×

Hazajáró lélek

VII. A tanítás

Kemenes Géfin László

2005 // 12
Come l’augello…
con ardente affetto il sole aspetta
(Paradiso, XXIII)



Valahol egy lyány / gyöngyös pártában jár / kaláris a fehér nyakában hosszi fekete hajkorona a fejin / oszt énekül mint egy pacsirta / kaptya kezibe a nagy pöngős gitárt / fölállván a színpad deckáira / sudár akár valamely királyi hősnő / csak énekül hogy kertész leszen / hogy majdan fát nevel tám ott a Szeret partyán vagy Istensegitsben / Hadikfalván / hogy ha mán így széjjel vagyon baszódva a magyari nép meg a székely meg a csángó / akkó legyön a repedezett korhadt deckakoporsóján / amikó leengedik a sáros agyagos fődbe / virág attul a kerttül melyben a virágszálakat ő termesztette a fák mellett szikkadó gruppban / de nem lett belölle kertész / hanem megmaradt ott ahó a Brezsnyev-doktrina parancsóta / neki is meg az Illés-zenekarnak / sztár lett belölle ésmeg nem ünneprontó miként danóta volt a táncdal fesztiválon (1967-ben)

Valahol egy lyány / pompázatos Gucci-szerelésben jár / kökény szeméhez illik kékrecés melltartó / habtestére brüsszelicsipkés bugyi no meg a combkötő / melyhez hosszú lábaira reávonja eredeti Aubad selyemstrimflijét / s mögen kiáll a pódiumra / kezében pöngetve a granadai gitárt / s kidanójja azon a fülemile hangján hogy az öreg apostoli király biony üzente néki hogy jöveljen hozzá / fel a várba a nyoszolyó szobába az ő dunyhás ágyába / de a lyány azt üzeni vissza zengőszép énekelő hangján / ország-világ központi bizottság hallomására / hogy a királyho nem megyen / nem megyen / a királyé nem leszen / nem leszen ésmeg nem leszen király segge nyalója / hanem akkó inkább ő elmegyen elmegyen / gazot kapáni Andrásfalva határába / igaz magyari nótát tanulni-hallgatni-dünnyögni Pusztinán igaz nénéktől / mán csak olá szót motyogó kisdedeket szép sármelléki danoló beszédhangra ránevelni

és soha de soha ide vissza nem jön már

De a lyány persze nem megyen el / hanem inkább is a királyho beüzen / hogy ő ugyan nem nyaland bé még az apostoloknak sem / ám ha maga a szent király nékie bugyija szála mentén finoman bédugná nyelvét vagy ha valamely csákós lovagja tenné ugyanezt / sőt akár csengő sarkantyús apródja is szarvasbőr kesztyűs kézzel tündéri csiklóját pöckölészné / akkó ő ugyan nem adna ki méztorkán sikkantást / de hagyná és hagyná mert ez maga az ellenállás / a dal helyén a beszélő / csúszós szamizdat miként hű kicsi madár fészkén ülve az éjben / epedőn várva a hajnalt ki rózsaszín ujján elhozza a rendszer változását / a nehezet könnyen /

Szent Cecília vagy a zene hatalmának bosszúja a képrombolók káromlók KISZ vezetőségek fölött / ám a napnak nincsen vége / száll a zeneszó / a lány csak énekel tovább / bezzeg azok a lányok (és fiúk) akik tényleg elmentek és tényleg soha de soha nem jöttek vissza / azok mintha hang nélkül születtek volna / vagy a kívül ahol rendületlenül éltek és haltak megnémultak / vagy glosszoláltak volna / mivel idegen nyelveiken soha semmiféle királyt nem dicsőítének / hanem a bent maradottak szerint csak üvöltöttek mint farkasok és leopárdok a téli éjszakában

No matter where I live, my trunk’s always sticking out from under the bed,
I’m ready to leave or get thrown out.

(Jack Kerouac)

Utolsó interjú K.-val, ez már telefonon, mert elhatároztam, többé nem hagyom el Woody Creeket, a magyarok közé pedig végképp nem megyek el, hirtelen túl öreg lettem [magnófelvétel alapján készített gépirat a Gonzo Archívumban, 2004. november 11-én, eredetileg a Denver Post megbízásából], eltolódott náció, mi több, helyrehozhatatlanul eltolódott írónemzedék vagyunk, mondta, a hangja mindvégig kicsit halk volt, kimért, szerintem nem volt benne sem szesz, sem egyéb. Azt álmodta, a New Yorker magazin küldött neki egy 115 dolláros csekket egy írásáért, amelyre nem emlékezett, de saját ujjongására ébredt. Mondtam neki, ne Shelleyhez meg Byronhoz mérje magát meg a társait, talán azok meg általában a romantika második generációjához tartozók tolódtak előrébb, könynyebb volt a dolguk, még a németeknek is, Novalis, Tieck, Schandebeck, nem állt az útjukban semmi, csak talán az a Goethe, miután visszaklasszikult, tudomisén. Nem, persze, abban meg éppen hasonlók voltunk, hogy nem bírtuk a hazai klímát, Beddoes, Keats, Byron, Percy Bysshe és Mary Shelley, később Browning, de nézd meg Kleistet, akit sehova sem lehet beskatulyázni, az iszonytató közlekedési viszonyok ellenére át- meg átszeli Európát Frankfurt-Oderától Königsbergig, onnét Párizsig, az az Ulrike meg mellette férfinak öltözve, mindig a pendlizés, örökösen mint idegen a világban, még talán legjobban azt a szigeti lakot bírta el valahogy a Thun-tó lefolyásánál az Aare partján, de azt sem, nem fért a bőrébe. Mikor azt mondtam Sándornak, nem megy nekem itt sem, itt honn, akkor azt felelte, de hát nem tudsz kibújni a bőrödből, amire én hallgattam, nem tromfoltam le, hogy nekem nem csak egy bőröm van, és hiába áltatod magad, neked sem, nem akartam elrontani a kedvét, hiszen az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem, ismerek, there’s not a mean bone in his body, csak olykor hargen, és közülünk senki sem tett meg annyit annak érdekében, hogy visszaplántálja magát a hazai földbe, megpróbáljon mint a kígyó kibújni abból az amerikai meg német meg újabban abból a francia bőréből, hogy csak az az egyetlen epidermisz maradjon rajta, és mindenét, amije van és lett, tehát a – hite szerint – porrá tört és megevett és megemésztett amerikai-német-francia-világ bőröket a haza, a nemzet kultúrája-irodalma javára gyümölcsöztesse, és hát mit kap? mert azért valljuk be, elég komolyan kell neki ügyelnie so as not to make a category mistake, azaz seggét ne rakja ki cipő helyett az ablakba úgy december 5-e táján, mivel a magyar Mikulás úgy belehozza neki a magyar lófaszt, mint a sicc, és hozogatja rendesen már vagy tizenöt éve, korábbról nem beszélhetünk, mert akkor ő is, műve is indexen volt, azért a VAN ÁM APÁM NAGY IMRÉM verséért, mely kötelező olvasmány kéne hogy legyen minden elemista tankönyvben. De nem az. Akkor hogy bírja ki, kérdeztem. K. hallgatott. Van-e valami ellenszere? Hogy hogy bírja ki, azt nem tudom, de valami ellenszere van. Nem olvas [magyar] újságot, nem néz [magyar] tévéhíradót. Vannak barátai, akikkel nem kell neki sem filozófiáról, sem irodalomról, sem politikáról okoskodni, polemizálni. Van szép kertes háza a Balaton mellett, ahol nagyon jól elvan, van egy másik kényelmes lakása a Városmajorban. És hát van neki a szeretett nő, aki viszontszereti, tehát ha az új [magyar] gyökerek nem mennek is le olyan mélyre, a régiek soha nem haltak el, hanem valami furcsa teljességet alkotva egymásba fonódnak, összetekergőznek, vagy legalábbis érintik egymást. És neked ilyen nincs, mondtam. Nekem ilyen nincs, és nem is lesz, és ha lenne, sem kellene. Pedig disszidálásom óta én is sokat megtettem annak érdekében, hogy régi gyökerekeimet az elsorvadástól megóvjam, a Kanadában kicsírázókat elfojtsam, s az újakat a hazatérésre épen és egészségesen megtartsam. De az én új [magyar] gyökereim valami oknál fogva elfagytak, elszáradtak, megette őket a rosseb. You can’t go home again. Fejezzük be, jó? Te is öreg vagy, elmúltál hatvanhét éves, akárcsak én, hol vannak már a Merry Pranksters, a Hell’s Angels, a véget nem érő bulik, Key West, Puerto Rico, Las Vegas? Te is meddig bírod ott abban a coloradói bunkeredben? A lanton végképp leeresztettek a húrok, ezért tegyük le a lantot. Most én hallgattam egy darabig. Jól van, helyes, tegyük le. Take care, you hear? És leraktam a kagylót.

Levél unokámnak Montrealba, 2005. szeptember 17-én, szombaton.

Kedves kis unokám, Gábriel!

Legutóbbi levelemre nem válaszoltál, de nem is igen várt nagyapád Tőled még választ, talán majd egyszer a messzi jövendőben, ha megérjük, illetve ha nagyapád megéri, fogod jelezni, hogy – a könnyebb kommunikáció kedvéért nyilvános – levelem elért Téged, és megértésre talált Nálad. Addig is, mint megígértem, én továbbra is írok Neked, s most sem személyes dolgok miatt, hanem hogy felébresszem és talán kifejlesszem Benned a magyar eredeted iránti érdeklődést, egyfajta különös és egzisztenciális helyzetednél fogva töredékes magyar tudatot, s hogy a természetes módon Kanadában körülvett környezeti, nevelési, kulturális behatás mellett magyar génjeid is kaphassanak valóságos, noha csekély táplálékot. Mivel apád és nagyanyád, meg talán Laci nagybátyád részéről magyar mivoltodról szerzett információid óhatatlanul a nosztalgia, a hamis illúziók, illetve a rosszakarat szülte félrevezetés vagy egyszerűen a tudatlanság területeiről származhatnak, nagyapád tudósításai a mai valóság talaján termettek – ezért is hangsúlyoznám az említett táplálék valóságos tényét. De a táplálék nem több, mint kezdeti energiaforrás; a nagyapád által szolgáltatott időszerű tudásanyaghoz később majd Magadnak kell hozzáadnod a szükséges historiko-pszichológiai, jogi és családtörténeti hátteret.

Mint első levelemben, most is rövidre fogom mondandómat, ezért kertelés nélkül tudatom Veled: őseid országa az új millennium hajnalán zavaros és csüggesztő állapotban van. Nemcsak azért, mert a volt Kádár-kommunisták és utódaik még mindig hatalmon vannak (ha nem tudnád, kis unokám, a Kádár-kommunizmus a magyarság sokszor viszontagságos, sőt gyötrelmes évszázadainak legsötétebb ideje volt), hanem mert nincs igazi alternatíva, sem eszmék, sem emberi minőség tekintetében. Talán első hallásra könnyelmű kijelentésnek hangzik, de a török pusztítás, a Rákóczi-szabadságharc utáni vagy a Bach-terror alatti retorzió, sőt Trianon katasztrófája is – ezen eseményeknek majd, amikor eljön a megfelelő pillanat, okvetlen nézz utána, kedves kis unokám – mindig jó volt valamire: honnét, honnét nem, előjöttek és kitermelődtek remek férfiak és nők, akik képesek voltak a magyarság porig alázott, alélt szellemét felemelni, a túlélést nemcsak biztosítani, hanem megnemesíteni, akik – nagy költőnk, Petőfi szavával élve – lemosták a nemzetünk becsületére fröccsent gyalázatot. De a Kádár-kommunizmus ájult állapotából a hazai magyarok még nem ébredtek fel, mert az alapjaiban támadta meg és roncsolta szét népünk-nemzetünk tudatát, morális tartását, emlékezetét, önismeretét. Az úgynevezett rendszerváltozás után tizenöt évvel a magyar [választó]polgár úgy viselkedik, mint valami holdkóros, alvajáró vagy amnéziás; idejétmúlt beidegződésekre, rossz feltételes reflexekre támaszkodva hozza meg önmagára is káros nem-döntéseit, s ennek a beteg komplexus-szövevénynek tudható be az a tény, hogy az előző levelemben már említett Gyurcsány és kompániája kormányon van, és viszi további züllés útjára az országot. Ellentétben bizonyos korlátolt uralkodóházakkal, ez a társaság semmit sem tanult, és mindent elfelejtett, illetve úgy tesz, mintha elfelejtett volna – akárcsak a nép, mely szinte mazochista kéjjel tűri el őket a nyakán.

Kirívó példaként nem említek mást, mint viselkedésüket a magyar országgyűlés idei őszi ülésszakának indításakor. Ez a Gyurcsány, kis unokám, pöffeszkedve galerifőnöki szerepében, nyitó beszédében olyasmit állított, hogy az ő gazdasági eredményeik meghaladják az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni „aranykor” növekedési mértékét. A rákövetkező napon pedig a parlament gazdasági bizottsága előtt a gazdasági miniszter, valami Kóka János, a vezér kebelbarátja, aki neve, fizimiskája és jelleme szerint valószínűleg az ukrán maffia beépített, ám irányítóinak sok hasznot nem hozó ügynöke, a mellette röhigcsélő másik tök tehetségtelen mákvirág, Veres János pénzügyminiszter társaságában, a kormány féktelen privatizációpolitikáját védve, azt találta állítani, hogy Sztalinhoz és az 1949-es államosítások kis Sztalinjaihoz hasonlóan hamarosan meg fognak jelenni a kis Orbán Viktorok (Orbán, kis unokám, a jobbközép vezető egyénisége), akik újból elveszik majd a kiskereskedők és kisiparosok magántulajdonát. A [poszt]kommunisták, kis Gábriel, annyi ostobaságot, aljasságot összehordtak már uralkodásuk alatt, hogy nagyapádnak, korát és vérmérsékletét véve tekintetbe, füle botját sem szabadna mozgatnia emez újabb provokáció hallatára; sőt, minden bizonnyal Te is óvnál attól, hogy lesüllyedjek az ő nívójukra azáltal, hogy megjegyzésre érdemesnek tartom szemérmetlen mocskolódásaikat, mivel – idéznéd a lengyel szólásmondást, ha ismernéd – aki szarba nyúl, annak szaros lesz a keze. Ennek ellenére, ha másért nem, a Te korrekt történelmi tájékozottságod érdekében, nagyapád nem állhatja meg, hogy röviden ki ne mutassa e két kijelentés demagóg, mérgező mivoltát.

Először is – s ezt majd beható tanulmányaid után Magad is meg fogod erősíteni –, a dualizmus időszaka minden volt, csak nem „aranykor”. Deák Ferencnek és pártjának s az új Andrássy Gyula-kormánynak alig hihető nehézségekkel és zaklatásokkal kellett megküzdenie, nem utolsósorban az ellenzéki kedélyeket torinói emigrációjából folyamatosan izgató Kossuth Lajos propagandája miatt, aki nem átallott olyasmiket hirdetni, hogy „Andrássy és nyomorult klikkje megölték szegény hazánkat”. (Jóllehet nincs kedvem olyan „mi lett volna, ha” módon eljátszadozni a történelemmel – részben mert pace Kossuth, az 1849-es állapotokhoz lehetetlen volt visszatérni, mivel senkinek sem tetszett újabb forradalmat csinálni, így a kiegyezés volt az egyetlen járható út a levert szabadságharc utáni kietlenségben –, mégis, Trianonból pillantva vissza, Kossuth enyhén hisztérikus feljajdulása nem járt messze az igazságtól.) Mindegy, ha nem ölték is meg, aranykort azért nem hoztak el. A mítoszok s a klasszikus irodalom az aranykort mint a béke, nyugalom, szellemi és anyagi jólét és stabilitás idejét említik, és sírják vissza; ezzel szemben az 1860-as évek vége, a következő évtized első fele fő jellemvonásai a politikai káosz, a gazdasági visszaélések, a korlátlan [nemzetközi] kapitalizmus állami segédlettel történő térhódítása. Ez utóbbi leginkább a vasútépítés korrumpálódásával mérhető le; az állam biztosítja a kamatlábat a külföldi társaságok számára, magyarán, kinyalja a seggüket, és senkinek, még a tehetséges pénzügyminiszternek, Lónyay Menyhértnek sem jut eszébe, hogy a vasút adta lehetőségeket az állam hasznára hajtsa. Majd csak 1875-ben, Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt kezdődik el egy általános javulási folyamat, s azon belül a vasutak megregulázása. Tehát a jelenlegi Gyurcsány-kormányzat és gyülevész hadának privatizációs machinációi (ideértve az SZDSZ főkolomposának, Kuncze Gábornak idióta odapökéseit, hogy őkelme szereti [sic] a privatizációt) szöges ellentétben állnak Tisza közlekedési minisztereinek államosítási törekvéseivel, melyeknek eredményeként 1880-ban megalakul a Magyar Államvasutak (MÁV), ezzel véget vetve a külföldi magántársaságok üzelmeinek. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a dualizmus gazdaságpolitikája a magántőke mint olyan ellen irányult volna; csak éppen az Ordódy-, Kemény Gábor-, Baross-féle politikusok, szemben a Kóka–Veres rablólovagokkal, igazi felelősséget éreztek a nemzet létfeltételei iránt, s bizonyos alapintézményeket nem voltak hajlandók kiadni az állami ellenőrzés kezéből. S most ezek a parvenü, kérészéletű ex-KISZ-es senkiháziak, megrészegülve saját összeharácsolt milliárdjaiktól, az állami légitársaságtól kezdve az egészségügy „privatizálásáig” minden megtartásra érdemes szektort ebek harmincadjára akarnak juttatni! S akkor most ezek handabandáznak aranykorról, ezek hasonlítgatják Sztalinhoz az ország javait dobra verni akaró zsiványpolitikát kifogásoló ellenzéki pártelnököt! Aki ugyan nem Deák eszmei leszármazottja, még csak nem is Tisza Kálmáné, mert ő és bajszos kollégái, a kommunistáknál csak egy fokkal kevésbé demagóg Kövér és Áder, együttesen felelősek a 2002-es választási bukásért, mely Kádár utódait visszaengedte a hatalomba, mégis, mégis… minden hibájával együtt… talán, jövő tavasszal…

De nem, kis unokám, nincs jóslás, nincs folytatás, mert nagyapád elunta ezt a végül is meddő történelmi analógiázást, nem kenyere, nem érdekli, magyarán tesz rá. Csak a független egyénben hisz, a megvesztegethetetlen individuumban, s levelét abban a hitében zárja, hogy nőj fel bárhol a világon, egyszer majd Te is azzá leszel. Őrizkedj politikusoktól, papoktól, mindenféle és -fajta rendszergyártó hamis prófétáktól. Ezért saját jól felfogott érdekedben legjobb lenne, ha nagyapád levelét olvasatlanul dobnád a szemétbe, hogy tanácsait még véletlenül se fogadd meg. Ne tanulj meg soha magyarul, és soha ne tudd meg, mit jelent magyarnak lenni!

Szerető nagyapád stb.

Finnyás Robi [angolnak finki Rob, franciának Robeer sipó] egyedül töltötte ötvenedik születésnapját [1993. december 1-jén, Montrealban], ami korántsem jelentette azt, hogy egymagában volt, hiszen röviddel éjfél előtt a McKay utcai New York bár pultjánál üldögélt, s mint hajdanán, meghitten csevegett Gusszal, azaz Gusztival, azaz Máder Gusztáv csapossal és bárbizományossal. Pedig Finnyás Robi nem igazán tudta, mit keres a New York bárban, sőt már montreali megjelenése is kicsit furcsának tűnt előtte, hiszen kábé tizenöt évvel ezelőtt leköltözött Ontarióba, s azóta csak egyszer járt fönn a quebeci metropoliszban, ahová 1957 januárjában vetődött sokadmagával, az utolsó nagy népvándorláskor, mint magyar menekült. A hetvenes évek közepén fejét felütő francia szeparatizmus s azzal Quebec tartomány elszakadásának veszélye több ezer magyar és közel százezer nem magyar quebeci lakossal együtt őt is arra késztette, hogy az újabb emigrálást válassza, s mivel egy angol nyelvű gimnáziumban volt kémiatanár, könnyen kapott állást a gazdag és idegeneket szívesen befogadó Torontóban. Valami ellenállhatatlan inger meg valami okmány beszerzése volt az indíték, hogy beüljön kocsijába, s felhajtson Montrealba, és az egész olyan homályosan alakult, hogy csak a quebeci határnál jutott eszébe, hogy a születésnapja van, és hogy miért éppen most jár itt, ebben a városban, amit valaha nagyon szeretett, de most alig emlékezett rá. Miután elintézte a hivatalos dolgot, azt vette fejébe, felkeresi kedvenc kocsmáját, s abban Gust, minden idők legjobb csaposát, de egyik helyről a másikra kalauzolták, míg végre rátalált arra a (kissé procc, de kellemes) bárra, ahol Gus jelenleg dolgozott. A csapos úgy fogadta Finnyás Robit, mint valami kísértetet, de emlékezett Robi kedvenc italára – Finlandia sok jéggel, citromhéjjal –, s szó nélkül a váratlan vendég elé tette, mintha az előző nap látta volna utoljára. A bárban rajta s a frissen betoppant vendégen kívül egy lélek sem tartózkodott.

A bárpultnál úgy tíz óra tájt foglalt helyet Finnyás Robi, akire mindjárt montreali élete elején azért ragadt rá a „Finnyás” becenév, mert hiperérzékeny volt a szagokra és ízekre, emiatt nem szeretett enni, nem szerette a szexet, nem szerette Kanadát – italneműben is csak a vodkát tűrte el, mert nem volt gond sem az ízzel, sem a szaggal; a bort utálta, mert, úgymond, a minőség megbízhatatlan, minden üveg esetében fennáll, legyen az bár Puligny-Montrachet vagy Chambertin, hogy dugós, híg, „taknyos”, sőt egyenesen romlott. A kanadai sört mélyen megvetette, kizárólag német és dán import sört ivott, amikor nagy ritkán sörre támadt kedve. Az ételek közül csak a borjúhúst volt hajlandó megenni, zöldségfélékből pedig a fehér spárgát. Az utóbbi időben azonban Robi, hol titokban, hol a világnak fittyet hányva, harcolni kezdett fóbiája ellen, néha végletes tettekbe is belelovalva magát, csak hogy megszabaduljon attól a bélyegtől, amelyet egy irodalmár kollégája sütött rá, hogy ő egy Kafka nevű író figurájának, az éhezőművésznek volna konkrét megtestesülése; ez az alak cirkuszi mutatványosként tengette nyomorúságos napjait, s röviddel halála előtt azt mondta, hogy élete során azért nem volt étvágya, mert nem talált olyan ételre, amely neki ízlett volna. – Mi a rabok farka lennék én akkor, Gusztikám, mondja meg – kérdezte Robi a csapostól, aki enyhe csodálkozással hallgatta a vendég színeváltozásának történetét –, valami cseh zsidó firkász kitalációjának allegórikus utóképe? – Elkeseredetten lehörpintette italát, melyet Gus azonnal felfrissített. Ez az italfrissítés még kétszer megismétlődött, miközben Robi egyre bőbeszédűbb lett; igen, mondta a sokkal kevésbé közlékeny Gusnak, megvan még neki ugyanaz az 1971-es Porsche Targája, amelyben egyszer a csapos (akkor pincér) látta őt, sőt most itt parkolt le vele a Sherbrooke és Mackay sarkán, valamint hogy T. O.-ban az Eglinton Avenue egyik high rise-ában van penthouse-a, a living roomban háromszor három méteres akváriuma van tele tropikus hallal, s közben küzd a Kafka-kór ellen, azzal együtt halvány fogalma sincs arról, ma este hol fog aludni, de leszarja.

Robi csak tizenegy óra után kezdte figyelemmel kísérni az idő múlását, egyre gyakrabban pislantva a söntés feletti faliórára, amelynek számlapján a Guinness sörgyár cégére díszelgett. Fél tizenkettőkor kihörpintette negyedik vodkáját, s váratlanul rendelt egy dupla Chivast, jég nélkül. Miután Gus eléje tette az italt, Robi nem vette le szemét az óráról; pontosan háromnegyed tizenkettő előtt négy perccel szájához emelte a poharat, s tartalmát egy hajtásra kiitta. Tudni való, hogy megboldogult édesanyja közlése szerint Finnyás Robi ebben az időpontban jött a világra, az Úr 1943-ik évében, az akkoron magyar földnek számító Losoncon. – Nem mintha családom tagjai – mondta Robi akadozó nyelvvel a kissé értetlen Gusnak – skót whiskyt ittak volna áldomás gyanánt világrajöttöm örömére. Nem. Csak mert lelkemben viharok, sőt orkánok dúlnak, noha bent levél se rezdül, s lejtőre jutott életemhez mi sem illik jobban, mint az ázott kutyaszőrt idéző skót árpapárlat bűze. – Gus esetleges válaszát meg sem várva Robi a vécébe vonult, s miután könnyített feszülő hólyagján, a mosdó feletti tükörben futólag szemügyre vette fizimiskáját. Nem örült túlságosan annak, amit látott: az őszbe hajló szőke sörtefrizura, a szája sarkában feltűnő ráncok, túl prominens ádámcsutkája mind-mind a tovaszálló időre emlékeztették. Míg kezét törölte, valami olyasmit mormogott maga elé (magyarul), hogy állítólag most lenne a legszebb férfikorban, s íme, karnyújtásnyira a trágyadomb, midőn itt áll előtte a megoldatlan probléma, a világ újrahódítása. Válláról lefricskázott egy pihét, melyet csak a tükör mutatott neki, de a fricska egész addigi életének bírálatát is magában foglalta. Sötét öltönye elegáns volt, csak maga Robi tudta, hogy még a Molnár szabónál csináltatta 1975-ben, annak Mountain (ma de la Montagne) utcai szalonjában, szemben a Coffee Mill (azóta Le moulin de café) étteremmel, ahol Hóhér Gyula bácsi keze alól került ki az észak-amerikai kontinens legjobb borjúbécsije. A „Hóhér” ugyancsak afféle becenév volt, s azért ragadt rá Gyula bácsira, mert amikor a konyhájában kissé felöntött a garatra, s onnét előbújván az étteremben ismeretlen – magyar – vendégre akadt, úgy mutatkozott be, hogy „Hóheim Gyula vagyok, fajvédő nyilas”. Mellesleg ő is a Felvidékről származott, s cipszerivadék volt, mint Finnyás Robi, csak éppen a maradék haja volt fekete, amit szégyellt; mondta is nemegyszer Robinak: „Hej, Robikám, adhatna abból a szép sűrű szőke hárijából, akár a felét is, magának meg se kottyanna.” Robi ilyenkor azt válaszolta: „Odaadnám én szívesen, Gyuszikám, az egészet a maga fogaiért”, mert Robinak alul is, felül is műfogsora volt. Nyilván a műfogaknak is „köszönhette” étvágytalanságát, általános kedvetlenségét, Kanada- és szexutálatát.

– Igen, most már a trágyadomb igézetében – mondta még egyszer, amikor elég körülményesen ismét helyet foglalt a bárnál. Mit akarok én itt, kérdezte magában, ki ez a csapos, mi az, hogy én megváltozom. Rendelt még egy Chivast, s körbenézett az üres helyiségben.

– Elnézést, de… akarom mondani… miért nincs itt egy árva vendég, aki be találna tévedni… vagyis… – Robi hangja elakadt, és meghúzta italát.

– Későre jár – felelte fagyosan Gus –, a kora esti órákban bejáratos ide egy csomó prof is a Concordiáról, meg graduate students. Egyébként a maga melletti szék törzshelye a maga egy régi ismerősének. Aki egy héten háromszor öt és hét óra között, during happy hour, tart itt udvart kollégáinak, barátainak. S aki – Gus a nyíló ajtó felé nézett – szokatlan időben ugyan, de éppen be talált tévedni.

Robi az ajtó felé nézett, s miután az illető levetette fekete teveszőr télikabátját, felismerte benne Géfint, a kaotikus és viszontagságos hatvanas–hetvenes évek egyik legőrültebb alakját. A pali felszedett pár kilót, és megkopaszodott, a vastag fekete keretes pápaszem helyett aranykeretes szemüveg ült az orrán, a nyaka körül csokornyakkendő, de egyébként alig változott. Robi hallgatott, mint aki megkukult, miközben Géfin, akin látszott, hogy ittas, helyet foglalt mellette.

– Isten hozott, igazgató úr – üdvözölte Gus az új vendéget, s Géfin elé tett egy J&B-t szódával. – Ha nem vagyok vindisgréc, minek köszönhető e kései vizit?

Igazgató úúúúr? – nyerített föl Robi. – Gusztikám, csak nem viccel velem, a jó isten áldja meg?

Géfin a kérdező felé fordult, s egyben kezébe vette poharát. – Look what the cat dragged in. Itt essem le a bárszékről, ami különben is könnyen megeshet, ha ez nem a Finnyás Robi, montreali menekült és Toronto díszpolgára. – A poharát hosszú kortyokban teljesen kiitta.

– Robikám, sorry, de most kuss – mondta Gus szokatlan eréllyel. – Ha nem tudná, ez itt dr. László Géfin, a Concordia Egyetem angol tanszékének professzora s a Liberal Arts College igazgatója. – Törölgetni kezdte a pultot. – Kicsit megváltoztak az idők, mióta maga lefalcolt T. O.-ba.

Géfin visszafordult Gus felé, aki azonnal eléje tett egy újabb J&B-t. – Kései vizitem oka? Ma este megmondtam a feleségemnek, hogy szerelmes vagyok egy Hollandiában élő lengyel nőbe, akivel augusztusban találkoztam Brazíliában egy nemzetközi kongresszuson. Először azt hittem, feleségemet a kórházba kell vinnem, de aztán jobban lett. Most alszik. Én meg a Ritz bárban már megittam a magam Rémy Martinjét, de nem merek hazamenni. És akkor még most itt ez a fasz, mint valami lidérc a múltból. – Aztán erőt vett magán, és bal kezével átölelte Finnyás Robi vállát. – Szerbusz, Robikám, mit keresel errefelé, de rég nem láttalak…

When you die they let you off the hook.

Bob Dylan

Az öreg írót, alighogy áthajtott az aluljárón, és balra kanyarodott, a volt Griff Szálló előtt [Mindenszentek napján] ellenállhatatlan vizelési inger fogta el. Letépte magáról a biztonsági övet, kiugrott az autóból, és beállt az első akácfa mögé. Még az M1-esen, az Arrabona pihenőhelynél latolgatta, hogy megáll és vécére megy, de aztán csak nyomta tovább a pedált, majd megáll Pápánál, de nem állt meg; Nyárádot elhagyva meg azt gondolta, most már csak pár kilométer az út odáig, addig kibírja, elvégzi dolgát, miután megérkezik. De mint annyiszor a múltban, most is megjárta: feszülő hólyagja azonnali ürítést parancsolt, s alig húzta le sliccét, már csak úgy locsogott belőle a túl sokáig visszatartott vizelet. Nem izgatta, hogy valaki nézi-e vagy sem; sőt, amikor két középkorú asszony közeledett feléje karonfogva, szabadon hagyott kezükben egy-egy csokor krizantémmal, odaszólt nekik: – Elnézést, hölgyeim, műveletem csak részben exhibicionista jellegű, inkább azt mondanám, szükségemet végzem, egészen pontosan pisilek, pisálok, vagy ha így jobban tetszik, hugyozok… – A nők elfordították fejüket, és majdnem futólépésben fordultak be a Rákóczi utcába. Az író utánuk rikkantott: – Igen, tisztelt hölgyeim, pösölök, pössentek, brunyálok, méghozzá nyilvánosan, és hogy őszinte legyek, szarok arra, hogy ki látott engem. – Sliccét felhúzta, s hallotta, amint az egyik nő visszakiált: – Pimasz, szemérmetlen vén alak! – Valóban – mondta maga elé az író, miközben beült a kocsiba –, ez a vád már korábban elhangzott ellenem, a vént leszámítva, többek között Tóth Kari és Förgeteg Ildikó mamája, Bolha Ágnes néni, Jakab Erzsi szájából, sőt Kereki Csike öreganyja is olyasmit vágott egyszer a fejemhez, hogy unokáját én tanítom a mocskos beszédre. Pedig annak éppen a fordítottja volt igaz.

Litániára harangoztak, amikor leparkolt a Kossuth utcán, közel az Erzsébet utcához; a csomagtartóból kivett egy kis plasztikszatyrot, majd bement a sarokházba, s becsöngetett a földszint egyik ajtaján. – Nyitva van – szólt bentről a vidám, fiatalos hang. Az író belépett az előtérbe, megcsókolta elébe siető nagynénjét, aki bevezette a nappaliba, mely egyben ebédlőnek is szolgált. Az asztalon már meg volt terítve: porcelántálon szeletelt téliszalámi, füstölt kolbász, főtt tarja, császárszalonna, negyedbe vágott keménytojások, mindegyiken egy csepp Piros Arany, ecetes torma, mustár, paprika, paradicsom, ezüstkosárkában friss fehér cipó. A tál mellett két tányér evőeszközzel, kis ezüsttálcán pálinka két kupicával, sápadt sági borral töltött kristályüveg s két talpas kristálypohár. – Csak így, kettesben? – kérdezte az író. – Igen – felelte nagynénje –, aki eljött, már volt a temetőben, és hazament, aki nem jött el, azt meg nem várjuk. – Az ősök sírjánál az író tehát nem fog találkozni egyik unokatestvérével sem. Húga Pesten maradt a fájós derekával; egyéb rokon nincs. Vállat vont. – Kezet mosok, drágám – mondta –, addig szedd elő azt a csekélységet a tasakból. – Ó, nem kellett volna – mondta nagynénje, de azért örömmel pakolta ki a konyakot, sós perecet, sajtos rudat; az író nem hozott csokoládét, kekszfélét, mert nagynénje nem volt édesszájú. Uzsonna után azért átmentek kávéra a Széchenyi utcában lévő cukrászdába, ahol az évek során egyre szegényesebb lett a választék, s rosszabb a minőség. A kávéhoz az író rendelt magának egy ischlert; udvariasságból nagynénje is vele tartott egy minyonnal, de éppen csak beleszúrt, és már tolta is félre. Az író a második falat száraz és íztelen süteményt villájáról leejtette az asztal alá, aminek láttán nagynénje lesütötte szemét, és elmosolyodott. – Legalább nem kell megenni – mondta magyarázólag; ezen mindketten hangosan fölnevettek.

Bementek a virágoshoz, majd két csokor szekfűvel és gerberával kisétáltak a temetőbe. Az író ugyan mondta, kimegy ő egyedül is, hiszen nagynénje már volt kint valamelyik fiával, de ő azt válaszolta, nagyon szívesen elkíséri az írót, szép idő van, talán kint lesz valami ismerős is. Helyet csináltak a virágnak, az író, szokás szerint, egy vázával elment a kútra vízért; a kút mellett még ott állt a foltos, megromosodott angyalszobor, melytől kicsi korában mindig rettegés fogta el. Megvizsgálta a családi sírboltot, melyen a szépszülőkig visszamenőleg fel volt tüntetve ősei neve. Mások Sümegen, Kőszegen, Szombathelyen voltak eltemetve. Nagynénje keresztet vetett, imádkozott; ő is lehajotta fejét, s arra gondolt, ha a hazában máshol már nem, itt, ebben a kriptában majd egyszer ő is nyugalomra lel. Szerencsére nem találkoztak senkivel.

Már kezdett besötétedeni, amikor visszaértek nagynénje háza elé, ahol az író azonnal észrevette, hogy a diamantschwarz metallic 645 csi-t öt néger állja körül. Az egyik azzal foglalatoskodott, hogy valami szerszámmal kinyissa a vezetőoldali ajtót, amikor fülsiketítő vijjogással megszólalt a riasztó. A négerek szétugrottak, közben az író elővette kis bőrtáskájából a távirányítót, és lekapcsolta a riasztót. A hirtelen csendben a négerek feléje fordultak. Az ötből három drabális testalkatú volt, az egyik majdnem szélesebb, mint amilyen magas. Mégis az a cingár alak lépett ki közülük, amelyik fel akarta törni a zárat, s amikor látta, hogy az író int nagynénjének, aki azonnal elindult a kapu felé, repedtfazék hangján odaszólt: – Ha jót akarsz, nyanya, maradsz a helyeden! – Mit akarnak egy idős asszonytól? – kérdezte az író, s jobb kezével zakózsebébe nyúlt. – Semmit nem ártott maguknak, hagyják békében hazamenni. – A cingár néger közelebb lépett. – Kuss, te vén geci! – sziszegte rekedten. – Aki fényes nappal a vasútállomás előtt engedi le fejéről a vizet, az ne ugráljon, hanem fogja be a pofáját! – A néger egészen közel jött. A többiek is lassan elindultak. – És most azért akarjátok ellopni a kocsimat – kérdezte az író, és kezét kivette a zsebéből –, mert nyilvánosan vizeltem? – Szarunk a kocsidra – mondta a néger. – Téged akarunk egy kis jó modorra megtanítani, ha már a büdös kurva anyukád baszott rá időt fordítani. – Kezében megvillant a szerszám, bizonyára feszítővas. Az író nem szólt semmit, hanem szorosra fogta azt a kis kést, melyet valamelyik születésnapjára Heidelbergből küldött neki Christa Limbeck, akinek az író, barátja esküvőjén [1999 júliusában], kissé ittasan, de lelkesen csapta a szelet, s akivel néhány éven át levelet is váltottak. A kés úgy volt megszerkesztve, hogy gömbölyded, elvékonyodó acélnyele belesimuljon a tenyérbe, a hajlított, borotvaéles penge pedig eltűnjön a kinyújtott hüvelykujj mögött. Amikor a néger mozdult, az író láthatatlan késével belevágott jobb állkapcsába, s egyik fülétől a másikig végigvágta az arcát. Amíg az vért okádva leült az aszfaltra, az író odaugrott egy másik négerhez, teljes erejéből tökön rúgta, a harmadik tagbaszakadt alaknak, aki éppen valami fegyverért nyúlt a háta mögé, szabadon hagyott karját a könyéktől a csuklóig felhasította. A másik kettő előretartott kézzel hátrálni kezdett, majd hirtelen megállt. Az író meg akart fordulni, de akkor a tarkóján egy tompa, nagyon erős ütést érzett, s elvesztette eszméletét.

Amikor magához tért, először minden sötét volt körülötte, aztán fehér szobában, fehér lepedős ágyban találta magát. Azt hitte, egyedül van, de azért megkérdezte: – Hoe lang lig ik al hier? – Női hangot hallott, nagyon messziről. – Szegény, nincs eszénél. Még mindig félrebeszél. – Az író nem értett semmit, de azért ismét megpróbálkozott: – Jeg vil gerne stige af… – Akkor egy szőke hajú, kék szemű női arc hajolt föléje, akit azonnal felismert, de nem tudta, kicsoda. A nő szemében arany és ezüst betűk tűntek fel, s az író, könnyein át, kibetűzte a sorokat: Én vagyok az, a Hugi. Több mint fél évszázada nem láttuk egymást, de eljöttem érted. Azt hiszem, nemsokára meghalsz, de én itt maradok melletted. Elkísérlek utolsó utadra is, egy darabig gondolok rád, aztán elfelejtelek. – Undskyld – mondta az író, de érezte, hogy nem jön ki hang a torkán. – Det stemmer! – suttogta még, aztán ismét ráborult a sötétség.

Budapest – Groningen, 2005. augusztus 22–szeptember 19.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben