×

A Kívül belseje

Zalán Tibor rövidversei Pilinszky csend-poétikájának tükrében

Jász Attila

2006 // 01
Az emberi szellem a létezés elsődleges nyelvén
– amely valóban több mint kifejezés, több mint a lét
néma beszédének emberi nyelvre való átültetése,
műfordítása – egyedül akkor szólalhat meg, ha
belenémul a kifejezés reménytelen erőfeszítésébe,
mintegy belehal, belepusztul vállalkozásába.
(Pilinszky János)

Pilinszky nagyon jól tudta, hogy vannak dolgok, amikről hallgatnia kell. Zalánnak már csak a benne, bennünk lévő üresség vagy hiányérzet feltérképezése, feltárása marad(t). A sorok közti elhallgatások intenzív ereje pontosan ebből az élményből fakad.

Ahogy megmutatja magát, ahogy megmutat minket.

Egy (poszt)romantikus vándor, aki ebben a szerepben nagyon is mainak, aktuálisnak tűnik, éppen a szerep miatt. Hogy eltolja magától egy kicsit a világvége-hangulatot, az elveszettség érzését, a kilátástalanságét. Egy olyan ember portréja rajzolódik ki, „aki leszámolt az élettel, és már nincs vesztenivalója, tehát szabad” (Hans Böhringer).

Zalán néhány soros hallgatásai valódi műalkotások, amelyekben a csend megteremtésére tesz kísérletet.

Óhatatlanul a szabad verseket író Pilinszky idéződik fel Zalán tömör és feszes rövidversei kapcsán. Nem is igazán a forma, inkább a motívumrendszerek rokonsága, a lecsupaszított, makacsul visszatérő állandó témák miatt. Zalán ezt az örökséget vállalja rövidverseiben, a szintén Vörösmartyn és József Attilán „edződött” Pilinszky személytelen, de szenvedéssel átitatott áldozathozatalát és -vállalását.

„Kemény a szívem – nem ismerem a békét” – írja a Kívül kötet Hatiora című nyitó versének utolsó előtti sorában Zalán, amely számomra József Attilát parafrazeálja. Ezt egy zalános sorral zárja: „Az emlékezés minden tudásom”. A P. J. emlékének című, három rövid versrészből álló költeményében meg is vallja erős, mély kötődését Pilinszkyhez. Ez a vers remek példája annak, hogy egy költő motívumai miként szervesülhetnek át egy egészen másfajta költészetbe. Zalán megfogalmazási kísérletei sokkal anyagszerűbbek, hiába a közös motívumrendszer: vér, szögek, levegő, alkony, olaj, kés, szél, síró állat, világtalan, gyermek, test, teher, koponya stb.

A Kívül kötet után folytatja útját a rövidversek ösvényein. Az irányvonal egyik jellemző példája a Visszatérés című vers.

Majd visszatér,
az ablak vastag üvegén megáll
az árnya.
Belép
és ruhája a földre esik.
Nem lép, beront, éhessége
a ferde ház dermedtségét felveri.
Amaz majd kapkod,
boldog homályban és öntudatlan,
akár a cukortalan nagykamasz.
Gyönyör emléke verődik szét
porcelánkoponyában

Több költészettechnikai dolog szemléltetésére is alkalmas ez a vers. Zalán hosszúverseinél alkalmazott tördeléstechnikáját sikerrel emeli át a rövid formátumba. Legjellemzőbb módszere, hogy verssorképzései nem azonosak mondatképzéseivel. Mondatait úgy tördeli sorokká, hogy egyrészt a ritmus által, másrészt a jelentés megtörése miatt többletjelentéssel gazdagodjanak, érdekesek, figyelemfenntartóak legyenek. Ami leginkább befejezetlenségérzetükből fakad. A vágások által keltett hiányérzetek viszik, lendítik tovább sorról sorra a verset, így prózamondatokhoz közelítő poétikus szöveggé, verssé válik.

Zalánnál az írásjeleknek klasszikus funkciójuk van: levegővételnyi, illetve gondolatváltásnyi szünetet követelnek. (Mintha nem is ugyanaz az ember írta volna központozás nélküli, hosszú-, illetve képverseit.) A vers végi írásjelek elhagyása csupán egy következetes gesztus, amellyel a költő lezáratlanná, lebegőbbé, tágasabbá kívánja tenni magát a verstestet.

A Visszatérés című vers lineáris szerkesztését az utolsó két sor túlexponáltsága érvényteleníti. (Ezt a csattanót készítette elő az első tíz sor.) Az utolsó előtti sor magában hordozza a lezárás lehetőségét, de egy zalános összetett szóval csavar egyet a zárás jelentésén. A verszárlat feszültségét a versben végigvitt erotikus töltés halálélmény felé való eltolása okozza, hiszen a gyönyör emlékének szétverődése a koponya porcelánján már magát a koponya szétverésének képzetét is felidézi. Ezt a hatást viszont valójában nem az ügyes vágástechnikával, hanem az elhallgatással éri el. Ez a módszer, az akvarell-versek metaforáját átvéve, az impresszionista ecsetvonásokhoz hasonlítható leginkább. Amennyiben egy-egy sort önálló, élénk ecsetvonásként értékelünk, ahol is igen nagy szerepük van a fehéren hagyott foltoknak is. Néhány lépéssel távolabb áll össze a kép egésszé, rajzolódik ki az öncélúnak tűnő ecsetvonásokból a táj vagy éppen a monet-i szénaboglya.

A Kívül kötet előtt, talán egyetlen publikált verset leszámítva (az Enumerációt a Földfogyatkozás című első kötetében), nem volt jellemző Zalán Tibor költészetére a rövidvers-forma. Érdekes lenne megtudni tőle, milyen élmény hatására következett be ez a változás, és van-e szerepe a formaválasztásban annak a kiábrándult aurának, ami a Kívül kötetet jellemzi.

Indulásakor Zalán a klasszikus-kötött formákat kedvelte, főként a Nagy László nevével fémjelezhető, népi szürrealisztikus nyomvonalat (Földfogyatkozás), majd az amerikai beatköltészetre jellemző „kiáltás típusú” hangot intonálta magyarrá (Álom a 403-as demokráciában), és ezzel a kötettel egy időben jelentek meg (korábbi) botrányosnak titulált kassákos-avantgárd – nemhogy hosszú, de – nagyon hosszú verskísérletei kötetbe gyűjtve (Opus N3: koga). A negyedik kötet (…és néhány akvarell) nagy meglepetésre harminchárom elégiát tartalmazott, ami egyfelől az Álom… folytatásának is tekinthető. Az addigi költészeti teljesítmények lezárásaként értelmezi a Hagyj még, idő! című gyűjteményes kötetét: „Hogy mit hagyok el? Nyilván az ifjúságot, amely ornamentika, hevület, kivagyiság, bátorság, harsányság, cvíderség, romantika, vér, ölelés, kocsma, vörösbor minden második sorban, csavargás, halálközeliség…”

A Fiú indulását hagyja maga mögött ez a Férfi, az édes emlékek ízét fanyar jelen-válság megírására cserélve (például Borús reggeli üzenetek). Ez a világszemlélet már az eddigieken kívül helyezi magát, amit a Kívül kötetcímmel ismételten megerősít és hangsúlyoz. A kívüllevés, a kívülkerülés a személytelenség, az elszemélytelenedés felé való elmozdulás főként e kötet rövidverseiben jut érvényre radikálisan.

Sokféle (versbeli) hallgatás van, költőtől függően. Magyarul egyik legszebb, legnyilvánvalóbb példája Pilinszky költészete. Annak, hogyan és mit lehet versben hallgatva elmondani, illetve beszédes hallgatással az olvasó tudtára adni.

Pilinszky esetében, mint tudjuk, leginkább a m/Megnevezhetetlenről van szó. Azaz a hallgatásról. Sorai, mondatai a hallgatástól kapják súlyukat.

Ehhez a költészethez képest Zalán sorai, mondatai inkább hiányosak, töredék jellegüktől, befejezetlenségüktől szépek. Zalán hallgatása az üresség érzéséből fakad, míg Pilinszkyé a csendből. Azaz irányuk, irányultságuk valójában ellentétes. Zalán rövidversei nem a csendből fakadnak (miként Pilinszkyéi), hanem oda tartanak, oda akarnak megérkezni, mint egy otthonba. Ezért inkább csak elhallgatások, bár fájdalommal vegyes tudással teliek.

A Visszatérés zárósoraiból is kiderül, Zalán halálosan komolyan gondolja, amit mond, nem blöfföl, de ennek ellenére nem bízik a nyelvben. (Ennyivel is Pilinszky utáni a költészete.) Ez a két sor arról szól valójában, hogy amit mond, az csupán írás, szavak egymás után, és a szépség – ha egyáltalán – csak általuk teremthető meg. A lényeg azonban mégiscsak kimondatlan marad, nem azért, mert kimondhatatlan, hanem mert már nem lehet direkt módon elmondani. Csak elhallgatni. Azaz a lényeg ott kezdődik, ahol a szavaknak, a szövegnek vége van.

Kívül és belül sajátos kettősség jellemzi Zalán kilencvenes évekbeli rövidverseit, melyeknek legnagyobb részét a Kívül kötetben közölte. A deklaratív, beszédes cím azonban nem annyira egyértelmű, mint amennyire annak látszik. A kilépés, kiválás gesztusát látszik hordozni, ami a kivonulás gesztusával rögtön érvényesíti a belülre való visszavonulást is. Paradoxon tehát ez a cím. Minél inkább kívül akar kerülni valaki a dolgokon, annál beljebb húzódik saját csigaházába, és éppen ezáltal lesz lehetősége – önmaga által – jobban megismerni a m/Másikat.

Zalánnál az eddig fenntartásokkal kezelt Másik (Nem-Én), aki többnyire ellenségként jelent meg hosszabb verseiben, itt a megértést kapja ajándékba, a megbocsátást. Ami, úgy tűnik, nála a világból való kiábrándultságból fakad.

„A világ kétarcú az ember számára, miként kétarcú az ember magatartása a világban.” Martin Buber megállapítása akár Zalán rövidverseinek prózára fordítása is lehetne. És valószínűleg ez a felismerés sodorta őt ennyire közel Pilinszky versvilágához. Mások szenvedéseinek átélése, átérzése, ami addigi Én-központú romantikus jellegű költészetétől teljesen idegen volt. „Lent élek de felfelé nézek” – kezdi Hatiora című versét, és aki az Én–Te viszonyát így határozza meg, az a Másik iránti tiszteletét is megfogalmazza ezzel. Vagy ahogy Buber állítja: „Az Én–Te alapszót csak egész lényével mondhatja az ember.” Vagyis az Én (alapszó) értelmetlen a Te (alapszó) nélkül. Miként a kívül a belül vonzatában válhat csak teljessé.

„Valószínűleg egy alapjában véve rendkívül zárkózott, befelé forduló, visszafogott ember vagyok, aki tulajdonképpen nem szerepet játszik, hanem csupán szeretne valamiképpen beleolvadni a külvilágba” – vallja meg Zalán egy interjúban.

Valószínűleg és valamiképpen – ezek a kulcsszavak, ezekre érdemes figyelnünk. Hiszen ez akár a rövidversek költői Énjének pontos jellemzése is lehetne. A bizonytalanság szándékos lebegtetésével együtt: „Nem / válthat át egyes szám / első személybe, zavarba ejtő, / hogy minden csak mintha.” (Approximációk) Ez a harmadik személy a kulcsa a rövidverseknek is, mivel rendszerint egyes szám harmadik személyű leírások jellemzőek e versekre, ami a személyiség, a személyesség háttérbe szorítását jelentheti, de Zalánnál ez a visszafogás, a visszafogottság eszköze, sőt: a visszafojtásé. Ily módon, személyisége, személyessége közvetlen kiiktatásával még közelebb kerülhet leírandó tárgyához.

Amit akár úgy is megnevezhetünk: Az.

„Hiszen az Én–Te alapszó Énje más, mint az Én–Az alapszó Énje.” (M. Buber)

Az egyéb esetekben megnyilatkozó költői szubjektum ezáltal még hangsúlyosabb jelentést kap. (Vagyis az Én–Te viszony.)

A versek hőse folyamatosan a lét nemlétbe való átmenetének határmezsgyéjén tipródik, azt a pillanatot rögzíti élő kameraként, amelyben az Én nem-Énbe vált, ahol megszűnik Én lenni. Ahol Platón utópikus birodalma is húzódik, ahol érvényes az örök szabály, hogy „aki tudja a neveket, tudja a dolgokat is” (Kratülosz).

Témájában is egyetlen dolog érdekli igazán, az elszemélytelenedés felé való elmozdulás, az a problémakör, amely valójában egyetlen magyar költőt izgatott csak igazán, Pilinszky Jánost. Zalán rövidverseinek létköltészeti irányultsága jelentős váltás korábbi szemantikai és nyelvkritikus törekvéseihez képest. Mindezt pontosítani talán egy wittgensteini mondattal lehetne: „Nem az a misztikum, milyen a világ, hanem az, hogy van. És ez a van, ez az állítás tulajdonképpen a Pilinszky-költészet kulcsszava, ez fejezi ki a közvetlen, nyelven túli, nyelvet kiiktató viszonyulását a tárgyakhoz, tárgyához. Ezt a közvetlen odafordulást, folyamatos rácsodálkozást a világra sokan misztikusnak nevezik, nem tudván megkülönböztetni attól az élménytől, amit a középkori keresztény szentekkel kapcsolatban olvashatunk. (Valószínűleg maga Pilinszky sem vétlen a dologban…) A misztikus élménye Isten közvetlen megtapsztalásához kötődik, egy belső látás kialakulásához, amely által minden dolgok eredetét Istenben láthatja. (Pilinszkynél talán az Apokrif esetében érezhetünk közvetlen misztikus élményt a háttérben, de a vers keletkezéstörténetét Nemes Nagy Ágnestől megismerve ez az illúziónk is szertefoszlik.)

Pilinszkynél inkább a nyelv, mint közvetítőelem kiiktatásáról, illetve ennek lehetetlenségéről lehet szó. Ahogy ő mondja egy sokat idézett interjúhelyén: „Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység.” És aztán persze profanizálja is állítását: „Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül járt, beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson.” Szóval semmi misztika, gondolhatnánk, de csavar egyet a mondanivalóján: „A világ problematikája a mai nyugati kultúrákban bizonyos értelemben áttevődött a nyelv szintjére. De én sose felejtem azt a fenntartás nélkül ragyogó arcot, nénémet, amikor egy fát látva megtalálta azt a szót: »fa«, és a napot megpillantva, a szót: »nap«.”

Pilinszkynél tehát a nyelv mint közvetítőközeg jelenti a rilkei tényeket, amelyek által sohasem ismerhető meg tökéletesen a valóság, mert mindig mást fejez ki, mint amit közvetítenie kellene, hisz a szó nem azonos azzal, amit jelöl. Ezért olyan revelatív, metaforikus és irigylésre méltó számára nénje szavakhoz való viszonya. Ezt a közvetlenséget igyekszik ő is megteremteni költészete által, megnevezni a m/Megnevezhetetlent, ami végül sosincs, mert nem lehet kimondva. Ezért kénytelen nagyobb szerepet bízni a csendre, a némaságra, mint a szavakra.

Ezt a fajta (el)hallgatást viszi tovább és fejleszti sajátjává Zalán Tibor rövidverseiben. Ezáltal, bizonyos értelemben, a folytathatatlannak gondolt Pilinszky folytatója lett. Kibővített eszköztárral és saját motívumrendszerrel, markánsabb hangvétellel, nagyobb teret engedve a formatechnikának és időnként több szemantikai önreflexióval. („Elértük / tehát a tagolatlan mondatokat. Amit még mondanánk: az most sem mondható / …Két jelzőtlen tévedés.”)

Ezért is indokoltabb tehát jelen esetben a Pilinszky-féle beszédmód helyett a Pilinszky-féle elhallgatást emlegetni.

A két költészet mássága leginkább metaforikusan pontosítható. Ha az elhallgatásokat, a szavak, a sorok közti szüneteket a fehér laphoz hasonlítjuk, ahhoz a fehér színhez ugyanis, amit Plótinosz úgy jellemzett, a testetlen, nem teremtett fény színe – ezen a fehéren az intenzív ecsetnyomok maguk a szavak, mondatok. Van Gogh részletekből és különálló ecsetvonásokból építkező képeit – melyekből egy bizonyos távolságból szemlélve jól látszik az egész – Pilinszky feszes, de kihagyásos kompozícióival állíthatjuk párba. Zalán rövidverseit viszont a sajnos feledésre ítélt kitűnő magyar festőművész, Veszelszky Béla színpont-technikájával modellezhetjük, amely csupán ránézésre, felületesen szemlélve emlékeztet az impresszionista technikára, és némi talányosság vagy felismerhetetlenség bárhonnan és bárhogyan szemlélve is megmarad. A rejtélyesség ellenére a fehér alapra rakott, egymást követő színpontok szisztematikusan rajzolnak egy arcot vagy egy tájat. És ez a mozaikrakásszerű folyamat addig tart, amíg a külső és a belső fényviszonyok együttes jelenléte ki nem egyenlítődik, összhangba nem kerül. Így és ezért is indokolható a szavak nélkülözhetetlensége.

Hogy a csend és a némaság, avagy a külső belseje, azaz az ecsetnyomok alatti fehér (papír) is jól érzékelhető legyen.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben