Mint szamár a hegytetőn

Egyszer egy végeérhetetlen, poros úton tép az autójával Stirlitz, mint a hülye, és mobiltelefonál. Nem valami szabályos ez így, tiltakozna is ellene a nagy orosz nyicsevóra felvett álcázó német pedantériája, de olyan végeérhetetlen és poros ez az út, hogy nemhogy a pedantéria, de talán még az Isten se figyeli, mi történik rajta.

Végez a telefonálással, amelynek során a csúnyácska, ám a legnagyobb hadititkokhoz közel álló Fräulein Göbbelsszel beszélt meg pásztorórát. Eltenné a mobilt, de eszébe jut, hogy ezek szerint az ugyancsak ma estére a csinosabb, ám csak a csicsedli kis hadititkokhoz közel álló Fräulein Ribbentroppal tervezett pásztorórát le kell mondania.

Bepötyögi a Fräulein számát, bájcsevegéssel nekifut, közben azon spekulál, milyen hantával álljon elő, hogy miért marad el a pásztoróra. Kihúzza hüvelyéből acélos tekintetét, körülnéz, és hopp!, meg is van. Éppen vasúti sínt keresztez az út, Stirlitz ráhajt a sínre, megáll rajta az autóval, amire az illetéktelen, veszélyes jelenlétet érzékelő vasútbiztonsági automata – amely még ott is figyel a hosszú, poros úton, ahol az Isten nem – a veszélyre figyelmeztetve búgni kezd, mégpedig pontosan olyan hangon, mint az aknamezőt jelző égi hang. Stirlitznek ötlete támad, és ezt mondja a telefonba:

– Drágám, éppen itt vagyok egy aknamező közepén, hallod a búgást, biztos reggelig is eltart, mire kievickélek ebből az aknalabirintusból, úgyhogy nem találkozhatunk.

Bontja a vonalat, és látja, hogy vonat közeledik feléje. Indítani akar, de nincs gyújtás, ott áll a sínen a kocsi, többszöri kísérlet után sem indul. Ki nem szállhat Stirlitz, el sem futhat, mert a kocsiban ott van egy többmázsás, frissen ellopott hadititok, és azután, hogy az autót elgázolja a vonat, megtalálják, és a hadititok után őt is felgöngyölítenék. Tehát mindenképpen ki kell vinni a kocsit a csapdából.

Nézi a közeledő vonatot, nem tud indítani, a kocsit nem hagyhatja el. Jól benne van a slamasztikában.

Hanem, mint tudjuk, ahol a legnagyobb a szükség, ott a legközelebb a segítség…

A segítséget az jelenti Stirlitznek, hogy felébred, mert mindez csak álmában történt vele.

Felébred Stirlitz, aki egy végeérhetetlen, poros úton tép az autójával, mint a hülye, közben mobiltelefonál, és lám, még aludt is. Jó sok szabálytalanságot összehozott; tiltakozna is ellenük a nagy orosz nyicsevóra felvett álcázó német pedantériája, de olyan végeérhetetlen és poros ez az út, hogy nemhogy a pedantéria, de talán még az Isten se figyeli, mi történik itt.

Éppen a csúnyácska, deszkasovány – reciprok ütött az apjára – Fräulein Göringgel beszéli meg az esti pásztorórát. Bontja a vonalat, és eszébe jut, hogy a csinos, ám csak a csicsedli kis hadititkok… Fräulein Ribbentrop… pásztoróra… lemondani. Kibiztosítja acélos tekintetét… meglát egy átjárót, és így szól magában: „Eh, az ember még a maga – bár álmában őt ért – kárán sem tanul, hisz az esetek kilencvenkilenc százalékában erősebbek nála a helyeztek: nem is tudni, hogyan megy előre, vagy legalábbis változik trendek szerint olyan gyorsan a világ.” Azzal ráhajt a sínre, a jelzés bakapcs, és:

– Drágám, éppen itt vagyok egy aknamező közepén, hallod a vészbúgást, reggelig is eltart, mire kievickélek ebből a labirintusból, úgyhogy nem találkozhatunk.

Bontja a vonalat, és látja, hogy vonat… Indítana… nix gyújtás, ott áll a kocsi, többszöri kísérlet… sem… Slamasztika. Ki sem, el sem… többmázsás, frissen ellopott hadititok… és azután, felgöngy…

És most hogyan tovább? Helyzetem megegyezik a sarkutazóéval, aki elérte az Északi-sarkot. Egész életében oda vágyott; „Északra, északra, előre, kibontakoztatni a történetet!” – ez a parancs elnyomott benne minden más hangot. És most ott áll, északra nem mehet tovább, délre meg minek. Állok, mint szamár a hegytetőn, ezzel a befejezhetetlen történettel.