néz, és… Itt meg kell állnunk, mert el kell mondanunk a következőket, hogy valami sejtelmünk legyen erről a nézésről – a Papa egyik festő barátja, aki nagyon ért a nőkhöz, kicsikhez és nagyobbakhoz egyaránt, amikor először meglátta Rékát, rá meredt, összecsapta a kezét, és önkívületbe esett hangon közölte: „Teremtő Isten! Hiszen ez egy Renoir-kislány!” A Papa telitalálatnak érezte a felismerést, motyogva dicsérte is barátja szemét, de tulajdonképpen bosszankodott, hogy elsőként nem ő vette észre. Hisz annyira nyilvánvaló: egy Renoir-kislánynak mindig meleg a kicsi keze. És pillantása tökéletesen mint azokról a vásznakról néző hölgyeké: nyíltságuk zavarba ejt, őszinteségük lefegyverez, energiájuk megbabonáz, öntudattal vállalt, de elfátylazott huncutságuk bárki férfit megszeppent. A dúsan élő hajról, a homlokba hulló makrancos fürtöcskékről csak említés tétessék – a pillantás milyensége a fontos. Tehát: a Papa szemébe néz – fontos a szín is: palaszürkébe fordult tengerkék, mert ez az az átöröklött szín, amitől a Papa ötven éve egérkévé változik –, közelít hozzá, megérinti, selyem arcát a sörtékhez szorítja, átöleli a nyakát, puhán, lágyan, mintha nem is lenne csont a karocskákban, és azt súgja a fülébe: „Kicsi Papa… te buta vagy.” És akkortól majd vége a Pegazushoz való járásoknak.

Ennyi a különbség a két kislány között. Hiába: más génállományokat örököltek. Ezért jó, hogy a Papának van egy csillagszemű és egy tengerszemű unokája.

És majd lezajlik ismét az a beszélgetés, mely a Papa álnokul feltett azon kérdésével kezdődik: „Mit gondolsz, miért van itt, pont ennek a háznak a falán ez a márványtábla a Pegazussal?” És a kérdezz–felelek játék, az egész jelenetsor majd kísértetiesen ugyanúgy játszódik le, ahogy annak idején a csillagszeművel történt. Elmennek persze a ház mögötti parkba hintázni is, mert séták alkalmával Rékával is mindig kell hintázni egy kicsit: csikordul a hinta lánca, és Réka énekel – előadja az egész óvodai repertoárt –, mert ő hintázás közben énekelni szeret. A Papát ekkor majd éppen nem fájdalmas gondolatok gyötrik, de gyűrött arca azért gondterhelt: most, hogy befellegzett a Pegazushoz való járásoknak, mi lesz, mi lenne a célravezető következő lépés, amivel ébren tarthatja, terebélyesítheti a költő és persze a maga mítoszát? Nyilvánvalóan ezután már hármasban végrehajtott akcióknak kell következniük. Bizony, és hamarosan valaminek. Ekkor hirtelen eszébe jut a kazetta. A kazetta, mely a többi százzal ott tornyozódik az alsó kisszekrényben, amelyen a Nagy Lászlóval készített utolsó interjú van felvéve. Amelyről annak idején még nem tudta, hogy az utolsó – egyszerűen csak felvette –, de a költő talán igen, ő már talán meghallotta a hívást, ezért érezte szükségesnek, hogy üzenjen az utókornak. Hogy üzenjen a Saroltáknak, Rékáknak, minden unokáknak, minden élő maradéknak: „ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” A Papán hirtelen nyugtalanság vesz majd erőt, úgy fogja érezni, most azonnal be kéne rohanni a lakásba, és előkeríteni azt a kazettát, kikeresni a többi közül, és bár jól tudja, ráér az még, várni kell még, mire a lányok nagyobbak lesznek, hogy valóban meg is értsék az üzenetet, lassan felnőttek – de legalábbis addig, míg, ha részesül ebben a kegyelemben, ő is meg nem hallja a hívást. De ezen ügy higgadt végiggondolása egy cseppet sem fogja csökkenteni a belülről ásó nyugtalanságot, sőt, az egyre terjed, feszíteni kezdi a koponyacsontot, hamarosan remegéssé változik, és akkor a Papa oda fog ugrani a lengő hinta elé, a két szár láncot elkapva megállítja, és egészen közel hajolva hozzá belenéz a gyermek arcába. Réka, bár abbahagyja majd a „Kis kece lányom” hars éneklését, tulajdonképpen nem fog meglepődni ezen, a Papának vannak ilyen dolgai, és megbocsátó félmosollyal állja majd, hogy a Papa az arca mögé nézzen, a gyöngyházfénnyel csillogó bőr mögé, a gyermeken túli mélybe, az öregek oly sokszor kíméletlen és követelőző pillantásával.

És akkor a Papa homlokon fogja csókolni őt.

Unokáink unokáinak idejében, a nemrég beköszöntött XXI. század derekán, mikor már foltokban léteznek majd esőerdők, és az emberiség a kőolajkészletek utolsó cseppjeit fogyasztja, mikor unokáim unokáin kívül már alig keresztelnek gyereket történelmi magyar nevekre, ha áll még a világ, lesznek itt még magyarok, hat-hét millióan, az ország akkori lakói közt talán még többségben, még fognak beszélni itt magyarul, bár nagyon is elképzelhetően amerikaias akcentussal, ahogy a fiatalság egy csontig hülyített rétege már ma is teszi, minden bizonnyal százszámra kicserélve hangulatos és kifejező magyar szavakat fűrészporízű nemzetközire, ahogy ma a televíziók hivatásos beszélői nagy része beszél, hallomásból sem ismerve például a „mennyezet”, a „rokonszenves” vagy a „léggömb” szavakat, mikor már nem lesz élő, ki olvasta volna Mikes Kelemen leveleit, és az éppen uralgó kormányok az úgynevezett művészeti tevékenységek közül már csak a tetoválószalonokat érdemesítik támogatásra, mikor már elképzelni se tudják, hogy létezhet egy nemesebb, kedvesebb haza a magasban, amikor azért nem lesz itt rossz az élet, az ifjak majd eljátszadoznak a legújabb elektronikus ketyerékkel és nemi szerveikkel, ahogy szüleiktől tanulták, és talán, ahogy egykor mi voltunk a Béketábor legvidámabb barakkja, úgy leszünk az Unió legmultibb plázája, tehát az akkori magyarok, ha a véletlen folytán a kezükbe kerül egy ilyen szöveg: „S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!”, még érteni fogják minden szavát, de felettébb kétséges, képesek lesznek-e helyesen értelmezni, ahogy már ma is, egyszerűbb szövegek esetében is megjelennek az értelmezési problémák, s főként lesz-e még fülük, hogy meghallják a szöveg mennybéli erkölcsű lelkének sugallatát, vagy csak merednek rá, mint érthetetlen archaikus maradékra, mondván: „Már miért kéne átvinni a szexust, és miféle túlsó partra?”, és esetleg: „Mennyiért?” – akkor majd komolyan vizsgálni kell, emberarcuk van-e még?, megérdemlik-e még a költő csókját?

…nem lehet így befejezni ezt a mondatot, nem lehet, mert nem szabad! Jaj, mert még akkor is… hogyne találnánk arcukat emberinek, egy költő csókjára érdemesnek, fajtánkból valónak, sőt: ismerősnek, hisz örökölnek majd egynehány vonást unokáink arcából, talán a miénkből is egy hunyorításnyit, és csókolnánk őket, pofácskáikat százszor, ezerszer, ahogy csókoljuk telhetetlenül nagyanyáik arcát; és miért ne hihetnénk bennük, miért ne hihetnénk, hogy akár jobb emberek is lehetnek nálunk, hiszen csak mi halunk meg, mind egy szálig nemsokára, felkapaszkodunk Pegazus hátára, vagy csak az ördög visz el, velünk együtt a hit nem hal meg, ránk vicsoroghat a remény: életre táncolhatja magát akár egy nemzet is, nem dögbugyor lesz a vége e pokoli útnak, unokáink unokái is természetes módon veszik magukra a kötelességet, hogy fogaikat a csikordulásig összeszorítva átvigyék minden maradék Szerelmünket a túlsó partra; mert mindig voltak, akik megtették, még a tatár alatt is, néhány százezer, maradék árva, mocsarakba, erdőségekbe bujdokolva.

„– Szervusz, Pegazus!”