Kajár

2. rész

Vissza a borhoz

Lehet, hogy Feind Lajos is éppen ilyesmin töpreng? Hallgatunk egy cseppet. Van benne bizonytalanság, de elfojtja. Nem az a fontos, amiben bizonytalan az ember, hanem az, amiben biztos. – Na, ezt megfogtam! Én, az érzelgős, ráérős, nyafogós „entellektüel” azt tartom fontosnak, amiben bizonytalan vagyok. Azt vizsgálom, az érdekel. Ő – a mindenkori Feind – arra koncentrál, ami előresegíti, hiszen folyton lépnie, mozdulnia kell. Ismeri a szabályt: ha egy vállalkozás nem fejlődik, meghal.

– Voltam tavalyelőtt Ausztriában, közel a határhoz, egy harmincegy gazdából álló hegyközség borházában – lendül ismét az elbeszélésbe Feind Lajos –, na, ott metszegetett egy öreg fószer egész délelőtt, amíg mi a bort kóstolgattuk, aztán bejött, lemosakodott, gondoltam, valami potentát lehet, mert olyan kitartóan, rendesen dolgozott, hogy… Na, szóba elegyedtem vele. Mondom, mit tanácsoltok, mit tegyünk, ha belépünk az EU-ba? Azt mondja nevetve, hát nagyon sokat nem tehettek! Fogjatok össze, segítsétek egymást, ahogy lehet. Látod, azt mondja, mi megcsináltuk itt ezt a vináriumot, közösen, tíz euróért kaptok két szelet kenyeret, és annyi bort kóstoltok hozzá, amennyit akartok. Eleinte nem mindenki hitt benne, de mára már nem is merem kimondani, mekkora forgalomnövekedést hozott nekünk ez a szerény kis ötlet. Próbálkozzatok – azt mondja – közösen. Na, ahogy hazajöttem, össze is trombitáltam a környékbeli falvak gazdáit, megismerkedtünk, nagy terveink lettek. Így meg úgy segítjük majd egymást géppel, emberrel, információval, hogy mást ne mondjak, ha valamelyik megrendelő nem fizet időben, hát az ne tudjon másnál kérincsélni… (TETSZIK LÁTNI, TISZTELT KÉTKEZIEK?! A MUNKAADÓK MEGSZERVEZIK MAGUKAT, HA KELL!) Szóval úgy látszott, menni fog a dolog. Elhatároztuk, havonta találkozunk. Három hónap múlva már senki nem jött el a megbeszélésre. Én nem tudom, mi ez, a múlt rendszer bűne, vagy a magyar lélek ilyen…? Dögöljön meg a szomszéd tehene is? Ez az öröm? Na mindegy. Nekem mégiscsak lett hasznom belőle, mindenkit megismertem a környéken, akinek a borhoz a legkisebb köze van, ha kell valami, tudom, hova, kihez menjek. Mert jórészt minden ezen múlik, mindenütt, uram. A személyes kontaktuson. Hogy miként szólunk egymáshoz, ember az emberhez.

Hallgatok.

– Meg a kitartáson! – mondja.

Látom, belelendül.

– Itt vannak a multik! – sóhajt röviden. – Fontos, hogy az ember bekerüljön a nagy rendszereikbe, hogy a polcaikon ott legyen a borunk. De nagy ára van ennek. Egyrészt pénzben, mert már a polcdíj is komoly. Hogy egy borom a lánc egy üzletébe bekerüljön, annak írd és mondd: húszezer forint az ára. Ötféle bor, az már százezer. A láncnak van mondjuk harminchat üzlete. Az már hárommillió-hatszázezer, uram! Az már nem tréfaösszeg! Csak hogy ott lehetek a polcon! Aztán még a jutalékok, ez-az, nagyobb hasznuk van az én boromon, mint nekem! És akkor még jönnek olyanokkal, hogy örömmel közlöm, Feind úr, cégünk meglepi a dolgozóit ünnepi ajándékcsomaggal, úgy döntöttünk, hogy ehhez az akcióhoz ön is hozzájárulhat háromszázhatvan palack borral. Nagyszerű, mondom, én is örömmel közlöm magukkal, hogy én is megajándékozom az én alkalmazottaimat, s mivel maguk főként élelmiszerben utaznak, elfogadok önöktől hatvan darab ötvenezer forintos vásárlási utalványt. Na, csak somolyogtak, hogy milyen vicces ember vagyok. Végül százhúsz palackkal csak kellett hogy adjak! Meg a kötelező hirdetések, háromszázhatvanezer egy akció, hogy kiírnak az üzletben. Mondom, ne írjatok ki. De hogy ők kiírnak, mert megérdemlem. És sorolhatnám, de inkább nem sorolom. Állandó a stressz.

– Hogy boldoggá tesz-e? Márminthogy ez az egész?

– Igen! – bólintok. – Hogy reggeltől reggelig dolgoznia kell.

Furcsán néz rám. Vajon ugratom?

Elnevetem magam.

– Ne szégyellje, ha igen.

– Igen! – bólint lassan. – Boldoggá tesz – mondja komolyan. – Nekem ez az életem.

Holló a hollónak

Postás „barátném” szerint a Lajos nem szeret fizetni.

– Dolgoztat – azt mondja –, de pénzt kiadni, azt nem! – csóválja a fejét.

– Már hogy érti? – kérdem.

– Úgy, ahogy mondom! Éhbérért dolgoztatja a munkásait. Ötvenvalami-ezret ha fizet szegényeknek. Tudja, minimálbért. Persze románoknak.

– Már úgy érti, romániai magyaroknak?

– Úgy-úgy, hogy a rossznyavalya vinné el őket, ahányan csak vannak.

– Miért haragszik ennyire rájuk? – nevetek.

– Na hallja! Az egyik meg se jött, máris ment, de itt hagyta a fiát, a lányomba. A következő is ilyen román volt neki, tette a szépet, egy szavam se lehet, nyalta, kényeztette, vitte a gyerekkel együtt bólingolni, hogy negyvenezret is elvertek egy füst alatt! Állítólag Pesten ilyet is lehet. Na de aztán eltűnt a román magyarja! Nyolcszázezret fizettünk érte!

– Úgy érti, annyi adóság maradt utána?

– Úgy, hogy az a …! Mindegy – legyint –, én nem szólok bele. Úgyse lehet. Ő élete, ő rontja el. Mármint a lányom. Nem? Nincs igazam? Vagy nem rontja el, mer neki így a jó, így kell. Akkor meg minek rágjam a fülét, csak hogy rosszkedve legyen? Az élet úgy is olyan, amilyen, Péter, kérem.

Rágyújtunk: ő leszokóban, én visszaszokóban.

– Nem kéne! – nevet.

– Nem bizony! – helyeselek.

– Így van ez. – Tűnődve füstölünk. – Nem kell beleszólni semmibe. Az ember ne mondjon se jót, se rosszat. Abból baj nem lehet. Már énszerintem. A pletykát is rühellem. Én nem tudnék egy olyan sztármagazint vagy mit elolvasni. Hát nem érdekel! A Lakáskultúra vagy a Kertészet, phű, az igen! A politikát meg egyenesen utálom. De azért csodálkozgatok, tudja, ezeken a változékony embereken. Mert azelőtt nem voltak ilyenek.

Ellenvetem:

– Nemigen tehet mást, aki nyereséget akar. Olcsón vesz, drágán ad.

– Lehet – mondja. – Nekem amúgy semmi bajom vele. Csak tudja, Péter, kérem, furcsállom. Nem csak őt. Mindet, aki megváltozott. Én változtam? Most mondja meg? Ugye hogy nem! Látja? Ezek meg, akik sikeresek, ahogy maga mondja, akik gazdagodnak, ezek mind megváltoztak. Érti. Emberileg.

Mondom: alighanem muszáj volt nekik. Sőt, ha nem változtak volna, nem lennének sikeresek.

– Nem tudom, Péter, kérem. Amúgy egy rossz szavam se lehet, mert dolgozni, azt tudnak. Én nem bírnám úgy, megmondom őszintén. Ott van a Gyöngyi, a Cserki felesége, az mindent csinál, de úgy higgye meg, Péter, kérem, hogy tényleg a világon mindent. Ha kell, ganajaz, ha kell, kiszolgál, kisegít a konyhán, húzza az ágyneműt, számol, varr, nem tudom, mit nem csinálna meg. Az a nő nagy motor! Le a kalappal! Ő hajtja az embert, de igaza is van. Hadd hajtsa, ha lehet. Az én emberem beteg. Őt nem lehet hajtani, le van százalékolva. De a gyerekeim, le a kalappal! A fiam nagy ember. Ha nagy ritkán itthon van, mint a múltkor, hogy lerakta nekünk a parkettát a nagyobbik szobánkba, nem hazudok, tízpercenként csörögött a mobilja. Ő meg sorolta nekik, hogy mit hogyan. Nélküle mozdulni se tudnak a cégnél. Komolyan. Az unokáim is szépek, egészségesek. Mondjuk, ebben nekem is részem van. Nyaranta mind itt volt, velem, én vigyáztam rájuk, etettem meg nevelgettem őket, de kőkeményen! Lett is látszatja. Huszonhárom éve vagyok postás. Mikor a gyerekek jöttek, akkor vállaltam el. Az én kölykeim ne mászkáljanak kulccsal a nyakukban. Egy kézbesítő bármikor hazaugorhat. Amúgy nem könnyű munka, pszichikai, fizikai, meg szellemileg. Amilyen emberek vannak. Néha úgy megmondanám egynémelyeknek, de nem lehet, ugye, a kézbesítő nem arra van tartva. De néha a fél napom rámegy, amíg lenyelem a mérgem. Na, megyek is, mert még megáll a nap az égen.

Ahol a nap megáll

Pár évvel ezelőtt híre ment, hogy a hazalátogató Solti György karmester erre kerül egyet, mivel közeli rokona nyugszik a kajári zsidó temetőben. Nagy sürgés-forgás támadt: hol is az a temető nálunk? Ez túlzás, persze. Sokan emlékeztek, hogy a Zalka Máté utca végén meghúzódó elhanyagolt, gazos senkiföldje olvashatatlan feliratú, jórészt kidőlt sírköveket rejt. Hamar kigazolták, rendbe rakták, s noha kerítésre nem futotta, a füvet valaki még most is nyírja. A girbegurba, porladó sírkövek keletre néznek. Arcukon héber feliratnyomok, egy-egy furcsa betű keleties rajza. Némelyik nyugati oldalán magyar felirat. Stern Salamon, Stern Lipót, Rosenthal Laura, Lővinger Lajosné, Singer Eszter… Legtöbbjük a múlt század fordulóján élt itt. „Olyan gazdagok voltunk akkoriban – mesélte valaki –, hogy még saját zsidaink is voltak…!” Miben gyökeredzik nálunk ez a szelíd, csöndes, kiirthatatlan idegengyűlölet?

Tárulj ki fényben, csillagos égbolt,

Ilyen vendégid kevés volt és rég volt!

Margit-vonal

A háború alatt itt esett egymásnak a két hadsereg. Éppen itt nyomultak, irtották egymást, lőttek, robbantottak. Hivatalos felmérések szerint a hetedik leginkább elpusztított település volt Főkajár.

Elképzelhetetlen.

S akkor harminc évre rá még a földrengés is.

– Mozgott a Junoszty tévénk! Mintha bólogatna. Kijött a polcról, visszacsúszott, megint eljött. Csak néztem, mint aki meg van babonázva.

– Nem tudtunk kijönni a házból, mert a föld visszavetett. Hát hullámzott a parkett! Egyes téglák külön mozogtak a falban.

– Aztán meg morgott. Így. Mmmmmm… Az egész mindenség.

– Mintha valami végigtarajlott volna a föld alatt.

– Talán az ördög! – tódítom mosolyogva.

Néznek rám komolyan.

– Igen. Talán valóban az.

Jó néhány porta károsodott.

– A biztosító?!! – Féllábú barátom foga még most is csikorog. – Mondom neki, kifelé, ott az ajtó, kifelé innen, de nagyon gyorsan! Hatezret akart fizetni! Egy tönkrement házért! Hatezer forintot! Nekem egy fillért se, mondom neki, takarodjon! Azt mondja, össze lehet húzatni csavarral is a széttartó falakat. Ha nem fut el, megütöm. Elfutott. Felvettünk kölcsönt. Százezret adtak kamatmentesre, négyszázat kamatra. Kinyögtük. De sose felejtem. Ahogy a tévé mozgott. Mintha bólogatna: itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok…

Hívatlan vendégek

A sok jó mellett, amellyel Balatonfőkajár megajándékozott, s ellát folyamatosan, időnként más is történik szeretett romházam körül. Szép horganylemezem nem győzte kivárni, hogy a tetőre kerüljön, elrepült. Jó satum kitépte magát a „teraszon” munkaasztalként szolgáló rossz hűtőszekrény tetejéről, mint ahogy a vízakna vasfedele is elindult világot látni, amikor nem voltunk odahaza. Egyszer még lakatolt ajtóink is feltárultak, hogy a fűnyíróm, gázpalackom és elektromos fűtőtestem is kiruccanhassanak, kuktafazekunk is követte a termetesebb vas­holmikat. Merre járhatnak azóta? Alkalmasint távoli MÉH-telepre juttatta őket a szegénység.

Mert van az is a faluban.

Horgas, barna asszony baktat a kerítésem mellett, nézi az akácost.

– Itt aztán van csiga! – torpan meg.

Fúj a szél a közben, lobog az asszony kendője, szoknyája.

– Szereti a csigát? – kérdem.

– Szedni – mondja. – De már csak pár forintokat adnak kilójáért.

– És miért van maga csigaszedésre szorulva? – érdeklődöm.

Tétovázik, mielőtt felelne.

– Tizenöt évig voltam kisegítő a Marikánál. (Nem Marikát mond, a nevet nem értem pontosan, de ha érteném, se írnám le ide.) Elfelejtett lejelenteni – tűnődik. – Aztán hét évet voltam presszósnő, ott se fizettek be utánam semmit. – Nem vádol, mereng inkább, milyen is az élet. – Nem kapok nyugdíjat. Meg beteg is lettem. Mindenem rossz nekem.

Nézzük egymást. Én kerítésen belül, ő odakint.

Lelkifurdalásféle támad bennem, rossz szájíz, oktalan szégyenérzet. Mit mondhatnék ennek a szélben lobogó asszonynak?

– Hát... – húzom a szót, aztán, nagy nehezen mégiscsak kimondom: – Felőlem összeszedheti a csigákat, amíg nyírom itt a füvet.

– Kilenc forint egy kiló... – mélázik. – Nem bírja már a derekam se.

– Jobbulást – mondom búcsúzóul.

– Köszönöm. – Elindul lassan, szemben az északi széllel. Látszik rajta, hogy nem hisz a jobbulásban. Őszintén szólva nem hiszek én sem. Hiába épül, gazdagodik körötte minden, neki egyre rosszabb lesz. Hányan lehetnek becsapottak, kitaszítottak, tudatlanok és nincstelenek? Mintha az ő lassan elfogyó életük táplálna minket.

Nézem a csigáimat, ahogy nyáladzva haladnak szerte a kertemben. Megrágnak füvet, virágot, levelet. Hasznos lett volna, ha az asszony összeszedi őket. Mégis megkönnyebbültem, hogy végül mégse jött be.

Horváthné Takács Teréz

A Falumúzeum Egyesület ’98-ban alakult, a szép szemű segédpatikusnő (egyben főkönyvtáros) beszél nekem róla. Mozgékony, csupa energia asszony. Pár éve vette át az elhunyt könyvtárosnő helyét. Mély hangú, kedves, rendetlen nő volt a Baba. Mindig Kun Béla mellől itt ragadt illegális kommunistának néztem. Persze nem az volt. (De hát ki tudja, kik vagyunk? Néha még magunk se. Mire felismerjük valódi hajlamainkat, már zárórát kolompolnak.) Nyugdíjas tanítónő lehetett a Baba, lompos volt, jóindulatú, fáradt. Teca néni viszont – ahogy a rajongó gyerekek nevezik a villogó szemű, életvidám fiatalasszonyt – rendet tett a könyvek közt, pénzeket pályázott és nyert, lettek számítógépek, internet – Európa Pont. Azóta a falu aprónépe folyton a könyvtárában lóg. Bokrokban remegnek a képernyők előtt, játék, keresőprogram, mindegy, mi fut a gépen. – Én is, én is! – tolongnak. – Teca néni, én mikor jöhetek?

– Nem, nem én vagyok az elnök, dehogy! Csak tudja, a tagok azt mondták, legyen az egész egy nő kezében. Hát, lehet, hogy már csinálnák vissza, mert én keményen fogom őket – mosolyog Teca. – Rendeztünk koncertet, a bevételből indultunk, aztán pályáztunk, nyertünk valamicskét. Tavaly volt szüreti nap, abból is csordogált. Felújítottuk a tetőt, ezt-azt. A falak még eztán jönnek. Rendbe tesszük a portát, berendezünk benne majd egy faluszobát, állandóra. Meg lesz változó kiállításunk is, mindig akad anyag. Volt két fafaragónk, meghaltak, a tárgyaik megvannak. A faluból is küldenek régi holmit, ezt-azt, hogyha majd megnyitjuk, ott lehessen. Érdeklődnek az emberek. Ha noszogatom őket, tényleg érdeklődnek.

(Sok ilyen szép szemű, elszánt, kitartó asszony lakik Főkajáron.)

– Amúgy nem érzem, hogy a rendszerváltozás a falu életben sokat hozott volna – mondja Teca. – Nekem az hozott változást, hogy elmentem dolgozni. A patikában a fél falu megismert. A másik fele a könyvtárban. Így aztán könnyű nekem múzeumozni. Amúgy jobboldali vagyok. Apám kulák volt, tudja. Tanultunk a kulákokról az iskolában, megyek haza, mondom, apu, a kulákokról tanultunk. Apám szótlan ember lett az idők alatt, na, akkor hirtelen bőbeszéddel azt mondja: Nem minden volt úgy, ahogy a könyvekben van, lányom. Nagyon emlékszem erre. Semmink nem maradt, mire én születtem. Ötvenhatra nem volt már mit beszolgáltatnia a szüleimnek. Nagyapámat hívatták akkor a tanácsra vagy a pártházba, már nem tudom. Az orvos adott igazolást neki, nagyanyám beteg, ne vigyék el, ne tartsák bent. Mire hazaengedték, nagymama halott volt. Nem szívelem a kommunistákat. Felőlem most már csinálhatnák jól is, nem érdekelnek.

(Sose értettem, honnan származik a jobboldaliak elszántsága. És egyáltalán. Mi az, hogy jobboldal? Most úgy tűnik, értem. Akinek volt valamije a háború előtt, az mára mind jobboldali lett. Aki „nyert” a kommunizmussal, az baloldali maradt. Persze mindkét oldal téved, de ez másik történet. Másrészt a „magyar paraszt” konok maradisága nagy értékőrző volt, s maradt is, ezt tudom és érzem.)

– Én nemigen veszem észre, hogy a világ sokat változott volna – folytatja Teca. – Az emberek most is elégedetlenek, morognak. Nem elég jó semmi. Jó, lett csatornahálózat, gáz, telefon, új posta. Igaz. Faluközpont. Tényleg, most, ahogy sorolom… Meg lettek gazdagjaink. Ott a Feind, az tényleg. A Cserki? Arról ne beszéljünk…

A Cserki

– Kitanultam a villanyszerelést, elvittek katonának, szerencsém volt, ott bedolgozhattam magam a szakmába, a tapolcai lőtérbázison voltam karbantartó villanyszerelő. Jó iskola volt, ott fejlődött ki a kreativitásom. Leszereltem, dolgoztam, és néztem, mihez kéne fogni, úgy igazából. Nyolcvanötben az Áfész-tápbolt leszámolt, azt átvettem, én lettem itt a felvásárló. Nyulat, csigát, bodzát, csirkét adtam-vettem. Ha az ember ügyes tudott lenni, nem volt rossz üzlet. Közben diszkóztam. Mit néz? Lemezlovas voltam Palotán, Öskün, Akarattyán, ahol lehetett. Mennyi, négyezer forint volt akkor az átlagkereset? Én egy szombaton hazavittem.

Próbálom elképzelni lemezlovasnak. Nemigen megy.

– Az alvégen lakunk, ott építkeztem, kellett a pénz, mind belement a házba. Na, kilencvenben vagy hogy nagyon szidták az emberek az Áfészt, mér nem nyit boltot ott lent, mifelénk. Arról volt szó, valami könnyű házat felhúznak a sarkon, és majd abban üzemel az üzlet. De csak ment az idő. Addig-addig, hogy végül átmentem Berhidára, lebontottam egy üresen álló faházat, amit a földrengés után építettek ott, felszedtem, áthoztam, leraktam. Felvettem háromszázezer forint ótépékölcsönt, negyven százalékra. Negyvenre! Megállapodtam az Áfésszel, ők adják a berendezést, hűtőket, pultot, ezt-azt, én veszem az árut. Megnyílt az első Cserki-bolt. Lassan szokott oda a környék.

Nem ábrándozik. Beszámol.

Korrekt és büszke.

– Akkor gondoltuk ki a kocsmát a bolt mögé. Mindenünk ráment. Kis híján belerokkantam. Üres volt a kocsma, nem volt áru a boltban. Na, Cserki, mondtam magamban, most véged. Akkor szólt egy barátom Fehérvárról, hogy egy ilyen tömbházban, tudja, ilyen téglaépítésű négyemeletesben, szép lakások vannak benne, na szóval, hogy kiadnak ott egy mosókonyhát. Két bejárat, két helyiség, víz, villany, vécével, elvileg az Isten is boltnak teremtette. Átmentünk, megnéztem. Megállapodtam, hogy az első évben nem szednek bérleti díjat. Megnyitottam a boltot. Élelmiszert, persze. Na, az kihúzott a slamasztikából. Meg hogy kaptam rá ötszázezer kölcsönt. De azt is hogy? Volt ismerősöm a bankban, idevaló lány, Kajárra. Ő intézte. Ezerötszáz öles présházat írtunk be fedezetnek. Az meg is volt, az ezerötszáz öl, de présház az nem, de hát ki nézte azt akkor. Kaptam félmillió hitelt, húsz százalékra. Akkor már csak húszra. Azt könnyebb volt visszafizetni.

– Na, megvoltunk. Egyre jobban megyegetett a kocsma, emlékszik, enni is lehetett, minden… Na, akkor halt meg ennek a teleknek a gazdája. A feleségem tudta nélkül megalkudtam a telekre. Hogy majd szállodát építek rajta. Az meg onnan jött, hogy huszonkét évesen voltam Olaszországban, és láttam, hogy minden falunak van saját szállodája. Na, ha ott van, gondoltam, akkor kell is. Mindenhova. Szóval megvettem a telket. Lehet mondani, hogy előremenekültem, de hát a fociban is nagyon utálom, mikor hátrapasszolnak. Milyen foci az, hogy hátra? Megpályáztam hárommillió FAR-hitelt, megkaptam. Azóta is jóban vagyok azzal a bankkal. Hitelem van. Már úgy értem, hogy komolyan vesznek. Ha akarok valamit, nagyon tudom akarni. Meg persze tenni is érte.

– Elkezdtük építeni a panziót. Vödörrel hordtam fel az emeletre húsz köbméter sódert. Kérdik: micsinálsz, Lajos? Mondom, viszem a sódert. Ennyi. De erre persze ma már nem emlékeznek. A munka, az itt senkit nem érdekel. Hogy mit lejsztoltunk itt a Gyöngyivel, amíg minden meglett. Az eredmény, az igen. Azt elirigylik egyesek. Végül felépült a panzió, az étterem, az üzlet. Hát nem az étterem a húzóágazat, a kajáriak nemigen jönnek. Itt nem divat, hogy na, vasárnap pihenek, menjük el enni a Cserkihez. Vagy hogy benézzenek egy-egy pohárra, tereferélni, kicsit kiöltözve. Nem. Vagy otthon, vagy a kocsma, gumicsizmában. A kulturált hely, az nem kell. Nem panaszképpen mondom, eljön az ideje még mindennek. Én ezt tudom, és hiszem. Negyvenhárom éves vagyok. Azt mondja, ötvennek látszom? Nem hinném. Nem érzem magam annyinak.

– Egyébként meg haragszom, amiért a magyar ember politikailag nem lett feltőkésítve, hogy így mondjam. Hogy kiárultuk az országot a külföldi pénzeknek, nem hagytuk, hogy itt kialakuljon a kedv, a tenni vágyás, a pénz, a kultúra. Nagy baj volt, most is az. Igen, mint minden alvégi, én is jobbos vagyok, mert ezek hiába nem azok, már úgy értem, ez a garnitúra, azért mégiscsak azok valahogy. A unokáik lettek a milliárdosok. Bolsevik burzsoázia. Ide hallgasson! Nagyapámnak hetven hektárja volt. Tudta, hogy a kommunisták el fogják venni, mégis vásárolt még egy hektárt, hogy ne hetven, hanem hetvenegy hektárját vegyék el. Na, el is vették tőle, mind a hetvenegyet. Másik nagyapámtól százötvenet. Mindent. Ezek. Az ember nem felejt. Mindig mesélték, mikor gyerek voltam. De még akkor söpörték ám nálunk az utcát az emberek. Ma meg? Nem lesz itt addig gyökeres változás, amíg nem érzik magukénak a falut. Amíg züllött porták vannak. Nézze meg az én helyeimet. Azokon látszik, hogy gazdájuk van. Egy kertet rendben tartani, az nem pénz. Egy utcafrontot. Kis odafigyelés, munka.

Elszégyellem magam. Romházam előtt az árok tiszta dzsumbuj. A fal telefröcskölve. A tető lassan lerohad róla. De hiába igyekszem. Amit rakok estig, leomlik éjfélre. Mindent legyűr az akác és a gyom. (Ejnye-bejnye, magyarom!)

– Ide figyeljen, vannak negyvenöt éves emberek, akik nem tudnak dolgozni. Érti? Képtelenek. Én csak ránézek a polcra, egy akármilyen polcra, mindjárt látom, mit hova, hogyan, hogy rendbe legyen, tetszetős legyen. Rögtön látom valahogy, de egy szempillantás alatt. Amaz meg órákig pakolja, de hogy minek? És hiába mutatom, nem érti meg. Na, ez a baj. Meg hogy a jövőt nem érzi az ember biztosnak. Mer magamról tudom, hogy nagy baj nem érhet. Én felállok bármikor, bárhonnan. De aki nem ennyire bírja? Mint a két lányom is? Dolgosak, rendesek, de ha nem ennyire bírják, akkor mi lesz?

– Álmom? Na, nevessen! Ha megnyerném a lottót, a másfél milliárdot – szelvényt amúgy nem veszek persze, de ha mégis megnyerném valahogy –, egy termálfürdőt csinálnék itt. Azt mondják, nyolcvanmillióért fúrnak le a vízért. Ezer méterről hozzák fel. Mindenütt van meleg víz, uram. Kiskőrösön állítólag húszmillióért fúrták meg. Na, az szép lenne. Termálfürdő, Kajáron. Addig a kertet csinálom most, a panzió mögött, hogy legyen egy kis medence, tusfürdő, padok, ez-az. Hogy ne csak egy kulcsot adjak, de valami kis szolgáltatást is. Hogy pihenni lehessen a kertemben. Egy kis pihenőkert. Hiába, nagy dolgokat kell álmodni, hogy a kicsi sikerülhessen.

– Nem hiszem, hogy az első három között lennék. Biztos, hogy nem. Az első tízben? Igen, az lehet. De ez engem soha nem érdekelt. Komolyan, ezen én egy percig se gondolkodtam. Ez nekem semmit nem jelent. Szeretem csinálni. Szeretek figyelni, jönni-menni, kitalálni, dolgozni. Munka, uram. Munka.

Egy, kettő, három, négy

A Táncklubot tüchtig férfi vezeti, olyan vékony, mintha kivasalták volna. Felesége annál termetesebb: van mit fogni rajta. Ketten mutatják a salsát. Elfogódottan nézzük, ahogy ráznak. Mulatságosak és elegánsak, mintha egy régi cseh filmből lennének kikopírozva. Tíz-egynéhány éve jöttek Kajárra, a férfinak állítólag fél tüdeje van, mégis ő a vállalkozás lelke. Minden táncot ismer: csetteg, lép, fordul, spiccel… A neje kozmetikai szalont visz.

– Az még megyeget is – mondja a táncóra szünetében az ember. – A hölgyek el-eljönnek, lakjon bárhol a nő, mind szép akar lenni. Eleinte szinte titokban jártak, mintha szégyellenék. Ma már van azért forgalom. A táncra még kevesebb. Látja, maguk mellett a Teca van itt, meg az a két kamasz gyerek… Máskor se igen jönnek el többen. Pedig mi az a pár száz forint? Nem is azért csinálom, hanem az ő érdekükben. Hát fáj nekem, kifejezetten fáj, mikor látom a diszkóban azt a vonaglást… Nem tánc az, uram, higgye el nekem! A tánc az egy egészen más valami! A tánc, uram, az kultúra, szépség, pompa és kellem. A tánc a test párbeszéde. Hogy mondjam… Már az idejét se tudom, még Pesten laktunk, mikor elmentünk egyszer egy tánctanfolyamra. Csak úgy, unalomból, hogy valami legyen. Hát ez lett, hogy ennyire beleszerettem. Úgy értem, mindketten. Hogy már tanítjuk is. Nem nagy ördöngösség. Vannak videóink, ha érdekli, meg lemezek… Csuda dolog a tánc, uram, lelkileg is. Aki táncol, az más ember lesz. Na, folytassuk, ha elszívta. Húzzuk ki magunkat, csak elegánsan, kecsesen…

Tubi, tubi

A holland kapcsolatot galambok hozták Kajárra. – Tizennyolc telket árult pár éve az önkormányzat – mondja a helyi galambászklub elnöke, amúgy alpolgármester, Zergi Dezső. – Mondtam egy pesti galambász barátomnak, aki már évekkel ezelőtt vett nálunk telket, szóljon a barátainak is, most érdemes volna Kajá­ron telket vásárolni. Na, lejött a Gábor, szétnézett, és rá két hétre küldött egy barátját, szintén galambászt, holland állampolgárságú magyar embert, Hegedűs Miklósnak hívják az illetőt amúgy, na, az vett is mindjárt egy telket, aztán még négyen vagy mennyien jöttek, az ő barátai, de azok már igazi hollandusok voltak, és megint csak galambászok persze. Most már nyolc ilyen holland ház van nálunk, úgy is hívja a nép, hogy a Hollandi Telep. Ja, mert azt tudni kell, hogy a világ legjobb galambászai meg postagalambjai mind hollandok meg belgák. Na most, ezek az emberek megszerettek itt; sok mindent köszönhet nekik a falu. Patronálják az iskolát, óvodát, ezt-azt, részt vesznek az üzleti életben, lehet tanulni tőlük, de meg ők is tanulnak, egyik-másik magyar nyelvleckét vesz a magyar hollandustól.

– Százhuszonöt éves a postagalambászat Magyarországon, nagyjából ötezer-kétszázan űzzük versenyszerűen. Hogy mi ebben a verseny? Tenyésztjük a galambokat, hogy egyre jobbak, ügyesebbek legyenek. Ezt ezzel pároztatjuk, azt meg amazzal. A versenyző madarat aztán elszállíttatjuk az indítóhelyre, mondjuk Ausztriába, ahol egyszerre elengedik mindet. Mi beindítjuk az órákat, és mérjük, hogy mennyi idő alatt repülnek haza. Amelyik a leggyorsabb, az nyeri a versenyt. A nyertes galamb persze értékesebb, mint a kevésbé ügyes. Akkor aztán lehet fialtatni őket, a fiókát eladni, cserélni, ilyenek.

– Na most, a galambokat tanítani kell persze. Vagy nem is tanítani, inkább csak szoktatni, tréningezni őket, meg összemérni a többivel, azonos körülmények között, hogy tudja a gazdájuk, melyik mire képes. Erre vannak az úgynevezett teszttelepek. Három teszttelep van itthon, az első Hajdúszoboszlón létesült, az az Alfa-telep, a második már nálunk, itt, Kajáron, a mienk a Delta Klub Teszttelepe. A harmadik Érden van, az az Albatrosz-telep. Na most, ez fontos, egy ilyen telep sok galambászt köt ide. Azelőtt ezek azt se tudták, hogy Főkajár egyáltalán a világon van, most meg büszkék lehetünk rá, hogy ilyen nagy váro­sok mellett, mint Szoboszló meg Érd, a mi kis községünknek is van teszttelepe! Ezeken a telepeken értékeljük, próbáljuk és eddzük a világ hét sarkából érkező galambokat. Huszonegy napos korukban kerülnek a telepre, és amikor a tíz evezőtollából a harmadikat váltja, kezdődik a tréning. Visszük őket egyre messzebb, ötven kilométertől négyszázig, és figyeljük, hogyan, mikor, mennyi idő alatt térnek vissza. Így teszteljük őket. A legjobb galambok ezernyolcszáz métert is megtesznek egy perc alatt, tehát száz kilométeróránál is gyorsabban repülnek, és hazakeveregnek, mondjuk, még Barcelonából is.

– Hogyan találnak haza? Igazából nem tudja senki. Mondják, hogy a földmágnességet érzékelik, ebben lehet is valami, mert egy-egy galamb általában egy-egy égtáj felől eredményes, ami annyit tesz, hogy mondjuk csak nyugat felől repül keletre. Ha egy ilyen galambot elviszünk délre, nem biztos, hogy hazatalál. Vagy majdnem biztos, hogy nem. Csak a legjobbak jönnek meg. Olvastam olyat is, hogy az utakat követik, merthogy emlékeznek rájuk. Hülyeség, a galamb célrepülő, nem cikcakkol, mint a varrógép, beáll az irányba, aztán repül, míg haza nem ér. Vagy el nem fárad, és megül valahol útközben, mert éhes, szomjas, vagy izomláza lesz. Ilyenkor a gyűrűjükről azonosítjuk őket, értesítjük a tulajdonost, hogy megült nálunk a galambja. Általában oda szoktuk ajándékozni az ilyet, de megesik, hogy a galamb összeszedi magát, és hazarepül.

– Szoktunk itt is versenyeket tartani, meg összejöveteleket, így, mondhatni, a galambászat is hozzájárul Kajár idegenforgalmához, meg hát az embernek minél több barátja meg ismerőse van, annál, hogy is mondjam, milyenebb lehet. Mert egy galambász mindent elintéz egy másik galambásznak. És ez a legfontosabb, már az emberi kapcsolatok, úgy értem. A postagalamb mindig erre szolgált. Azelőtt híreket szállított, most másként köti össze, hozza egymáshoz közelebb az embereket.

A Sipőcz

Abban mindenki egyetért a faluban, hogy a legsikeresebb, legbefolyásosabb, legkomolyabb üzletember üveghegyen túl és üveghegyen innen, az a Sipőcz. Sipőcz András, a kajári téesz nagy hírű elnöke. Tízegykét éve vette át a lerobbant szövetkezetet – mondják, nem is akármilyen viharos körülmények között (viták, vádaskodások, leváltások voltak) –, hogy aztán szívós, konok, kemény és nem utolsósorban hozzáértő munkával pár év alatt kimossa a szennyest, kivakarja a szarból a téeszt, és rendbe tegyen mindent. Leépítette a ráfizetéses ágazatokat és embereket, átcsoportosított, számolt, aratott és vetett. Ma már – mondják – egész cégcsoportot birtokol és vezet, a keze határokon túl ér, s amihez nyúl, mind arannyá válik. Ha valakié, hát az övé valóban komoly sikertörténet.

– Igen?! – mosolyog hetykén, kihívón, csibészes, álnaiv képpel, mint a Bel­mon­dóé volt, jobb napjaiban. – Szóval maga szerint az enyém sikertörténet? – álmélkodik.

– Hogyne – mondom. – Mindenképpen.

– Hát nem tudom! – sóhajt és hunyorint. – Mindenesetre a magam részéről jobb szeretnék ebből az egészből inkább kimaradni.

– Hogy mit? Hogy miből? Miért? – Nem találom a szavakat.

– Nem szeretem a feltűnést – mulat zavaromon. – Jobb nekem csak a háttérben. – Nyilvánvaló, hogy nem gondolja komolyan, amit mond, vagy ha igen, hát nem szó szerint. – Egészen komolyan gondolom – mondja egészen komolyan, mintha belém látna. – De javasolok én magának tőlem sikeresebb őskajári embert, ő is az agráriumban érte el, amit elért. Kárpótlásból vette meg a földeket, amik valamikor a családjáé voltak, és sikeres, tényleg sikeres… Ő még örülne is a reflektorfénynek…

Szimpatikus egy alak. Nem erőltetem. Biztos megjárta már a „sajtóval”. Igen, éppen utal is rá. Most magyarázzam neki, hogy én nem a sajtó vagyok, hanem… Hanem mi is? Minek is írom, kinek kavarom ezt?

– Most mondja meg – kérdez rá remek szimattal –, kit érdekelne, hogy én ki vagyok, mi vagyok. Ugyan már! – nevet. – Na ugye. Viszont ha segíthetek, bármikor, bármiben, keressen meg. Itt vagyok, itt leszek.

Mondják, hajnali négykor kel, körbejárja a „birodalmat” (nemrég vette meg lábon az egyik tönkrement, szomszédos téeszt), reggel hétre már naprakészen lát és tud mindent, határozottan és gyorsan dönt, szerencséje is van, bizonyára; növekvő „hatalma” se jelenthet túl nagy üzleti hátrányt a számára, de a siker záloga – látom, mert nekem meg ehhez van érzékem – ott van a szemében, a pillantásában, a mosolyában, az esze járásában. Ő is olyanféle, akit a „csinálás” érdekel.

Sorolom is neki, búcsúzásképpen, idevágó közhelyeimet.

– Sok mindent tanulok ezekből a beszélgetésekből – mondom. – Már azokból persze, amik létrejönnek! – nevetem el magam, hogy jelezzem, értem, amit értek. – Többek közt rájöttem, vagyis úgy látom, nagyjából kétféle ember van. Az egyiket jószerivel csak a fogyasztás érdekli. Azért dolgozik, hogy aztán költhessen. Új autó, új ház, utazás, nők, hobbi – kinek mi az álma. A másikat mindez nem érdekli. Őt maga a tevékenység vonzza. A csinálás, teremtés, nyerés, győzelem, más szóval: a munka.

Most komolyan figyel rám, mintha mérlegélné, tudna-e használni bármire.

– Persze nem akármilyen munka – gondolom tovább a közhelyeimet, bár már nem mondom ki hangosan őket –, hanem, jobb szó híján: a tőke szolgálata. Lehetőleg a saját tőkéé, persze már ha van egyáltalán személyhez köthető, saját tőke, és nem egy „mém”-ről van szó, egy önmaga bővített újratermelését biztosító, nem is tudjuk miféle, már-már misztikus valamiről, amely a saját fennmaradásán kívül semmi másra nem törekszik, nincs tekintettel, s csupán véletlen mellékkörülmény, hogy eredményes működése során „értéket” hoz létre.

– Mindenesetre – folytatom tündöklően okos okfejtésemet immár megint csak hangosan, mintha imponálni akarnék ennek a nagy csontú, különös embernek – nagyon úgy tűnik a számomra, hogy a kajári „csinálók” sokkal dinamikusabbak, élettelibbek, mint a fogyasztó fajta. Ráadásul a „mékerek” közé egyre nehezebb lesz bekerülni itt is, a szerepek foglaltak, a helyeket nem adják köny­nyen, a felkészülést a legjobb óvodában kell elkezdeni, többnyelvű iskola, vezető egyetem… Egy évszázad múlva a munka már csak igen kevesek kiváltsága lesz…

Csörren a mobilja.

– Elnézést. – Néhány kurta szót vált a telefonálóval. – Kaptam ajándékba egy ezernyolcszázhetvenhármas évjáratú tokajit az egriektől – villan a szeme. – Beszéltem később a tokajiakkal, ők nem is emlékeznek ilyen évjáratra. Na, utánanézetek, mi is a helyzet.

Elbúcsúzom.

Urasan bocsát el.

– Tényleg keressen meg, ha bármiben segíthetek.

A Teri néni fia

Az akác meg csak nől az udvaromon, már negyedszer virágzik ebben az évben. Szép virágja van. Lila. Harmadik szomszédom, Szigorú Teréz egyetlen fia mozdulatlanul ül kint a tornácukon. Nyolcadik hónapja, hogy a bokáját szilánkosra törte. Ötször operálták. Nem tud lábra állni, csak segítséggel. Senki nem segíti, így aztán csak ül ott, ócska hokedlin, falnak támaszkodva nézi a kertemet, az akácosomat, a lila virágokat. Én a régi házhoz tapasztott munkaodúm kisablakán lesem: arca mozdulatlan, se öröm, se panasz nem tükröződik rajta. Mintha az örökkévaló természet szemlélné magamagát az ő bortól savós, seszínű szemével.

Bogarak repülnek, méhek dongnak.

Küszöbön alszik a szomszédék kutyája.

Dél van.

Harangoznak.

A Bertha Bulcsu-emlékdíj irodalmi riport kategóriájának fődíjas műve.