Köszöntjük a 70 éves költőt
Tudás
Semmit se tudok magamról sem a világról
De a világ se tud semmit rólam
Csak éji kísértetfény világol
a szegény bennem lakóban
Az égbolt nem más mint napfény
Nappal miért éppen ezt gondolom?
Kószálva árva lélek alakként
a semmittevés szálait fonom
színes káprázatokká össze
Magamhoz a fájdalom se térít
Azt hiszem senki se rakja örökre
eggyé a kuszaság igéit
Minden szertefut fény és árnyék
egyazon szőnyegbe szőve
Magam is szélfútta alakként
rejtőzöm földből időbe
S az idő meg porrá röggé őröl
és soha nem vigasztal remény
hogy kezdhetek mindent elölről
fütyörészve a fák tetején
A tudás felett
A teremtésben semmi sincs lezárva
Csak a törvény az mi állandó marad
A létezés is szüntelen burjánzik
miként a fénynek is csak része a nap
Minden valaminek a folytatása
Nincs semmi ami keletkezett
Az álló pontot senki se találja
A bizonyosság semmivé veszett
A sehánynak sem lehetséges hánya
Magát nem képzeli el a képzelet
A hiány sosem a hiány hiánya
Kancsal többlet a tudás felett
Ősz eleji sóhaj
Átvágok a langyos péntek délutánon
De nem marad utánam sehol se lábnyom
Kemény bazaltkockákon s aszfalton járva
mikor az ősz beleszövődik a nyárba
Fölizzik bennem az a lelki szerkezet
mely erővé termeli szent düheimet
és rám lehet kapcsolni akár száz falut
fölgyullad sok lámpa s világos lesz az út
Úgy vetem magam a szent szitkozódásba
mintha ugranék a lehűsítő árba
A nők kinyílva mint rózsák tulipánok
s mind gyönyörűek az asszonyok leányok
Én meg csak fejlesztem az energiákat
nagy szent düheimből hétköznap vasárnap
reménytelen forgó sárgult napok ölén
s a várost elönti áttetsző tiszta fény
Erőmű a lelkem mely szitkozódásból
az égre vakító napokat varázsol
