×

Kajár

1. rész

Horváth Péter

2005 // 12
Barátom biztatott húsz évvel ezelőtt, vegyek romházat, mint ő, vízközelben. Ha nem kell, eladom haszonnal, a hülyének is megéri, mondta. Lassan húsz éve toldom-foldom, kerítem csirkehálóval, vakolom, meszelem a tömésfalakat – nem látszik a házon, minden tavasszal levedli bőrét, letérdel a sárba, mintha imádkozna. Buldózer kellene, elnyomatni innét, aztán felhúzni a helyébe egy újat. Nincs rá pénzem. Ha van, sajnálom. Meg valahogy – ezt persze soha, senkinek nem vallanám be – tetszik a porladó, a romló, az ócska. Aminek múltja van. Szép Nelli lakott itt a patkányaival. Apró, csúnya öregasszonynak képzelem, mint Jancsi és Juliska gonosz boszorkányát. Látom, ahogy forgolódik a füstös konyhában, csapdos a seprűjével, szoknyája körül patkányok futkosnak, a kenyereskosárban egér cincog. Rég nincs meg a búbos kemence; mikor a házat vettük, félig beomlott már, kéménye ferdén meredezett, le kellett bontani. Szép Nelli a temetőben nyugszik, hajdani házát most én, a feleségem és a lányom lakjuk – nyaranta. A patkányok elmenekültek. Barátommal, ki a házat kommendálta, már nem vagyunk barátok. Összefutunk néha boltban, utcán, strandon. Intünk egymásnak, mint az őslakosok. A falusiak – akár az öreg ház – nem fogadtak be, de megszoktak.

Történelem

Csúnya falu volt, mikor ideköltöztem. Igazából csak a neve tetszett: Balaton­főkajár! Mintha volna valahol egy kódis Alkajár meg egy savanyú Felkajár, amikhez képest a mi Kajárunk dúsgazdag, príma helység. Rosszkedvű, lapító, sanda község volt. Elhanyagolt, poros. Gazdagnak se lehetett volna mondani. Régebben igen, régen többször is volt gazdag. A hatvanas évek elejéig hozzá tartozott Aligától Keneséig a Balaton-part, meg a partot környező földek: Gimásza, Tikacs, Akarattya, Somlóhegy, Öreghegy, Apát és Tekerespuszta. Ahol most a Klub Aliga büszke bérlői ereszkednek a vízhez (s ahol néhány éve még az elvtársak kocogtak), ott korábban a kajári ökröket hajtották itatni a tóra. Aztán ahogy erősödött a Balaton divatja, a korábban jelentéktelen kis strandközségek gyarapodni kezdtek („Pedig mi volt azelőtt Akarattya, Péterkém?! Hat villa?!”), s egy napon Kajár arra ébredt, hogy csak a neve maradt gazdag. Földjeit sorra elcsatolták, tópartja se maradt.

A korábbi századok során is többször elszegényedett és elnéptelenedett. Kifosztották tatárok, fölégették törökök, az ezerhatszázas évek végén a porták kétharmada megint pusztává vált. A második világháború végén tizennégyszer cserélt gazdát a falu, vagyis az, ami megmaradt belőle. Az itteniek földbe vájt hombárokban próbálták átvészelni a harcokat.

Rózsika néni

Hajdani szomszédasszonyom – boldog emlékezetű Rózsika néni – túlélte azokat a kemény, téli hónapokat.

– Két gyerekem volt – mesélte egyszer –, egyik kicsi, másik pici. Uram a fronton, a házunk szétlőve, a ruszkik még a fagyott krumplit is kizabálták a földből… Hogy éltem volna meg? Hogy etettem volna a gyerekeket? Azt adtam zabáért, amit adhattam. Ismeri a dalt: „Csillagom, révészem, vígy által a Dunán, uramról maradott subám neked adom…” Subám nem volt, de nem is az kellett azoknak, mindegy, milyen nyelvet beszéltek. Odatartottam magamat nekik konzervért, komiszkenyérért, mikor mit adtak. Ezért nem áll velem a falu még most se igen szóba. Dögöltem volna meg? Hagytam volna halni a gyerekeimet? Fölneveltem, iskoláztattam őket. Most persze nem nyitják rám az ajtót, csak ha valamit akarnak. Mindegy, adok nekik, amíg bírok. – A férje kilencszázötven körül keveredett haza, orosz hadifogságból. Mégse bíztak benne, megtették rendőrspiclinek. – Mindenki tudta, Péterkém. Az emberek valahogy mindig mindent tudnak. Az uram bele is rokkant. Ivott, mi mást csinálhatott volna? Verte a gyerekeket meg engem. Örültem, amikor meghalt. Na, a faluban ezért se szerettek. Hogy örülni mertem. Pedig hányan vannak itt, Péterkém, akik örülnének!

Szókimondó, bátor asszonynak ismertem. Lassan tíz éve, hogy meghalt. „Fulladt a torka.” Ültem párszor bent, a kórházban, az ágya mellett. – Jöjjön – mondtam neki –, hazaviszem, autón. Nem, nem hozzánk, oda nem vihetem. Magához megyünk, Kajárra. Pálinkázunk, beszélgetünk, mulatunk, mint régen.

Felfénylett a szeme: – Csinálunk színházat?

– Persze – mondtam neki. – Mint a nyúllal.

Kora nyári nyúl volt, az udvaromon ütöttem meg. Kiirthatatlan akácos burjánzik nálam – nem tudni, ki mondhatta Szép Nellinek, hogy az akác hasznos növény –, de mint az őserdő, sötét és áthatolhatatlan. Mélyen bent, a sűrűben ült a nyúl. Szép, fekete bak volt, mosolygós. Napokig ücsörgött ott, mint aki jól van. Mellső mancsai közt répát szorongatott, azt harapdálta. Na, mondom, mindegy hol tanyáztál azelőtt, pajtás, ha itt makogsz nálam harmadik napja, akkor – mond­hatni – már az én nyulam vagy!

– Úgy is van! – bólogatott Rózsi néni. – Üsse csak agyon, majd én segítek megnyúzni! – Fogtam egy féltéglát (az is sűrűn terem nálam a gazban), odavágtam neki. Mindjárt fölfordult. Betettem egy zsákba, a zsákot a vállamra dobtam, indultam az út túloldalára, Rózsi nénihez. De az már messziről integet: – Nem jó! Most nem alkalmas! Ide ne hozza azt a zsákot, vendégem van! Jöjjön máskor, legközelebb! – És kacsingat, mintha rájött volna a kórság.

Na, megvonom a vállam, rajta a zsákkal, benne a nyúllal, fordulok vissza, hát nem ott terem, de mintha a földből nőtt volna ki, éppen előttem, a másik szomszédasszonyom? Tőlem fiatalabb, formás asszony, de olyan szigorúféle, mintha – teszem azt – szicíliai volna.

– Nem látott – azt mondja –, Péter, egy nyulat?

Nagyon belém vágott ezzel a kérdéssel.

Hogy éppen akkor, pont ott, és éppen ezt!

Beismertem, mert muszáj volt, hát a nyúl súlya húzta lefelé a vállam, bár ő azt nem tudhatta, mármint a szigorú szépség. Meg is kérdezte, hogy hol van. Mármint a nyúl. Merthogy az az ő megszökött tenyésznyula, mondta, a Gyula.

– Gyula – mondtam.

– Gyula – mondta, és nézett rám (meg a zsákomra) kérlelhetetlenül, gyönyörű szigorún (vagy szigorú gyönyörűn, ezt nem tudnám most, ennyi év távlatából, biztosan eldönteni).

– Hol van most a Gyula – mondta.

De tényleg inkább mondta, mintsem kérdezte. Nagyon tudott mondani dolgokat, amik kérdések voltak.

– A zsákomban – mondtam én erre.

– Ideadja – mondta.

– Nem él már – mondtam.

– Nem baj – mondta.

Odaadtam.

Még most is látom magam előtt, ahogy távolodik a fényes, fekete mintás pongyolájában, jobb kezében a zsákommal, amit sose adott vissza. Jött aztán a Rózsi néni vagy két óra múlva, hogy lehet már nyúzni, elment a vendége. Lehet, hogy lehetne, de most már nem lehet, mondtam. Nevettünk aztán, sokat. Szálltak a nyarak.

Kislányomat igen szerette.

– Színház! – Kötényében ringatta, itatta, etette. – Tapsikoljunk!

Sose járt színházban.

Hangony

Hol van a házad, kérdik néha óvatlanul. Főkajáron! Mit mondjak, van hatása a szónak. Szégyelli, aki nem tudja, merre keresse. Ha csak Kajárt mondanék, nem restellnék. De így, hogy egy Főkajárt nem tudnak… Nem sejtik, hogy a hangzatos, büszke név Balatonfő és Kajár (hajdan különálló) községek nevének összevonásából ered. Hívták még Hangonynak, „ami ugyanúgy a hangra utal, mint a Keált, Kiált vagy Kajált alapszavakból képzett Kajár. Mindkettő kiáltót, összehívót jelent. Valószínű a király vagy a bírák ítéletét kihirdető tisztségviselők laktak ezen a helyen. Néveredeténél Kajár udvarbíró, első birtokosa is szóba jöhet.”*

Már a római időkben lakott volt. – Erre is büszkék lehetünk! – mondja majd később Zsolt, a polgármester. Most ezernégyszázötvenhatan lakják, nagyjából ennyien csapódunk ide mi is, „gyüttment nyáriak”. Húsz éve, amikor én vettem a házam, kétszázzal nagyobb volt az állandó lakosok száma. Nyáriak még alig lézengtünk itt. Azóta nagyon divatba jött a Balaton-környék. Öt kilométer ide a tó. Autóval semmi, biciklivel negyedóra, gyalog meg „buli”. Nyári estéken gyakran látni az út szélén a strandról hazafelé baktató fiatal csapatokat. A tehetősebb városiak – én is az vagyok? – itt töltik a nyarat és tavasszal-ősszel a hosszú hétvégéket. Kaszáltatnak a szomszéddal, munkát adnak a környékbeli kőműveseknek. Egyes vélemények szerint az ő portáik rendezettebbek, csinosabbak. Van, aki ezt sértésnek venné – van, aki joggal.

Zsolt, a polgármester

– Az ezernégyszázötvenhat állandó lakosból munkaképes korú nyolcszázharminchárom, ezeknek nagyjából a fele dolgozik legális munkahelyen, a többit felszívja a fekete gazdaság, vagy munkanélküliek. A községi általános iskolába száznyolcvanan járnak. A hetvenöt férőhelyes óvodában negyvenöt-ötvenen mindig vannak. Eszerint van utánpótlás. A gyerekek felnőnek.

– Csakhogy – folytatja a polgármester Zsolt, negyven felé járó, öntudatos, magát határozottnak mutató ember –, csakhogy – azt mondja – mire kitanulnak a gyerekek, el is mennek innen. Mondhatni, kiürítjük a falut azzal, hogy tanítjuk őket. Bután hangzik persze, de ez nagy probléma. Aki diplomát szerez, holtbiztos, hogy elmegy. Nem véletlen, ugye, egy huszonéves fiatal nem csak lakni akar. Mi kötné ide? A szülők, esetleg. De már a baráti kör nem. Pedig az meghatároz. Már középiskolába máshol jár, ott barátkozik, aztán az egyetem, az ottani társak… Nagyközségek, városok vannak a környéken, nagy az elszívás… Itt van Veszprém, Fehérvár… Lehet, hogy nem érettségizni meg egyetemre menni kéne, hanem jó szakmát tanulni, amiből mellesleg egyre nagyobb hiány van, mármint jó szakmunkásból. Persze ez se volna megoldás az elvándorlás megállítására.

– Egyébként elvándorlás, mármint a szó eredeti értelmében, ma már nálunk nincsen. Természetes fogyással csökken a község lakossága. Átlagban évente ötven-hatvanan halnak, tizenketten-tizenöten születnek.

– Persze hol is dolgoznának nálunk diplomások? Az itteni munkahelyek túlnyomó részét mi adjuk, az önkormányzat. Az általános iskolában huszonhatan, az óvodában tizenöten dolgoznak, van még az orvos, a fogorvos, a védőnő, a községháza dolgozói, a közmunkásaink… Hetven ember.

– Háromszáznyolcmillió forintból gazdálkodunk. Adóbevételeink szolidan, de folyamatosan emelkednek. Ez is mutatja, hogy fejlődünk, tényleg. Vannak sikeres embereink. Viszont a tanárok zöme nem idevalósi. Ez is egy gond. Na de nem panaszkodni vagyunk. Maga azt mondja, sokat változott a falu húsz év alatt, én korántsem vagyok elégedett. Csoda tudja, biztosan történelmi oka van sok mindennek. A második háborúban – mellesleg vannak, akik szerint csak egy háború volt, a közepén egy hosszabb fegyverszünettel, én is így vélekedem –, szóval a háborúban majdnem a földdel vált egyenlővé a község. Negyvenötben aztán úgy-ahogy vissza- és újjáépítettek az itteniek mindent. De minek? Mire? A pártállamban már vették is el tőlük, amit lehetett. Jött egy párhatározat: volt tópartunk, nem lett tópartunk. Egymás után csatolták el innen a földeket. Megyehatárnak lenni már önmagában hátrányos helyzet.

– Pedig amúgy gyönyörű helyen vagyunk, nem? Én imádom a Balatont, nagy horgász vagyok. Persze aki horgász, az mind lökött egy kicsit. Meg borászkodom is, na azok se mind hibátlanok, nagyon tudjuk ugratni egymást… Bár a galambászok még nálunk is furábbak. Mindegy, valamit muszáj szeretnie az embernek. A szőlő meg a bor évszázadok óta – majdhogy azt nem mondtam: kenyeret ad az itteni embernek. Meg arra is büszkék lehetünk, hogy eleink már ezer éve itt voltak, hogy éppen ezt a helyet választották maguknak, itt, a Balatonfőn. Magyarok vagyunk. Erre is büszkék lehetünk, nem? Ott leng a zászló a főtéren. Már a hollandjaink is tudják becsülni. Több mint egy tucat tanulja a magyart.

– Hogy kerültek ide? A galambászok által. Majd ők elmondják magának. A postagalambjaink hozták őket. Hollandokat meg belgákat. Külön kis telepük van az Aranyos-hegyen. Ha arra jár, nézze meg.

– Tervek? Látja, az sok van. De ahhoz először újra kell válasszanak jövőre. Negyedszer is! – nevet. – Harmadik ciklusomat töltöm. Tisztességgel, igyekezettel. Az emberek ismernek. Nem a polgármesterhez jönnek, mint maga, hanem hozzám, a Zsolti gyerekhez.

Asszonyhangok

– Persze hogy megválasztották a Zsoltit, ha egyszer nem volt neki ellenjelöltje! – mondja Ragyogó Szemű Erzsók, akit húsz éve nagyon irigyeltem a férjétől. Nincs ez a nő rendesen „kibontva”, gondoltam akkor öntelten. – Először, mondjuk, volt ellenfele – folytatja most –, első ízben, márminthogy a második szabad választáskor, na, még belezavarodok, szóval akkor tényleg a Zsolt győzött, legyőzte ugye az első polgármesterünket, a Csontos Miklóst, mert az kommunista volt, korábban tanácselnök meg párttitkár, talán téeszelnök is, már nem emlékszem, de hát kommunistában is van tisztességes, elismerem, bár gyűlölöm őket, nem tehetek róla. – Az a hajdani kibontatlan fény már nem lakik ott szép metszésű, tatáros szemében, mintha az öröm elveszne belőlünk az idő múltával, vagy ha nem is az öröm, de a rá való képesség, a vágy, a várakozás, a derű és bizalom. Mint ahogyan a bőr aszalódik, a hús fonnyad, hogy csak a csontozat maradjon egyedül meghatározó, úgy a sok leülepedett keserűség és fájdalom kiszorítja belőlünk a kedvet – amit nem élünk meg, örökre elveszett?

– A Csontos Miklós mindig is ilyen volt, szavatartó, komoly, rendes ember – mondja Valaha Ragyogó Szemű Erzsók konokul, mintegy önmaga ellen, merthogy gyűlöli, ugye, a kommunistákat, s az egyiket most mégis dicsérnie kell. – A Miklós jót akart a falunak, és sok jót is tett. Behozta a vizet, a telefont, a gázt. Minden házba bement, személyesen. Erzsi néni, azt mondja, vegyék fel a kölcsönt, ötvenezer forint, azt mondja, ezért beviszik a gázt magukhoz a kerítésen, aztán majd meglátják, ha lesz pénz, beljebb vitetik, nagyon megéri most, későbben drága lesz, hallgassanak rám, azt mondja, mindketten keresnek, majd visszafizetik a kölcsönt, gondolják meg… Igaza lett. Behozattuk a gázt, tényleg megérte. Mégis letettük őt a hivatalból aztán. Az emberek változást akartak.

– A Zsolti lett a változás! – bólogat buzgón egy másik ragyogó szempár tulajdonosa. – Aztán benn ragadt a székben! – nevet. – Talán lusták vagyunk mi, itteniek? Nem hiszem. De akkor meg?

– Jaj, Péterkém – mondta annak idején Nusika, a szövetkezeti étterem gebinvezetője, termetes, korombéli asszony –, ezek a mi kommunistáink eddig már összelopták magukat, nem? Talán csak nem fognak annyit elemelni, mint eme­zek, az új micsodások tennék, nem? Én rájuk szavazok, a régijeinkre.

(Tisztaság és rend volt az Áfész-étteremben, olcsó volt, befizettünk két személyre, négyen is jóllaktunk a levesből.)

– Sokat dolgozott nekik a Nusi, aztán mire ment vele? Mennyi a nyugdíja? Kérdezze csak meg, Péter, kérem! Pedig a szívére ment neki az az étterem, olyan komolyan vette! – vélekedik a harmadik női szempár gazdája. – Persze meg kell adni, az étterem most is jól megy, sőt, aki azt viszi…! Na látja, őt keresse meg, Péter, kérem, mert az egy talpig tisztességes, becsületes egyén, ha én odamegyek enni, rendesen kiszolgál, hiába jön utánam vagy egy tucat német, mégis én vagyok az első, mert hamarébb jöttem.

(Biztosan így van, nem kétlem, de milyen az ember: mivel nem adnak feltétet a főzelékhez, csak teljes adag pörköltet, persze teljes áron, én nem szeretem, és juszt se kérdezem meg semmiről se őket. Legyen ez egy elfogult jelentés, pukkadjanak meg.)

Propelleres szörnyek

Nem minden falunak van repülőtere.

– Legtöbbször a szomszéd község polgármestere száll fel innen, a Gyula, az röpdös mindig. Bármilyen időben képes szállongani – mondja róla a főgalambász elismerően. – Mindegy, milyen hobbija van az embernek, kitölti az időt, vagyis hogy tölti inkább, megtölti, ha érti, hogy gondolom. A galambászatot jobban pártolják az asszonyok a többi kedvtelésnél, mivelhogy jobbára otthon végezhető… – bólogat. – A galambok is ilyenkor repülnek – pillant a szürkülő égre –, mikor nincs már meleg.

Templomtoronyból lenézve – vagy lejtős úton, automobilban – nagyon szárnyalna az ember. Álmomban a levegőt taposva repülök. Többnyire üldöznek. Lent, messze alattam, lankás dombháton processzió követ. Lengenek a zászlók, száll az ének, a füst és az átok. Üldözőim eddig még nem fogtak meg, bár egyre laposabban siklok el fölöttük, s tudom, hogy semmit markoló kezeik egyszer majd elérnek.

Repülőtér: egy rét, mondják, speciális fűvel, amit nem tép fel a kerék.

– Csudát speciális! – legyint a harminc körüli, pécselyi fiatalember a hajdani ököristállóból „átalakított” hangárban, miközben ifjú kollégájával kitolja motoros sárkányát az ég alá. – A legegyszerűbb fű a legjobb, mindig mondom. Az őshonos, ideszokott. Csak nyírni kell, és nő. A gyomból is fű lesz, ha rendszeresen nyírjuk. Elnézést, megyek átöltözni.

– Felszáll? – Csodálom a srácot. Ez a filigrán fiú – repül. Nem álmában, nem képzeletben, hanem mindjárt.

– Secperc, és itt vagyok!

Balatonfőkajári Repülő Klub – hirdeti egy felirat a falon.

Tucatnyi színes, újkori sárkány lakja a barlangot. Ahány, annyiféle. Más a gondolájuk, kerekeik, a szárnyfelületük, más a légcsavarjuk.

– Az a motortól függ – kapom a magyarázatot. – A kétágú pörög a legtöbbet, az a leghangosabb. A hétágú jóval csöndesebb. – A szárny mintha két szörfvitorlából volna összeragasztva. Drótkötelek merevítik. Tetszetős, profi jószágnak tűnik. – Minden magyar ezeken a gépeken, a motort kivéve! – tudósít a szomszéd polgármester, a legendás repülő, a Gyula. Az imént ereszkedett alá, most motort szerel, valami nem tökéletes. – Igen, minden repülő a maga szerelője! – bólint. Nem rám figyel. Nagyon megértem. A sárkányok háromezer méterig emelkedhetnek, onnan nagyot lehet bukni, ha valami tényleg nem stimmel. – Hatvan kilo­méter per óra körül emelkedünk fel. Olajos a gyertya. Nem értem.

Odébb sétálok, ne zavarjam.

A pécselyi fiú sárga kezeslábast öltött, bukósisakján antenna rezeg, maroktelefonnyi VHF-rádióját próbálgatja. Működik, rendben. Ellenőrzi a sárkány felfüggesztését, rendesen mozog-e a szárny minden irányba, aztán beül a színes műanyagból készült gondolába – mint egy motorkerékpár oldalkocsija, olyasmi, akkora. Néhány műszer – gondolom, magasság- és sebességjelzők –, iránytű, térképtartó térképpel, gázkar, lámpa. Önindítóval indul a motor, pörög a légcsavar. Egy percig járatja, próbálgatja a kerékféket, babrál a szívatón, a motor lecsendesül, egyenletesen, biztosan pörög. Arca elé húzza a sisak plexijét, a sárkány kezesen előregördül, ki a gyepre, ott nekilódul. Száz métert ha futott, s már elszakadt a földtől. Lapos, hosszú ívet ír a szürke esti égre. Egy perc, és nyoma sincs már.

Elröppent, pedig nem álom.

Kedv, remények, lillák

Amikor ideköltöztünk – nyarakra, valószínűtlenül régen, a múlt század végén, még a régi rendszerben –, a község poros volt, savanyú képű, elhanyagolt, szürke. Most változatos arcot mutat. Új tető, kerítés, szaletli, új házak.

– Ezek szociális telkek – mondja az alpolgármester, ahogy visszaautóztat a galambos telepről –, kétszázezer forintért tudott hozzájutni, aki két gyereket vállalt. Tetszik látni, ilyen gyorsházak ezek, fából, bevakolva, belül meg burkolat. Négy éve már állnak, majd meglátjuk, meddig…A hőszigetelésük nagyon jó…

Amott átépítés, friss cégtábla, ott gaz burjánzik, de kicsivel feljebb gondozott virágágyás fészkel…

– Ha híresebbek lennénk – fűzi a szót az alpolgármester –, mondjuk, ha tényleg meglenne itt a határban a Forma-hármas autóverseny-pálya, amire van egy kis esélyünk… Na, akkor talán a község minden polgára jobban odafigyelne a portájára, és olyan csinosak lennénk, mint némely parti község, hogy mindenütt virágok, pántlikák, csupa szépség…

Ha nem is csupa szépség, azért látszik a községen, hogy lakják. Iskola, óvoda, orvosi rendelő, fogorvos, posta, könyvtár, téesz, építőanyag-telep, két panzió (Cserki), boltok, étterem kettő is, három ruhaüzlet, vegyesbolt, vasútállomás – na, az gyalázatos, mióta nem árulnak benne vonatjegyet –, vas-műszaki és festékbolt, táncklub (és tánciskola!), fél tucat fuvarozó bété, bortermelő üzem és kereskedés (Feind Borház), fodrász, két eszpresszó, két kocsma, focipálya, kultúrház, három templom, két temető. Ami megszűnt, az a tűzoltóság. Takaros, tornyos épülete áll még. Volt már benne virágkereskedés, Tüzép-lerakat, ez-az, nem emlékszem. Most alkalmi áruda. Meg ki van írva a kapura, hogy Nyugdíjas Klub meg Vöröskeresztes Klub. A toronyra meg: RENDŐRSÉG. Állítólag megvan még a régi lajtoskocsi, a fecskendők és egyéb tüzes felszerelések.

– Újra kellene ébreszteni az önkéntes tűzoltóságot! – fűzi a szót az alpolgármester. – Annál is inkább, mert valaha a kajári csapat híres volt, sok versenyt megnyert! De valahogy az emberek nemigen aktívak. Tisztesség ne essék szólván, még a képviselő-testületiek se túlozzák el. Pedig azt gondolná az ember, na, testületi vagyok, hát bevetem magam. De nem mindig vetik be.

Féllábú barátom, Lelkes Béla

Vágtunk disznót itt hajdani barátommal, felesbe. Az ő szomszédja böllérkedett, Lelkes Béla. Jó humorú, eleven ember, önzetlen barát. Mióta elveszítette a lábát, nem mertem meglátogatni.

Tudta, hogy mi lesz a vége az egyre romló érszűkületének.

– Vagy igen, vagy nem! – kacsintott mégis csibészesen.

Én megrettentem a várható eseménytől. Ez az örökmozgó, mindig vidám, vagy ha nem is vidám, hát, amire a neve predesztinálta, ez a lelkes ember, ez a határozott, mégis belátó, nagy orrú pinceherceg mihez kezd majd lábatlanul

Hosszú évekig még a házuk táját is elkerültem. Ha a felesége a szőlőbe menet a házunk előtt biciklizett el, s beszólt, hogy vagyunk, mint vagyunk, bűntudatosan, lelkifurdalással és valami rossz előérzetekkel megverten kérdeztem vissza: ők hogy s mint vannak.

– Béluska nehezen bírja – jött a válasz az első időkben. – El van keseredve.

Később már:

– Megvagyunk, Péterkém. Miért nem nézel már be hozzánk egyszer?

– A héten benézek! – ígértem minden évben.

– Elvagyunk – mondta mostanában, sóhajok közt, mintegy jelezve: többet hallgat el, mint amennyit elmond, s az elhallgatott fontosabb, mint a kifejezett.

Hogy is van ez? Ringó léptű, büszke szépasszony volt, de az örökmozgó, érdeklődő, művelt Lelkes Béla mellett – így kívülről nézve – csak második lehetett. Most meg ő az első. Ő viszi a prímet. Nem boldog tőle.

– Nem hiszek a szememnek! – hunyorint a Béla, mikor (tíz év után) mégis megérkezem. – Csak nem te vagy az, Péter? – Huncutul villanó tekintetében észrevenni vélek némi riadalmat. Nem nekem szól: minden váratlannak, kiszámíthatatlannak, ellenségesnek – nagyjából mindennek. Azelőtt ilyesmi nem volt a szemében. (Lehet, hogy most sincs, csak odaképzelem?) Nem merek a lábára lenézni, pedig érdekelne. Nadrágban ül, széken, asztal mellett. Járókerete odakészítve. Belekapaszkodik, feláll. Könnyebben, mint hinném.

– Hova mész? – szól rá aggódva (s kissé neheztelve) a felesége.

Minek szólhat ez a neheztelés? Hogy hova megy már megint? Hogy minek próbálkozik, ha egyszer úgyse…? Hogy csak újabb gondot, bajt, sikertelenséget, kudarcélményt szerez? Vagy túlbonyolítom, és „csak” a szeretet kérdeztet? Hogy hova, miért, miként lehetne helyette, érette?

– Sehova se megyek! – Gyors válasz. Rövid. Helyretévő. Érdes. – Csak megmutatom, hogy tudok mozogni! – javít a hangnemen. – Megmutatom a Péternek! – Tesz néhány lépést előre, hátra. – Így megy – mutatja.

Nézem.

Nem vagyok biztos benne, melyik a valódi, melyik a műlába.

– De csak itt bent, a házban – mondja, kissé restelkedve. – Na jó, a teraszra esetleg. De a hátsó kertben… tavaly kint se voltam. Meg az idén is csak egyszer. Tudod, nem érdekel. Valahogy a dolgok nemigen érdekelnek.

Mintha büszkén vallaná be.

Csak azért is, minden „dolgok” ellen.

– Mit csinálsz akkor egész nap? – próbálok nevetni.

– Olvasok! – azt mondja. – Meg így estére már a tévét nézem. Kapcsold ki nyugodtan. Vagy ne is te, majd én! – Odabiceg. – Nincs benne semmi érdekes.

Erzsóka bort hoz. Kortyolunk.

Béla engem néz, én őt nézem.

– Jól van – szólal meg végül.

Nem kérdem, mi van jól.

(Mi volna? Semmi és minden.)

– Tudod – mondja később, mikor bevallom, hogy a faluról próbálok ezt-azt összeírni –, Kajár igazi ékszerdoboz volt a háború előtt.

– Horthy alatt? – kérdem szúrós-ellenségesen, mivel tudom, hogy őket is jellemzi a sötét, keserű vicc. „Van nálatok antiszemitizmus? Nincs, pedig igény az lenne rá.” Nem szeretem a kirekesztőket, mert nem értem őket. Erzsóka azt mondja: „Nekem a rendes, dolgozó zsidókkal semmi bajom nincsen, mint a cigányokkal se, Péterkém, itt a szomszédom, hát annál rendesebb, tisztább, takarosabb… De az a randa cigány, aki bejött ide, és elrabolta a retikülömet, meg azok a zsidók, akik tele vannak pénzzel, és azt hiszik, hogy nekik mindent lehet…!”

– Nincs ennek semmi köze a Horthyhoz! – torkol le az én féllábú barátom, s most megint a régi Béla, az önérzetes, a tudós, a lelkes. – Akkoriban kapta meg a község a műutat, le Akarattyáig, a vízhez! Addig csak ilyen köves út volt. A műút viszont meghozta a forgalmat a falunak. A forgalom meg mindent. A másik meg: a kutak. Azelőtt egy kútja volt a községnek, a malomnál, ahol most a Horváth Karcsiék laknak, azokkal szemben. Aztán már, a háború alatt vagy hogy, ásattak egymás után, nem is tudom, hármat vagy négyet. Nagy, széles kutak voltak, jó vízzel. Persze azért mosni az asszonyok mind a tóra jártak. Vittek a nagyanyámék engem is magukkal, beültem egy leláncolt ladikba, s ameddig a lánc engedte, eveztem. Hát ugye, milyen a gyerek. Az egész Balaton belefért neki abba a két-három méterbe.

„Neki.”

Így beszél magáról, egyes szám harmadik személyben.

Miért? Vége? Befejeztetett?

– Lett kút még a temető sarkánál, nem messze a ti házatok mellett, aztán feljebb, a mostani téeszirodánál, meg nem is tudom. Lett víz, bőségesen. Meg hát a bor, ugye. Az éltetett itt mindent. A bor meg a hal. Mert akkoriban még érdemes volt lemenni horgászni. Már ilyen nagyobbacska voltam, húsz körül is talán, mikor jártunk az öreg Mészáros bácsival az aligai partra. Persze bárki nem mehetett, az adótornyok miatt. Az ÁVO veszettül őrizte. Párttagkönyv kellett a horgászathoz. De ha a Rákosi lent volt, semmi se segített. Akkor nem volt peca. Nem lehetett.

Ötvenhatig már nem jutunk el a történetben.

Béla belefárad.

Vagy inkább ottragad kölyökkorában, amikor még volt hal a vízben, s a kétméteres lánc elég volt, hogy a végtelent kimérje – egyes szám harmadik személyben.

Feind Borház

Feind Lajos hatvanas, nagy testű ember. A kis faluhoz képest túlméretezett hajdani postaépület az ő lakóházuk volt – majdnem azt írtam: a múlt rendszerben, pedig hát – azelőtt. Kárpótláskor visszaigényelte, visszaszerezte. Ebből a falu közepén álló masszív sarokházból nőtt ki a Feind-birodalom. Jó, ne túlozzunk. Becslésem szerint jó kétszázmilliós forgalmú szőlő- és bortermelő, borforgalmazó káefté.

Ha jól tudom, búzában is utazik.

Jó borai vannak.

Finomak.

– A falu? – grimaszol. – Ha van eladó szőlő a hegyen, nekem nem szólnak. Vagy ha igen, utoljára. És egymillióval drágábban adnák, mint másnak. Nem tudom. Ha volna még valami boros ember, de se közel, se távol a környéken. Amúgy meg nagyon elfáradok estére. Annyiféle ember van. Ki kíváncsi már olyankor a másik hülyeségeire?

Nézem az arcát.

Látszik rajta, hogy „gazdag”?

– Érdekes – tűnődik –, a rendszerváltás után először palántáztam. Akkor nem jutott eszembe, hogy beruházzak. Pedig nem volt idegen tőlem se az agrárium, se a gondolkodás; azelőtt főagronómus meg téeszelnök voltam. Nem is tudom, hogy kezdtem szőlőt vásárolni kárpótlásba… Valahogy jött. Az idő hozta? Vagy hogy a mienket visszaszerezzem? Dacból? Csak hogy megmutassam? Most nyolcvan hektárom van, ebből harmincegy már saját telepítés! Sose gondoltam volna, hogy így alakul majd, hogy ez lesz belőle. Ez a reggeltől reggelig tartó tevé­kenység.

A szemüvege drága. Jó minőségű keret. (Az enyém is az.)

Orra határozott.

– Na, nem panaszképp mondom! – mosolyog.

Kisebbik fiát kitaníttatta borásznak. Szerencséje volt, a srác megszerette a szakmát, remek „kémikus” lett – mondják róla maliciózus elismeréssel a helybéli rossznyelvek. A hajdani postaépület mára kóstolószobának kinevezett helyisége falán oklevelek tucatjai hírelik, hogy a Feind Borház nem csak gazdaságilag prosperál, borai minden évben komoly díjakat kapnak.

Tavaly az Év Bora Feind-bor lett.

– Meg is látszik a forgalmon – mondja Feind Lajos. – Nem hittem volna, hogy ennyit jelent, de jelent. Mindet eladtuk, amit csináltunk belőle. Márpedig sokat csináltunk – somolyog a bajusza alatt.

Nincs neki bajusza.

De lehetne.

Lehetne „költeni a sikert”, felélni a hasznot, elkártyázni a milliókat. De – akár a falu másik sikerembere – Feind is folyton visszaforgat, a haszonból újra és újra beruház. Tíz éve még csak két-három acélhordó nőtt ki a fű közül a hajdani posta udvarán. Ma már nincs fű. A betonudvar mintha nagyobb lenne, s inkább hasonlít gyártelepre, mint falusi portára. Könnyűszerkezetes csarnokaiban hűthető-fűthető acélhordók, palackozóüzem, minden, ami kell – s minden valahogy rendben. Idejárok bort venni, látom, ahogy hónapról hónapra fejlődik a cég. Bármi változik is, a munka nyomai szinte azonnal eltűnnek: nem marad elöl szerszám, maradék anyag. A füves külső udvart többször felsöprik naponta, pedig Feind megint építkezik, és éppen ott.

– Nem állapot, hogy az üzemen keresztül járnak borért a kuncsaftok. Gondoltam, csinálok egy kulturált kis vináriumot, megnyitjuk az utca felől az épületet. A belső falak már állnak. Remélem, egy hónapon belül megleszünk a többivel is, hajtom a dolgokat. Látja, ezt mondják – grimaszol –, még családon belül is olykor, hogy hajcsár vagyok. Nem tehetek róla, én mindig a naptárt látom magam előtt. Egy évre előre tudom, melyik nap mit kell kifizetnem, mikor milyen bevétel érkezik, ha ugyan érkezik… Mert azt is hajtani kell, udvarolni érte, ezerszer utánamenni mindennek. Nagy versenyfutás ez az idővel. A boros szakma nem túl tőkeerős. Sok a hitel. Muszáj hajtanunk a bevételt. Nem szabad elengednem egyetlen kuncsaftot se. Miből törlesztek, ha nincs forgalmam? Ma is volt itt egy fiatal házaspár, egy órát időztek, kóstolgattak, és vettek egyetlen üveg bort a drágábbak közül – a legolcsóbbat. Nem panaszképpen mondom. Majd visszajönnek.

Látom rajta, hogy komolyan gondolja.

– Üzletileg? – Néz rám, gondolkodik a szemüvege mögött. Felmér. Nem tudja biztosan, ki vagyok. – Nézze, a dolog úgy áll, a bevétel ötven százalékát adja a termelés, másik felét a pályázatok. Érteni kell ehhez is, ahhoz is. Kezdettől nagy pályázó vagyok. Most is van bent – különböző helyeken – legalább hat pályázatom. Nagy részük vissza nem térítendő támogatásról szól. Ezek a pénzek teszik lehetővé, hogy fejlődjünk. Most is építek, nem csak a vináriumot. – Megvillan a szeme, húsos arcába nagy kedv költözik. – Egy kétszáz hordós csarnok alapozásába vágtunk bele, már megrendeltem az ötvenhektós barikhordókat… Hogy miből fogom kifizetni, még nem tudom, de valamiből meglesz! Mondtam is az építőnek, hogy kicsit kések majd a fizetéssel, így aztán persze nem is tudom annyira sürgetni, mint amennyire kellene… Pedig mondom magának: a naptár lapjai itt peregnek előttem, le se kell hunynom a szememet, hogy lássam. Már július eleje van, mindjárt itt a szüret, jön a kék szőlő! Hova teszem a bort, ha nem lesz kész a csarnok?

Lehet, hogy ő sincs még hatvanéves?

Nem kérdezem meg.

Nem ezt kérdezem.

– Megélünk, bár nagyon figyelni kell. – Gyanakszik, de nem tudja még, mire. Kém nem lehetek, adóellenőr se. Itt lakom, állítólag. Veszem a borát két-három hetente. Végül úgy dönt, őszinte lesz¸ már amennyire egyáltalán őszinte az ember. – Nézze, én szerencsés típus vagyok: ha egyszer látok egy számlát, egy megrendelőlapot, egy szerződést, bármit, sose felejtem el. A többiek mindent leírnak ezerszer, aztán összecsereberélik a papírjaikat. Mindenen ott kell tartanom a szememet. A kisebbik fiam százezer forint fizetést kap, meg a telefonszámlájából állok húszezret. Hónapok óta hatvanezer fölött telefonált. Szóltam neki kétszer, fogja vissza, mert ez lehetetlen! Ebben a hónapban aztán levontam neki, harmincnégyezret kapott készhez. Persze sokaknak nem tetszik ez a rend. Nálunk dolgozni kell, nem engedhetjük meg magunknak, hogy lazítson valaki. Nehéz jó munkást találni. Van, hogy két-három hónap után elmennek. Pedig most is, aki legutóbb volt. Kocsival hoztuk-vittük, mint valami vezérigazgatót. Most szólt valamelyik nap, hogy nem jön többet.

Fel vörösök, proletárok

– Tudja, a hálószobánk ablaka az utcára néz. Rögtön felébredek, ha a kölkek éppen szétrugdossák a buszmegállót. Széjjel szokták. Túlteng bennük a vér, meg hát agyatlanok. Szóval éjszakánként gyakran felriadok így külső zajokra, hát hallom ám, ahogy üvöltik a Feind ablaka alatt, hogy rosszabb vagy, mint a zsidó, te sváb mocsok, dugd fel magadnak a pénzt, amit nem fizettél ki… Én nem tudom, kik voltak, talán ilyen szőlőmunkások, de hogy igaz-e, amit kajabáltak…?! Szerintem a Lajos végül azért mindenkit kifizet.

Végül azér… Sváb mocsok.

Gondolatkísérlet: én vagyok a Feind.

Fizetnem kell adót, adósságot, hirdetést, munkásaimat.

Ha az adóval kések, megbírságolnak. Ha a tartozással kések, nem kapok több hitelt. Ha nem hirdetek, nem fogy a portéka. Ha nem fizetek a munkásaimnak – morognak. Hadd morogjanak.

Újra kezdődik a tizenkilencedik század.

A kizsákmányolás klasszikus menete.

Nem személyfüggő. Nem svábfüggő. Így kell lennie.

Amíg a munkások nem szerveződnek meg, amíg a szakszervezetet el nem adják majd a maffiának, amíg el nem dördül az Aurora ágyúja… amíg fel nem emészti magát a forradalom…

Nincs megoldás.

Fel vörösök, proletárok…

(Persze volna azért falanszter: mindenki betart minden határidőt, az adott szó kötelez, egyetlen Feindnek sem marad kintlevősége, vagy annyi tőkét halmoz fel, amennyiből bármikor képes betömni a likviditási lyukakat… Álom-álom, édes álom, álomkép – ez már operett.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben