×

Szibéria fényei és felhői

Gennagyij Rajsev műveihez

Kovács István

2005 // 11
Talán történelmi optimizmusomnak is köszönhető, hogy sohasem gondoltam: valaha is eljutok Szibériába. Pedig olykor-olykor vonzott a képzeletben is földre terített kozmikus tágasság, amelyen az esztendőt az időzónák pántjaival összepattintó szilveszter szerpentinszalagjaiként tekerednek a folyók, s konfettiként csillognak a tavak.

Még kevésbé hittem volna, hogy fél esztendő eltelte után, most, 2005 tavaszán is úgy él bennem a Faust által megszólított pillanat, mintha a múló idő valóban nem az ember mumifikálását szolgálná csupán. Szibériát, apám halálának feltételezett színterét, a parttalan tömegsírt elegyengették azok az élmények, amelyekben 2004. szeptemberi napjaiban részesültem.

Az olvasmányaimban és tanulmányaimban megelevenedő száműzött-telepeket és lágereket a tavalyi kora őszön eltakarta a megálmodott kék ég, amelyen a felhők olyan formákat öltenek, mint a teregetéshez kicsavart születési és halotti leplek. Az általuk is folyton változó mennybolt ugyanúgy feltérképezetlen, mint Szibéria kontinensnyit kitevő érintetlen területe.

Domokos Péter, aki a nyolcvanas években egyik fő kezdeményezője volt a Finnugor Írók Nemzetközi Szövetsége létrejöttének, már tavasszal szólt, hogy legyek a 2004. szeptember 21-e és 23-a között Hanti-Manszijszkban megrendezendő finnugor írótalálkozó magyar küldöttségének tagja. A meghívásra feljogosító űrlapot vagy harminc évvel azelőtt a keleti finnugor népek több költőjének fordításával töltöttem ki. Örültem, hogy nemcsak hanti és manysi, mordvin és udmurt, karéliai és nyenyec poétákkal találkozhatom, hanem a küldöttségünkben szintén részt vevő Buda Ferenccel és Kiss Annával is, akiket vagy tíz éve nem láttam… És persze Bella Istvánnal és Kő Pállal is módom lesz zavartalanul elbeszélgetni, gondoltam magamban.

Az időtlenségre berendezkedő ember olykor nehezen hiszi, hogy a hat-nyolc hónap végül annak ellenére gyorsan eltelik, hogy minden megélt nap csoda… És egyszeriben a közösségi emlékezet legősibb folyóin, az Irtiszen, majd az Obon hajókázik, és miközben a partok aranyba mártott totemoszlopsorát, az őszi nyírfákat bámulja, időnként egész lényén végigfut a megrendültségnek a párhuzamosok teremtéskori találkozási pontjáról érkező furcsa árama. Talán az örökkévalóságé, talán csupán a régmúltról visszaverődő emlékezeté.

Szép őszi nap volt. A mennybolt kaleidoszkópszerűen borult ránk, s mi folyton változó fényeiben gyönyörködtünk. Visszafelé ereszkedve a folyón és a sötétségben itt-ott mintha városok villogványai hasogattak volna a fekete égbe. De város messze távolban csak egy található: Hanti-Manszijszk, az Autonóm Terület névadó metropolisza. „A mi földünk lángol” – figyelmeztet a nyenyec költő, Jurij Ajvaszeda Vella, s ezzel az óriási terület (maga a Hanti-Manszijszki Autonóm Terület 530 ezer négyzetkilométert számlál, s a tőle északra húzódó Nyenyecföld még nagyobb) őslakosainak drámájára is utal. A négy évtizede terjeszkedő, Hodorkovszkij nevével is fémjelzett olaj- és földgázkitermelő vállalatok hosszú időn át büntetlen kíméletlenséggel űzhették el az őslakosokat szálláshelyeikről, rénszarvaslegelőikről, miközben a folyókat kloakákká, a tavakat köpőcsészékké, az erdőségeket ótvarokká változtatták. De járulékos jótéteményként pár éve – amióta az olaj- és földgázbevétel egy része helyben maradhat – egy szép várost is világra hoztak a hajdani száműzöttek faházai helyén: Hanti-Manszijszkot, amelyet magyarra talán Osztják-Voguliának lehetne fordítani. E város vendégei voltunk, ráadásul bennünket Oláh Jánossal és Bella Istvánnal újságíróknak vélvén, olyan szállodában helyeztetett el az orosz külügyminisztérium, amelyet az uniós tagországok (nem a Szovjetunióra gondolok) legrégebbjei is megirigyelhetnének.

„Félek, mi lesz a várossal s az itt élőkkel majd negyven-ötven év múlva, amikor a föld kimerül, s az olaj és a földgáz helyén maradt üres térségeket patkányáradat tölti el, lesve az alkalmas pillanatot, hogy a felszínre törjön” – aggodalmaskodott egy nyolcvanéves hanti költő és politikus. Mert itt minden író és költő politikus. És néptanító is… Esetleg rénszarvastenyésztő… És vízügyes – illyési értelemben. A legtöbb feladatot talán Nyikolaj Abramov vepsze költő vállalja magára. A Pszkov környékén élő vepszék közül ma már csak nyolcvanhárman beszélik anyanyelvüket. Szülei egyik ágán állítólag Putyin elnök is vepsze származású, ezért adták át neki nemrégiben a vepszére fordított Kalevala egyessel számozott példányát.

Az őslakosok kultúrájának és a táj megóvásának gondjait az anyanyelvükön és oroszul író hanti, manysi, udmurt, szamojéd, zürjén és más literátorok mellett már a szaporodó társadalmi szervezetek, egyesületek, alapítványok, sőt egyes hivatalok is magukra vállalják. E tekintetben még a helyi Dumára is lehet számítani, amelynek harminc küldötte közül öten képviselik az alig 30 ezer főt kitevő hanti és manysi közösséget. (Az Autonóm Terület lakossága másfél millió.) Ez a parlament fogadta el nemrégiben a kisebbségek védelmére hozott törvényt. A törvény paragrafusai persze annyit érnek, amennyit megvalósítanak belőlük. Elkötelezett strázsái közül kiemelkedik Jeremej Ajpin, aki ma már az oroszországi finnugor népek legnagyobb tekintélyű képviselője. A Szűzanya a véres havon című regénye avatta azzá. (Magyarul Nagy Katalin fordításában  nemrégiben jelentette meg a Magyar Napló Kiadó.) A könyv az 1933–34-es hanti felkelésről és az azt követő megtorlásról szól. Arról, hogy miben reménykedhetnek a félig és egészen agyonvertek.

Hogy miben reménykedhetnek? E kérdésre Gennagyij Rajsev festményeiben és metszeteiben véltem megtalálni a választ. Szerencsésnek és boldognak mondhatom magam, hogy egy programváltozás miatt eljutottam a hetvenegy éves mester lakásába, amely egyszerre alkotóház és életmű-galéria. Rajsev arcvonásain, tekintetén látszik, hogy noha nem volt hozzá kegyes a história, nem tört meg. Házának-várának hangulatában egyszeriben mintha a Szervátiuszok harmincöt évvel korábbi kolozsvári házában találtam volna magam… Onnan araszoltam vissza még időben vagy két-háromezer évet, térben négy-ötezer kilométert. Szellemekkel pörgő forgószelek repítenek a színek szilánkjaival teletűzdelt végtelenbe, amelyek Vasarely előtti formátlan formákat alkotnak, ha úgy nézzük őket, mintha napba vagy a tavak mélyébe hunyorognánk. A hiedelmek, mesék, mondák, medveénekek hősei is megelevenednek… Ereszkedőben vagy fölszállóban egy világunk fölött szétterült szárnyú bagoly: egyik szeme a nap, a másik a hold… és halljuk űri huhogását. A sárgás-zöldes nap előterében egy repülőhal – de nem tartunk attól, hogy ropogósra sülhet, mielőtt visszazuhan a végtelen vizekbe. És egy festmény – lehetne akár faliszőnyeg is. Kiterítve rajta az emberrojtokkal szegélyezett Szibéria. Súlyos gondok alatt görnyedő asszonyok s a felhabzó mondókákon könnyedén sikló vadászcsónak. És meseillusztrációk Jeremej Ajpin  könyvecskéjéhez. És egy festmény, amelyen felismerhető ő maga. Ami a képzőművészetben Gennagyij Rajsev, az az irodalomban Ajpin.

Jeremej Ajpint a Finnugor Írók Nemzetközi Szövetsége, mint az oroszországi finnugor népek talán legfontosabb erkölcsi és szellemi protektora, 2004. szeptember 23-án a VIII. Kongresszus zárónapján egyhangúlag Nobel-díjra jelölte. Jeremej Ajpin zárószavában kiemelte, hogy a finnugor népek közössége mit adott a világnak – az „álmok álmodói” közül háromnak sorolta fel a nevét: a biztonsági gyufa, a golyóstoll feltalálójának és a C-vitamin felfedezőjének. Vannak, akik ragaszkodnak hozzánk, és ránk tekintenek. Ők tudják, miért.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben