×

A száműzött levelei

Cs. Szabó László hazatalálása

Gróh Gáspár

2005 // 12
Cs. Szabó László már életében legendává vált, ahogyan jó néhány írótársának is ez a sors jutott. Olyan idők járták, amikor a legendákat nemcsak a szellem világának titkaira érzékeny olvasók költötték, hanem maga a kor intézményrendszere serkentette képződésüket. Főként azzal, ahogyan a gondolkodást elzárta önmagától. Cs. Szabó László a kommunista hatalomátvétel bizonyosságában nem tért vissza Budapestre akkor, amikor a kiküldő hivatal visszarendelte. Fájdalmasan egyszerű döntés volt ez. Magyarországon olyan világ következett, amelyben minden homlokegyenest ellenkezett azzal, ami Cs. Szabó életében, gondolkodásában lényegi volt. A legendák keletkezésében fontos szerepet kap a hiány. Azt a rendszert, amely elől az író menekült, a legfájdalmasabban éppen elemi hiányai jellemezték. Nemcsak a mindennapi életben nélkülözhetetlen termékeket osztották jegyre ebben a világban, hanem eltűntek olyan, nem materiális közszükségleti javak is, amelyek csak akkor léteznek, ha nem adagolják őket. Az új rendszer létrejötte automatikusan fölszámolta a gondolkozás, a sajtó, a mindennapi élet és a polgárok szabadságát, a személyi és a vagyoni biztonságot, az állampolgári egyenlőséget, a jogállamiságot és mindazt a vívmányt, amely Az emberi jogok nyilatkozatának meghirdetését követő másfél évszázad során többé-kevésbé természetessé vált.

Cs. Szabó többször is írt „menekülésének” történetéről, jelentéktelennek tűnő vagy fontosabb epizódjairól. A hazájától való kényszerű búcsú határozottan meggyötörte, egyebek között azért is, mert másodszor kellett elvágnia gyökereit. Nem jelentett előnyt az újrakezdésben, hogy a maga módján gyakorlott emigráns volt: már a harmincas években közreadott egy remek esszékötetet Levelek a száműzetésből címmel. E cím akkor a kolozsvári gyermekkor paradicsomából való kiűzetésre utalt.

Cs. Szabó Budapesten született, de lelki-szellemi szülővárosának Kolozsvárt tekintette. E város példáján látta, hogy mit jelentett a régiónak Trianon. Szemében Kolozsvár úgy lehetett a magyar kultúra történelmi fővárosa, hogy egyszersmind eszményien európai is volt. A trianoni döntés mindezt fölszámolta, s elvette a várostól természetes méltóságát. A román fennhatóság alatt nem csak a magyarság lett szülőföldjén másodrendű állampolgár. Ennél több történt: az új hatalom berendezkedése nem puszta impériumváltás, és nem is nemzetek hatalmi versengésének új fejezete lett. E változással, mint annyiszor a 20. században, az európaiság veszített az új barbárság erőivel szemben. A személyes veszteségen túl Cs. Szabó számára így lett a magyar Kolozsvár sorsa egyetemes jelkép: Európa és az európaiság sorsának fenyegető képlete.

A száműzetés sohasem egy helytől való elszakadást jelent. A száműzött a maga kulturális közegét, egész addigi életét hagyja oda, egy egész életet veszít el. Így kozmikussá vált veszteségét csak az enyhíti, amit a szívében-fejében menekít. Cs. Szabónak szépírói érzékenysége, esszéista intellektusa segített abban, hogy új életében a régit folytassa. „Erdélyi kálvinistából időközben egy kicsit dunántúli magyar lett”, Kolozsvár-mitológiájából épített maga köré új otthont Budapesten, a szűkebb haza iránti szeretetből merítve szerette meg a kisebb hazát. Tanulmányai sora lett ennek a megrendültségnek, kétségbeesett szellemi otthonkeresésnek, értékmentésnek dokumentuma.

Első „száműzetése” után Cs. Szabó olykor úgy emlékezett gyermek- és ifjúkora városára, mintha utána nem kereste volna föl idegenek által megszállt szülőföldjét, ahogyan oly sokan utasították el azt a lehetőséget, hogy útlevéllel térjenek haza. Megírta azonban azt is, hogy nem is egyszer járt odahaza, s hogy látogatásai során miféle élményekre tett szert. Amikor a dacos távolmaradás ethoszáról írt, mégsem lódított: az író igazsága más, mint amit az útlevélbe nyomtatott pecsétek bürokratikus tényei bizonyítanak.

A száműzetés közjogi ténye relatív, szellemi dimenziója vitathatatlan. Nem Cs. Szabó László budapesti születésű magyar állampolgár személyes sérelmeiről, lelki megpróbáltatásairól van itt szó, hanem annak a szellemiségnek a nemkívánatossá válásáról, amelyet ő is magáénak vallott. Ezt a szellemet nemcsak egyes hatalmak vették semmibe, vagy éppen száműzték a birodalmuknak tekintett térségekből, hanem egészében lett a 20. század száműzöttje.

Ez a szellem a mediterrán-keresztény Európa sok évszázadon át érlelt, csiszolódott egyetemes kultúrája és erkölcse. Az antikvitástól jogfolytonos humánumra mutatva, akár Ovidiusig visszatekintve mondhatjuk: ez a szellem olykor a száműzöttekben talált menedéket. Olyanokban, mint ekkortájt Thomas Mann és Bartók Béla, nem sokkal utánuk Cs. Szabó László és még annyian mások.

De az egyetemes művelődéstörténet mást is elénk tár: emigrálni nemcsak földrajzi, államjogi értelemben lehet. A szellem igazi hősei azok is, akik az időben emigrálnak: saját korukból menekülnek más korokba. Cs. Szabó ezt már akkor megtette, amikor hazájában élt, és részese volt a mindennapok értelmiségi és közéleti mozgásainak. Magyarságában egy önálló színeket őrző, egyedi arcot mutató európai civilizációt védelmezett. Ez a szerepvállalás azt jelentette, hogy a tér és az idő bilincseit lerázva szemérmes prófétaként az egyetemes humanizmus kikezdhetetlen alapértékeit olvasta rá a mindennapi züllés útját járó korára.

Köznapi fogalmaink szerinti (amúgy második) emigrációjában az író az ellenállást továbbra sem a kamaszos dachoz hasonló intranzigens magatartás formájában gyakorolta. A tiltakozásnak ez a fajtája mérhetetlenül távol állt tőle. Alkata, természete szerint volt „ellenzék”, ehhez nem volt szüksége látványos gesztusokra. Szuverén lény volt a tömegemberek korában, egyetemesen kíváncsi a faji és osztálykultúrákra redukált, csoportérdekek szerint működő értelmiségi belháborúk idején. Kitartott a maga igazában, mert minden irányban nyitott, konszenzust teremtő egyénisége ellenére is képtelen volt arra, hogy föladja a maga értékrendjét, törvényeit. A számára döntően fontos dolgokban sorsának törvényei tették alkalmatlanná a szellemi és erkölcsi kompromisszumokra.

Hányódásai során óhatatlanul ráébredt, hogy száműzetése személye fölötti képlet. Mégis, amikor 1980-ban fölkereste Magyarországot, akkor hazajött, mert mint mondta: magyar író Magyarországra nem látogat, hanem hazamegy.

Ahogy az emigráció súlyos trauma volt, úgy ez az utazás is. De miért éppen a hazájától hőkölne vissza az, aki mindent az eredeti helyszínen szeret tanulmányozni? Hiszen Cs. Szabó nagy olvasó és nagy látogató is volt, a számára fontos helyeken éppúgy szeretett elidőzni, mint könyvei világában. Az antikvitást Hellaszban és Itáliában, a gótikát Chartres-ban, a reneszánszot Firenzében kereste föl.

Magyarországra sem csak a nosztalgia és nem is az utazó kíváncsisága hozta haza: az író is tudni akarta, hogy miként hat rá a viszontlátás. Pedig tudta, hogy utazásának híre jó néhány emigránstársát ellene fordíthatja. Meg is kapta a magáét rigorózusabb, nála konokabb társaitól: sokan vallották, hogy addig nem lépnek Magyarország földjére, míg hazájukban idegen hadsereg állomásozik.

Az emigrációnak csak akkor van értelme, ha nem egyszerű menekülés, hanem átmeneti menedék. A mű hitelét önmagában a szeplőtlen alkotói erkölcs adja, de mindez nem sokat ér, ha nem jut el azokhoz, akiknek készült. Cs. Szabó számára fontos volt, hogy élete végéhez közeledve lehetőleg biztosítsa művei hazatértét.

1980-ban tehát megnézte magának az akkori Budapestet (és az is őt). Ez a találkozó nem nélkülözte a politikai pikantériát. Cs. Szabó (Szabó Zoltánnal) a magyar emigráció meghatározó személyisége volt, budapesti útja a rendszer kétes legitimációját erősítette. Ez a rendszer ugyan érzékelhetően recsegett-ropogott, Lengyelországban már-már kritikus állapotba jutott, magyarországi fennmaradásához a Vörös Hadsereg tankjaira és a Nyugat bankjaira is szükség lett. E furcsa helyzetben egyre lazult a diktatúra szorítása, s a kulturális politika megpróbálta a stabilizáció szolgálatába állítani az emigráció elfogadását. A Nyugat ezt a folyamatot bátorította: 1978 vízkeresztjén hazatért a Szent Korona, óvatosan, szűk mozgástérben, de megkezdődött a nyugati emigrációval való kapcsolat konszolidációja. E mozgás jegyében Cs. Szabó írásai is felbukkanhattak a magyar sajtóban, majd könyveinek kiadására is sor kerülhetett. Az író hetvenöt éves volt, érezte, hogy nagyon sokat már nem szabad várnia. Kíváncsisága nagyobb volt, mint idegenkedése, s úgy gondolta, nem bízhat mindent az utókorra, élnie kell a lehetőséggel, és el kell fogadnia a szellemi repatriálás nyiladozó esélyét. Élete furcsa fordulataira, irodalmon kívüli kapcsolataira figyelve még az sem elképzelhetetlen, hogy ebben az elhatározásában az értelmiségi gondolkodásnál erőteljesebb, a nemzetközi nagypolitikából induló megfontolások is segítették.

Cs. Szabó tehát hazajött. Addigra ugyan ez a haza még a „magasban” is megkopott egy kicsit, de azért fölismerhető volt. Cs. Szabóra azonban kevesen ismertek. Hiába voltak meg sokan a régi barátok közül, s hiába voltak nekik ifjabb barátaik. Három évtized elegendő volt a pártállami ideológia hirdetőinek ahhoz, hogy a maguk politikai ízlése szerint átgyúrt szellemi életből őt is sikeresen kicenzúrázzák. Részben ezért is kellett hazajönnie: megmutatni magát, kiadatni könyveit.

Igaza volt, bár reményei nem mindenben igazolódtak. Budapesti útjának feltételéül szabta, hogy írásai megjelenhessenek. (Jellemző a korra, hogy egy, a Rákosi-rendszer fenyegetése miatt akkor már több mint három évtizede Nyugaton élő magyar író Magyarországra látogatása miféle előkészítést követelt, s hogy milyen szimbolikus jelentéseket tulajdoníthattak neki…) Ha a megjelent szövegek tematikáját nézzük, érthetetlennek tűnik, mi okozott ennyi izgalmat: Shakespeare, antikvitás, középkori festészet. Imponálóan magas színvonalú szövegek, de – hacsak nem maga a lenyűgöző tudás – semmi olyasmi, ami a korifeusokat zavarba hozhatta volna. Egy kivételes műveltségű, remekül fogalmazó, színes gondolkodású esztéta kínált ínyencségeket a hivatalos magyar kultúra táguló horizontú, de azért mégis szigorúan zárt közegébe rekesztett gourmand-oknak. Cs. Szabó igazi újrafelfedezésének elmaradása mutatta, hogy az ország állapota rosszabb volt, mint azt oly sokan remélték. Már nem volt igazi fogadókészség ezekre a művekre. Ne kerteljünk: könyvei nem arattak valódi közönségsikert, úgy tetszett, végképp megmaradtak kevesek titkának. Főként azokénak, akik korábbról, esetleg a BBC magyar adásából mégis tudhatták, ki is valójában Cs. Szabó László.

Hazalátogatásakor (a haza látogatásakor) Cs. Szabó, nem kis dramaturgiai érzékkel, egy előadás erejéig visszatért egykori katedrájára: a zsúfolásig megtelt teremben lenyűgözte hallgatóságát. „Mondtam a múlt órán… harmincegy évvel ezelőtt” – kezdte, s az a legutóbb majd két, nélküle felnőtt generáció idejét jelentette. (Egy 16. századi spanyol pályatársát idézte, aki a „Mondottuk tegnap…” szavakkal állt hallgatói elé az inkvizíció börtönében töltött öt év után.)

A marxizmus hivatalos hegemóniája idején felnőtt ifjak és ahhoz szoktatott kevésbé ifjak (Cs. Szabó és a hozzá hasonlók művei a könyvtárak zárt anyagát gazdagították) egyszer csak valami olyasmit érezhettek, amit csak az a paleontológus élhetne át, aki a Városligetben egy eleven mamuttal találkozik. Egy rég kihaltnak vélt gondolkodásmód sugárzóan eleven képviselője jelent meg, aki csakugyan ott folytatta, ahol abbahagyta, s általa valóban valami olyasmi jelent meg újra, ami az 1948 utáni fordulat-ferdület korszakában kipusztulni látszott.

Persze nem folytatódhatott semmi úgy, ahogyan illett volna folytatódnia. Ne áltassuk magunkat: Cs. Szabónak akkor már nem volt meg az a közege, amiben igazán hathatott volna. A numerus nullus, amelyet a humán kultúrát tekintve a pártállam minden olyan gondolkodásmóddal szemben gyakorolt, amely különbözött ideológiájától, a diktatúra utolsó percéig (és azon is túl) megtette a magáét. Esetünkben ez azt jelenti, hogy elpusztította azt a nemzet iránt elkötelezett européer gondolkodást, amely Cs. Szabót a kezdetektől jellemezte. Ne legyünk igazságtalanok: ez a gondolkodásmód a pártállam előtti időszakban is csak egy szűk értelmiségi kört jellemzett. Nem véletlen, hogy Cs. Szabónak 1945 előtt sem volt katedrája, s a Képzőművészeti Főiskolán tartott művelődés- és művészettörténeti előadások páratlan élményt adhattak ugyan oktatónak és hallgatónak, de aligha ez volt az a közeg, ami Cs. Szabó szellemiségéhez a leginkább illett.

Igaz, nem nagyon képzelhetünk el olyan tanszéket, olyan egyetemi karriert, amely igazán megfelelhetett volna neki. De hol találhatná meg a maga tökéletes helyét egy írói ambícióktól sújtott családba született filosz, aki közgazdasági egyetemen diplomácia szakon végez, és gazdaságtörténelemből, azon belül egy nagyon is alkatára szabott, inkább művelődéstörténeti témából doktorál, amelynek éppen semmi szakmai vagy gyakorlati aktualitása nincs? (Értekezésének címe: A középkori háziipar kérdéséhez, különös tekintettel a flandriai és firenzei gyapjúszövésre. Nem éppen íróra valló téma, s hogy éppen Budapesten szenteli magát neki, azt csak az az inkább ironikus, mint meggyőző érv támogathatja, hogy az célterületeitől egyképpen messzire esik.) Az egyetemet követően aztán ez az ifjú esszékkel, elbeszélésekkel jelentkezik, miközben a gazdasági elit számára nemzetközi sajtószemléket készít, majd a Rádió irodalmi vezetője lesz.

A sokfelé kötődés lényege éppen a kívülállás és a felülemelkedés. Minden írásából máig az sugárzik, hogy aminek konjunktúrája van, az számára kevésbé fontos; hogy nem a napi, hanem a kortalan aktualitások érdeklik. A változatlanságban megjelenő mozgások-elmozdulások izgatják, azok, amelyek az emberi kultúra egészére figyelve is aktuálisak. Őt azok buzdítják cselekvésre, akik a maguk valóságos kortársait inkább lebeszélték: Lao Ce, Horatius és Erazmus vagy éppen Kölcsey. Vörösmarty csupán dicséretes kivétel, bár annyiban mégsem, hogy ő is egy könyvtárban jutott arra a következtetésre, hogy a világon való dolgunk: küzdeni.

Olyan korban lesz író, amikor sok pályatársa eszeveszetten – sőt, szinte ténylegesen az eszét elveszítve – politizál. S meggyőződése szerint ez az írói politizálás nemcsak eredménytelen és fölösleges, hanem mindenekelőtt: méltatlan. „Mindig bámultam azokat a titánokat, akik az irodalomba rontanak, s alaposan megmondják a véleményüket” – vallja. Azt azonban sohasem tagadja, hogy az író lehet nagyon is közéleti ember.

Így aztán nem zárkózik be a maga elefántcsonttornyába, nem temetkezik luxusnak számító vagy akár feleslegesnek is mondható tudományába, nem lesz belőle szellemi értékeket kuporgató Harpagon. Sőt: ő az, aki írótársaitól eltérően a nagypolitika résztvevője lesz; ahogyan gunyoros irigységgel mondta róla egy, a pártállamban oly jellemzően prostituálódott pályatársa: Kozma Miklós „líblingje”. Kozma Miklós nem akárki, a Kormányzó barátja, az MTI vezérigazgatója, belügyminiszter, szerepei hosszan sorolhatók, s tetejébe nagy tudású, biztos értékválasztású értelmiségi, ex-huszártiszt költői vénával, régi vágású magyar úr. (Meg lehetne mintázni róla egy szerencsétlen ország szerencsétlen korszakának majd minden ellentmondását, bár talán ezeket is csak a korlátoltan rendszerező utókor látja ellentmondásnak. Hiába, a boldog nemzetek mind hasonlóak, minden boldogtalan nemzet a maga módján az.)

Hogy a Nyugat és a Válasz körében otthonos, Illyéssel, Máraival, Németh Lászlóval, Örley Istvánnal, Szerb Antallal barátságban álló Cs. Szabó az ő felfedezettjeként lesz közszereplő, az sok mindent elárul erről a korról. E kapcsolat egyik következménye, hogy íróként nem politizál: politikai törekvéseit író létére a politikában éli ki. Erről azonban keveset tudunk, bár önéletrajzi írásaiban megemlékezik néhány jellemző epizódról. Nem igazi politikai szerep ez, csak afféle kultúrpolitikai jószolgálat, tanácsadás, személyi közvetítés, alkalmi megbízatások elfogadása: egy kivételesen művelt, sok nyelven beszélő, sok kultúrában tájékozott értelmiségi inkább köztisztviselői jellegű segítsége az igazi politikacsinálóknak. (Nota bene: abban a rendszerben, amely elől Nyugatra menekült, ez a közreműködés nemcsak katedravesztéssel, hanem akár a legsúlyosabb következményekkel járó vádak alapjául is szolgálhatott volna. Vagyis az emigrációra nemcsak a szellemi lény, hanem a veszélybe került jogalany is rákényszerült.)

Változatos közegekben fordult meg tehát. Eközben valójában sehol sem volt igazán otthon, leszámítva mondjuk az előbb sorolt barátok társaságát. Ott van itt, és itt van ott – minősítette egy kritikus emigrációs korszakában. De mindig ilyen volt: a szellem embereként nem tudott belenyugodni abba, hogy minden választás lemondás. A mindenség verseit író Ady életszomja egy Babits szerzetesi komolyságával párosult benne – de a világ a tiszta típusokat szereti inkább, mert azokat érti. A köznapok gondolkodásában olyan nincs, hogy egy szellemi világpolgár megátalkodott patrióta. Vagy legyen kozmopolita, vagy legyen tüzes magyar. Ő azonban nemhogy nem választott az ily módon fölkínált alternatívák közül, de még azt is tagadta, hogy ez a kérdés egyáltalán felvethető.

Generációját szokás a Nyugat második nemzedékéhez sorolni. Korban bizonyosan igaz; szellemben kevésbé. Gondolkodásában inkább az első nemzedék, annak is babitsi árama reinkarnálódik: egységes Európában, egységes kultúrában, egységes magyar irodalomban, egységes magyar múltban, történelmi Magyarországban gondolkodik. Alapélménye Ady is, „Nyugat ellen Nyugatot hoz”. Nem tud belenyugodni, hogy kettészakadhat a világ, hogy „minden Egész eltörött”, hogy Európa kettészakadva önmaga ellen fordulhat, s nem fogadja el sok nemzedéktársának a „kismagyar” valóság körülményeihez való kényszerű alkalmazkodását. Még azoknak a barátainak társadalmi ihletettségű, de az irodalomban formát kapó szerepvállalásait is fejcsóválva nézi (bár olykor akár üdvözli is), akik eközben is meg tudják őrizni szellemi eleganciájukat, egyetemességüket (ahogyan azt a kétségbevonhatatlanul européer Illyés Gyula tette).

Úgy gondolkodik, mint aki mindenben érvényes és követendő intellektuális illemkódexnek tekinti azt, amit az írástudók árulásával kapcsolatos panaszokban Julien Benda és az őt kommentáló Babits leírt. Ezért látja a történelmet a kultúrateremtés folyamatának, és fordul el attól, amivel kora szembesíti: hogy az nem más, mint egymásnak feszülő ideológiák erőszakos manifesztálódása.

Úgy véli, hogy a szellem szent, s ezért maradjon szűz a politikától. Még akkor is, ha az a politika éppenséggel erényesnek mutatkozik, hiszen az úgynevezett tisztességes szándék vége is a nászi ágy, amely után nincs szűzi függetlenség. Amikor „harcosabb humanizmusról” beszél, csak arra gondol: az erkölcsi ítéletekben a korábbinál is szigorúbban kell fogalmazni – de azért nem hangosabban.

Ez az író ifjúkorában Szabó Dezsőt falja, s Babitsért verekszik, akit egy barátja Szabó Dezső hatására kizárna a magyar költők köréből. Benne az induló Nyugat szellemi és írói egysége nem bomlik föl, egészben őrzi azt a hagyományt, amelyben Ady és Kosztolányi, Ignotus és Móricz, Babits és Szabó Dezső egy táborba tartoztak, ahol a magyarság európaisága oly természetes volt, hogy jószerével fölöslegesnek tűnt szavakat pazarolni bizonygatására.

E szellem folytatójaként szövetkezik Illyés és Halász Gábor, Márai és Szerb Antal, és persze Németh László; a Nyugat mellett ez jelenik meg az Apollóban, a Magyar Csillagban, s ennek fénye ragyogja be a Választ, a Magyarokat.

E szellemek intellektuális és erkölcsi közössége annak ellenére megmarad, hogy alkotók és körök közt nem pusztán különbségek, hanem ellentétek is érzékelhetőek. Az ehhez a szellemiséghez való ragaszkodás szinte a vallásos hit, sőt rajongás biztonságát adja a mind esztelenebbé váló világban, s ez a hit köti össze ezt az oly sokszínű generációt. Sőt: ettől válnak igazán nemzedékké, amelyből kimaradnak azok a kortársaik, akik más hiten vannak.

És ez a hit foglalja keretbe, ez segít értelmezni Cs. Szabó számára is a maga életét, személyes történetét. Ez ad értelmet gyerekkori emlékeinek, az önmaga eszméjévé szépült Kolozsvárnak, Erdélynek, szerte Európában tett utazásainak, peregrinációjának, amikor a hitét erősítő monumentumokhoz zarándokol, Rómától Chartres-ig, Weimartól Firenzéig. Örökké fáj neki a valamikori szépséges, a Kárpátok gyűrűjét kitöltő állam szétesése. Nemcsak a megtépázott nemzet sorsa miatti fájdalommal, hanem a valamikori egész darabokra hullása miatti esztétikai kétségbeeséssel is. És mégis, mintha lenne ebben valami fájdalmas megelégedettség, mert vesztesnek lenni morálisan elfogadhatóbb állapot, mint a diadal.

Az emigrációval kettétört a pályaív. Pontosabban a pálya egyik íve végérvényesen lezárult, s egy második bontakozott ki. Ugyanaz az ember, két különböző élettel. Korábban többek között így járt Jászi Oszkár, Cs. Szabóhoz hasonlóan Szabó Zoltán is. (És akkor még nem beszéltünk azokról, akik ugyan helyben maradtak, de akik mellől az a világ emigrált ismeretlen vidékre, amely korábban körülvette őket…)

Cs. Szabó életművének két korszaka hasonló értékű, bár a dolog természeténél fogva erősen különböző. A szakadás nem annyira a művek mögöttes vidékét, belső világát tekintve feltűnő, mint inkább beágyazottságukban, az alkotóhoz jutó reflexiók, visszacsatolások szövevényében. Légüres térben, közege nélkül, virtuális befogadókra építve maga a mű is másként formálja magát. És miközben a kultúra lényegi vonása a folytonosság, a hatalom – megérezve, hogy ez lehetetlenné tenné tartós berendezkedését – óriási erőfeszítéseket tett arra, hogy ezt megszakítsa.

A rendszerváltás csodáját követő kiábrándulás (mennyivel jobb lenne, ha kijózanodást írhatnék) egyik oka, hogy nem mértük fel annak várható következményeit, hogy mit jelent: a magyar kultúra történetének folyamata megszakadt, gyökereit a diktatúra elmetszette. A törést-szakadást idővel kinövi, valamilyen egység kialakul – de hogy mi veszett el, hogy e sérülés nélkül milyen lenne, azt sohasem tudhatjuk meg. Még az is lehet, hogy a reménybeli rekonstrukció eredménye egybevág azzal, ami nem született meg – de bizonyosságunk ebben sohasem lehet. Hogy mégis van némi töredék ismeretünk, hogy megmaradt néhány „őssejt”, amelyből idővel kitenyészthető a megsemmisült szövet pótlása, az csoda – s ebben az emigrációnak, így Cs. Szabónak is óriási szerepe van. Valami föl fog épülni, de a meg nem született értékek s a kiesett két nemzedék hiánya roppant nehezen ellensúlyozható.

A kényszerűen két, sokban önálló törvényű életmű korszakait az alkotó személyisége köti össze. Nemcsak ismeretei, kultúrája, mentalitása, talentuma, hanem az erkölcse is. Az a protestáns alázat, amelyben az első helyen a munka, a rejtekező isteni szándék megvalósítására irányuló igyekezet áll. A BBC-nél formailag kulimunkát végző Cs. Szabó remek kisesszéivel ablakot nyit a nagyvilágra a hazájukba internált honfitársainak. Azt vallja: „nincs rangomon aluli munka, rangot én adok a munkámnak kényes perfekcionizmussal, és nem megfordítva.” Ez a mondat 1982-ben született. Éppen negyven évvel azután, hogy egyik kötete előszavában Kosztolányit idézte: „Vagy talán el kell apróznod magad csip-csup munkákra? Szét kell forgácsolnod nagyszerű tehetségedet? Hát aprózd el magad, az Isten szent szerelmére, s írj csipp remekműveket a filléres néplapok szalmapapirosára, forgácsold el tehetségedet, de úgy, hogy aranyforgácsokat hullass nekünk.” Akkor így folytatta: „Igen, ez a vigaszom. Az én vágyam is az volt, hogy legalább csipp remekműveket írjak.”

E visszatekintés során nem a remekbe szabott esszék íróját akarjuk itt megjeleníteni, hanem azt a gondolkodásmódot, amit Cs. Szabó valaha reprezentált. Munkásságának nyugati emigrációjában az egyetemes kultúrával foglakozó része viszonylag könnyebben hozzáférhető. Ez a könyv még idehaza született írásokat közöl újra, olyanokat, amelyek fontosságát maga az író jelezte azzal, hogy kötetekbe rendezve is kiadta őket. A válogató abban bízik, hogy olvasásuk nemcsak figyelemfelhívás, hanem kulcs is a teljes életműhöz. A bennük megjelenő szellem csak rövid ideig és szűk körben volt meghatározó: ezért is tartunk ott, ahol most. Éppen hiányuk jelzi: nélkülözhetetlenek, a jövőben ismét, s egyre nagyobb szükségünk lehet rájuk.

Ma Európai Unióról, Magyarország uniós tagságáról, Európába való hazatalálásáról tengernyi szó esik. Európáról kevesebb. Arról legalábbis nem sok, hogy Európa elsősorban kulturális örökséget jelent, olyasvalamit, amely Marcus Aureliustól Morus Tamáson és Erazmuson át legjobbjai számára mindig egységes maradt. Ez az egység nem függött attól, hogy aktuálisan hol voltak Európa határai. Lehet, hogy a limes a Dunánál húzódott, meghódoltathatta a török Bizáncot és Budát, elfoglalhatta volna akár Bécset.

Európa azonban nem terület, nem a kiterjedése jellemezte, ahol szuverenitását érvényesítette, hanem az a szellemi minőség, ami e változó határok között termett. Ez adta egységét, egyetemességét – és a változatossága, a színei. Ezt az egységet a részletek gazdagsága erősítette. Sokak számára ma talán furcsa, hogy volt idő, amikor még fontos volt a kis népek hivatása. Mára nemcsak a kis népek, hanem a hivatás fogalma is mintha anakronizmus volna. Pedig talán minden eddiginél fontosabbak: a diadalmas globalizációnak is szüksége van valamilyen ellensúlyra.

Cs. Szabó számára nem csak a nemzetek, a régiók, sőt a városállamok Európájának lenyűgöző változatossága volt a fontos. Ez a gazdagság adta a keretet a kisközösségek önmegvalósításához, s ezzel az egyes ember kiteljesedéséhez. Hiszen az egyéniség kifejlődéséhez a közösség nélkülözhetetlen, s az igazi individualizmus mindig feltételez valami kommunitást. Az átlátható méretű, az otthoniasság biztonságát kínáló közösség maga is egyéniségeket követel, és azok által valósítja meg önmagát. Ezt ünnepelte Cs. Szabó a középkor még egységes Európájában, s erre utal akkor is, amikor Illyés Gyula elejtett szavait idézi, aki szerint minden harmincmilliósnál nagyobb nemzet káros az emberiségre.

Teszi mindezt egy végletesen megosztott korban, egy politikailag, világnézetileg szétszaggatott Európában. Amikor a vele egy évben született József Attila leírja a Thomas Mannban a „fehérek közt egy európait” üdvözlő sorát, azt az Európa-fogalmat használja, amit Cs. Szabó is, aki a kontinens nevével az egyetemes humánumot is jelölte. Ellenkező tapasztalatainkkal szemben higgyük el, hogy igazuk volt: ahogyan van „haza a magasban”, és létezik a „virtuális Magyarország”, úgy lehet „Európa a magasban”, és lennie kell a „virtuális Európának” is. Cs. Szabó A másik Európa címmel írt esszét – ugye, milyen ismerős ez a másik Magyarországot emlegetőknek?

Hogy volt-e, van-e ilyen, csak közvetve bizonyíthatjuk. Lennie kell, mert ennek a virtuális Európának voltak valóságos polgárai. Olyanok, akik mindent tudni akartak róla, olyannyira, hogy némelyiküket látva azt hihettük, hogy ez sikerült is nekik. Ha Cs. Szabót olvas az ember, megérti, hogy a mai szemmel nézve hihetetlenül olvasott, enciklopédikus tudású Németh László miért beszélt a Tanú beköszöntőjében „szorongó tájékozatlanságáról”: mert az európai kultúrában való ismereteit nemcsak az előző, nála szabadabban mozgó generáció nagyjaiéhoz (egy Babitséhoz vagy – horribile dictu – Szabó Dezsőéhez) mérte, hanem olyan nemzedéktársaiéhoz, mint Illyés vagy Cs. Szabó. Akikkel persze könnyen megértette magát, mert azok „szorongó tájékozottsága” az ő hangoltságával egy tőről fakadt.

„Az első és a második »Nyugat-nemzedék«-ben világjárás nélkül is kötelező volt a tökéletes, egyidejű és egyetemes tájékozottság Bécstől Los Angelesig, és Lenin kezdő éveiben még arról is, ami a szellemi szabadság tündérálmával öncsalón játszó Szovjetunióban történt” – írta Cs. Szabó. A ma értelmiségije erre lemondóan legyint, azt mondja: lehetetlen. Alighanem igaza van, de nem azért, mert azt értékteremtés bősége áttekinthetetlen. Inkább azért, mert a kultúra helyére a kulturális termelés került, a művek inflációja szétverte azt a szerkezetet, amely az értelmes befogadást, a rendszerezést lehetővé tette.

Cs. Szabó utolsó pillanatáig annak a világképnek a védelmezője volt, amelyik számára a kultúrában nem csupán a mindenáron való újat mondás, hanem az értékek őrzése is fontos. Az ebben a paradigmában alkotók, miközben a maguk művészetének érvényesítésére törtek, a szellemi értelemben vett közjó szolgálatával is eljegyezték magukat.

Újraolvasva emigrációja előtt írott esszéit, sokszor az az érzésünk, hogy ezek egy elsüllyedt világból szóló tudósítások. Kis népek hivatása? Azt a reménységet, hogy ez a süllyedés talán mégsem végleges bizonyosság, azt e szövegek egykori megszületése, mai létezése, igazságuk fájdalma erősíti.

A Kis népek hivatása címmel a Kortárs Kiadó gondozásában megjelenő, Cs. Szabó László tanulmányaiból készült kötet előszava.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben