Újítás vagy hagyomány

„egy csonk maradhat” – Tanulmányok az 1920-as évek magyar irodalmáról

Hogy az első világháború befejezését követő években valami megváltozott a világban, az európai művészetekben, különösképpen pedig a szépirodalomban, azt már Babits Mihály is észrevette és néven nevezte, elég talán a Régen elzengtek Sappho napjai című versére utalni. Persze mind a nyugati, mind annak részeként a hazai kultúra már a nagy háború előtt a várakozás állapotában volt, hiszen a XX. század első évtizedében egyszerre kerültek immár elodázhatatlan válaszút elé a hagyományos és avantgárd kifejezési formák – igaz, Magyarországon Európa másik feléhez képest az irányzatokat csak némi fogalmi eltéréssel lehetett értelmezni. Ezért aztán nagy kérdés, bárha történelmietlennek tetszik is, hogy a háború körülményei és következményei nélkül vajon milyen irányba módosult volna a felfogás a hagyomány megújító folytatása vagy a teljes elutasítás választásának dichotómiájában. De hát történt, ami történt, s igen jelentős alkotói közösségek döntöttek az utóbbi mellett, ám valahogyan mindenki reagált a visszafordíthatatlan átalakulásra, hiszen könnyen be lehet látni: a szembenézés kikerülését is válaszként kell értékelni. E korszak és a benne paradigmaváltásként értékelt jelenség hazai kutatása mintegy két évtizedre megy vissza, az e kérdéskörrel foglalkozók azonban inkább – a különbségek felmutatásával – a XIX. századi eszméktől és formáktól való eltérés feltárására és bemutatására helyezték a hangsúlyt. Az „egy csonk maradhat” című gyűjtemény szerzői ezzel ellentétben főképp a hagyományhoz fűző kapcsolatok szemléltetésére fordítottak figyelmet, ámde a borítóra került kép a maga brutalitásában minden szónál kifejezőbben mutatja konzervativizmus és modernitás, romantika és izmusok együttes folytathatatlanságát. Az eredetileg egy konferencián elhangzott előadások továbbfejlesztett változataiban idők játéka figyelhető meg: olvashatók a tárgyalt időszak felől, feltárva múltját és megelőlegezve jövőjét, de olvashatók visszanézve is, mérlegre téve a rég- és félmúltat, megszólítva a jelent. A tanulmányok alapvetően mű- és nem jelenségközpontúak: vagy a múlthoz való kapcsolódási pontokra függesztik tekintetüket, vagy a félmúlt hibás, túlhaladott megállapításait igyekeznek megtisztítani, vagy az átmeneti időszak műveit a jelen felől olvassák újra.

A korábbi értelmezői mellőzés után, amit egyrészt a hatalmas életmű szinte átláthatatlan és bizonytalan határai, másfelől egy társadalmi teleologikus haladásirányba illeszthető eszmei mondanivaló hiánya okozott, már egy ideje értékeinek megfelelő, fokozottabb figyelem fordul Krúdy Gyula munkássága felé is. Fried István kötetnyitó tanulmányában A tegnapok ködlovagjai című kötet kapcsán a korábbi recepció részleges kritikáját adja, fogalmak értelmi elkülönítésével, összevetésével és pontosításával: nosztalgia, fikcionalitás, „ködlovag”-ság interpretációjába kritikailag bevonva hazai és külföldi értelmezőket; nem elsőként, de nyilván nem is utolsóként állapítva meg, hogy életrajz és életmű Krúdynál sem feleltethető meg közvetlenül egymásnak. Szigorúra és szorosra fogott nyelvi fogalomkészlettel él Eisemann György, aki e korszak és a XIX. századi romantika örökségének kapcsolatáról szól, felelevenítés és félreértés jelenségeit körüljárva. Megállapítja, hogy nem a romantikus múlt kritikai tagadásának igénye hozta létre az új lírai nyelvezetet, már csak azért sem, mert az annak központi helyére került dialogikus versbeszéd bizonyos formáit a romantikus szerzők is alkalmazták, ily módon az átalakuló folytatás inkább alkalmas a kapcsolat leírására, mint a megszakító elkülönülés.

A magyar kritikatörténet jelentős alakja volt Schöpflin Aladár, munkássága azonban egész életében tulajdonképpen a napi bírálathoz kötődött, hiszen haláláig idegenkedett az elméletektől és a tudományos összefoglalásoktól. Schiller Erzsébet, korábbi Nyugat-kutatásainak eredményeire is építve, Schöpflin irodalomfelfogását vizsgálja, egyfelől szépirodalom–kritika–történetírás, másfelől hagyomány–társadalom–kritika viszonylatrendszerében. Rövid, ám lényegre törő írásában Hermann Zoltán a nemzeti historizmus Horváth János által létrehozott és képviselt álláspontja mellé tesz néhány kérdőjelet, megmutatva ugyanakkor az elgondoláson belül érzékelhető elmozdulást is a történetiség felé. Az 1922-ben megjelent Petőfi-monográfiában a generációkat felnevelő, iskolateremtő irodalomtörténész a költő halála után kialakult népszerűsítő kultusszal egy filozofikusabb beszédmódot képviselő alkotót állított szembe, aki, elgondolása szerint, a világháború utáni időszak közgondolkodásában és közízlésében központi szerepet tölthetett volna be. A másik póluson kialakult irodalmi kánon azonban ezt elfogadhatatlannak érezte – a tanulmány ebben a vonatkozásban mintegy párdarabja a Schöpflin felfogását elemző előző írásnak. Érdekes kérdés lehetne egyébként annak feltárása, hogy e döntést vajon a Petőfi-kötetben olvasható megállapítások és eredmények váltották-e ki, vagy inkább azon kívül álló körülmények okozták, s az is, hogy miként befolyásolhatták azt Horváth Jánosnak még a világháború előtt keletkezett, az újabb magyar irodalommal kapcsolatos állásfoglalásai. Hansági Ágnes Zsigmondi Ferenc Jókai-életrajza nyomán azt vizsgálja, hogy a nagy elbeszélő születésének centenáriumán készült életrajzban az írásbeliség recepciója mellett miként jelenik meg úttörő vállalkozásként más médiumok – a színház és a film – recepciója. Ebben az összefüggésben az életrajz az új századvég többközegű irodalomfelfogása felé mutat, még akkor is, ha az irodalmi önértés a következő legalább fél évszázadban visszakanyarodott a már meghaladottnak látszó, a nemzetit kizárólagos középponttá emelő elvárásokhoz. Török Lajos Babits Mihály A gólyakalifa című regényének az eddigiektől eltérő értelmezéséhez járul hozzá meggyőző módon, összevetve pszichoanalízis és személyiségmegoszlás fogalmait, valamint azok recepcióbeli megjelenését magának a regénynek a szövegével.

Modern elméleti előfeltevések fényében értelmez Hima Gabriella két Kosztolányi-novellát, antropológiai vonatkozások figyelembevételével, a textualitás mellé helyezve a performativitást, a szemantikai metaforák mellé pedig a cselekvésmetaforákat. A tudományos módszerek (elméletek) hatáskörének időbeli kitágítása új szempontokkal gazdagítja a novellák értelmezését. A szerző megállapítása szerint ugyanis a nyelv relativizálódik a novellák terében, ha azt a kísérő cselekvésekkel együtt szemléljük. Igen részletes, a regény szövegéből kiinduló elemzés Bónus Tibor tanulmánya Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényéről, amely egy nagyobb, Kosztolányi regényeit tárgyaló mű részlete. Középpontjában a címszereplő nevének és alakjának diszkrepanciája áll, amit a szülőkhöz fűződő kétoldalú kapcsolat feltárásával illusztrál, s az érzések és motivációk nyelvi megformálásának vizsgálatával kínál fogódzókat a regény szereplőinek és cselekedeteinek értelmezéséhez. Szintén Kosztolányival, de a lírikussal foglalkozik Bednanics Gábor, az átmenetiség és az erre válaszoló recepció összefüggésében vizsgálva az 1928-ban megjelent Meztelenül című kötetet, s tárja fel annak a hagyományban gyökerező, de a késő modernség által is újraolvasható elemeit. A tanulmány írójának megközelítésmódja üdvözlendően kritikus, például akkor, amikor megemlíti az irodalomtörténet-írás egyik szakmai vakságát, a különbségek (törések) túlhangsúlyozását és a hagyomány(elemek) továbbélésének, valamint átalakulásának bagatellizálását. Bertha Zoltán az irodalomtudományi diskurzusban kevesebbszer felbukkanó Tamási Áron első regényét, a Szűzmáriás királyfit veszi vizsgálat alá. Elemzésének gondolatmenete érdekes, néprajzi és mitológiai megközelítése összhangban áll a regény nyelvével és tartalmi jegyeivel. Ugyanakkor, mint első regénynek, átmenetisége legfeljebb a későbbi életmű egésze felől ítélhető meg, illetve törés és hagyománymegőrzés kortársi (regényírói) jelenségeivel egybevetve; ez a tanulmánygyűjtemény egészén átvonuló szempont itt kissé kifejtetlen maradt. Jákfalvi Magdolnának az avantgárd színházzal és dramaturgiával foglakozó, leíró-ismertető írása inkább összefoglaló és nem problémafeltáró jellegű, ám a színháznak mint század eleji, egyre jelentősebbé váló médiumnak antropológiai nézőpontból végrehajtott, a mozgó és a beszélő testre koncentráló elemzése mégis új szempontok felvetésével jár. Lávaszerűen feléledő (és elhaló) befogadói közösség emblematikus olvasmányának, Szabó Dezső Az elsodort falu című regényének modern, nem a romantika eszményei és követelményei szerinti értelmezését tűzi ki célul Horváth Csaba. Megközelítésmódja, a regénynek a vállalt, az elutasított és a teremtett hagyomány szerinti tárgyalása igen termékeny, s ennek eredményeképpen tárul fel a lényegi ellentmondás: mivel az író regényét az általa megtagadott hagyomány nyelvén építi fel, hiteles ugyan az elszakadásban, de erőtlen az űrt kitöltő értékek kiválasztásában; amit megtartana, attól – idegennek érezve – éppen megszabadulni igyekszik. Meggyőzően érzékelteti Szabó Gábor is egy Füst Milán-novella elemzése során, hogy a nyelv miként válik az értés segítőjévé és néha gátolójává. A Nevetők című elbeszélés váza, a hely, az idő és a világirodalom néhány más művével való egybeolvasás ezért az utóbbi miatt inkább egy kudarcba fulladt olvasási kísérlet lenyomatává lesz. Érdekes probléma vizsgálatára vállalkozik Viniczay Zsuzsanna, mivel Füst Milán egy, eddig kevés figyelemre méltatott költeményét, a Magyar könyörgést teszi filológiai elemzés tárgyává. Ez a vers ugyanis, ahogyan szerzője megállapítja, párbeszédet kezdeményezett a húszas években létező, ám napjainkra már az irodalomértés kánonján kívülre szorult művekkel, ámde a költő által konstruált és rekonstruált szöveg maga is változván az újraközlések során, a beszélő személye és a cím értelmezése csak a vers filológiai történetének ismeretében válhat teljessé. Kár, hogy maguk a változatok nem kaphattak teret teljes szöveggel ebben a közlésben. E tanulmány kapcsán azonban el kell gondolkodni azon, hogy vajon a kánonon kívüli létezés nem kánon-e maga is. Hiszen mintegy másfél évtizede annak, hogy immár manifeszt módon újból két – önmagukban mellékkánonokból egységesülő – vonulat létezik az irodalomértésben egymás mellett, s jövőbeli viszonyuk éppen úgy megengedi az egyensúlyra jutást, mint valamelyik irányzatnak a másik fölébe kerekedését. Avagy lehetséges-e a fő szempontokra figyelő, oktalan háborúskodás nélküli elviselése a különbözésnek, netalán a józan előremenekülés következtében egy mindkettőt meghaladó, értékszempontok alapján kölcsönösen respektálható kánon kialakulása?

Szigeti Lajos Sándor tanulmányának, amely Sipos Domokos erdélyi prózaíró munkásságával foglalkozik, kettős előfeltevése van. Először az, hogy a korszak kutatását ki kell terjeszteni az ekkor már határon kívül élő alkotókra és műveikre is, másfelől pedig az a nyilvánvaló tény, hogy a modern megjelenhet a hagyomány talaján is. Bizonyíték erre a szinte már teljesen elfeledett szerző társadalmi kérdések iránt érzékeny, expresszív prózája, amelynek tartalmi és nyelvi jegyeit ábrázolásmód, téma- és tárgyválasztás, illetve motívumkincs szempontjából a tanulmányíró részletesen vizsgálja, egybevetve a kevés számú recepció megállapításaival. A gyűjtemény talán legkompaktabb és legegységesebb értekezését Dobos István írta, aki Példázat és emlékezés címmel Móricz Zsigmond önéletrajzi regényét teszi vizsgálat tárgyává. Móriczcal ugyanaz esett meg, ami József Attilával: az elmúlt évtizedek legtöbb interpretációja műveiknek éppen azokat a vonásait mellőzte, más jellemzők javára, amelyek az ezredforduló olvasóihoz is szólhat(ná)nak. A mai feldolgozások csak erőfeszítések árán tudják meghaladni a közelmúlt értelmezéseit; József Attila esetében könnyebben, Móricz esetében nehezebben. Ebből a szempontból szokatlanul üdítő újdonság szembesülni a nyelvi reprezentáció és az életrajzi diskurzus ellentmondásaival, nyomon követni, ahogyan Móricz, miközben a hozzátartozói múltját elbeszélő módján komponálja meg, egyben saját magát is alkotja, s családtörténetét mint egy példázatot, a középosztállyal (anyai rokonsága) szemben érzett idegenkedése magyarázataként is hozza létre. Egy másik érdekes megfigyelés kép és képmás viszonyára vonatkozik, arra, hogy az önéletrajzi regényben tulajdonképpen a saját élet másodlagos szerepet játszik, ami az önértelmezés lezáratlanságára utal, s a narrátorban ad absurdum egy másképpen megírható önéletrajzi regényt is implikál(hat). Szitár Katalin kiemeli tanulmányában, hogy Németh László saját prózaírói útkeresése kezdetén a hagyományt egyben életfeladatként is értelmezte. Ezt a törekvést Halász Gábornak és Szerb Antalnak a regény megújulására vonatkozó gondolataival, illetve Kerényi Károlynak hasonló ókortudományi törekvésével összevetve találja meg azt az értelmezési hátteret, amelynek segítségével a Télemakhosz című elbeszélésnek és az Irgalom című regénynek elsősorban nyelvi elemekből kibontható sajátosságai alapján, részletes szövegelemzéssel támasztja alá és mutatja be Németh László antropológiai nézőpontját, vagyis azt, hogy az ember csak a fájdalom révén ismerhető meg. Kovács Béla Lóránt tanulmánya Pilinszky János és Szabó Lőrinc verseinek egyes poétikai jellemzőivel bizonyítja, hogy az ötvenes évekre a magyar költészetben az első világháború után megjelent dialogikus versbeszéd elhalt, ami egyben az e kötet tanulmányai által körüljárt paradigma lezárulását is jelentette a magyar irodalom számára e központi műfajban. Kérdés, de ezt már a recenzens teszi hozzá, hogy vajon az epikában hol és hogyan érhető tetten a tárgyalt, átmeneti időszakban kialakult korábbi felfogás változása vagy eltűnése. Részben erre válaszol a kötetet záró, Szilágyi Zsófia által jegyzett tanulmány, amely a Kosztolányi Dezső művei között kiemelkedő szerephez jutott Esti Kornél-elbeszéléseket vizsgálja, a ciklus műfaji problémái, valamint a recepció és az újraolvashatóság, újrafolytathatóság szempontjai alapján, Császár István, illetve Garaczi László néhány műve azonos prózapoétikai sajátosságainak figyelembevételével. Mindemellett az Esti Kornál névvel fémjelezhető szövegkorpusz tartalma mint textológiai probléma, valamint az egyes fejezetek közötti kapcsolat feltárása azt érzékelteti, itt egy elmélyülő, filológiai alapú Kosztolányi-kutatás pillanatnyi állásával találkozhat az olvasó, amely megközelítésre igen nagy szükség van az életmű olvashatóságának sokféle problémája, főleg a megbízható szövegkiadások hiánya miatt.

Nyilvánvaló, hogy egy konferencián elhangzott, majd a gyűjteményes megjelenéshez kiegészített, pontosított és stilizált tanulmányoktól nem lehet számon kérni egy-egy felvetett kérdés alapos és átfogó körüljárását. Nem is ez a feladatuk, az itt található írások inkább olvasás és gondolkodás közben születtek, nem szintetizáló, hanem problémafelvető jelleggel. Ám éppen ebben rejlik gondolati frissességük, ami persze nem okvetlenül azok kiérleltségét jelenti. Nagy erény viszont a kötet egészén végigvonuló kritikai hangvétel, ami minden, önmagára és eredményeire valamit is adó szakmai közösség igénye kell hogy legyen, mivel a szembenézés mindennemű kutatás és feldolgozás elengedhetetlen követelménye, sőt záloga. (Ráció Kiadó, 2004)