A külső út, és mögötte a másik

Körösfői-Kriesch Aladár: Naplók

Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920) nevét jól ismerik a festészet, a hazai képzőművészet kedvelői. A gödöllői művésztelep valamikori reprezentáns tagja, egyik első számú képviselője volt az itteni, a képzőművészet minden ágát magában foglaló, ám bizonyos vonatkozásokban azokon túllépő, új életeszményt pártoló törekvéseknek, életút és életmű közösségi létezésben megnyilvánuló harmóniájának. Műveinek, falképeinek egy része nevezetes és sokszor reprodukált, különösen az Országház ebédlőtermében, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában és a budapesti Zeneakadémián találhatók. De a Zách Klárát ábrázoló két festménye és Kasszandra című falikárpitja is a hazai szerzők legismertebb művei közé tartozik. Utóbbi sokoldalúságát is mutatja, hiszen a festészet mellett fennmaradtak grafikái, akvarelljei, gobelinjei, szoborkompozíciói, tervezett mozaik- és üvegablakokat, enteriőröket, könyvborítókat, s művészeti tárgyú írásai is megjelentek. Szerteágazó tehetségének megnyilvánulásai mellé azonban most, Csokonai-Illés Sándor jóvoltából, egy újabb vonás került, mégpedig a naplóíróé, egészen pontosan az utazási élmények írásba foglalójáé. A két önálló műből a későbbi, amely a világháború utolsó évének olasz frontjára vezeti az olvasót, már néhány évvel ezelőtt megjelent, első közlés azonban a Balkánra és a Földközi-tenger vidékére vezető körutat megörökítő füzet szövege.

A gödöllői mester több külföldi utat tett életében: 1884-ben Korfu szigetére látogatott, majd ennek az évtizednek a végén Münchenbe és Velencébe utazott tanulmányútra. 1891-ben visszatért Itáliába, s két évig ösztöndíjasként Rómában tartózkodott. A millennium évében is járt mediterrán vidékeken, de 1911-es görög útja csak a most közölt naplójegyzetekből ismert. A Nagy Sándorral május elején kezdődő kaland a Monarchia határán túl folyami hajóval, majd bolgár és török területen szárazföldön folytatódott tovább. Konstantinápolyból tengeri úton értek Athénba, s az egykori Hellasz földjén egy körút során az antik világ több híres helyét is meglátogatták. Végül a Földközi-tenger közvetítésével Olaszországon és Fiumén keresztül, június végén léptek ismét hazai földre.

A kolónia tagjai, akiket kivétel nélkül megérintett a szecesszió és a kései preraffaelita mozgalom, a szocialisztikus és a keresztény eszméket egybeszövő, enyhén antikapitalista, városellenes társadalomszemlélet képviselői voltak, nem véletlen, hogy lakó- és munkahelyüket sem a fővárosban, hanem abból kivonulva, természeti környezetben hozták létre. Csakhogy a napok folyásából az utazással kiemelkedő, különleges élethelyzet a naplóíró szemléletváltozását eredményezte, a szem hamarabb engedett a látványnak, mint az ész: a festői látásmód az egész utazás során érzékelhető. Jó és éles szemű megfigyelőként örökítette meg például utazásuk elején Mohácson a fekete, szurtos asszonyok raját, akik taligákban hordták a kőszénport; a hajón velük utazó elegáns hölgyet, akiről utólag kiderült, hogy műkedvelő festőművész maga is; az ünnepséget, amely a román király látogatásának szólt, s a bukaresti, orosz módra hosszú bársonykabátba öltöztetett székely kocsisokat. És ez a nyitottság találkozott a Monarchia határain túl a török birodalom élő, de már hatalom nélküli emlékével is. Dunai hajóútjuk utolsó állomása Ruszcsuk (Rustschuk, ma: Rusze) ugyanis ekkor már az önálló Bulgária része volt, ahol azonban még minden szempontból nagyon közeli emléket jelentett a néhány évtizede véget ért török uralom. Körösfői-Kriesch figyelemre méltó értékelése – „egy frissebb, brutálisabb erővel bíró faj szorítja vissza a finomabbat – a bolgár a törököt” – egy évvel a Balkán-háborúk előtt született. Rokonszenve, ahogyan a konstantinápolyi élmények megörökítése is láttatja, a visszaszorulóké, bár hozzá kell tenni: e vonzalom elsősorban az elpusztult török művészi alkotások és a kellemes, ám felületi benyomások által alakul ki. Mindenesetre érdekes ez az érzelmek vezette történelmi hangulatváltozás. A törökök ugyanis, mindenki tudja, másfél évszázadon át, több generáción keresztül győztesként tartózkodtak Magyarországon, s a középkori állam felszámolásával tulajdonképpen a magyar történelem folyamatosságát szüntették meg. Jelenlétük egyik következménye lett az ország három részre szakadása, ami az azonos anyanyelvű és az előző századokban nehezen közös kultúrájúvá lett magyar nemzet tagjainak egymástól való ismételt eltávolodását idézte elő. Balkáni kalandjuk még ennél is hosszabb ideig tartott, s bár bizonyos vonatkozásokban tagadhatatlan civilizációteremtő szerepük, az európaitól eltérő vallás és társadalmi felépítés, a korábban ismeretlen szokásrendszer éppen abban akadályozta meg az uralmuk alá került területek lakosságát, hogy önálló életüket saját hazájukban gyakorolhassák. És mégis, az európai (magyar) értelmiség egy része az előző századelőn, tárgyilagos felmérés helyett, idealizálta a Kelet csodáit, lehetőségként értékelte a XIX. század második részének szláv–török ellentéteit, feledte a hatalom védte erőszak áldozatait, s megsajnálta a helyben maradottakat sorsuk fordultáért.

Igaz, mindenkitől csak azt lehet elvárni, amire programozva van. A színek és formák szerelmeseit ezért bűvölte el azonnal a Boszporusz festői környezete, a táj, a hajók, a hétköznapi élet. Megérkezésük után nyomban, ahogyan tehették, már elvegyültek a keleti forgatagban, templomba mentek, ahol belépés előtt papucsot kell húzni, később csekély török szókincsük segítségével próbálnak az asztali örömöknek áldozni; elámultak az Aja Szophia és az Ahmedije-mosé külső idomain és belső terein, az egymásra épült kultúrák jelein, megnézték a janicsár-múzeumot, majd a régi Bizánc emlékeit, sétáltak a szkutari (mai neve: Üsküdar) török temetőben, de nem kerülték el a híres bazárt sem. Itt azonban igazi, szép keleti árut, amire vágytak – vagy ami csak a képzeletükben létezett –, már nem láttak, legfeljebb európait, és azt is milyent; a lassan redukálódó birodalom, amely évszázadokon át saját termékeit szállította Nyugatra, kénytelen volt szembesülni avval, hogy – nem először a történelemben – megfordult a kereskedelem iránya. A két vándor felfigyelt a látszatra nyüzsgő élet mélyén rejlő nyugalomra – vagy csupán kivetítette a gödöllői közösség egyik alapvető vágyát? Hiszen mindenki csak arra találhat rá, amit keres, s bennük az ember és a művész érdeklődése egyformán érzékeny volt az épületek díszítésére, a csodálatos fajanszokra, ahogy a török nőkre és a fiatal leánykákra is.

Magától értetődő hát, hogy az Athén felé indulást ambivalens érzések kísérték, sajnálták ugyan otthagyni Konstantinápolyt, s miközben még egy utolsó, panorámát áttekintő pillantást vetettek a lassan elmosódó partra a távolodó hajó fedélzetéről, már fokozott izgalommal készültek az elkövetkező időszakra, amely a török emlékeknél is vonzóbb görög kultúra múltjának közelségét, az antik szépséget és a tiszta ideált ígérte. Nem véletlen, hogy a naplóírót ekkor kerítette hatalmába távolodás és közeledés együttes érzelmi telítettsége: szárazföld és szárazföld között himnikus szavakban mondott köszönetet a felmagasztosított tengernek, a mögötte felsejlő isteni hatalomnak a személyes megdicsőülésért, valamint az útjukat kísérő békéért. A hajóról közeledő Athén változó arca feledhetetlen élményt adott, de görög földre lépve az egykori civilizáció jelenlétét élénken ellensúlyozta a mediterrán vérmérséklet. Megmászva az Akropoliszt, egyfelől alig tudtak betelni Athénnak és környezetének a látványával, másfelől Körösfőinek nem véletlenül Nietzsche gondolatai jutnak itt eszébe: pogány kultúra és kereszténység, antik örökség és pillanatnyi jelen ellentmondása és mégis egymásrautaltsága. A modern, üzérkedő élet mögött a klasszikus városállam jeleit kereste, a régi Athén romjai a dór, ión és korinthoszi stílus eredetének és rendszerezésének kérdései felé terelték gondolatait. Persze a látogatók nem zárkóztak el a jelentől sem. Szembesülve például a görög rítusú templomi szertartással és az ortodoxiával, a naplóíró észrevette a különbséget a mediterrán és az északi felfogás, életmód, életstílus, munkához való viszonyulás dolgában. Mindemellett feljegyezte a hazulról kapott levelek jó és rossz híreit, úgyszintén a keleti koszt következményeit, Nagy Sándor gyomorpanaszait is. S míg egyik nap az Akropolisz múzeumában a múlttal társalog, másnap már a görög színházat látogatja meg; szépségre ittas szemmel bámulva a Pallasz Athénénak szentelt templom leányalakjainak kecses mozdulatát – többször is visszatérve ide, s útjuk végén tőlük külön is búcsút véve. De ugyanilyen ámulattal örökítette meg az egyik trafik méltósággal teljes angóramacskáját vagy az Epidauroszba menet megfigyelt, ölyvet üldöző szarkát is.

Mondani sem kell, hogy útjuk során végig, különösen pedig görög földön, Athénban s kilencnapos körutazásuk alatt végig kezükben voltak a festőeszközök. A kötet illusztrációi közül ehhez az úthoz köthető egy befejezetlennek tűnő szkutari akvarell, s két másik, amelyek közül az egyik az egykori Kandia (ma: Iraklion) kikötőjét, a másik pedig egy krétai férfit ábrázol. Közülük elsősorban a kikötői kép sikerült, s ennek alapján némi elképzelést lehet alkotni a ma ismeretlen tulajdonban lévő, esetleg elkallódott, ebben az időszakban készült rajzokról, festményekről. (Itt kitérőleg meg kell jegyezni, hogy a kötet tipográfiailag is igen kellemes benyomást kelt, amit egyfelől a színes és vonalas illusztrációk harmóniája, másrészt a szöveges rész tördelése, a főszöveg–jegyzet elhelyezése okoz, e különleges gondosság kellőképpen alátámasztja és emeli a naplók tartalmi értékeit.)

A feljegyzéseket lapozva aztán az olvasóban előbb-utóbb felöltik a kérdés: vajon mikor is született ez az írás? A műfaj jellegéből következően feltételezni kell ugyanis az élmények friss, azonnali megörökítését, a pillanat sugallta lejegyzést, amire e két hónap alatt egyébként számtalan alkalom adódott. Ugyanakkor felfedezhetők az elbeszélés megszakításának helyei is – „találtunk ujabb s ujabb dolgokat – de erről majd máskor kimerítően” –, amelyek viszont utólagos feldolgozást előlegeznek meg. A napló szövege emellett olyan személyes, lélekelemző és lélekvizsgáló hangot (réteget) is tartalmaz, amely általában nem része a szorosan vett, geográfiai tárgyakat, körülményeket megörökítő utazási diáriumok műfajának. A néha irodalmias, néha színpadias, néha pedig ironikus nyelvi díszletek – például az a jelenet, amelyben Körösfői Ázsia partjára lépve Brutusként meg akarja csókolni a földet, ám a közelről látott cigarettavégek és salátalevelek elveszik ettől a kedvét – mintha megerősítenék a későbbi keletkezést, ami az emlékek megszűrésében és formába öntésében lenne tetten érhető. Minderre azonban a fennmaradt kézirat nem szolgál bizonyítékul, a közölt hasonmások alapján is látható, hogy nem későbbi tisztázatról, hanem egyidejű lejegyzésről van szó, s az útinapló műfajától elütő, szokatlan érzelmi jelenlét, amely egyébként nem volt idegen a festőtől sem, legfeljebb a napok végén, a tényleges megírás idején került a feljegyzésekbe. Ez pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy Körösfői-Kriesch számára e délre vivő utazás egyben út volt önmaga jobb megismerése felé, nem csupán benyomást szerzett, hanem ismeretet is, átengedve magán idegen tájak hatásait, felhasználta abból mindazt, ami szellemi és alkotóereje kiteljesedését szolgálta; útinaplója egyben személyiségképét is megörökíti. „Szívünk eledelét kell elébb megkeresnünk”, jegyezte fel még az Athénba való érkezés előtt, s ő valóban mindent meg is tett azért, hogy ezt megtalálja. (Argumentum – OSZK, 2005)