×

Történelmi tudatunk lassú gyógyulása

Török Bálint: Farkas esz meg, Medve esz meg… – Szent-Iványi Domokos és a Magyar Függetlenségi Mozgalom

Ács Margit

2005 // 12
Szent-Iványi Domokos Teleki Pál tanítványa, megbecsült munkatársa, politikai hagyatékának hű követője volt. Lényeglátó, művelt elme, képzett diplomata, ritka jelenség a magyar politikai életben. Reálpolitikus, aki azonban tenni is akart, cselekvően befolyásolni a történéseket, nem csupán idomulni a lehetőségekhez. A külpolitikai erőviszonyok függvényében gondolkodott az országról, de – messze túllépve a politikai elit és osztálya, a felső középosztály szűk szemhatárán – nélkülözhetetlennek tartotta a korszerű, európai államszervezet kiformálódásához a nagy társadalmi reformot, különösen a paraszti osztály felemelkedését – ahogyan mestere, Teleki Pál is. A negyvenes évek politikai életének szürke eminenciása volt; Teleki öngyilkossága után a hivatalos politikán belül maradva, de szerény pozícióba visszavonulva legális és illegális eszközökkel a náciellenes csoportok tevékenységét igyekezett a baráti és munkatársi köréből létrehozott Magyar Függetlenségi Mozgalommal összevonni. E tevékenység két fő célja az adott időszakban a zsidómentés és a háborúból való kiugrás volt. Szerepe a kormányzó megbízásából Moszkvában tárgyaló delegációban, amely az ideiglenes fegyverszünetet megkötötte a szövetségesekkel, és a debreceni kormány megalakítását előkészítette, már korántsem a szürke eminenciásé, azonban – vélhetően kicsinyes személyi okokból – mégsem ő kapta meg a külügyminiszteri tárcát, és ezért a koalíciós időkben is a háttérből szolgálta tanácsaival (a kisgazdapárt paraszti csoportjához, Nagy Ferenchez kötődve) a politikai közéletet. Az úgynevezett köztársaság-ellenes összeesküvési perben koholt vádak, rettenetes kínzásokkal kicsikart vallomások alapján tíz évre ítélték (szerencséje volt, egyik vádlott-társát, Donáth Györgyöt kivégezték). 1956-ban szabadult, de csak 1972-ben emigrált Bécsbe. Addig fordításból, nyelvoktatásból élt, emlékiratát írta, és írta összefoglaló műveit Magyarország 1918–1968 közötti kül- és belpolitikájáról. Emigránsként is ezeken a műveken dolgozott. Kéziratai máig kiadatlanok, holott fontos forrásai a történetírásnak. 1980-ban halt meg; 1998-ban hamvai hazatérhettek a Farkasréti temetőbe.

Török Bálint monográfiájának olvasása előtt – mondhatni – nem is hallottam Szent-Iványi Domokosról, hiszen a futólag felbukkanó név a történettudományi munkákban nem hagyott bennem semmi nyomot. Ha a fenti biográfiát nézzük, talán nem is csodálkozhatunk rajta, hiszen tevékenysége érdekében háttérben kellett maradnia, és mi, az ötvenes–hatvanas–hetvenes évek iskoláiból kikerültek a második világháború előtti, alatti magyar történelem Szent-Iványinál pozicionáltabb politikai szereplőiről is alig-alig tudunk valamit. Pontosabban mondva magáról a történelemről tudunk máig keveset, s általában azt is a torzító, egyoldalú pártállami történeleminterpretáció makacsul bennünk ragadt maradványai befolyásolják. Legfeljebb azok mentesek ettől a többnyire akaratunk és tudomásunk nélkül hordozott ballaszttól, akik a családjuk „magán-történetírása” révén már Sára Sándor dokumentumsorozata előtt is ismerték a magyar nép valós szerepét, kiszolgáltatottságát, sokarcúságát a háborúban. A nyolcvanas években néhány tényszerű történelmi feldolgozás, nyilvánosság elé került emlékirat meglazította a hivatalosan érvényben lévő előítéletek rácsait, és a kilencvenes években bőséggel jelentek meg olyan dokumentumkönyvek, amelyek alkalmasak lettek volna rá, hogy fel is feszítsék e rácsokat. Azokban, akikhez eljutottak, meg is történt az áttörés. Csakhogy nem sokan működtetnek otthon háztáji szellemi műhelyt; a többség fel sem fogta, mi a tétje az ötven-hatvan évvel korábbi, bonyolult politikai útvesztőkben való eligazodásnak. Vagy ha rájött is, hogy aktuális politikai csata része Magyarország második világháborús történelmének a korábbinál árnyaltabb megítélése – s erre egyetlen újságolvasónak sem volt nehéz rájönnie –, annál haragosabban fordult el a dologtól. S mire haragudott természetesen? A problémára magára: a magyar történelemre. A történettudományi szakmunkák az objektivitásra való törekvés jegyében születnek ugyan immár másfél évtizede, s hosszú távon bizonyára szolgálni is fogják történelmi emlékezetünknek mind az önemésztő, mind az önigazoló reflexektől való megszabadulását (szükségképpen adódó tévedéseik, esetleges lavírozásaik, fel nem ismert vakfoltjaik ellenére), de arra a nagy áttörésre a történelmi tudat populáris szintjén, amire szükségünk volna, ezek az adatok fedezékébe visszahúzódó szövegek akkor sem alkalmasak, ha netán a tudós szerző személyesen rokonszenvezne is efféle igénnyel – de hát ez sincs mindig így. A második világháborúban való magyar részvétel mérlegelő megítélésének szorongó, ingerült hárítása autoimmun betegséget váltott ki: önnön szöveteit kezdte kivetni magából a nemzeti tudat és érzület.

Teleki Pál kulcsszerepet tölt be a történelmi mérleg felállításánál. Nemcsak öngyilkossága, már azt megelőzően a német befolyást és a nyilasok térhódítását akadályozó politikája vagy akár a lengyel menekültek (köztük lengyel zsidók) befogadásának nagy jelentőségű gesztusa is alapjaiban ingatja meg a Hitler-csatlós Magyarországról szóló dogmát. Másfelől viszont az ő nevéhez fűződnek a zsidótörvények, amelyek a magyar zsidóság számára érzelmi és egzisztenciális traumát jelentettek, és máig hatóan megrontották a zsidóság többségének viszonyát a nemzeti fogalomkörben jelentkező gondolatokhoz, érzülethez, elkötelezettséghez. Zsidóknak, nem zsidóknak tehát kényelmesebb volt az a történeleminterpretáció, amely nem tett különbséget a nyilasok és a kormányzó, valamint a különböző kormányok között, hanem babonás irtózattal elítélte az „úri Magyarországot”, „Horthy-fasizmusról” beszélt, s legfeljebb a doni bakákról ismerte el, hogy nem önszántukból mentek ki az orosz frontra. Sokkal nehezebb feszélyező igazságok között egyensúlyozni, számon tartani az árnyalatokat a magunk morális fölényében vakon bízó kiátkozás, megbélyegzés helyett. S bár nehéz volt elviselni a derék parasztfiúkból lett csendőrök, keretlegények vagy a szegény prolikból lett kisnyilasok aljasságának mementóit, talán még nehezebb tudomásul venni, hogy Magyarország úgy vett tevékeny részt sok százezer polgára elpusztításában a Donnál és a lágerekben, városai szétbombázását, polgári lakossága megtizedelődését is előidézve, hogy egy töredék kivételével senki sem akarta a háborút és a deportálást. Persze az elszakított területek visszacsatolását ugyanakkor nem lehetett nem akarni, s a kényszerpályán, a zuhanásban már nem ért sokat szándék, akarat.

Amikor tehát hálásan üdvözlök minden tényfeltáró munkát, amikor például Csicsery-Rónay István több mint egy évtizede sorjázó könyvecskéire nézek, amelyek a negyvenes évek demokratikus politikai erőiről adnak számot, s dokumentálják, hogyan számolta fel ezeket a két diktatúra (egyébként Csicsery-Rónay
sokat tett Teleki Pál politikusi arculatának megrajzolásáért is), s most, amikor Török Bálint Szent-Iványi Domokosról szóló, e sorozattal rokon szellemű monográfiájára igyekszem felhívni a figyelmet, egyáltalán nem a lelkiismeretünk tehermentesítésére tett kísérleteknek látom e munkákat. Ezen időszak a bűnbakkereső démonizálás és szorongásos hárítás reflexét váltotta ki sok-sok évtizeden át, nem épült be történelmi folytonosságunkba, holott szüntelenül szó van róla. De hát miért volna a történések világos ismerete eleve szerecsenmosdatás?! S ha voltak – márpedig voltak – olyan személyek, olyan szerveződések, akik, amelyek mindent megtettek ezekben az időkben is, amire emberség, erkölcs kötelez, joguk van – eddig is joguk lett volna – a méltánylásra. Ismétlem, nem felmentésként, nem a bűnök eltussolására szolgál beírásuk a történelmi emlékezetbe, hanem a mindenkori Jó erejének bizonyítására, s bizalmunkat erősíti e mindenkor lehetséges Jóban, sokkal inkább, mint a kollektíve kisajtolt, zavaros bűntudat.

Általában nem az öntudatos ember lelkiismeretlen, hanem a tartását vesztett, a semmirekellő. Így lehet ez a nemzetekkel is. Akik azért félnek egy budapesti Teleki-szobortól, egy árnyalt Horthy-képtől, mert úgy vélik, hogy ezzel a magyarság le akarja dobni magáról a felelősséget meggyilkolt és halálba küldött polgáraiért, nem számolnak azzal, hogy a nemzet történelmi tudatából ki lehet ugyan iktatni az önbecsülést, de azzal együtt a felelősségtudatot, a lelkiismeretet is – ahogy ezt meg is tapasztaltuk az elmúlt fél évszázadban.

Persze joggal feltehető a kérdés: mire való a felelősségtudat, a lelkiismeretesség, ha épp Teleki Pál vagy akár Szent-Iványi Domokos  – s az összes magyar antináci – példája mutatja, hogy végső soron nem tudták megakadályozni a tragédiasorozat bekövetkezését? Csakhogy elég sok életet megmentettek így is. S megmentették azt a fontos illúziót (?), ideát (?), hogy egy valamirevaló embernek így illik viselkednie.

Szent-Iványi Domokos feledésbe merülését feltehetőleg az is magyarázza, hogy Teleki Pálhoz kötődött, s mint tudjuk, ez nem épp a legjobb útlevél még ma sem a megbecsüléshez. Teleki 1939-ben hozta létre a Tájékoztató Osztályt, melynek élére Szent-Iványi Domokost állította. (Török Bálint megemlíti, hogy Nagy-Britanniában az Information Bureau-t, Franciaoszágban a Service d’Informationt hozták létre ebben az időben.) Az osztály közvetlenül a miniszterelnök rendelkezése alatt állott, s oly nyilvánvaló volt, hogy Teleki az új, IV. osztállyal egy második külügyminisztériumot hozott létre, hogy Csáky István külügyminiszter be is adta lemondását. Teleki megvédte elképzelését, de a minisztert is lebeszélte a lemondásról. Majd a Nemzetpolitikai Szolgálatot is felsorakoztatta a náci-, német- és nyilasellenes propaganda titkos műhelyeként az előző mellé. Teleki a kormánya jobboldali erői ellenében, valamint Horthynak a hadsereg iránti elfogultsága miatt igényelte Szent-Iványi és néhány bizalmi ember segítségét abban a politikai lavírozásban, amelyre nézve Török Bálint a korabeli londoni magyar követ jelentését idézi: Alexander Cadogan, az angol külügyminiszter állandó helyettese és Orme Sargent, a politikai osztály vezetője „Magyarország magatartását nemcsak abszolúte értik – írja a követ –, de többször meleg elismeréssel nyilatkoztak előttem arról, hogy mi igazán nehéz helyzetünkben eddig mily ügyességgel tudtuk összeegyeztetni saját érdekeink megóvását és külpolitikai szabad kezünk biztosítását nemzeti önérzetünkkel”. Teleki maga a Török Bálint által oly sokszor idézett, roppant tájékozott skót történésznek, Macartney-nak így jellemezte Hitlerrel (és bizonyos mértékig Mussolinival) kapcsolatos eljárását: „Azt mondjuk, amit a diktátorok kívánnak, és semmit sem teszünk.”

A Teleki által létrehozott Nemzetpolitikai Szolgálat két évig állt fenn. Az imént említett Macartney erről így ír: „Teleki igen komoly erőfeszítéseket tett, hogy titkos eszközökkel ellensúlyozza a hivatalos kormánypolitikának az ilyen vagy egyéb hatását (…) Titokban egy magánnyomdát bíztak meg az anyag nyomtatásával, és ezt olyan bizalmasan irányították, hogy nemcsak a szerkesztői munkát (amelynek az irányvonalait Teleki személyesen adta meg), de még a szedést, csomagolást, portózást, de még az iroda takarítását is csak magasabb beosztású és kipróbáltan megbízható személyek végezték.”

A Tájékoztató Osztály feladata egy kedvező, rokonszenvező kép kialakítása volt, elsősorban a szövetségesek országaiban. (Jelentős sikere volt például az USA-ban Kosáry Domokos könyvének Magyarország történelméről, amelynek megírására Szent-Iványi adott megbízást, s más országok számára más-más hangsúlyokkal készült hasonló könyveket megíratni.) Másfelől az osztály jelentéseire, elemzéseire támaszkodhatott a miniszterelnök, továbbá propagandaanyaggal látta el a Nemzetpolitikai Szolgálatot.

Az autoriter hatalom rászoktatja az alattvalót, hogy sommásan vélekedjék a világ hatalmi szférájáról. Közhelyszámba megy, hogy a pártállami diktatúra szinte teljesen elsorvasztotta a társadalom politikai kultúráját. Nem ismervén a tétjét a politikai viadalnak, hajlik rá az átlagember, hogy bizalmatlanul és végül közönnyel konstatálja, amit úton-útfélen ma is hallunk: „Egyformák ezek!” S ezt nemcsak tájékozatlanságból meg tudatosan manipulált előítélet alapján mondja, hanem annak alapján is, amit a párttörténet véres frakcióharcaiból leszűrt: neki mindegy, hogy Trockij végez-e vele, vagy Lenin-Sztalin. Ezt bizony el kell ismerni, csakhogy a többpártrendszer keretében a politika nemcsak a hatalom megragadásáról szól, hanem többnyire tényleges tartalmi különbségek rejlenek az egyes csoportosulások érdekeltségében és abból következő céljaiban. Elég nehéz Kádár-rendszeri fantáziával elképzelni, hogy Teleki Pál mint miniszterelnök a kormányzó párt, sőt saját kormánya ellenében tesz lépéseket, úgyszólván az illegalitás határát is átlépve. De az elmúlt tizenöt év tapasztalatai alapján már korántsem oly szokatlan ez a helyzet, s talán a figyelmesebb polgár azt is észleli, hogy az ő sorsát is érinti az efféle iszapbirkózás kimenetele. Vagyis számára is tétje van.

Teleki Pál lavírozásának, a Szent-Iványi Domokos vezette osztály tevékenységének eredménytelensége a történelmi nehézkedési erők ellenében hajlamosítja a közembert és a történészt is arra, hogy semmibe vegye, ne tartsa számon, arra hivatkozva, hogy a meg nem valósuló szándék nem lehet a történettudomány tárgya. Ámbár e logika szerint a bukott szabadságharcok és forradalmak sem volnának érdemesek felkerülni a történelem lapjaira. Ablonczy Balázs történettudományi remeklésnek tekinthető Teleki Pál-monográfiájából például úgyszólván teljesen hiányzik Szent-Iványi alakja. Neve kétszer fordul elő (hibásan írva), merőben formális adalékként. A fiatal történész nem tulajdonít jelentőséget a Tájékoztató Osztály munkájának s az adott munkatársi körből Teleki öngyilkossága után kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalomnak sem, s ezek után nem csoda, ha e Teleki jobbik szellemét megtestesítő csoport figyelmen kívül hagyásával a miniszterelnöki tevékenység értékelésénél nem számol kellő nyomatékkal Teleki kettősségével, valamint kétségtelenül meglévő antiszemita nézetei ellenére végzett zsidómentő tetteivel sem.

Török Bálint munkája tehát a végleges elsüllyedés előtt mentette ki a történelmi hulladéktárból a kínos emlékek módján elfojtásra ítélt negyvenes évek kiváló személyiségeit, s kiemelte a démonizáló homályból azokat a szándékokat és cselekedeteket, amelyeket ezek az emberek életük kockáztatásával – és többen életük árán – a magyarságért vállaltak.

Nem szoktuk végiggondolni, amit Szent-Iványi Domokos az emlékiratában (A magyar függetlenségi mozgalom igaz története) leírt: „A nyílt [látható] ellenállás egyik fő központja az országgyűlés volt. Már az a tény is, hogy a második világháború folyamán – a többi kelet-európai országtól eltérően – Magyarországon, még ha limitált formában is, parlamenti rendszer lehetséges volt, s hogy abban pl. szociáldemokrata párt szerepelhetett, eléggé mutatja, mennyire ellenállt Magyarország a külső nyomásnak. 260 képviselő közül 30 a balszélhez [baloldalhoz] tartozott.” Rávághatjuk persze, hogy sokra ment Magyarország a parlamentjével, midőn a Donnál veszett a 2. magyar hadsereg. Ahogy elhamarkodott és elővigyázatlan volt a Kállay-kormány tárgyalása is a kiugrásról – maga Szent-Iványi is bírálta ezt: „A külügyi kiugrási irányítók tehát felingerelték a németeket, mielőtt a kiugrás katonai-karhatalmi előkészületeit megtették volna.” No de azt már sokkal kevésbé emlegeti hivatalos történetírásunk, hogy milyen kicsi fogadókészség mutatkozott a szövetségesek részéről a magyar szándékokra. Amint azt sem, hogy a moszkvai fegyverszüneti tárgyalás, melyen az egyik delegátus Szent-Iványi volt, jól előkészített volt ugyan, mégsem járhatott kellő eredménnyel, mert a titoktartási megállapodást megszegve idő előtt röpítették világgá a hírt a moszkvai és a londoni adók, a kormányzó csapdába kerülését előidézve.

A Magyar Függetlenségi Mozgalom zsidómentő tevékenységének külön fejezetet szentel Török Bálint. A legjelentősebb akciók kulcsa a kormányzóhoz való közvetlen kapcsolat megteremtése volt. Így az önmagában is fontos tett, a koncentrációs táborból szökött foglyok által írt „Auschwitzi jegyzőkönyv” megszerzése, lefordítása és külföldre juttatása egyik folyománya az volt, hogy – eljutván Török Sándor baráti közvetítése révén Horthy István özvegyéhez, Edelsheim Gyulai Ilonához, akinek igen nagy befolyása volt a kormányzóra – bizonyára közrejátszott Horthy döntésében, miszerint leállította a deportálásokat. A főváros zsidóságát azonban veszélyeztette Baky László belügyi államtitkár puccsterve, melyhez csendőregységeket rendelt fel a fővárosba. S ekkor került sor arra, hogy a kormányzó parancsára a Koszorús vezette páncéloshadosztály megszállta a fővárost, a Baky-párti tiszteket lecserélték, és a csendőrök nagy részét kiparancsolták a városból. A Koszorús-akció megakadályozta a Budapesten élő mintegy 250 ezer zsidó polgár deportálását, ami nyilvánvalóan sokuknak nemcsak haladékot, hanem a menekülést jelentette. Természetesen évtizedekig elhallgatás övezte e tényt, amelyet pedig 1994-ben Tom Lantos a washingtoni képviselőházi felszólalásában a következőképpen minősített: „… Koszorús ezredes példátlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel akadályozta meg a zsidók elhurcolását…” Koszorús Ferenc neve lassanként ismertté válik, de Kudar Lajos ezredesé például, aki a csendőrnyomozó osztály parancsnoka volt, és az ő révén szereztek tudomást a Magyar Függetlenségi Mozgalom vezetői Baky terveiről, igen kevesek előtt ismert. Pedig ő fontos tagja volt a mozgalomnak, sok ember külföldre menekítését biztosította, és például Wallenberg munkáját is segítette hamis papírokkal és élelmiszerrel. Ő szervezte meg a moszkvai tárgyalódelegáció kiszöktetését. Antináci tevékenységéért életével fizetett: a Gestapo kivégezte. Legalább a nevét ismernünk illenék, ha már szobrot nem állítottunk neki.

S ki ismeri Mikó Zoltán vezérkari százados sorsát? 1944 őszén a Vezérkari Főnökség különleges csoportjának vezetője volt, s pozícióját az ellenállási mozgalom szolgálatára használta. Fegyvert, hamis igazolványokat szerzett, tőle kapott igazolványt Illyés Gyula, Veres Péter, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Sinka István, és még sorolhatnánk; együttműködött Wallenberggel, csak az árulás akadályozta meg, hogy átmenjen egységével a szentendrei szovjet egységekhez. A nyilasok vérdíjat tűztek ki a fejére. A szovjet csapatoknál önként jelentkezett, az NKVD azonnal letartóztatta. Bűne feltehetőleg nemcsak a Wallenberggel való kapcsolat volt, hanem az is, hogy a Nemzeti Bank pincéjében a katyni vérengzésről szóló diplomáciai iratokat helyezett el, amelyek orosz kézre kerültek. 1945. augusztus 15-én végezték ki.

S ez utóbbi fordulat már átvezet a Medvéhez, amely Ady Kurucok így beszélnek című verséből került Török Bálint könyvének élére. Albert Gábor e könyvről írva (Magyar Napló, 2005. július) összefoglalóan kimondja: „Mikó Zoltán életének és halálának története emblematikus, jelkép értékű. Mintha ez lett volna a sablon, amelyet a személytelen történelem szinte mintának tekintett, s minden nemkívánatos »jelenséget« erre a kaptafára húzott. Ennek stációi: önzetlen (mások szerint: balga) hazafiság, koncepciós perek, hamis vádak, hazugság és a távolban felderengő börtöncella (25 év kényszermunka) vagy az akasztófa képe. Ezt látszik igazolni a kiugrási irodából szervesen kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom vázlatos története is.” Jellemzően aztán emigráció lett a mozgalom tagjainak sorsa, ahol nem szűntek meg munkálkodni a magyarságért. Távollétükben még könnyebb volt kiiktatni a történelmi tudatunkból bátor becsületmentő – és a szó szoros értelmében életmentő – szervezkedésüket. De még ennél is nagyobb veszteségünk kiiktatásuk a magyar politikai életből. Hogy mekkora hiány ez, Szent-Iványi Domokos egy 1945–46-ban született tanulmánya egyik gondolatával érzékeltetem, amelyet Török Bálint is hosszú távú érvényességére utalva idézett. Szent-Iványi a magyarokat a következőképpen bírálja: „1. politikailag műveletlenek, nyelveket nem tudnak, horizontjuk kicsi; 2. a tisztességesek közülük teljesen passzívak a politika terén; 3. az általuk politizálásnak nevezett tevékenység nem azonos a nyugati demokráciákban kifejtett politikai tevékenykedéssel, s így abból a közületre, az államra semmi jó nem származik.” Majd később így folytatja: „Az állampolgárság jogokat, de kötelességeket is ad. Legfontosabb kötelességünk az állami politikában részt venni, a kitűnő, tisztességes szakpolitikusokat támogatni, megakadályozni azt, hogy csirkefogók kerüljenek hatalomra… A felelősség tehát a tisztességeseken nyugszik; ha ezek elmulasztják passzivitásukból kifolyólag a politikai részvételt, a politikai beavatkozást, a helyzet felborul.”

Ezt olvasván az ember úgy véli, hogy az amúgy sem jó politikai kultúránk a kommunista párt puccsa során szenvedte el azt a végzetes törést, amelynek kihatása mai fuldoklásunk is.

Török Bálint rendkívül gondossággal adatolta állításait. Nemcsak azért, mert céhen kívüliként ügyelnie kell az ellenőrizhetőségre s polemikus álláspontja miatt külön a tényszerű megbízhatóságra, hanem azért is, mert feladatának tekintette a források megörökítését, összegyűjtését is. Nem szorítkozott Szent-Iványi működésére, hiszen szinte lehetetlen behatárolni e „szürke eminenciás” hatókörét. Ráadásul az érintett folyamatok, események vagy alig ismertek, vagy eltorzítottak nemcsak a köztudatban, hanem a történettudományi szakmunkák többségében is. Így könyve Szent-Iványi-monográfiának készült ugyan, de valójában tabló a Magyar Függetlenségi Mozgalom eredetéről, tevékenységéről, utóéletéről s az e körben felbukkanó személyiségekről. Török Bálintnak meg kellett küzdenie saját személyes elfogultságaival is, hogy könyve meggyőzőerejét, hitelét ne csorbítsa. Végtére is fiatal korában személyes köze volt a leírtakhoz. Olykor az érzelem kerekedik felül néhány pillanatra: a meggyőzésre való erős késztetés. Például amikor a lengyel menekültek befogadásáról szól, így kezdi a fejezetet: „A magyar társadalom már jóval a formális ellenállás 1944-es kialakulása előtt kiállta a történelem vizsgáját.” Fölösleges általánosítás, mind a magyar társadalomra, mind a vizsgáztató történelemre nézve. Szerencsére rendkívül ritkán bicsaklik meg ilyen módon Török Bálint objektív, tényfeltáró hangja: a tények magukért beszélnek.

Műve jelentőségét abban látom, hogy a korrekt tényfeltárás ellenére a közember számára is rendkívül jól olvasható, izgalmas, tökéletesen követhető összefoglalás a korszakról, amelynek emlékeit nemcsak a szellemi erőszak, hanem maga a nemzettudat is elfojtásra ítélte hosszú időn át. A gyógyulás érdekében elő kell hívni a kínos emlékeket is, de hát a múlt visszaszervülésével, lám, végre hozzájuthatunk jó emlékeinkhez is. (Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 2004)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben