×

Új érzékenység a hetvenes években

Csoóri Sándor: Sirályvonal

Alföldy Jenő

2006 // 01



Csoóri Sándor: Sirályvonal

Minden nap leülök ide s nem hasad meg ez az ablak. Az
ecetfa rácsain túl a keleti ég hó-mocskos határköve.
A Dunán jég-oféliák lebegve,
őrült fehérség-torlaszok.
A tél világosságában kinek kell a szemem erőssége?
Kinek lélegzetem? A fal pórusain át vadul szivattyúz
ki a szél az utcai forgatagba s ferdén magam fölé, mint
elugró repesz. Érdes sirálynak ütközöm, szárnyához
odafagyok. Zúzmara-piac koldusa, röpíts, farsangoljunk
fehérben, de a hiányzók helyére le ne ejts! A holtak üres
székében nincs kedvem dermedezni. A megdicsőülőket
itt szeretik; a megdicsőülőket itt körbehordják. Korhadt
nyelvüket úsztatják formalinban. Tűfok portása, hazák
házmestere nem leszek! Nem kell a söprű, a kulcs, a
hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék
föl a diófára! Kivilágosodok, vöröslök, sötétre vissza-
váltok, fejjel röpülök magamnak, vashidak vasturuljával
versenyezve, időm avatva történelemmé, billegésemet
zuhanássá, húzva testemet magam után sirályvonalban,
mint a füstöt.

1972

Szerkezeti ív

Már a címben van valami festői; a költői látomás rögtön magával ragad a Duna-híd fölött cikázó, zsákmányára le-lecsapó, elszálló, majd meredek ívben visszatérő sirály képével – nyomvonalával: a sirályvonal nem magát a madarat, csak a röptét idézi elénk, amely (nem csak a szójáték kedvéért) spirálvonal is lehet.

A szerkezet ívét maga a sirályvonal jellemzi. Milyen is ez? A verset végigolvasva, a költői magatartást érzékelve: mindenekelőtt merész. Meredeken zuhanó, váratlan fordulatokkal. Van-e benne bizonyos csapongás is? Első válaszom, hogy a sirály csaponghat, a költő nem, ahogy a Bartók-zene sem hangzavar – nem a hangok csapongása az értő fülnek. A második: nem biztos, hogy el kell választani a látványtól a látomást, hiszen a sirály cikázó mozgása célirányos. Evezőlapátszerű szárnyaival sokkal merészebb kanyarokat ír le a levegőben, mint más madárfajták, de éppen így hibátlan légi kormányos. Eszerint kell hogy legyen célirányos költői csapongás is. S ha ez a vers itt-ott csapongónak tetszik, akkor a természet okos rendjéből ellesett formát érdemes érteni rajta.

A szürrealizmus legnagyobb – külföldről csak bátorított, lényegében belülről feltámadó – hulláma felszabadította az ötvenes évek közepe táján megújuló költőinket, köztük Csoóri Sándort is. Az országra nehezedő rabság sokáig a költői formák és a közhelyigazságok bilincseinek leverésére korlátozta tevékenységüket. Ez is forradalom volt, költői forradalom. A Sirályvonal a hetvenes évek elején született, a stílustörténeti megújulásnak olyan szakaszában, amelyben a szürrealizmustól az új érzékenység (új szenzibilitás) vette át a szerepet. A szürrealizmus már feloldotta a gátlásokat, jószerével félrevetette a stiláris elvárásokat, a „szocialista realizmus” nevetséges skatulyáit is, de egyéni érzékenység és bátorság kellett ahhoz, hogy ez a viszonylagos (s a hatalom részéről meg-megkérdőjelezett és vissza-visszavont) módszertani szabadság méltó emberi tartalommal telítődjék. Csoóri Sándor azon kevesek egyike, akik az új érzékenységet kiterjesztették az alapvető értékekre. A személyes és a nemzeti szabadságra, a szerelemre, a demokratikus jogokra, a szociális igazságosságra, az élhető élet minőségére, a természeti környezet védelmére.

A szürrealizmusból nem puszta szertelenséget merített Csoóri: a képzettársítás merészségét és a gondolat szabadságát sajátította el segítségével. A Sirályvonal verslogikája töretlen, noha meglepetésekkel szolgál. A kérdések után következő mondatok például nem válaszok, hanem a versszituációt még tovább élező, a feszültséget a vers utolsó harmadáig növelő, az ott felhangzó, indulatos kitörésben sem feloldó, hanem még tovább fokozó állítások. A vers logikai íve csakugyan „sirályvonalat” ír le, s ezt a zárósorok szemléltetik is, noha ott már a tiszta képzelet beszél. A látvány teljes egészében látomássá lényegült át, a költői én már nem a szeszélyesen cikázó sirályt figyeli, hanem ő maga repül, átadván magát a szabadság mámorának. A vers keletkezésekor, a hetvenes évek elején bizonyos magafeledtség kellett a felszabaduláshoz – önkívület és valóságonkívüliség, hiszen a közéletben egészen mást neveztek felszabadulásnak, mint amit
átélt ez az ország.

A vers szerkezeti íve a természetből vett absztrakció. Mintha a levegőbe rajzolná azt a meredeken köröző, szabálytalanságában is szabályos vonalat, amely a sirály röpte nyomán áll össze a szemlélőben. Vagy mintha egy természetfotós hosszú másodpercekig exponált volna kicsire szűkített írisszel. Ha már fotóban gondolkozunk, a sok fehérség miatt meglehetősen „túlexponált” ez a kép: A tél világossága vakító; az ingerek valóságos özöne támad a beszélőre, az erős fény s a fagyos hideg egymást ajzza, csigázza. Az agyban valamiféle káprázat működik, valaminő jeges józanságú mámor, melynek azonban Csoóri esetében alig van köze a szimbolisták és a szürrealisták bódítószerekkel előállított, mesterséges igézetéhez. Ő korábban sem tartozott a József Attila-utánzók közé sem, jóllehet ez volt a divat. De méltó lett József Attila örökségére, nemcsak az igazmondásban, hanem abban is, hogy verseiben az irracionális igézet s a többnyire tragikus szépség a gondolkodó elme tisztaságával párosul.

A sirályszimbólum

Csoóri sirályszimbóluma nevezetes irodalomtörténeti előzményekhez kapcsolódik, akkor is, ha erre nem törekedett a költő. Mintha Baudelaire Albatroszának ellenversét írta volna meg. Az albatrosz a nálunk honos sirály nagyobb termetű tengeri rokona. A francia költő a fedélzetre leszálló, úszólábaival nevetségesen totyogó madárról írta költeményét. Csoóri a sirály röptét vetítette ki, és vonatkoztatta önmagára.

Egyik vers sem a puszta megfigyelés rögzítése: mindkettő a madárnál sebesebben szálló gondolat kedvéért íródott. Az albatrosz, illetve a sirály mindkét esetben a költő, a költészet szimbóluma. Baudelaire-é a fennen szárnyaló madár kiszolgáltatottságát és elesettségét s a közönséges észjárású emberek efölötti torz örömét jelképezi az alantas világban. Csoórié magát a röptöt, a magasba szárnyalás és a lecsapás ívét, a légbe vetített sorsvonalat ragadja meg, s a zuhanás dermesztő kockázatát.

A vershelyzet

Lehet, hogy tilosba tévedek, ha a vers nézőpontját „földrajzilag” próbálom meghatározni, de van hozzá támpont: a „vasturul” alighanem a Szabadság híd pilonjait díszítő címerállat, s az első sor „ablak” szava a híd lábához közeli Gellért presszót lokalizálja. Onnét a zajló Duna is látható jégtábláival, a röpködő sirályokkal. Ennek alig van jelentősége, csak a javíthatatlan bizonyosságkeresés ösztöne kívánja meg tőlem, hogy fogódzót keressek ahhoz, ami a ki tudja, hányadik dimenzióban játszódik, a képzelet, a látomások téren túli terében.

Mert hogyan is vázolja, hogyan is „dobja föl a vászonra” Csoóri valóban festőien működő képzelete a versszituációt? A presszó ablakában ült, ez valószínű és valószerű, de az ablakon túli látványban-látomásban már nem a tájkép látszik, hanem az indulat sistereg. A folyam túlsó partján „a keleti ég mocskos határköve” éppenséggel politikai indulatról árulkodik. S ez korántsem belemagyarázás, ha a keletkezés dátumát és Csoóri jól ismert, alig leplezett állásfoglalásait nézzük.

Sütő Andrásnak ajánlott epigrammájában – verses „táviratában” – üzente Illyés Gyula: „Erre gondolj: a kép / a legcáfolhatatlanabb beszéd!” Sütő persze tudván tudta ezt, de Illyés megerősítő biztatása jól jöhetett szorongattatásában: magyarul tudó, éber ellenőröket kellett kijátszani a költői képek révén, amelyek bizonyultak már máskor is hazánkban a lélek „diplomáciai nyelvének”. A képek nyelvén sok minden kimondható még a legvadabb diktatúrában is. (Romániai honfitársainkhoz képest mi a „puhuló diktatúra” korszakát éltük.)

A keleti ég hó-mocskos határköve félreérthetetlenül arrafelé mutat, ahonnét (a versbeli szóval mondva) a kor „megdicsőült” költői szerint a szabadság jött hozzánk. Az ecetfa rácsai közül sejlik föl az égbolt keleti szelete, s ez a szabadság hiányára figyelmeztet. Holott csupán az alakjukat ezerféleképp változtató felhőkről van szó... A Csoóri-verseket árgus szemmel olvasó lapszerkesztők is tartózkodtak attól, hogy értelmezzék a képet, amely önmagában teljességgel ártalmatlan tájképnek is felfogható. A vers megjelenhetett az Élet és Irodalomban, méghozzá nem akármilyen tálalásban. Pintér Tamás, a lap tördelőszerkesztője – börtönviselt ötvenhatos író, riporter – különleges, ritkán látható betűtípust keresett a vershez, amelyet sem azelőtt, sem azután nem használtak a hetilapnál; a maga módján így hívta föl a versre az olvasók figyelmét.

A prózavers

A verset a szövegtestre nézve „prózaversnek” nevezhetnénk, ha nem mondana ellent sok minden ennek a szónak. (Már a szóösszetételben ott az ellentmondás.) A gondolatritmus, a merész hangváltások, a drámai kérdések és felkiáltások, az erős költői képek, a vers elején a heves szívdobogású, indulatot kifejező ritmus (nem hasad meg ez az ablak), a költemény közepe felé az f-, végéhez közeledve a v-alliterációk akkor is verssé teszik a szöveget, ha szabad és kötetlen a forma: költői eszközökben nagyon is gazdag. Az biztos, hogy a szövegtömb a folyamatosan tördelt próza módján margótól margóig halad – ez az oka annak, hogy a költő különböző köteteiben, amelyekben a vers szerepel, a sorvégek mindig máshova esnek. Ám a harmadik és a negyedik sor mégsem prózaszerű. Középre húzva kiemelkedik az egyébként prózai tömböt alkotó szövegből. Vajon miért? Mert olyan kiemelkedően szép és szemléletes a kép? Gondolom, azért is. Nézzük csak közelebbről:

A Dunán jég-oféliák lebegve,
őrült
fehérség-torlaszok.

Fontosabb az utalás a Hamletre, amely ezekben az években gyakran jut eszébe a költőnek: esszéi szerint is „hamleti helyzetben” érzi magát, ami tartalmas megjelölés, ha a dán királyfi gyötrelmeire gondolunk, amelyek a nagymonológban a lenni vagy nem lenni s a konfliktust késleltető drámai cselekményben a ,cselekedni vagy nem cselekedni’ döntéskényszerével nyomasztják. Az „irodalmi” eredetű kép rendkívüli lelkiállapotot hordoz. A tragédiában Ofélia (aki a királyfit vélte tébolyultnak) megőrül, s a folyóba öli magát. Az őrültnek vélt (vagy őrültnek beállított) királyfi az egyetlen világos elme a királyi udvar környezetében. A komplex költői képben a lebegő jég-oféliák a tél, a halál és a jéggé dermedt szerelem közös metaforája. Az őrült fehérség-torlaszok nehezen szétszálazható szókapcsolat. Mégis érteni véljük a távlatos hátteret adó kép közelében. A fehérlő női test és a jégtorlaszok azonosítása önmagában is tragikus, de a sötét árulás felhőinek hátterével éles kontrasztot alkotva, a vakító fehérség végképp elviselhetetlen.

Különös logikai fordulatot éreztet a következő versegység: „A tél világosságában kinek kell szemem erőssége?” A váratlanul ható kérdés ironikus színlelésen alapul: ahol ennyi a fény, a fehérség, ott nincs szükség felvilágosítóra. Nincs szükség a költő gyarló fáklyavilágára, amelyre amúgy is ráfogták (már akkor is), hogy korszerűtlen. Ráadásként a „Kinek lélegzetem?” kérdés már a költő puszta létezésére vonatkoztatja a fölöslegességet. A következő kép megbolydul, s a horror vacui, a hiány rémülete támad a beszélőre a szélvihar erejével. A látomás abszurd világba röpít, ahol a személyiség megkettőződik. Világháborús emlékkép villan föl a tudat mélyéről az elugró repesszel, s az álomszerű állapotban összevegyülnek a különböző érzékletek, az érdes és a jeges tapintás: „Érdes sirálynak ütközöm, szárnyához odafagyok.” A lélek függetlenné válik a testtől, a jelenet olyan világban folytatódik, amely emlékeztet a valódira, de mások a törvényszerűségei.

Szédítőek a képzettársítások – a hídról hajigált kenyérdarabkákat elkapdosó sirály a szegénység jelképeként kéregetővé változik fagyos környezetében: zúzmara-piac koldusa lett. A beszélő az ő röptére bízza magát: röpíts! Vállalja az örvénylő szédületet, a kavargást, a farsangolást. Ezzel ismét visszakerültünk az emberi világ, a társadalom forgatagába, ahol kétes dicsőség és dermesztő tétlenség, a holtak üres széke várná. Ő azonban nem hajlandó betölteni a megdicsőültek megüresedett szerepkörét. Nem érthetjük félre: ahol a régi klasszikusok megürült helyére tuszkolják az új idő költőjét, ott biztosan meghamisítják. A korszak hivatalos költői közhelyszerűen utánozták a klasszikusokat. Az utánzókat illeti az irónia, mely dühös malíciába csap át: „Korhadt nyelvüket úsztatják formalinban”. A tartósító anyagokkal mesterségesen előidézett halhatatlanság nevetséges.

A vers csúcspontjához érkezünk, ahol fogadalomként fogalmazódik meg a döntés: „Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek!” Érezzük, a költő hivatása forog kockán, és nincs pardon, nincs megalkuvás. Leszámolás ez a közhellyé koptatott ars poeticákkal, amelyekkel fölpántlikázva költők ülnek ekkor is a képviselőházban, mint egykor a főrendiházi taggá kinevezett elődeik. A tűfok portása bibliai mondást sűrít egy szóba – könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni a mennyek országába –, és ebben Csoóri nem kíván szolgálatkészen segédkezet nyújtani senkinek. A hazák házmestere sejteti, nemcsak gazdagságról vagy anyagi előnyökről van szó, hanem hatalomról és dicsőségről is, amelyet megvetéssel kezel az adott körülmények között, félidőben a prágai bevonulás és a lengyel Szolidaritás mozgalma, tágabban 1956 forradalma és az 1989-es rendszerváltás között.

Valami tisztázatlanról és tisztátalanról van szó, amikor így jellemzi azt, amit nagy szenvedéllyel elutasít: „Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék föl a diófára!” Élesen elhatárolódik klasszikusaink álságosan kisajátított közhely-hazafiasságától, a népfrontgyűlések díszvendégeitől és az országgyűlésbe vagy az elnöki tanácsba beválasztott pályatársaktól.

A vers további soraiban ismét sajátos megkettőződésben látjuk a vers alanyát – fejjel röpülök magamnak –, s ebben a »tudom, hogy fejjel megyek a falnak« elszántságán túl a »saját ellenségemmé válok, ha kell« elszántságát érzékelem. A vashidak turuljával versenyezve ismét a sirályvonal képzetkörét finomítja. S elérkezünk az újabb kulcsfogalomhoz, a történelemhez: időm avatva történelemmé. Íme a költemény orgonapontja. Ez az, amiért – a remeklő metaforákkal együtt – a verset meg kellett írnia Csoóri Sándornak. Úgy, mint más nagy verseit, a Jóslás a mi időnkről, az Idegszálaival a szél, a Láttam arcodat (Bibó István emlékére) címűt s még annyi mást, sok szerelmes versét is. Időm avatva történelemmé: három szó, és helyreáll a felbolydult világrend, amelyben kétértelművé, érvénytelenné válhatott a hatalom, a dicsőség, a haza, a megbízatás, a legenda. A sirályvonal – most már az életút – billegése kiegyenesedik, vállalva, ha kell, a zuhanást is. A történelmet azok formálhatják, akik hívek maradtak önmagukhoz. Elbukva is, ha úgy alakul.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben