×

Ferdinandy György: Magányos gerle

Varga Mária

2005 // 12
„Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.” Ezt a József Attila-i reményvesztettséget idézi helyenként Ferdinandy György legutóbbi kötete. A szerző „csalás nélkül”, „könnyedén” néz szét a múlt és a jelen dimenzióiban. Mindenhol egy időben, mert – mint egy korábbi novellájában mondja – élete minden egyes percében egész életére gondol. Azért is jogos lehet a bevezető asszociáció, mert a Magányos gerle talán a többi könyvénél is líraibb hangvételű, a szokásosnál kevesebb az irónia, a humor, több a poézis. Egyszerre van jelen a józanság és a nosztalgia, a megfoghatatlan, különös hangulat és a váratlanul előbukkanó filozofikus tanulság. Míg korábbi köteteinek darabjait novellaként, naplórészletként aposztrofálta, e kötet műfaji megjelölése egyszerűen: próza. Tematikus novellafüzér, lírai önéletrajz. Eldönthetetlen a műfaj, mint ahogy levonhatatlan az élet konklúziója: „Most így visszanézve magam se tudom már, hogy mi is volt ez az élet: száműzetés vagy izgalmas kaland. Hogy nálam nagyobb erők dobáltak a vakvilágban, vagy önerőmből rontottam el a sorsomat?”

Ismeretes, hogy Ferdinandy folyton a saját életét írja. „Én az írás technikai reménytelenségével tisztában vagyok – mondja Hamvas Béla Karnevál című regényének főhőse. – Mialatt az egyiket megírom, a másik hármat, tizenötöt, harminckilencet okvetlenül ki kell hagynom, vagy el kell kennem. (…) Egyik önéletrajzomat megírom, és a többi tizenhatezer-ötszáznegyvenkettőt, de azt hiszem, még ennél is többet, kénytelen vagyok elkenni.” Hamvas hőse ezért léte állandó alkotóelemeit, azonos összetevőit próbálja egyetlen regénybe foglalni („Nekem az egész egyszerre kell” – jelenti ki ambiciózusan), ezzel szemben Ferdinandy a tizenhatezer-ötszáznegyvenkettőt írja. Mindig új meg új aspektusában „nézi az életét”, ahogyan egy korábbi kötetcím mondja. A Nézem az életem egyik novellájában olvashatjuk azt is: „Egyszer, még a háború előtt, színes nézőkét vett a vurstliban apám. (…) A rúd belsejében maroknyi törmelék, megháromszorozva, minthogy tükörből voltak a falak. Az ember újra meg újra összerázta, és csak bámulta a fantasztikusnál fantasztikusabb alakzatokat. Forgatom én is a kacatjaimat. Nincsen semmi megrendítő a varázscső belsejében, negyven éve ugyanazok az emlékszilánkok keresik benne az egyensúlyukat. Szétesnek, összeállnak, más és más szögből mutogatják magukat. Én pedig eljátszom velük, mert hiába azonosak az összetevők, az eredmény még véletlenül sem ugyanaz.” Írásait gyakran nevezi szövegszilánkoknak, hangfoszlányoknak, töredékeknek, gazdátlan dallamoknak, amelyek sohasem tudnak igazán értelmes egésszé összeállni, nem nyerik el többé-kevésbé végső, befejezett jelentésüket. Nem formálódik belőlük „nagy történet” – mondhatjuk posztmodern diskurzusban.

A szerzőt érezhetően érdekli ez a kérdés. Miért nem tud ő igazi regényt írni? – veti föl egy korábbi novellában. A legutóbbi kötet Ellenpéldatár című írásában a kérdés horizontja bővül: miért nem terem a magyar irodalom igazi nagy regényt? „Nem nyelvünkkel és nem gondolkodásmódunkkal van bajunk – veti el a korábbi sztereotip válaszokat. – A baj a valósággal van, amibe beleszülettünk itt, a művelt világ közepén. A valóság tényei azok, amelyek érthetetlenek, tehát érdektelenek” [ti. a Nyugat számára – V. M.]. Majd egy Budán lévő hegyi utca lakóinak huszadik századi, helyenként groteszk, helyenként tragikus életét idézi föl dióhéjban. Háború, fogság, kitelepítés, disszidálás, öngyilkosság, nyilas- és ávóslét – az élet itt nem egyhangú, csendes mederben folyik. A sorsok számbavétele után az író így summázza a választ: „Hát igen, nem példatár ez, hanem ellenpéldatár. Aki itt él, megszokta. De átadni ezt a tudást, úgy tűnik, nem lehet.”
A hegy, ahol a bemutatott „ellenpéldák” laknak, szimbolikusnak is tekintendő: „Hosszú pusztulási forma eredménye – mondta a hegyről dr. Kőrössy Fidél. Erdő nem is tud lábra kapni rajta, legfeljebb csenevész karsztbokor. A sekély talaj éppen hogy elbír egy-egy novellát, elbeszéléskötetet. Igazi regény nem ereszt benne gyökeret. Lassan képződik a föld, mire megtapadna a sziklán, jönnek az újabb légvédelmi ütegek.”

Az ábrázolt sorsoknak tehát nincs fejlődési ívük, tanulságuk. Regényre nem telik belőlük. Romosak, akárcsak az itteni épületek. A romokat itt nem építik újjá, de nem is bontják le, mint a Szeitz-villát, egy újabb szimbolikus történet „hősét” (A Szeitz-villa nem eladó). „Kié a villa? – kérdezik. Vagy: eladó ez a rom? Nem eladó, kiabálják az öregek. Visszajönnek a tulajdonosok.” A tulajdonos azonban nem tud visszajönni. Utóda hazalátogat, amikor megnyílnak a határok és a lehetőségek, körbejárja a romos épületet, de azután elmegy, és ő sem jön többé. „Nem tudta tovább nézni, megváltoztatni pedig nem akarta a romokat. (…) Néha még most is megáll egy limuzin az udvaron: Kié? – kérdezik. Vagy: eladó ez a rom? – Nem eladó – feleli a visszhang. A tulajdonosok…”

A hazai történetek után külön ciklusba rendeződnek az új haza (az „Államok”) által ihletett elbeszélések. Furcsa életekből itt sincs hiány. „Különös sorsok, furcsa festői figurák kavarogtak körülöttünk a tengerparton (…) mintha a világ minden kisiklott élete itt adott volna találkát egymásnak a trópuson. (…) A közösség megtartó ereje nélkül, íme, szétesnek az emberek. A felbomlóban lévő személyiségek pedig – ez is hamarosan kiderült – közveszélyesek” – írja egy korábbi könyvében (Szerecsenségem története). Hát igen, úgy tűnik, a szerző csöbörből vödörbe került. Az új kötetben a kérdésnek egy újabb aspektusa merül fel. A szerző egy „kulturális” műsorról ír, a gazdag világból ideirányított agymosásról, amit a „trópusi tanodában” (a Puerto Ricó-i egyetemet nevezi így, ahol maga is hosszú évekig tanított) néz. „Ennek most a »leggyengébb láncszem« a neve. Amolyan ki mit tud, de ha megnézem, mégsem az. Valami versengés van benne, igaz: van játékvezető, és van csapat. De a cél mégsem a győzelem. A cél az árulás. A játékvezetők egymás ellen uszítják a játékosokat. Értem én, hogyne érteném. Az elesettek összetartása eredményellenes: kártékony, mi több, veszélyes dolog. Ha kiölik belőlünk a szolidaritást, kész a globális – a harmonikus társadalom.” Így működik a világ, tehetjük hozzá, ha nem költők – mint József Attila kívánta –, hanem pénzemberek, médiaszemélyiségek és politikusok teremtik meg a „harmóniát”.

A kötet írásai négy nagy téma köré szerveződnek. Az elsőt az anya alakja, sorsa (akinek gyermekei a gondját viselték ugyan, de csak egy „hülye kutya szerette igazán”), a másodikat a szülőföld és az ifjúkor, a harmadikat az új haza, a negyedik ciklust talán „az élet nagy kérdései” szervezik. Értelmezhetjük azonban a gyermek-, az ifjú-, a felnőtt- és az időskor tematikája szerint is. A négyes szám a számmisztikában a tökéletesen befejezett ciklust jelöli. Erre a ciklikusságra utal a folyton fogyó és növekvő hold képe is, amelynek jellegzetes alakjáról az apa beszél a fiának a záró írásban. Az új kötet azonban szorosan kapcsolódik a korábbi elbeszélések tematikájához, gondolatmeneteihez is. Befejezettségében is nyitott. Hangfoszlányokból, szövegszilánkokból, töredékekből „barkácsolta” össze Ferdinandy György ezt is, akár az egész életművet. Ezek a töredékek azonban mindig rejtenek valamilyen váratlanul előbukkanó, meghökkentő és mély tanulságot, kiadnak egyfajta teljességet.

(Orpheusz, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben