Köszöntjük a 70 éves költőt.
Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve
maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle.
Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek
(akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani,
röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak?
Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet,
szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni,
harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót),
ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel
összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul,
kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi
hasonló (személyes, egyedi) „összeköttetés”
létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de
„elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog
(úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a
legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb,
mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a
kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot,
csillagállást), a magasabb figyelem lankadását (?),
az ollót (?), a madzag elöregedését (?),
s véghezvinni (elkövetni), még ha előre vagy
hátra (látszólag) tapodtat sem, amiért „tudatosan”
vagy „öntudatlanul” éppen ott vagy, amiért
„létezel” (tevékenységedbe merülsz, nem merülsz,
kínlódsz, örvendezel). Például azt, hogy
madár vagy. Hogy messziről madárnak látszódj.
S hogy „emelkedettebb” pillanataidban (erősebb
széllökések közben?) magad is annak hidd magadat.
Hallgatózni (fülelni), pislogni a fészken (mintha
fiókáiddal a szárnyad alatt), s ha zajt hallasz,
mozgást látsz, mindaddig ott maradni, amíg
végveszélybe nem kerülsz (kerültök), s hirtelen
föl nem kell röppenned. Akkor is,
csipogva-csattogva, támadásra készen csak a
szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni,
riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj,
feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt. Átélni,
bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,
hanem az életről van szó, akkor képes vagy
felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)
akasztott horgon te tartod a mindenséget,
hiába száll veled.
