×

Magyar költő, jakobinussipkában

Czigány Lóránt

2005 // 11
A hetvenhét éves Tornai József plebejus indulattal megfogalmazott nyílt levelében (Kortárs, 2004/9.) ifjonti vehemeciával utasítja el Somogyi Győző gondolatait egy általa (Somogyi által) szépnek tartott (alternatív) világrendről.

Ez önmagában nem lenne baj, sőt, életemet adnám Voltaire-ral azért, hogy Tornai szabadon elmondhassa, amit akar (persze Somogyi Győző is!), a baj az, hogy a Kortárs felelős szerkesztőjét, Kis Pintér Imrét is tetemre hívja, hogy ha már közölte a Somogyi-interjút, miért nem határolta el magát az írástól. („Lábjegyzetben hangsúlyozzák: Somogyi Győző érvelése nem a lap véleménye!”)

Erre bizony felszisszen az elme, mert én mindig azt hittem, hogy egy szignált írás a szerző gondolatait fejezi ki, nem a szerkesztőségét. Illetve nem hittem azt, hogy minden leközölt írással egyetértenek a szerkesztők. Mert ugyebár ez a jó értelemben vett liberalizmus. No de nem kell nekem Kis Pintér Imrét fogadatlan prókátorként megvédenem, megvédte ő magát tapintatos eleganciával. Tanújelét adta liberalizmusának, szemben Tornaival, aki viszont nem. Mert szíve joga Tornainak, hogy felháborodjék Somogyi egyes kitételein, s ezt közölje is velünk, de az már nincs rendben, hogy szankciókat kér ellene.

Tornai argumentációs eszköztára ugyanis az államosított irodalom korából örökölt pavlovi reflex szerint működik. Tipikus példája az olvasói levélnek, melyben az öntudatos vájárok, sztahanovisták, csepeli szakik két műszak közt írtak a Szabad Népnek, hogy elítéljék a letűnt, reakciós világ urainak és eszméinek a dicsőítését. Elégedetten somolyogtak Révaiék annak idején, hogy lám, dolgozó népünk is velük tart, és ők is elítélik a reakciósokat.

Ezek persze csak amolyan formai kifogások, tartalmi kifogásaim (1) a haladáseszmére, (2) a „felvilágosodásellenességre” és (3) a francia forradalomra szorítkoznak. Vegyük sorra:

(1) A szakadatlan haladás eszméje az emberiség legvonzóbb mézesmadzagai közé tartozik. Ez az eszme vezet bennünket a földi paradicsomba, ahová természetesen mindannyian igyekszünk. Egy optimista korban a politikai gondolkodónak is kiváló elméjű Kölcsey még együtt emlegette a hazával: „Jelszavaink valának: haza és haladás” (1835). Később ez nem fért meg így, békésen egymás mellett a kozmopolita-liberális fejekben. Kizárólagossá tették a haladást, egyébként rád sütötték a „reakciósság” bélyegét. A konzervatív, de igenis liberális magyar nemesség ámulva hallgatta a lekicsinylő jelzőt, hogy ők csak „fontolva” haladnak. Egy Petőfi Sándor nevű, igen kedves és igen tehetséges, de kissé szeleburdi fiatalember lángoszlopként robogott előttünk a bőség kosarát megcélozva, zászlaján a „világszabadság” magasztos eszméjével. (Mégsem kellett képviselőnek Szabadszálláson. A királyokat fel akarta akasztatni ugyan, ám mézeshetek céljára elfogadta gróf Teleki Sándor koltói kastélyát.)

Világos után aztán megtanultuk, hol lakik a magyarok istene.

De már Madách is élt a gyanúperrel a Tragédia végén, hogy a XIX. század minden vívmánya ellenére is szkepszisre van szükségünk. („Megy-é előbbre majdan fajzatom?”– kérdi kétségek által gyötörve Ádám az Úrtól.)

A ferencjózsefi boldog békeidőkben kezdődött, hogy vagy ide állsz, vagy oda. „A liberális illúziókba burkolódzó magyarság” Szekfű szerint megehette, amit főzött. Még csak a modernizáció sem következik a haladásból egyértelműen.

Csak akkor következne, ha a világot egyértelműen feketének és fehérnek lehetne leírni. Ezt csak az egyház hitte és tette (a Jó harca a Gonosszal), illetve a modern szekuláris üdvtan, ahol is a Jó harcát a Gonosszal felváltotta a Haladás harca a Reakcióval. A lényeg mindkét esetben az volt, hogy a Gonoszt, illetve a Reakciót üldözni kell. Jaj volt annak, akire rásütötték az eretnekség, illetve a reakciósság bélyegét.

Ugyanakkor a japán társadalom kitűnően modernizálódott egy 2500 éves császárság kereteiben. (A császárság intézményét a győztes amerikaiaknak sem volt merszük megszüntetni 1945-ben.) Az orosz társadalom modernizációja félresikerült minden „haladó” törekvés ellenére, csak most kezd rátérni a modernitás útjára.

(2) Egy helyen pontatlan Tornai a felvilágosodás példaképeivel kapcsolatban. Nem volt angol felvilágosodás (a skótoknál igen!), az angoloknak nem volt szükségük rá, az évszázados vallásháborúk után a modern értelemben vett államot ugyanis megvalósította a Dicsőséges Forradalom (Glorious Revolution, 1688–89), mely John Locke politikai filozófiájára alapult, ami egy megegyezéses politikai gyakorlat alapja lett, és sikeresen feloldotta a katolizáló Stuart-dinasztia és a nonkonformista Cromwell-követők közti ellentétet. E politikai bölcsesség lényege, hogy semmilyen rendszert nem szabad erőszakkal megváltoztatni. Nem is volt azóta se forradalom Angliában.

Nem lehet tehát csodálni, hogy a mérvadó angol szótárban (The Shorter Oxford English Dictionary on Historical Principles. 3. kiadás, Oxford, 1964) ezt a meghatározást találjuk a felvilágosodásra: „ENLIGHTENMENT [2. jelentés] (after Ger[man] Aufklärung) Shallow and pretentious intellectualism, unreasonable contempt for authority and tradition, etc, applied esp[ecially] to the spirit and a ims of the French philosophers of the 18th c.[entury].” Magyarul: Sekélyes és hivalkodó szellemi áramlat: a tekintély- és a hagyománytisztelet indokolatlan elvetése, különös tekintettel a XVIII. századi francia filozófusok eszméire és céljaira.

Ezek szerint nemcsak Somogyinak van baja a felvilágosodással, az angoloknál sem volt jó sajtója az intézmények mindenáron való lerombolásának. Pragmatikus bölcsességgel nem hitték, hogy minden rendben lesz, ha az emberek az ész szavára hallgatnak. Érdekes módon Voltaire, aki 1723 és 1729 között Angliában élt száműzetésben, nagy tisztelője volt az angol politikai intézményeknek (Lettres sur les Anglais,1733).

Itt kitérőt kell tennem a saját magántörténelmem irányába. Hogy az angolok hűvös idegenkedéssel tekintenek a felvilágosodásra, sokáig előttem sem volt világos. Sőt, egyáltalán nem, mikor 1957 elején felvételiztem Oxfordban filozófia–pszichológia–politológia szakon.

Szorongva érkeztem a felvételire. Már az meglepett, hogy a tanári szobában csupán egy tanár várt, aki megkínált tejes teával (nem kellett tételt húzni), és azt kérdezte, hogy miről szeretnék beszélni a filozófiával kapcsolatban. Őszintén feltártam előtte, hogy nem filozófia szakos voltam, igaz, tömték a fejem „dialektikus materializmussal”, de engem mindig is az „igazi” filozófia érdekelt. Megértően bólogatott, s megint megkérdezte, miről tudnék beszélni egypár percig összefüggően. Azt feleltem, hogy a francia felvilágosodásról. (Ez ugye, gondoltam, mégis olyan „nyugati” téma.) Hát jó, mondta, kezdheti. Nem tudnám visszaidézni, hogy miről makogtam gyarló angoltudással. Kétségtelenül tudtam valamit az enciklopédistákról meg hát az Emberi Jogok Deklarációjáról is. Olyan marxista közhelyeket, mint amilyeneket Tornai is tud. Erről beszéltem, persze Tornai fölényes iróniája nélkül.

Nem vettek fel. Kiderült tehát, hogy a felvilágosodás eszméi nélkül is meglehettünk az Egyesült Királyságban. Ez nekünk, szakszóval, culture shock volt. Gondterhelten üldögéltünk nap mint nap Oxford egyetlen kávézójában, ahol eszpresszót ihattunk. A kéttucatnyi magyar diák mindegyike befelé figyelt, a saját problémáira. Egyikünk, ma a londoni egyetem emeritus professzora, ki nem mondott gondolatainkra válaszolva kimondta a szentenciát: „Hát igen, itt másképpen kell okosnak lenni.”

(3) A francia forradalom jelszóhármasának (szabadság, egyenlőség, testvériség) több eszmetörténész nekifutott. Többek között a politikai gondolkodóként zseniális Eötvös József is. Vizsgálódásai közben arra az eredményre jutott, hogy a XIX. század uralkodó eszméi valóban a francia forradalom jelszavaiban gyökereznek, csak hát a szabadság és az egyenlőség egymásnak ellenmondó képzetek: a szabadságjogokat az egyenlőség eszméje korlátozza, illetve megnyirbálja. Eötvös úgy látta, hogy nem a testvériség, hanem a nemzetiség a harmadik tagja a korunkat mozgató eszméknek. (A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra, 1851–54.) Ez pedig sem a szabadságnak, sem az egyenlőségnek nem biztosít (mindenki számára) elégséges mozgásteret.

Eötvös a negyvennyolcas forradalmak hatására felismerte a nemzetiség robbanó töltetét, s hogy ez bizony a francia forradalom öröksége a nemzeti nagylétre törekvő kisállamokban. Azt fejtegette e méltatlanul mellőzött művében, hogy a nemzetiség társadalomformáló erejével számolni kell minden államban és minden korban, az emberi együttélés problémáira nem találhatunk érvényes megoldást, ha a nemzetiség eszméjét a szőnyeg alá söpörjük, nem létezőnek nyilvánítjuk, mint tették ezt a XIX. század liberális széplelkei, azzal, hogy majd elmúlik magától, és az emberiség a „testvériség” magasztos üdvtana szerint egymás nyakába borul. Ebbe tört bele Wilson elnök bicskája a Párizs környéki békeszerződések idején 1919–20-ban. Ennek isszák a levét a Balkánon ma is.

Eötvös nem érte meg, hogy a testvériség eszméiből táplálkozó osztályszolidaritás, hogy ne mondjam, „a munkásosztály nemzetközi szolidaritása” már az első világháborúban elvérzett, amikor a német és francia munkások halomra lőtték egymást a csatatereken, hiába ágált a szocialista Jean Jaurčs Párizsban, hogy a munkásosztályban erősebb a szolidaritás eszméje, mint a nemzeti hovátartozás érzete, mivel érdekeik szerint a német és a francia munkásoknak több közük van egymáshoz, mint azonos nemzetiségű elnyomóikhoz. Bebizonyosodott, hogy a német szociáldemokratákban a nemzeti érzés erősebb volt. Bebizonyosodott továbbá, hogy Marxnak nem volt igaza, amikor úgy akarta „talpára állítani” a történelemszemléletet, hogy a nemzeti (tehát: törzsi) ellentétekről az osztályellentétekre helyezte a hangsúlyt. Mert erről szólt és szól a történelem: Jordanes szerint a gótok Kr. u. a VI. században legelőkért harcoltak, mostanság az amerikaiak inkább olajmezőkért. Nemzeti egyenlőtlenségük miatt robbantanak az ír és a baszk terroristák, de ezért harcolnak a tamil tigrisek is.

Megint csak személyes kitérő. A francia forradalommal akkor szembesültem emberközelből, amikor először jártam a clunyi apátság lélegzetelállító romjainál, melyet a Szent Benedek-rend alapított 910-ben, ahol a középkori kultúra felvirágzott, s amit a francia forradalom alatt a földdel egyenlővé tett az értelmetlen forradalmi téboly. Akkor döbbentem rá, hogy mégiscsak az első modern konzervatív gondolkodónak, az ír Edmund Burke-nek (1729–1797) volt igaza. Burke a francia forradalmat túlkapásai miatt ellenezte egész életében, nem pedig a Fragonard vagy Lancret festményeiről közismert „erdei pásztorjátékokon” szórakozó arisztokrácia bukásán sajnálkozott, ahogy Tornai szeretné vélni.

Viszont ha éppen kiélezni akarom, igen, az angol arisztokrácia éppúgy sajnálkozott a francia főurak sorsán a terror idején, mint az orosz arisztokráciáén a bolsevik rémuralom korában. Éppen ezért nem meglepő, hogy kevés olyan sikeres angol regény (és számtalan filmváltozata) van, mint a Vörös Pimpernel (1905), amit a tarnaőrsi Orczy Lőrinc leszármazottja, Orczy Emmuska (igen, angolul Emmuska néven publikált!) írt a gáláns angol arisztokratáról, aki sportot űzött abból, hogy a guillotine elől francia főurakat mentett át a Csatorna túloldalára, a fel nem bolydult Angliába. Igen, tudom, tudom, a reakciósok pusztítása nem bűn, hanem erény, rájuk nem vonatkozik a humanitárius méltányosság. Ha Hitler éget könyveket, az kulturális barbárság, de ha a sans-culotte-ok fűtenek kódexekkel, akkor csak a haladó erők harcolnak a klerikális reakció ellen. Szerintem egyformán minősíthetetlen barbárság mind a kettő. A táliboknak soha nem bocsátom meg, hogy célba lőttek évezredes Buddha-szobrokra.

Kicsit nagyvonalú Tornai, mikor arról beszél, hogy „a mi hagyományunk is, mint sok más szomszéd népé, a felvilágosodásból indult ki”. II. József felvilágosult uralkodó volt, és közismert rendeletét tényleg racionalista meggondolások alapján tette közzé. Mivel a német nyelv a legpallérozottabb, ésszerű, hogy a német nyelv legyen birodalmában a hivatalos nyelv, mert tizenhét különféle nyelvet beszéltek az alattvalói. Ez sértette a tekintetes karok és rendek önérzetét, akik hirtelen ráébredtek, milyen fontos kincs a nemzeti nyelv. „Ha Németország számunkra idegen és ismeretlen nyelvét bevezetik… lehetetlen megjósolni, hogy milyen felfordulás következik ebből magára az államra nézve is” – vélekedtek vészjóslóan az egyik megye tiltakozó feliratának megszövegezői.

De nem akadt olyan aufklärista széles e hazában, még Szacsvay Sándor, a Magyar Kurír szerkesztője sem, aki ezt a békát lenyelte volna a racionalizmus nevében. Pedig Szacsvayt a jozefinizmus föltétlen hívének tartották, mert azt hitte, hogy a sajtó- és szólásszabadság és a nemzet „csinosodásának” a programja a jozefinizmus keretein belül megvalósítható. Nagy dilemmája származott a marxista irodalomtörténet-írásnak a XVIII. század végi nemesi ellenállásból. Mert ugyebár a felvilágosodás a haladás, az ezzel való szembeszegülés pedig retrográd, amit ugyebár el kell ítélnünk. Igen ám, de a helyzet mégsem ilyen egyszerű. Mert a nemzeti identitás megőrzésének vágyát még a marxisták sem merték nyíltan támadni. Élvezettel olvastam annak idején Waldapfel könyvében (A magyar irodalom a felvilágosodás korában), ahogy kiadásról kiadásra (1954, 1957, majd 1963) izzadva nekifut a magyar nemesség „ellentmondásos” szerepe taglalásának.

Ez az „ellentmondásosság” volt a legnagyobb eredménye a felvilágosodás eszméinek hazánkban; a nemzeti öntudatra ébredést neki köszönhetjük. Mert meg kell mondani, hogy a felvilágosodás eszméi csak egy egész szűk réteget érintettek nálunk. Kérdezheti erre Tornai, hogy vajon mennyire ismerte a korabeli francia polgár Voltaire műveit, vagy egy vidéki angol földesúr Locke vagy Hume könyveit. Mindegy. Nálunk a legjobb írók fizettek rá. Erről a rossz emlékű agent provocateur, Martinovics tehet. Ennyiben szent nekünk a felvilágosodás, mert magyar írók vére és kínkeserve tapad hozzá.

Mégsem vitatnám el ezeket a hagyományokat Tornaitól. Csak szerényen megköszönöm neki, hogy nekem is hagyott valamicske hagyományt, ami neki nem kell. A régi magyarokat.

Elsősorban a fondorkodásra is képes Bocskayt, aki Illésházy Istvánnak Kassáról 1606. február 6-án írt levelében megalkotta az autochton magyar politikai gondolkodás sarkalatos tételét: „…mihozzánk valami bőbeszédű persuasort csak heában fárasztanak, mért hogy sem dialektikához, sem rhetorikához nem tudunk, az dolgot őt magát nézzük, csak azt, mi nemzetünk javát és magunk megmaradását concernálja [ = illeti], azonkívül az szók és persuásisok [ = rábeszélések] minállunk semmit sem fognak.”

Másrészt az egy szál inggel kódorgó Szepsi Csombor Mártont, aki rácsodálkozik a változatos Európára, és a catalaunumi csatamezőn „igen keserves kobzolást” hall.

Vagy a régi magyar próza legnagyobb alakját, aki úgy szerette Rodostót, hogy soha Zágont el nem felejtette.

Esetleg a testőríró Bessenyei Györgyöt, aki szerint: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenén sohasem.”

Ezek a mondatok mit sem veszítettek érvényességükből globalizált világunkban sem. És ha megengedi a jakobinussipkás Tornai, én inkább ezekkel a régi magyarokkal menetelek.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben