„Szervusz, Pegazus!”

1. rész

Most már Rékával járunk Pegazushoz.

Míg az anyja öltözteti, megbeszéljük a programot. Mert egy tevékeny és kíváncsi embernek, ha még kétéves is, ha megy, hát mennie kell valahová, a céltalan lődörgés – még ha sétának nevezzük is – dögunalom. Tucatnyi jó helyünk van, ahová mehetünk, ezeket most nem árulom el, és ha kérdéseim közül arra: „Látogassuk meg Pegazust?”, Réka azt válaszolja: „Iden”, irányt veszünk az iskola felé.

Réka meleg kezű gyerek, mindig jó meleg a kicsi keze. Állandóan beszél, mindig van közlendője – el ne felejtsük ezt a szót: „cserfes” –, fogja a szavak hangulatát is, jó humorérzékkel már játszik is velük – már amennyire kétéves e világban való tartózkodása engedi, de egyértelműen –, még nem tudja recsegtetni az „r”-t, és jó néhány hangtévesztése is van – majd lesz dolga a logopédusnak –, ám az „Iden” bájosnak, sőt kis személyiségéhez illőnek találtatott, már az egész család úgy mondja, ha nyomatékosítani akarja állítását, hogy: „Iden”.

Pegazus nem lakik messze: a Pákozdi tér sarkán, az iskolával szemben lévő ház falán, egy kisasztalnyi márványtáblán. A táblán vésett, aranyozott betűk, közepén labdányi bronz dombormű: azon száguld, repül Pegazus. Odaérve köszöntjük illendően, mondókát kántáló hangon: „Szer-vusz, Pega-zus!” Hogy közel léphessünk hozzá, előbb keresnünk kell egy ágacska-botocskát, mellyel elzavarjuk a töredezett terméskő járda repedései körül csomókba gyülekező bodobácsokat: eresz alatti száraz, napsütötte déli fekvés, az elhagyatottság békességét árasztó hely – ilyen helyeken imádnak élni a bodobácsok. A tábla alá érve a gyerekecske felém emeli a kezét: „kicsi vagyok, emelj fel!” – az emberi metakommunikáció legmeghatóbb mozdulata ez, „emelj magadhoz! védj meg!”, egy ősparancs teljesítését követelő mozdulat, mely még a szerelmi mámor gesztusainál is erősebb. Mindig kivárom ezt a mozdulatot, vágyom rá, csak ezután veszem a karomra. Olyan közel lépek a falhoz, hogy talpamat megtámaszthassam a lábazatkövön, az így keletkezett combom sámlijára ültetem – mert akármilyen kicsik is még ezek a lányok, cipelni őket nehezek, mint a só –, így aztán ujjunk hegyével épp elérjük Pegazust. Megérintjük legelőbb az orrát, tágult orrlikain talán lángot fúj, végigsimítjuk csontos arcát, izmos nyakát, megérintjük – kicsit furcsa a szó – a „sörényét”, aztán tovább – a fehér márványlap úgy veri vissza a naptól kapott fényt, hogy csillogását elnyeli, de erejét nem, úgy világítja át a gyerek picike ujját, mintha az egy enyhén rózsás hegyikristály lenne –, erős hátát, aztán újabb furcsa szavakat tanulunk: „szügy”, „mar”, „csánk”, a processzus befejezéséhez közeledve megszámoljuk a „patáit”, s miután megvan mind a négy, diadalmas befejezésként végigsimítjuk „azt a hatalmas, gyönyörű szárnyát”.

Előbb Saroltával jártunk Pegazushoz, vagy két évig. Ám egyszer csak, kérdésemre, hogy látogassuk-e meg Pegazust, már egy középcsoportos óvodás öntudatával azt válaszolta: „Jaj, Papa, az olyan dedós dolog!” Mi tagadás. Szerencsére addigra Réka nőtt bele a Papával való egészségügyi sétálgatások korába, így Sisa elutasítása nem okozott komoly törést a Papa érzékeny lelkében. Érdekes: a két testvér sok vonatkozásban különbözik egymástól, ránézésre is látható, más génállományokat örököltek, de Pegazussal való barátságunk mozdulatai, hangjai, az egész ceremónia lebonyolítása kísértetiesen hasonló – még akkor is, ha én voltam a sugalmazó ceremóniamester. A Papa igazán hálás ezért a lányoknak: egy nagypapakorba került férfinak két év illúzió már sokat számít. Már egyetlen pillanat, egy illúziókeltésre alkalmasnak tűnő női pillantás is hálára kötelezi.

Ám a Papa nem adja olyan könnyen magát! A Sisa elutasítását követő döbbenet után, a következő pillanatban démonikusra színezett hangon felkiált magában: „Hohó! Gyönyörűséges kisasszonykám, csillagszemű unokám, nem addig van az! Ha dedóssá méltóztattad nyilvánítani az eseményt, itt az idő, hogy lépjünk tovább!” És az első kínálkozó alkalommal, vidám hangulatot színlelve elterelgeti az ártatlan lelkű gyermeket Pegazus tartózkodási helye felé, s ott aztán mintegy mellékesen megkérdezi: „Mit gondolsz, miért van itt ez a márványtábla a Pegazussal?” „Nem tudom.” „Még nem gondolkodtál azon, miért pont itt, pont ennek a háznak a falán van?” A kérdés megfogalmazásából láthatjuk, hogy a Papában van valamennyi, a jó pedagógusokra jellemző szadizmus, de hát miért gondolkodna egy négy és fél éves, egészséges és vidám, szeretetteljes családi légkörben növekvő gyermek olyasmikről, hogy az a milliónyi tárgy, amely körülveszi őt, s melyekből mindennap újabbakat fedez fel, miért éppen ott van, ahol van? Ejnye, Papa, a vulgárfilozófia és a mélyirodalom még odébb van! Meg kell mondanom, hogy én ezt a Papát nem mindig kedvelem. Alapvetően nincs vele baj, unokázáshoz megfelelően infantilis, de időnként azt hiszi, viselkednie kell, mutatnia magát, mint egy utánérzéseivel nagy hírre vergődött grafománnak, és épp a gyerekek előtt – nem tudom, miért csinálja. Aztán képes elszontyolodni, ha az eleven eszű és életvidám gyermek megadja a megfelelő választ: egyszerűen elengedi a kérdést a füle mellett. „Na, jó… akkor elárulom neked. Mert ebben a házban lakott Nagy László. Már olvastam neked a verseiből, emlékszel? Ez van az aranybetűkkel a táblára írva: ebben a házban lakott Nagy László… és felesége, Margitka… ő is szép verseket írt…”

Mint fiatal házasok 1965-ben költöztünk ide, az ötvenes évek elején épült lakótelepre, előbb még társbérletbe, és aligha gondoltunk arra, hogy negyven év után is itt fogunk lakni. Itt a házak sablon-egyformák, kocka alakú vagy több kocka összeragasztásával szalaghosszú kétemeletesek, keskeny ablakokkal, homlokukon butácska timpanonnal, belül a kőborítások laktanyához illő szürkék, valami vacak, szürke műkő, és ha egy, már sokszorosan festett felületről lepattan a festék, látszik: eredetileg az ablakkeretek és az ajtók is szürkére voltak festve – olyan hát, amilyenek akkoriban épültek Vlagyivosztoktól Rostockig, a népek nagy vezérének és bölcs tanítójának ízlése szerint, állítólag rákosista pártembereknek és katonatiszteknek. Nem magas rangúaknak persze, azok nemigen várhattak az ötvenes évek elejéig, ők már a Vörös Hadsereg nyomdokain bevonultak a népnyúzó, kizsákmányoló, klerikális és félfasiszta burzsujok elkobzott villáiba, nagypolgári lakásaiba, hogy méltó körülmények között tudjanak harcolni a kizsákmányolt proletáriátus, a dolgozó nép érdekeiért; de amikor mi ideköltöztünk, már nagyrészt tisztességes alkalmazottak és munkásemberek lakták, az eredeti tulajdonosok – akik addigra bizonyára már kádárista pártemberek és katonatisztek lettek – már elhúztak innen, alighanem a budai hegyek irányába. Akkoriban még nem épült meg a metró, még nem léteztek a városmagtól még tőlünk is távolabbra eső, tízemeletes panelrengetegek, telepünk a város külső részének számított: az innen nem messze lévő, egyik Korong utcai házban lakott egy ideig József Attila a város peremén, szomszédunkban, a Mogyoródi út túloldalán még bolgárkertészek működtek – még igazi bolgárokkal, akiknek, ha vásároltunk náluk, és úgy köszöntük meg szolgálataikat, hogy: „blagodarja!”, elhomályosult a szemük, az idősebbeknek persze, motyogtak valami érthetetlent, és dugtak egy kis ráadást a kosarunkba, csomag zöldhagymát, retket, petrezselymet –, kedves, jó, öreg bolgárok!

A belvárosba egy 19-es jelzésű busszal lehetett bejutni, itt volt a végállomása, itt fordult a Jeszenák utcával szemközti kis téren. A terecskén ma is egy szobor áll, egy női akt, karján gyermekével – az itt lakók Jeszenák Marinak hívják. Szegény Jeszenák báró! Hogy nem tudhatta, majdan milyen derék teremtést vétet nevére az utókor! Beleröhöghetett volna a császári hóhér sörtől püffedt pofájába. Jeszenák Mariról csak úgy sugárzik a telepet építtetők szellemisége (lásd „szocialista realizmus”): az alkotás egy dolgozó nőt ábrázol, ez vaskos testfelépítéséből nyilvánvaló, szövőnő vagy inkább traktoros lehet, megformálása kínosan naturális, csupán fanszőrzete nem kidolgozott, vénuszdombja se van neki, szemérmesek vagyunk, elvtársak!; láthassuk: meztelensége nem merő önmutogatás, velejéig züllött kapitalista élvhajhászat, a dolgozó nőt mint szexuális tárgyat megjelenítő fertő, hanem klasszikus ideálokból fejlesztett realizmus; láthassuk: éppen tisztálkodni indul, haja kontyba kötve, kezében törlőkendő, lába előtt vizeskorsó, na ugye!, energikusan lép, szelíd, de eltökélt öntudattal, a ragyogó jövőbe vetett töretlen hittel, megy lemosni a munka porát, „a becsület és dicsőség porát”, karján valamiért kissé lüke mosolyúra sikeredett gyermekével, s mivel „legfőbb kincsünk a gyermek”, nyilvánvalóan megmossa őt is. És mivel a közlekedési lehetőség miatt a telep minden útja Jeszenák Marihoz vezetett, itt kellett összetalálkoznom Nagy Lászlóval.

Talán egy héttel korábban láttam először, az Egyetemi Színpadon: lányos, éneklő hangon néhány versét olvasta fel.

Akkoriban gyakran jártunk az Egyetemi Színpadra. Az 1956-os forradalom vérbe fojtását követő félelem és fásultság – bár a vérbefojtók diadalt harsogtak, ahogy mindig is szoktak – megülte az országot. Még túlságosan élesek voltak azok a képek, melyek tankokból, tetőkről, repülőgépekről legéppuskázott, anyáknak készülő, törékeny lányokat mutattak, kiégett kocsik alatt csontig égett tetemeket, lánctalpakkal az utcakövek réseibe préselt, cafatokká tiport testmaradványokat, megalvadt vérpatakot a villamossínek vájatában; még ott voltak a golyók ütötte lyukak a házfalakon; még visszhangoztak, és az egész Kárpát-medencében, a forradalom napjaiban a rádióban gyakran játszott Egmont-nyitány zokogó dallamai, még jöttek az üzenetek, a zavaróállomásoktól alig érthető frekvenciákon, hogy „Apu! Anyu! Élünk!” – még minden túlságosan közel volt ahhoz, hogy lealjasodás nélkül, az egyre terebélyesedő és színesedő „ellenforradalomról” szóló hazugsággubanc mögé lehessen bújni: legyinteni, felejteni, picikét magunknak is hazudni. Még furcsa, látomásos napokon, az összeroskadások előtti pillanatokban, mint csalóka, lidérces fény, a lelkekben még fel-fellobbanni látszott a forradalom tüze. A Pártállam, épp a hatvanas évek közepe táján, tett ugyan néhány lazítást sugalló gesztust: a kemény tizenévekre ítéltek közül sokakat kiengedtek a börtönökből, a segédmunkási létre kényszerített értelmiségiek lassan visszaszivároghattak a szakmájukba, nem söpörték le többé a falusi padlásokat, a hentesnél lehetett húst kapni, az addig „polgárinak” ítélt egynéhány nyugati szerző munkáit kiadták magyarul; de a remény, hogy ha – mint az bebizonyosodott – forradalmi úton nem is, de lassú, megfontolt reformlépésekkel mégiscsak változtathatunk sorsunkon, a hatvanas évtizedben még igen halványan pislákolt. Számos, addig némaságra ítélt, agyonhallgatott, meggyötört művész, író, színész, festő folytathatta ugyan újra nyilvános tevékenységét – az érintetteknek ez nyilván könnyebbséget jelentett –, de hatásuk hozzánk, a néphez alig „csorgott le”. Lent, a mélyben csak pislákolt némi fény, hogy majd ezt is kioltsa az 1968-as csehszlovákiai bevonulás. A hatvanas évtized a sajátos összetevőkből kialakult régi-új politikai elit, a „forradalmi munkás-parasztok” – ahogy magukat nevezték – már keményen összeállt és még magabiztosnak is nevezhető időszaka volt; történelmi tettként írták a maguk javára, hogy a hisztérikus, kiszámíthatatlan, katasztrofális gazdasági következményekkel járó, nagyon is véres kezű, egyszemélyes diktatúrát – mely a mindenkori vezetőréteg számára is életveszélyes volt – átalakították „szocialista demokráciává”: egy szűk réteg feudális jellegű kapcsolatrendszerében működő demokráciájává. A „törvényes rend” visszaállítóinak jelentették be magukat, és tagadták, hogy a hatalomban matató kezük véres lett volna – és nem a sztálinista véres kezű hóhérok vérétől volt véres. Mindazonáltal a nép számára az új rezsim gyakorlata könnyebbséget jelentett – meg kellett fizetni ugyan az árát, mely abban a helyzetben nem is tűnt soknak –, és a korábbi időszakhoz viszonyítva az anyagi lét terén elfogadhatóbban, kevésbé agresszív, megkerülhető ideológiai nyomás alatt élhette mindennapjait. A magyar forradalom brutális leverését és a kegyetlen megtorlást követő nemzetközi felháborodás hullámai megszelídültek: a Nyugat hatalmainak nem volt érdekük az európai status quo felrúgása – könnyeket ugyan hullattak, gyertyákat gyújtottak értünk –, s ezt egy újabb, Európát végképp romba döntő világháború kockázata nélkül nem is tehették volna meg; a magyaroknak mindezt tudomásul kellett venniük. Akik nem arra szánták magukat, hogy agyonlőjék vagy felakasszák őket, s idegenbe szökni se akartak, azoknak meg kellett tanulniuk élni, ahogy lehet. A kommunista kormányzat már ereje tudatában tehetett és tett – hatalmát hajszálnyival se gyengítő, leginkább nemzetközi kirakatba való, majd még simogatásokat is kiérdemlő – engedményeket. Ravaszabbak és okosabbak voltak, mint a moszkvai emigrációban nevelkedett, őslényagyú elődeik. És talán már Brezsnyev elvtárs szemöldöke sem volt annyira félelmetes, mint volt Sztálin elvtárs bajsza. Ám a rendszer alapvető téziseihez ragaszkodva – „nehogy már elfelejtse az elvtárs, hogy itt még mindig proletárdiktatúra van!”, világosítottak fel nemegyszer – a proletárdiktatúra főproletárjai éppen úgy rohangálhattak nyitott borotvával a kezükben fel-alá az egész társadalomban, mint tették azt régi elvtársaik – ideológiai tévedhetetlenségük és persze papagájszívóssággal a magukra szabott törvények „törvényességét” hangoztatva.

A „forradalmi munkás-parasztok” szégyellték, hogy „ellenforradalom” törhetett ki Magyarországon, személyes kudarcuknak tekintették, fogadkoztak, hogy „soha többé!”, a magyar történelemben páratlanul kegyetlen leszámolást követően gyomorforgató talpnyalásokkal igyekezték bizonyítani alkalmasságukat a moszkvai tartó elvtársak felé: „A testvéri Szovjetunió kétszer szabadította fel Magyarországot a fasiszta iga alól, először 1945-ben, másodszor 1956-ban, örök hála és dicsőség…!” – és nyál, és még több nyál. A forradalmat a nemzet történetének sötét lapjaira helyezték, de féltek az emlékétől: elhallgatták, mocskolták, hazugsághálókat szőttek köré – és addigra már a falnak is pártállami füle volt. A hatvanas években, október 23-án, mint fiatal férfit bizonyosan igazoltattak, az utcán elkapva, egyenruhás vagy civil rendőrök, azon a napon esetleg többször is, s mikor visszaadták személyi igazolványomat, mormoltak hozzá valami fenyegetésnek is felfogható félmondatot: „ideje lenne már hazamenni!”, efféléket. Ifjúságunknak legszebbnek mondott éveit beborította a reménytelen sivárság, még az ifjonti bolondozásokat is tanácsos volt visszafogni, nem lehetett tudni, valami jámbor ökörködésnek mikor, milyen politikai tartalmat tulajdonít valaki. Ifjúságunk legszebbnek mondott éveiben úgy tudtuk – fiatalon még mer sarkosan fogalmazni az ember –, életünket majd egy szögesdróttal és aknamezőkkel körülzárt börtönországban, állandó fenyegetettségben, emberi és nemzeti méltóságunkban bármikor megalázható helyzetben fogjuk leélni, a politikai hatalom és értelmiséginek álcázott holdudvarának szigorú gondolatrendőrségi felügyelete mellett, egy olyan országban, melynek népe a rá olvasott mindenféle bűnök, a rá kényszerített hazugságláncolatok hálójában, a belésulykolt örök vereségtudatban elvesztette önbecsülését, múltját és jövőjét, sumákoló vegetálásban még életkedvét is. Egy olyan országban, ahol a forradalom halottainak árából már lesz ugyan mit zabálni, lesz mindenféle olcsó szesz dögivel, de minden más vonatkozásban csodákra teremtett életünket a nyomorúság felett csak néhány hajszálnyival jobbnak mondható anyagi körülmények között fogjuk leélni. „Jaj annak, aki gyönyörűt vár, szabad levegőt őrülten áhít.”

Az akkori idők szállóigéje szerint: „Csak két út áll előttünk: az öngyilkosság vagy az alkoholizmus.” És sokan elmentek e két út egyikén. Ha nekiállunk számot vetni, kezdjük visszaidézni az arcokat, a neveket, a szemeket, mosolyokat és gesztusokat, nem álljuk meg, hogy ne kezdjen fojtogatni a sírás: barátaink, jópajtásaink, rajongásra méltó kivételes tehetségek olyan hosszú sora ment el, a halálhoz fiatalon, hogy szinte hihetetlen – hogy szinte gyanúsak kezdünk lenni magunk előtt, hogy életben maradtunk. Annyi intelligencia veszett oda, annyi ragyogás, szellem és okosság, báj és hetykeség, amennyi az egész pártállami bagázsban, ha ezer évig uralkodhattak volna is, nem bukkant volna elő.

De azért létezett – mert mindig létezik – egy harmadik út is: elmenni innen. Elmenni valóságosan, aknamezőkön, szögesdrótkerítéseken áttörve, bármi áron. Vagy elmenni lélekben. El, abba a titkos hazába, mely a létező ócska világ felett fenn tündököl a magasban. El, bármi áron.

Ezért jártunk gyakran például az Egyetemi Színpadra. Amikor afféle beszélgetésműsor volt, csaknem mindig. Néhány, féltucatnyi ember kiült a színpadra, költők, írók, szociológusok, néprajzosok, zenészek, közgazdászok, bárkik, és valaki beszélgetett velük – tulajdonképpen olyasfélék voltak ezek az esték, mint amilyeneket manapság a közszolgálati televíziókban késői órákban láthatunk, afféle értelmiségi rétegbeszélgetések. Éppen ezen műsorok ismeretében – melyek mára a dögunalom képi szinonimáivá váltak, a képernyőre érett résztvevők önreklámozó, a szakmába sorvadt, nyakatekert semmitmondásai, a rafináltan előadott, de mégiscsak jól felismerhető üzletszerű kéjelgések okán – szinte hihetetlen, hogy akkor, ott, ezeken az estéken forrt a levegő. Azokról a dolgokról, melyekről nem lehetett beszélni, azokról természetesen az Egyetemi Színpadon se lehetett beszélni, de lehetett másról, költészetről, zenéről, gyermekkorokról, szerelemről, a természet jelenségeiről, bármi másról, mint amikről a hivatásos imamalmok daráltak szüntelenül, és főként lehetett másként, értelmes és egyenrangú emberek között szokásos stílusban – a pártpolitikához való dörgölőzésnek nem az Egyetemi Színpad volt a színtere: a sunyi, entellektüelt formázó lafaty-kísérleteket lehurrogtuk vagy kiröhögtük –, de lehetett kételkedni, morfondírozni, cáfolni, még nevetgélni is, lehetett álmokról, vágyakról, távlatokról, megérzésekről beszélni – s mindez egy jobbik, egy fentebb létező haza üzenetét hozta. Szívünket ehhez a magasban lévő hazához melegíteni jártunk a mindig zsúfolt, a testek melegétől hamar izzadságszagú, fülledt és porszagú, kopott és szegényes, az egyetem épületében lévő színházterembe.

S talán ezért énekelgettünk összeverődve népdalokat, mentünk a Zeneakadémia vizsgaelőadásaira, külvárosi kultúrházakba megtűrt kiállításokat nézni, ezért adogattuk kézről kézre a határon átcsempészett, rongyosra olvasott tiltott könyveket, jártunk színházba, magyar filmeket nézni a mozikba, mindenféle, érdekes-furcsa emberekből álló társaságokba, ezért kapkodtuk szét a versesköteteket – hogy számon tarthassunk mindenkit, aki ehhez a magasban trónoló hazához tartozik.

Mikor a Jeszenák Mari felé vezető úton összetalálkoztam Nagy Lászlóval, ifjúságom egyik csodált emberével, meglepett, hogy itt látom újra, a külvárosban, a szocreál fenében, hirtelen köszöntem neki, zavaromban az illőnél hangosabban, talán tolakodónak ható módon is. Megállt, rám nézett, csodálkozó, nyílt, gyermeki tekintettel, biccentett, rebbent az ajka, és ment tovább. Miután többször találkoztunk, nyilvánvaló lett, ő is itt lakik valahol: ment a botjával, megfontolt-óvatosan, hibás lábát egy kissé húzva, világító, platinaősz hajával – nem biztos, hogy 1965-ben már teljesen ősz lett volna, de ez a kép él bennem róla, él bennünk róla, hát legyen így –, az útviszonyok ellenére mindig befelé figyelő szemekkel, féloldalas, csontos arcú, madártörékeny pátriárka, és én mindig köszöntem neki. A továbbiakban már illendően, természetesen. Ő mindig megállt egy pillanatra, rám nézett, a tizedik alkalommal is csodálkozó szemekkel, rebbent az ajka, és ment tovább. Fiatal voltam, huszonöt éves, ezért azt hittem, egyszer majd megszólít – minden találkozásnál, ahogy rám emelte tekintetét, úgy tűnt: na most!, megkérdezi, ki fia-borja lennék; velem megtetette volna a kíváncsiság –, de a köszönést fogadva mindig csak vonult tovább.

Mivel még túlságosan fiatal voltam, úgy hittem, zárkózott, és főként bizalmatlan. Hogy gőg munkálna benne, akkor se gondoltam: a világ barbárságaival szembeni fizikai védtelenségét jelző rebbenései ellenére úgy éreztem, olyan erő lakik benne, melynek nincs szüksége a gőgre. Úgy gondoltam, mivel túlságosan fiatal voltam még, és regényes lelkű, majd egyszer, sok-sok év után, évtizedek múlva, ha az irodalomszakmában általa is ismerhető nevet sikerül szereznem – néhány írásom akkor már megjelent folyóiratokban –, persze, ha sikerül, majd egy adódó alkalommal leleplezem magam: Emlékszel? Én voltam az a fiatalember, aki a Pákozdi téren, a Jeszenák Marihoz vezető úton olyan nagyokat köszöngetett neked! – és majd nevetünk a dolgon, mert vicces lesz.

De nézzük csak elhűlve, mit csinál most is ez a Papa! Az úton megállva – még a történelmi hűséget is meghamisítva, mert mindez a valóságban vagy harminc méterrel odább történt – túlzó pantomimmozgásokkal előadja, hogyan köszönt ő meglepődve, illetlenül is hangosan huszonöt éves korában a márványtáblával is felmagasztosult költőnek. A kicsike lány nevet. A Papa, ha nem is átgondoltan, inkább csak megérzése alapján tudja, hogy ebben a rohanó, hisztérikus, semmivel táplálkozó és azt is felejtő világban csak úgy maradhat meg – akár csak pillanatokra felvillanó éles képekben is – utódai emlékezetében, ha legendákat teremt. Ha legendák hőseként jelenik meg: dolgozik hát keményen – fon, sző, mint a pók, apró hazugságokkal vastagítja a fonalat, tekeri szorosan maga köré, ahogy azt egy legendateremtőnek tennie kell. Tudja, hogy majd még sokszor elő kell adnia ezt a pantomimmal ékesített történetet – ahogy azt a régi öregek is tették, mindig kicsit tovább bővítve, színezve, ha valamiről valamiért úgy gondolták, túl kell élniük őket, valamiért fontos, hogy túléljék őket –, legközelebb talán akkor, ha Réka is dedóssá minősíti a Pegazushoz való járást. A kicsike lány nevet, kigyulladnak melegbarna szemében a csillagfények, és kéri az előadás megismétlését. A Papa lefelé, oldalra sandít, mintha egy leeresztett színházi bársonyfüggöny kukucskálónyílásán lesne ki a premier utáni második előadás előtt, milyen ma a közönség?, és hogy meglátja a csillagszemekben a mesékre mindig kinyíló ragyogást, új ihletre kapva újra kezdi: most dúsítja, részletezi, cizellálja, most fizikai korlátain túllépve előadja a másik fél szerepét is, bemutatja, hogyan vonult a maga világába fordult tekintettel, rossz lábát kissé húzva, bottal a kezében a költő, hogyan torpant meg, pillantott fel, biccentett, és ment tovább. A Papa dolgozik, minden mesélő kedvét bevetve, keményen. Szeretne sikeres lenni: szeretné még az egyetlenegy, az utolsó fontos sikert kicsiholni az életből, a legfontosabb szerepben. Még attól sem riad vissza, hogy lopjon: hogy ellopja egy nagy költő márvány emléktáblájának egy darabkáját, hogy az róla is szóljon, a számára már legfontosabb lények szívében.

Már a téren bandukolnak, a szemben álló padsorok közötti murvával felszórt területen, a ház mögötti hinták felé – mert séták alkalmával hintázni egyet mindig kell –, Sisa megfogja a Papa kezét, pedig itt már nincs semmiféle veszély, ide nem jöhet autó: a testi érintés kívánalma ez, az összetartozás megpecsételése, jutalom, és a Papa boldog. Az jár a fejében, valahogy majd meg kell értetni a lányokkal, persze majd ha nagyobbak lesznek, hogy az ő fiatalkorában miért rajongtak a költőkért, miért vásároltak versesköteteket, miért érezte zavarba ejtően meglepőnek, hogy színről színre találkozhatott Nagy Lászlóval – mire a lányok nagyobbak lesznek, lassan felnőttek, fordul annyit a világ, hogy mindez bizony már magyarázatra szorul. Nagyon utálná, ha esetleg azt hinnék, hogy a diktatúrákban nemesebb szívűekké, az érdek nélkül tetsző szépségek iránt fogékonyabbá, talán még érzelmesebbé is válnak az emberek. Nagyon utálná, ha majd valami korabeli hivatásos magyarázó isten tudja miféle, csikorgóan eredeti agyszüleményei alapján alkotnának képet maguknak erről a dologról – jaj, bizony, szegény Papa is mennyi időt vesztegetett vele, mennyi elmélkedési zsákutcát bolyongott végig a maga hivatásos magyarázóinak bolondításai nyomán!, mennyi divatba hozott merő ostobaságra kellett energiát pazarolnia, hogy kiderüljön: merő ostobaság! Legalább ezt az egyet fontos lenne jól érteniük. Valamiért fontos lenne. Azt hiszi. Sokkal többre amúgy se számíthat: a nagypapák világa mindig furcsa, mindig megmosolyogtatóan furcsa kicsit. Nemcsak az öltözetek, a szokások, a mindennapi tárgyak, a beszédmód, a rajongások alanyai, az emberi kapcsolatrendszerek, a dühök és gyűlöletek – és ha találhatók ugyan vonzó, irigyelhető momentumai is –, de valahogy mégis: az egész világ ostobácskán naivnak, koruk szellemét, lehetőségeit eltékozlónak látszik, szerencsére elmúlt idegennek. Nincs mit tenni: ő is ilyesfélének képzeli a még két világháborút is átkínlódó nagyszülei világát. Nincs, nem lesz joga szemrehányást tenni az unokáknak. A nagyapák világa már oly távoli, hogy az idővel együtt elcsorog mögüle a szenvedés, a kín, a feszülés és a megfeszíttetés. A felejtés, a leselejtezés, a megbékélés távlata ez már. A Papa tudja, akármennyit is beszélne, például arról, hogyan osont, rohant veszettül tizenhat évesen a pesti utcákon, mikor a szovjet tankok géppuskái felugattak, alakja attól még ugyanolyan elmosódott, esetleges, meseszerű marad, ahogy az ő számára is csak bizonytalan folt kovács nagyapja alakja, amint az első világháború mezein egy huszárszázad lovait patkolja. És nem is kívánhatjuk, hogy túl sok energiát pazaroljanak ránk, már látható, meglesz a maguk baja: a klímaváltozás, környezetszennyezés, energiaválságok, túlnépesedés… fortyog ám a katlan… ajjaj, szegény kicsikék!, törékeny, illatos virágaim!, meglehet, még annál is keményebb, reménytelenebb, gonoszabb világban kell megküzdeniük létükért, mint amilyenben elődeiknek kellett.

Igazuk volt a régi öregeknek: legfeljebb egy-két momentumot örökíthetünk át. Hogy életszerűek lehessenek, nem is a legfontosabbakat. A Papa úgy döntött, Nagy Lászlóval a Pákozdi téren történt találkozását teszi halhatatlanná. A helyszín adott és maradandó: egy jó legenda számára ez nélkülözhetetlen. Maradandó az emléktábla is, hiszen márvány – és csak nem lesz itt annyira rohadt világ, melyben habzó szájú népségek költők emlékhelyeit törik-zúzzák, bár ki tudja? A Papa úgy képzeli el – mert nemcsak infantilis, de érzelmes és regényes, szelíd álmokkal táplálkozó lélek –, hogy unokái majd nagymama korukban, errefelé járva sétáltatott unokáikkal, időnként elkanyarodnak az iskolával szemközti, a Pákozdi tér sarkán álló ház felé, hogy meglátogassák Pegazust. Keresnek majd egy ágacska-botocskát, amivel elhajthatják a bodobácsokat – bodobácsok akkor is biztosan lesznek –, talpukat a falnak vetve térdükre ültetik gyerekecskéiket, megérintik és megsimogatják Pegazust. Legelőbb lángot fújó orrát, és szép sorban a többi, addigra már nagyon-nagyon furcsa elnevezésű testrészét, végül diadalmas befejezésként azt a hatalmas, gyönyörű szárnyát. Aztán ha az unokák nagyobbak lesznek, unokáim megmutatják nekik a helyet, és azt mondják: „Látod, itt találkozott az én nagypapám Nagy Lászlóval.” A Papa, ha behunyja a szemét, tisztán látja a jelenetet.

A csillagszemű kicsike lány már tudja hajtani magát a hintán, de olyan magasra még nem, ahogy hintázni szeret: derékszögnél magasabbra, hogy szinte szabadesésben zuhanjon előre-hanyatt. „Lökj meg, Papa! Még!” A Papa, bár félti a gyermeket – mit félti? reszket érte! –, meg-meglendíti, úgy sejdíti, ez a kislány azért nem fél, mert repülni született. S most, hogy szerepe automatikus karlendítésekre minősítette le, agyának már semmi dolga, gondolatai kényszeresen tekeredni kezdenek a tegnap este a televízióban hallottak felé. Már bizony késői órán a képernyő-értelmiségiek – a Papa azért nevezi őket így, mert ha efféle vagy bármi más témáról esik szó, mindig őket látja a képernyőn: sajátos demokráciánk kívánja ezt így, a sajtó- és gondolatszabadság magasztos eszméje; és a Papa tisztában van vele, hogy ezeknek az uraknak és hölgyeknek már semmi közük a pártállami gondolatrendőrséghez, vagy már csak kevés – és valamiféle pártvalakik cseréltek eszmét a kultúrának a piacgazdaságban betöltött helyzetéről. A Papa bizony kókadozott már, tulajdonképpen csak úgy üldögélt a készülék előtt, ahogy a bokszolók szoktak a kiütésük utáni tizedik másodpercben a ring sarkában, hallotta ugyan a hangjukat, de nem igazán tudta követni a valahogy fizimiskájukban is megkopottnak látszó képernyő-értelmiségiek és a valahogy fizikai megjelenésükben is rendkívül bizonytalan eredetről árulkodó pártvalakik tudományoskodó, nyakatekert gondolatsorait, ám mivel, megszokásból ugyan, de bizonyos érdeklődést mutat a kultúra dolgai iránt, a kisagy tájékán fejét masszírozva igyekezett összeszedni magát, és sikerült is elcsípnie egy merőben új szemléletű, afféle alapvetésnek szánt megállapítást, mit egy fiatal – na, nem annyira fiatal, inkább csak magát fiatalnak maszkírozó –, felgyűrűcskézett, fodrászolt, szavai hangsúlyozásából sejthetően egy liberálszingli tett meg: „… az irodalom végül is a szórakoztatóipar része.” A Papát már nem sok dolog tudja meglepni – hatvan felett már így illik –, de ez a bejelentés meglepte. Csak nézte a vastag púderréteg alatt a bizonygatás erőlködésétől vonagló, úgy tűnt: nem is biztos, hogy női arcot, és minden masszírozás ellenére elkezdett zsibbadni az agya, úgyhogy arra már, mikor a képernyő-értelmiségiek elkezdték nyálazni-taknyozni a nóvumszerű definíciót, már nem tudott odafigyelni, és ki is kapcsolta a készüléket. De reggelre kelve még mindig ott találta az agyában – bizonyára éjjel is ott motoszkált –, és egész délelőtt, még ebéd közben is, míg el nem indult Sisáért az óvodába, kicsinyes lélekkel – a Papa nemcsak makacs és konok, de nagyon kicsinyes is tud lenni! – morfondírozgatott rajta magában. Válaszokat fogalmazott, mintha ő is ott ült volna a stúdióban. Tucatnyit, de mindegyikkel elégedetlen volt: túlságosan egyszerűnek és nyilvánvalóknak tűntek – effélékkel bizony csak megmosolyogtatta volna a tanult képernyő-értelmiségieket. Aztán az óvoda bableves- és enyhén hypószagú folyosóján, a csillagszemű unokára várakozva, nézegetve a szemközti falra kitűzött gyerekrajzokat, a maguk világát vaskos józansággal, humorral és költői képzelettel megfogalmazni képes négy-öt éves, a jót és a rosszat született intelligenciával megkülönböztetni tudó emberek lelkének lenyomatait, ott, a termékenyítően ható gyereksivalkodás közepette kialakult egy méltónak tetsző válasz, valami ilyesféle: „gondolatkísérletem szerint kolléganőnk az immortalitást közelítő verbális aktusa ab ovo az esztétizmus immateriális géniuszának mediális kiáramlása”, és már látta is, mintha ő is ott ült volna a stúdióban – hogy honnan vannak a Papában efféle hívságos és felesleges vágyak? megfoghatatlan! –, hogy a képernyő-értelmiségiek mintha kezdenének kissé felélénkülni, „melynek grammatikai konstellációi konstatálhatóan nem a radikális egokonstrukciók antropológiai premisszái”, és amint viaszfejeikkel kezdtek elismerően bólogatni, még oda is szólt nekik: „bólogassatok csak, Trabant-ablakba való bólogató kutyuskáim”, majd valami egészen torz mosollyal – mely tulajdonképpen nem is illik egy ennyire mélyen tudományos médiaszimpóziumba –, még mutatóujját is felemelve közölje a megmásíthatatlan tényállást: „hanem egyszerű és mindközönséges baromságok”. A Papa képtelen volt a hatvan-egynehány év alatt megtanulni, hogy tökéletesen fegyelmezze magát, az efféle belső színjátszások, halvány nyomokban ugyan, de mindannyiszor kiülnek az arcára – alighanem ez volt legfőbb oka társadalmi előmenetele bicsaklásainak –, még ott, az óvoda folyosóján is, vigyora oly torz, mutatóujja úgy lendül, igaz, csak derékmagasba, hogy a mindenre oly fogékony gyerekek akár még meg is rémülhettek volna tőle, de szerencsére ők nem szoktak ügyet vetni az efféle Papákra.

Ha most ráérősen elsétálunk a szocreál kockaházak által határolt játszótéren – ahová a házak építése utáni időkben fehérnyárfa-csemetéket telepítettek, s melyek az elmúlt ötven évben olyan hatalmassá nőttek, hogy nappal is égetni kellett miattuk a villanyt a földszinti lakásokban, ezért a télen keményen megvágták őket –, feltétlenül meg kell akadjon a szemünk az egyik hinta mellett álldogáló, hatvan fölötti, öregedő emberen. Valami trottyos farmert visel, agyonmosott trikót, valaha fehér edzőcipőt, s miközben gépies mozdulatokkal löködi a hintát – melyen egy törékeny, hihetetlenül finom rajzolatú, Botticelli álmodta kislány repked –, arcáról – az idilli helyzethez képest érthetetlenül – a kétségbeesés, düh, tanácstalanság jelenlétét olvashatjuk le. Kétségtelenül belső szorongást és elveszettségérzést, színtelen ajkain hangtalan szavak rebbennek: úgy fest, mintha valami friss hajléktalan lenne, akit még csak nemrég rugdaltak ki otthonából a semmibe, aki lélekben még lázong, még fűti vélt igazságérzete, még nem volt ideje szétinni a csak bajnak lévő agyát. Megbámulhatjuk, megriadhatunk tőle, meg is sajnálhatjuk – mindegy, úgyse veszi észre –, s mivel abban a páratlanul ritkán előforduló előnyös helyzetben vagyunk, hogy belehallgathatunk hangtalan motyogásába, tegyük meg. Valami önkínzó kéjjel azt ismételgeti: „A szórakoztatóipari Balassi Bálint. A szórakoztatóipari Petőfi Sándor. A szórakoztatóipari Ady Endre. A szórakoztatóipari József Attila. A szórakoztatóipari Nagy László.” Fogyatkozásba kezdett szemével hunyorogni kénytelen a télen keményen megvágott fehér nyárfák hiányos ágai közt bevágódó éles fényben, s miközben követi az ide-oda lengő hinta útját, maga is meg-megbillen, mintha szédülne egy kicsit, aztán, mintegy véletlenül, felnéz a csonkolt lombkoronába, daccal és kihívóan, és hangtalanul ugyan, de olyan tele szájjal neveti el magát, hogy megláthatjuk fogazatának hiányos voltát: „Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén”. A szocreál házfalak közt visszhangozva éleseket csikkan a hinta lánca, a beszivárgó napfényfoltocskákban repkedő kislány mézarany varkocsából elkószált, libbenő hajszálak izzanak, glóriát vonnak az elragadtatott, még gyermeki Madonna-fej fölé, és halljuk a követelődző, éles hangocskát: „Magasabbra, Papa! Magasabbra!”