Tűzözön
Babits Mihály emlékére
Már itt van Diké
poroszlói kísérik.
Rejtekezz Főnököm
Feneketlenségbe.
Se Fönt se Odalent.
Kavarodó homály
fészkeli átokverten
tétova tagjaid.
Mókusszőr-zsákok
lakói elinalnak.
Keresztúton állsz
állatok-emberek
torlódnak veszkelődve.
Mit sem ér a Fene Énség.
Sóhajtozol remegsz
közel a Tűzözön.
Lángolnak a fekete Moirák
nincs kiút elevennek.
Korommá lőn a rét
kalyibád összerogy.
Rügyes ágon függ
agonizáló szárnyas,
kiutat fürge fitoz,
gurul vetődve Hegyről.
Zárja a Labirint száját
„Sziszifuszi Kő”.
Öreges lamentáció
Aggkori elhülyülésnek nincs sava-borsa, fiacskám,
csak ha az elhülyülés sava-borsa álomi óriás
Cethalnak, légzése szerinti fordulatával,
gőzfuvalommal távozik onnan – nincs pazsalujszta –,
sőt ama helyt prüszkölni akar a vén Okeánosz
– marós víz, ecetes, valamint az akkumulátor.
Fürdőz abban az „Aggkori Elhülyülés”, ha rándul
aggkori agy az elektrosztatikus lagunában;
szikrát hány feje, éled, akár a Voltai Béka-
comb, ha megdelejezve pulzál talpa begyétől
főig, s a villám nyúltagya komposztját bizserálja.
Hátul-elöl is farka ered, s a szarva temérdek.
Sokszorozott óriáscsecsemő és pólya a hullám.
Vízicsigák sokasága retteg, csicsereg a Delfin,
támad Tengerrengés, Őskori basszbariton-OÁ-
zástól már a nagy hegyi-dőlés csapja a fákat.
Minden üvöltése veszejti el akkor a hangját.
Alvó kő-csecsemő az Agg, ringatja méhe a szélnek.
Reggel a Nap melegíti éteri pára-pörsét,
éjjeli anyjának dadogja a Holdat – elalszik.
