×

A szocializmus védelmében

Albert Gábor

2005 // 12
November 4-én írom ezeket a sorokat, 49. évfordulóján annak a napnak, mikor az orosz tankok a „szocializmus” védelmében vérbe fojtották, letiporták a magyar forradalmat. A pesterzsébeti ház beleremegett, mikor a sötét hajnalon, az akkor még be nem fedett patak partján, közvetlenül a kerítés mellett eldübörgött a felszabadító páncélos. Nem néztünk ki az ablakon, egyéves kisfiam fel sem ébredt, csak dermedten vártunk és gyászoltunk.

Sokan bizonyára örültek. Akik – mi nekik Hekuba! – az „eszmére függesztve tekintetüket” boldogan üdvözölték a „felszabadítók” visszatérését. Sokan voltak? Nem tudom. De a Kortárs októberi számát olvasva bizton állíthatom, hogy ezek közé kellett tartoznia a legendás nagy pedagógusnak, Király Istvánnak is. Hisz ő – eltekintve talán a Harmadik Birodalomban töltött ösztöndíjas évektől – mindig azt az elvet vallotta, hogy „a szocializmus mindenekfelett”. A szovjet-orosz tankok pedig – hite és meggyőződése szerint – a szocializmust hozták vissza.

Nem vonom kétségbe, még csak értékelni sem kívánom irodalomtörténeti munkásságát – ez a szakmabeliekre tartozik. Lelkük rajta. Az ellen viszont tiltakozom, hogy az ő munkásságát és egész emberi magatartását azzal magyarázzák, és azzal mentsék, hogy Király István számára mindennél drágább volt a szocializmus. Kérdem, ki hiszi azt, hogy itt Rákosi és később Kádár a szocializmust képviselte, hogy itt negyven-egynéhány évig szocializmus volt? Hogy ennek a rákosista, kádári szocializmusnak valami köze is volt mondjuk ahhoz a szocializmushoz, amely Németh László szeme előtt lebegett, vagy amit Németh László szellemében a valóban nagy pedagógus, nevelő – még ha sosem engedték is a tanári pulpitus közelébe – Vekerdi László képviselt, és képvisel mai napig. Hülyének vagy … kell lennie annak (az alternatíva másik oldalát nem szívesen nevezem meg), aki a hatalmi politikának ezt a gyakorlatát az eszmével azonosítja. Amit Király István képviselt, amit Király István mindennél drágábbnak tartott, az nem a szocializmus volt, hanem a Párt. A Párt megbízatását teljesítette, mikor Horváth Mártonnal és Darvas Józseffel együtt megfogalmazta a Párt állásfoglalását az új magyar irodalomról (1954), s mikor ugyancsak pártmegbízatásként egyik szerzője lett a népi írókat elítélő párthatározatnak (1958). A Párt volt Király István számára olyan drága. A fokozatosan változó Párttal változott ő maga is, s ha Isten éltetné, vele változnék napjainkban is.

De hogy került szóba a Kortárs októberi számában Király István? N. Pál József „A megtartók jöjjenek…” című tanulmánykötetét ismerteti Borbándi Gyula és M. Kiss Sándor. Az irodalomtörténész, esszéista N. Pál József ugyanis egykoron Király István tanítványi táborába tartozott. De N. Pál József szerencséjére (M. Kiss Sándor eufemisztikus szavait idézve) „idejekorán megértette a kádárizmus–aczélizmus lényegét, s ennek tükrében a királyizmus (!) lényegét is, bármennyire szerette, tisztelte tehát tanárát és a tudóst, ettől az integrációs törekvéstől elzárkózott”.

Mi is volt ez a bizonyos integrációs törekvés? Hogyan akarta Király István – mert tudjuk, hogy akarta – Németh Lászlót integrálni, azaz az elhallgattatott írót visszahozni az irodalmi életbe? N. Pál Józsefet idézem: „Amíg Király – mivel hitte, hogy szüksége van rá a szocializmusnak [?] – Némethet integrálni akarta a rendszerbe, addig a »kultúrpolitikus« – s ebben biztos vagyok – akkor lett volna a legnyugodtabb, ha ez az író meg sem születik.” Mert – ugyancsak N. Pál József szavai szerint – „drága volt neki Németh László, de még drágább a szocializmus [?]”. Olcsó poénként kínálkozik, hogy a magyar irodalom is „nyugodtabb lett volna”, ha ez a párthoz mindig hű irodalomtörténész meg sem születik. De ezt a mondatot felejtsük el.

Annak idején magyar szakosként az 1950-es években néhány előadását természetesen én magam is hallgattam az egyetemen. Király István, papgyerek lévén, nyilván hazulról hozta azt az avatag, kálvinista prédikátori modort, amely engem mindig taszított, s a hitelességnek (sőt a tudományosságnak) a nyomát sem találtam meg előadásában. Ez persze a prozelita magakelletésének is tulajdonítható, de attól fogva a Király-órákat messze elkerültem. Később bizonyára stílust változtatott, s ebben az egyetemen töltött évek is segíthették.

A fentebb említett tanulmány terjedelmű Kortárs-cikk néhány kitételéhez azonban volna némi hozzáfűznivalóm. M. Kiss Sándor írja (akinek – csak így, zárójelben jegyzem meg – írásait, ’56-os értékelését teljes egyetértéssel szoktam volt olvasni): „…Királynak volt egy körülbelül harminc-negyven névből álló listája – köztük a tanítványoké is –, akiket figyelt [?], s akiket védett, segített, saját – e tekintetben eléggé ellentmondásos – rendszerén belül. S ezek között az emberek között sok volt, a királyi mérce szerint, az »elbitangolt«. De Királyt ez sosem zavarta.” Majd alább: „Drága volt a pedagógus Királynak mindenki, akire szüksége volt a szocializmusnak [?], de még drágább volt az illető személyénél maga a szocializmus [?]. Becsületére legyen mondva a pedagógus Királynak – írja M. Kiss Sándor –, hogy az elbitangoltnak sem ártott, legfeljebb az eszmére függesztve tekintetét nem segített, de az emberi-tanári kapcsolat megmaradt.”

Ide, ha lehetne, egy óriási felkiáltó- és kérdőjelet rajzolnék. Nem az „eszmére függesztett” királyi tekintet mellé (véleményemet erről fentebb már elmondtam), hanem az elbitangoltnak sem ártott után. Lehet, hogy a budapesti években megtartóztatta magát, s közvetlenül talán a szegedi években sem ártott, csak az egyébként „drágának” tartott személyiségre felhívta az illetékes szervek figyelmét, s azok a többit elintézték. A szegedi hídon a hirtelen lefékező fekete (talán még le sem függönyözött) kocsiba betessékelték az illetőt, s egy kis beszélgetésre átvitték a hódmezővásárhelyi szállodában bérelt apartmanba. Rendszeresen. Csupán beszélgetni. Gondolom, a szegedi egyetem akkori fiatal bölcsészei, akkori írópalántái többet is tudnának ezekről az 1957 és 1960 közötti évekről mesélni.

Akkor az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoztam, s elég naiv voltam ahhoz, hogy az oda rendszeresen bejáró Király Istvánt egyszer a ruhatár előtt megállítsam – a könyvtár még a Nemzeti Múzeum épületében, a mainál jóval patriarkálisabb körülmények közt működött –, és megkérdezzem, mi folyik, mi történik Szegeden a bölcsészek körül. Király zavart rókamosollyal – vagy inkább a rajtakapott farkas idegbajos vicsorgásával – dadogott valamit, aminek az volt a veleje, hogy Socrates accusatus est quod corrumperet iuventutem. Az ilyeneket pedig el kell távolítani. Talán nem mondta ki, de zavart szeméből ezt lehetett kiolvasni. Bürökpohár helyett fekete autó! Amelyhez a nagy pedagógusnak természetesen semmi köze sem volt! De az autó újra meg újra megállt szegedi barátom mellett, míg roncsolt idegrendszerrel, sérült lélekkel el nem menekült a városból. Így működött a királyizmus. (Legalábbis Szegeden.)

Persze tudom, neki köszönhetjük Németh László „integrálását”, az Iszony megjelenését. Hosszú huzavona után a pártutasításra megváltoztatott Galilei közreadását a Csillagban, az Égető Eszter 1955-ös megjelenését, amelyben – Király István integráló közreműködésével – a főhős, Méhes Zoltán nem lesz öngyilkos, mert az azt sejtetné, hogy „az olyasféle értelmiséginek, mint ő (azaz a regényben szereplő Németh-alteregó Méhes Zoltánnak), nincs helye az új társadalomban”. (Németh László megjegyzése az Égető Eszter visszaállított szövegű ötödik kiadásához.) És Németh László az integráló kérésére, rábeszélésére ezeket az öncsonkításokat végrehajtotta. Nevezetes szovjetunióbeli útjára is Király István és felesége kísérte el Németh Lászlót, s nagy valószínűséggel ő volt a szerencsétlen pohárköszöntő sugalmazója is. Mindezt Király Istvánnak köszönhetjük.

Aczél György mellett a legsúlyosabb Németh László-ellenes merénylet végrehajtásában is oroszlánrészt vállalt Király István. Azt kellett elérni, hogy a köztudatban, az irodalomban „legyen jelen Németh László, a híres író, de ne legyen jelen a Németh László-i gondolatrendszer… úgy kellett leszerelni a »nacionalizmust«, hogy a társadalom ennek a folyamatát érdektelenül nézze, sőt azt – akár nemzeti értelemben is – emelkedésnek érezze, ha lehet; legyen megelégedve, s úgy kell tudnia, hogy mindazt, ami történik, Illyés Gyula, Németh László és Veres Péter is támogatja lényegében” (N. Pál József). Hogy „lényegében” ők is éppúgy a pártszocialista brancshoz tartoznak, integrálódtak, már majdnem kommunisták, és nyilvánvalóan az ő szocializmusuk hívei. Ezzel az aczélizmussal és királyizmussal magyarázhatók a Németh László életműsorozatának gyalázatos csonkításai éppúgy, mint az, hogy a Németh László politikai-társadalmi gondolatait tartalmazó kötet, a Sorskérdések csak tizennégy évvel a szerző halála után, 1989-ben jelenhetett meg.

„Király István mesterségbeli tudását… Ady-monográfiáját, az ebben rejlő mesterségbeli csillogást nem észrevenni egyszerűen lehetetlenség” – olvasom M. Kiss Sándor tanulmányában. Mint ahogy annak idején is egyszerűen lehetetlenség volt nem észrevenni hamisan csengő, hatásos, de gyakran hisztérikus prédikátori hevületét. De vajon Király István, miközben az eszmére függesztette tekintetét, észrevehette-e Ady életművének salakját, mert ilyen is van. Nagy történelmi tévedését, amelyet jobbára és közvetlenül nem is a versek szövete, hanem ajánlásai lepleznek lepleznek le. Azt a történelmi illúziót, amely verseiben a magyarországi baloldalt övezte, s amelyet történelmünk szégyenteljes korszaka, a proletárdiktatúra foszlatott szét végérvényesen. Az alatt a néhány hónap alatt vált nyilvánvalóvá, hogy az Adyt is megtévesztő baloldal milyen szélsőséges, a magyar történelemtől idegen tendenciáknak volt melegágya. A proletárdiktatúra megítélésében pedig, gondolom, nemigen lehet egyetérteni az eszme megszállottjának tekinthető, a Párthoz haláig hű Király Istvánnal.

A szocializmust, az eszmét azonban ne kompromittáljuk Király Istvánnal. Ez ellen tiltakozom! Neki ahhoz semmi köze sem volt, ő nem az eszmét szolgálta, hanem az eszmét kisajátító, diktatórikus, szovjet birodalmi rendszert.

Tanári pályája végén, az igazságra szomjas fiatal gyerekek között olykor egy-egy pillanatra, órákra, hónapokra talán megfeledkezett erről. A szemináriumi szobában, a fiatal szemek kereszttüzében talán leolvadt arcáról a rákövesedett álarc. Egy rövid időre mert ember lenni. Higgyünk benne! A tanítványok bizonyára erre emlékeznek. Erre a virtuális, csak a vágyak szintjén létező, sosem volt Király Istvánra.

A másikat pedig felejtsük el!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben