×

A szenny hergelése

Térey János: A Nibelung-lakópark

Fodor Miklós

2005 // 12
Ha valaki művészi alkotásra szánja magát, az emberi lényegről fog beszélni. Kivált, ha megszólalása műfajaként a filozofikus igényű drámai költeményt választja. Így döntvén már szinte nem is tehet mást, a mítosz világához nyúl. Ama kérdést érdemes tehát elsőként feltenni, milyennek mutatkozik az emberi lélek és az általa teremtett kultúra a XXI. század vészjósló hajnalán egy nem kevés tehetséggel megáldott fiatal művész szemüvegén keresztül szemlélve.

Nézetem szerint Térey János A Nibelung-lakópark címmel megjelent drámatetralógiájának alaptörténése: az emberi szenny hergelése. A művész ihlete is leginkább innen merít. E hergelés elsődleges helye a világ – mozgatórugója a nyugati típusú kulturális berendezkedés –, és csak ennek következtében avatódik a mű teremtőerejévé. Térey éppen azzal fröcsköli szembe olvasóját, amit az maga körül amúgy is lát, avagy láthatna, ha jobban körülnézne. A művészi sűrítés és túlzás elemi erővel veti fel a kérdést: mitől vált a szenny hergelése ennyire magától értetődővé a jóléti társadalmakban, hogyan léphetett elő a kultúra legmeghatározóbb erejévé, kinek jó ez, hová vezet, milyenné lényegíti az emberi lelket?

Elsőképpen arra kell válaszolnunk, mi minősíthető szennynek e műben. A következők: a szemérem szétfoszlott fátyla, a szexualitás burjánzása és elhajlása a túlfinomult érzésélmények, illetve a homoerotika irányába, a mértékvesztett élvezet természetessége (kábítószer, ital), a trágárság botránytalansága, az agresszivitás gátlástalansága, a szeretet bénultsága, a bensőséges és érzékeny érzelmek elfojtottsága, az emberi viszonyokat jellemző hatalom- és énközpontúság. Térey műve ebből a szennyből formál briliánst. A kifinomult formaérzékkel megalkotott költői szöveg iszonyatos, undorító és hátborzongatóan vészjósló mélyet tár fel.

A szemérem őskulturális jelensége arra utal: létezik magán- és közszféra. Ami a magánszférában természetes, nem biztos, hogy helyes a köz előtt. A közös lét akarásának feltétele a szexualitás és agresszivitás bizonyos fokú elrejtése. Aki nem hajlandó erre a bölcs rejtőzködésre, az nem akarja a közös létet. Akár tud arról, hogy mit nem akar, akár nem. Ha a szemérem bölcsességének felmondása érdem egy kultúrában, a kultúra önmagát emészti. Itt tartunk – vágja szemünkbe Térey („Tövig szív be; bármit enged: / Acélhengerként forog, / Mesterfogásokkal lep meg / forró far és mély torok”). A szexualitás természeti létünk szerves része. Egy nagyobb egész érdekében szolgáló részrendszer alkotóeleme. Hozzá kapcsolódik a szülői gondoskodóösztön, a szeretet, mely összetart családot, kisközösséget; hozzá fűződnek a szublimálás különböző módjai, melyek az ember tekintetét az univerzum egésze felé terelik. Egykor a szerelmi násszal a teremtés tettét ismételték, ma mindazt tagadják belőle, amit egy bölcsebb kultúra – jelentőségét megértvén – hozzákapcsolt. Ma önállósult részrendszer, rosszindulatú daganat. Itt tartunk – kólint fejbe Térey műve. Egyre megy, hogy az élvezet testi-e vagy szellemi, ha hiányzik a két további (kierkegaard-i) szint: az etika és a vallás. Az esztétikum szempontja önmagában jogos, ám ha uralomra jut egy egyénben vagy kultúrában, akkor az önösség ül diadalt. Az etika jelentőségének felismerése abból a belátásból származik, hogy az ember közösségi életre ítéltetett lény: ha nem építi a közt, kiszolgáltatódik a rombolás külső-belső hatalmainak. A vallás jelentősége pedig abban a látomásban dereng, mely szerint végtelen, űrhideg univerzum vesz körül, s az ember – egyénként, közösségként – a váratlanul, de törvényszerűen kibomló életburjánzás teremtménye. Az élvezet uralomra jutása az élet mértéktelen és felelőtlen fogyasztását eredményezi, a szabadságot minden természeti ökológiától és lelki harmóniától. A szórakozás uralta lényeknek nincs súlyuk, tartásuk, történeti mélységük, pőrén csillogó, efemer felszínük van csupán. Ez az állapot emberellenes. Ettől a létállapottól el kell fordulni ahhoz, hogy ne szippantson azonnal mocsarába. Nem véletlen a tudatmódosító szerek mindennapi élvezeti cikké válása. A kábítószer és az ital e műben is – miként az úgynevezett modern valóságban – ösztönös, de tévútra jutott meneküléskényszert jelez. Nyilvánvaló az eredeti kulturális érték átértelmezése. A tudatmódosítás eszközeit hajdan csak szent elhivatottak vehették igénybe, és ők is csak valamilyen lélek- vagy közösségépítő szándékkal – ám efféle szándékokkal e drámai költemény lapjain elvétve sem találkozunk.

A lakópark lakóinak egymás közötti viszonyait szeretet és bensőségesség nélküli hatalmi, illetve presztízsszempontok határozzák meg. A trágársággal teleszőtt beszédmód az e viszonyok mélyén rejlő gátlástalan agresszivitás felszínre törésének a jele. Érdemes megfigyelni, hogy Térey művében a szereplők kizárólag egymást mocskolják, soha a világrendet vagy Istent („De most komolyan, te fasz”; vagy: „Hagen vagyok, a jó kurva anyádat”). A vallás – Isten – még a trágár beszédmód keretében sem jut szóhoz. Ezen az sem változtat, hogy a mű egyik gyökere a germán hősmítoszból szívja ötleteit. Valóságos csodaként értelmezem viszont, hogy az emberi szennyes ily mértéktelen kiteregetéséből valaki mégis briliánsan formált szőttest hozott létre. Bár e minősítés csak akkor lehet igaz, ha itt kéjes-bátor-szabad kotorászgatásnál jelentékenyebb dologról van szó. Vagyis arról, amire fentebb utaltam, hogy a műalkotások rejtekező célja a fel nem ismert igazság sűrített-túlzott kimondása és ráolvasása a jelen befogadóira – bár Térey drámai költeménye esetében inkább kiokádásról és fejbe verésről kellene beszélnem.

A szenny oly mértékben felgyülemlett, koncentrálódott, oly aktívvá hergeltetett, oly közel került a tudat és a kultúra felső rétegeihez, oly közel ahhoz a lehetőséghez, hogy a valóság alakításának főszerepét átvegye, hogy szinte már csak másodpercek választják el a jelenlegi – élvezetre, önösségre és szabad szeméthányásra globalizált – világot az összeomlástól. A világdráma mélyén mitikusnak, így hát öröknek nevezhető konfliktus lappang. Térey látomásán keresztül bemutatva: Hagen (cégtulajdonos, második ember) kisebbrendűségi komplexusát kompenzálandó elpusztítja Siegfriedet (cégtulajdonos, első ember) és az általa működtetett világrendet. Káin bosszúból meggyilkolja Ábelt, aki egy ujjal sem ártott neki – egy másik mítosz megfogalmazása szerint. Hagent két sérelem sújtja: egy természeti és egy társadalmi. A természet majd minden szempontból kevesebb, illetve másféle adottsággal látta el őt, mint vetélytársát; pénzügyi-hatalmi, azaz társadalmi rangját tekintve is hátrányosabb helyzetből indul. Az adottságot igazságtalanságként megélő szorgalmas-akaratos-feszült alkat lázad itt a könnyed-ösztönös-tehetséges ellen. Hagen önérzetét sérti, hogy nem tekintik egyenrangúnak, hogy más az úr a háznál. Bonyolult haditervet sző saját főhatalomba kerülésének érdekében. Ez ugyan anélkül dől dugába, hogy lelepleződne, nyomulása így is nemkívánatossá teszi. Alacsonyabb beosztásba helyezik. Ezt nyílt megalázásként éli meg, illegalitásba vonul, felhergeli magát, majd a világpusztító terror minden eszközét felhasználva bosszút áll Siegfrieden és mindenkin, aki az ő oldalán áll. Betör a cégbirodalom számítógépes rendszerébe, lépfenét küld levélben, felrobbantja a státusszimbolikus főépületet, kommandós akciót hajt végre. Hagen természeti szempontból „törpe”, társadalmi szempontból másodhegedűs, lelki szempontból hatalomra törő – Térey nietzschei világában: nibelung, azaz reaktív embertípus. „Megálmodtam, hogy jön a mi fiunk: / Bosszút áll rajtunk minden örömünkért, / Undorra ingerlő szokásainkért: / A mi fiunk / A páholyból disznóólat csinál; / A jólét bársonyát letépi rólunk, / És rosszkedvében arcunkon tapos!”

Ha azt kérdezzük, e „törpe” minek következtében viheti végbe gátlástalanul agresszív haditervét, a művet létrehívó emberi létgondot firtatjuk. „Mert fényesebb Siegfried nem érkezik” – szól rejtélyesen a válasz az utolsó sorokból. És valóban, Térey János látomásában Siegfried már csak emléke volt-hős önmagának: kivételes tehetségét mértéktelenül és kifinomultan élvező, előérzett sorsával szembe akaratot nem feszítő, sárkányt legyőzni képtelen „puha pöröly”: a nyugati típusú kultúra teremtette véglény példázata. A reményről ezek után mi egyéb mondható, mint hogy: „Végünk van, (…) / Ha níbelungok napja tündököl, / S történelmet csinálhat bárki törpe.” (Magvető, 2004)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben