×

Lelki realitás és közös ihlet

Csoóri Sándor: Futás a ködben

Alföldy Jenő

2005 // 11
Csoóri Sándor költőként, gondolkodóként hagyományőrző és újító. Eredeti szellem, aki a megújhodást az eredethez való hűségtől is reméli. Egyformán ragaszkodik a személyes lelki realitásokhoz és a „közös ihlethez”. Ezek egy tőről fakadnak, s ő nem engedi őket egymás ellen fordulni. Ahogy az ötvenes években az (állítólagos) egyenlőségért nem mondott le az egyéniségről, úgy a kilencvenes években, a rendszerváltozás után a nehezen kiharcolt szabadság kedvéért sem hanyagolta el az egy nyelven beszélők testvériségét. Európa és az emberiség nagy közösségteremtő folyamataiban, amelyek az ő értelmezésében is a polgárjogok hiánytalan érvényesítését célozzák, fenntartotta és fenntartja a nemzeti kohézió elvét. Amelyért itt, Magyarországon – nyomós történelmi okokból – napjainkban is külön harcot kell megvívni. (Nem úgy, mint majd minden más európai országban, ahol a nemzeti összetartozás és önazonosság a legtermészetesebb dolog.) Erőink nagy részét az köti le, hogy először be kell bizonyítanunk: ha mi jelentjük be igényünket a nemzeti jogokra, az nem nacionalizmus, nem a mások jogainak korlátozása. Csupán a legtermészetesebb vágy kifejeződése arra, hogy megmaradjunk. Szeretnénk, ha unokáink is magyarul beszélnének, és részesülnének abból a kulturális örökségből, amelyet elődeink ránk hagytak. A Nyolcvan huszár című film mondandója volt ez a nyolcvanas évek elején (Csoóri a mű alkotóinak egyike volt): térden csúszva, lappangva, lopva kell eljutnunk oda, ahol a küzdelmet majd fölvehetjük létünkért, jogainkért. Nemcsak az öregedés, a meggyászolt szerelmek és barátok, a múló idők siratása és nemcsak az emberi s a természeti környezet általános romlása, hanem ez a korlátozottság is okozza, hogy oly sok a keserűség Csoóri új verseskönyvében, amely Futás a ködben címmel jelent meg a 2005-ös könyvhétre.

Valahol azt olvastam egy korábbi Csoóri-kötetről, hogy már-már dekadens szomorúság vagy meghasonlottság uralkodik lapjain. A rossz közérzetet jól érzékelte az írástudó, de ennek értelmezéséről én mást gondolok. A dekadens először is nem pejoratív minősítés. Amikor a szemlátomást válságba jutott régi értékek helyében nem látjuk felragyogni az újakat, amikor az egyén a felbomló közösségekben megállíthatatlannak látja a szétszóródást, és úgy érzi, nem segíthet, akkor a tehetetlenség fájdalma természetes reakció. A romantikusok és a századforduló szimbolistái, a Nyugat költői voltak a diktatúra idején a megbélyegzett „dekadensek”, szemben az ókonzervatívokkal, akik oktalan optimizmussal utánozták a már alig létező nemesi és paraszti közösségek egykori hangadóit. A nyugatosoknál és utódaiknál a dekadencia elsősorban a hamis illúziók elutasítását s az érzelmek választékosságát jelenti. Ilyen értelemben, ha fenntartással is, elfogadhatjuk, hogy Csoóri költészetében jelen van a dekadencia, méghozzá indokoltan. A falu gyerekkorában és korai ifjúságában megismert közössége az ő férfikora idejében bomlott föl, és ami annak helyén alakul, arról még nem tudjuk pontosan, hogy micsoda. Azt látjuk, hogy az ország jelenlegi gazdái alig törődnek a perifériával, sőt sürgetik a folyamatot, amelyben elvesztik gazdasági és kulturális talajukat a falun élő emberek, különösen a határon túliak (de nem csak ők!), a régi módon már nem tudnak élni, elhagyják a szülőföldet és örökölt erkölcsi szokásaikat, s a városi életforma és életnívó alantas régióiban, a kultúra legkülső peremén, a páriák világában kapaszkodnak meg. Csoóri nem „népi író”, jóval többnek gondolom, mint hogy egy hatvanöt-hetven évvel ezelőtti, mégoly markáns szellemi áramlat kései követőjének próbáljam feltüntetni. A népi írók és a népkultúra örököse, ez igaz. De eredeti és modern költészete, valamint részvétele a kulturális és társadalmi közéletben nem csupán arra jelölte őt, hogy egy korábbi mozgalom élő emlékezete legyen. Stílusújító szerepének és közéleti vállalásainak köszönhetően kivívta a korával együtt lélegző költő és a pártokon fölül álló, „örök ellenzéki” citoyen szerepét.

Az irodalomelméleti könyvkiadás eseményei közé tartozik napjainkban Jánosi Zoltán tanulmánykötete, a Fűszál és mindenség (folklór és archaikum az újabb magyar irodalomban). Az irodalomtörténész hazai és világirodalmi példákkal szemlélteti azt a folyamatot, amely a huszadik században szélesedett a földkerekség minden régiójában ma is erősödő, széles sodrású áramlattá. A peremkultúrák fölzárkózásáról van szó, amelyben a provinciális helyzetű kulturális közösségek választott művészegyéniségei a világirodalom élvonalába küzdik fel magukat, népi és archaikus hagyománykincset építenek be alapvetően modern stílusukba, s az általuk „elit” színvonalon képviselt értékek az emberiség közkincseivé válnak. Egy percre visszatérve a föntebb említett dekadenciakérdésre: úgy érzem, éppen az „édes hanyatlás” vagy akár a „nemes rothadás” és „kifáradás” értelmében vett dekadencia ellenében hat ez a nagy áramlat. Bartók és Kodály, Gauguin és Picasso, Henry Moore és Brançusi éppúgy beletartozik ebbe, mint García Márquez, Carpentier, Octavio Paz és Coetzee, itthon Juhász Ferenc, Nagy László, a világfolklórt integráló Tornai József, Buda Ferenc vagy éppen Weöres Sándor, Csanádi Imre, Jánosy István és Rákos Sándor költészetének egy-egy tartománya. Ha innen nézzük Csoóri költészetét – s miért is ne tennénk, amikor Jánosi Zoltán Csoóri Sándor hermeneutikai forradalma címmel autentikus állásfoglalást tett le az asztalra –, akkor épp a túlfinomodástól és elidegenedéstől veszélyeztetett („dekadens”) kultúrát fölfrissítő világáramlatba tartozásának lehetünk tanúi.

Mindnyájan tudjuk, hogy a borúlátás nem hanyatlás. A körülményeket és a bajokat szépítenénk meg azzal, ha elítélnénk a kétségbeesés esztétikáját. Létünk végessége és a társadalom javíthatatlansága, a romlás tendenciái épp elég okot adnak a sötéten látásra. Csoórinak sem valamilyen magántermészetű fájdalmak adnak erre okot. A világfolyamatok aggasztó jelenségei is ijesztően szaporodnak. A politikai közélet eldurvulása, az antidemokratikus tendenciák elharapódzása, a kultúra leértékelése és tönkretétele vagy az alantas ösztönök kiszolgálására használt álművészet kiváltságossá tétele éppúgy ezek közé tartozik, mint a természeti környezet pusztítása, a falvak romlása itthon, az elszakított területek magyarlakta vidékein és egyebütt. Nem sajátosan magyar, hanem világjelenségről van szó. Világjelenség, hogy az emberiség nagy többsége provinciális körülmények között él. Azok az írók, akik ezzel a ténnyel szembenéznek, nem provinciálisak – ellenkezőleg, ők az antiprovinciálisak, mert ők veszik fel a harcot a peremhelyzettel.

Természetes, hogy Csoóri a mulandóság érzésétől sem maradt érintetlen. Az öregedés, a fizikai állapot romlása miatti kesergés „örök emberi” dolog. A bölcsesség nem a jókedv és a közöny mímelésével próbálja kivédeni az „Idősárkány” támadását, ahogy Jékely Zoltán nevezte a mindenkit utolérő végzetet. Dekadencia az volna, ha egy idős író a saját biológiai órájához akarná igazítani a világ rendjét, és nem a fiatalokéhoz. Egy nagy „életes dekadenshez” (van ilyen is), Adyhoz hasonlóan Csoóri is átéli olykor az „ugrani már, soha már” megfáradt rezignáltságát. De költészetük jelentős részét mindketten a szerelem és a szépség dicséretére szánják. Van bennük riadalom az öregedés, a kimerülés miatt, de azt sosem állítják, hogy hátat kell fordítani a fiatalkori, vakmerő vállalkozásaiknak, s mondjunk le az élet édes kockázatairól, a veszélyek, a küzdés izgalmáról és a hódítás-hódolás örömeiről. Egy idő óta Csoóri mindenkinél erősebben figyel Ady Endrére. Kijelentései A szerelem eposzából férfibúsulásával szólnak. „Nem kértem semmit, mégis kaptam / nagy szemeket a Földtől és erős / szívet is sok-sok jégveréstől. / Összeráncolt homlokkal jegyezgettem: / hány csontos angyal ökle / döngette mellemet és hajszolt koponyámat. // Ma már fakó emlékem minden háború” – ez hamisítatlan Csoóri-hang, de a vállalt szellemi rokonság Adyval ugyancsak tagadhatatlan.

Csoóri költői kifejezésmódja a formabontás és a formateremtés egységében alakult. Érett formakultúra és mesterségbeli tudás birtokában pártolt a szabad vershez – még a hatvanas évek elején, a Második születésem korában –, újabban viszont gyakran visszatér a szonetthez vagy a rímes-tagoló formákhoz. Ez a visszatérés a korábbi formabontás tanulságainak felhasználásával járt. A modern szonett nem követeli meg a sok évszázados szabályok rigorózus betartását (a régiek is mindig új szabályokat hoztak: Ronsard vagy Shakespeare szonettje más, mint Petrarcáé, és József Attiláé, Szabó Lőrincé, Weöresé is más, mint Babitsé, Tóth Árpádé). A huszadik század szonettírói Machadótól Nerudáig éppúgy eltértek a sorok megszokott szótagszámától és rímelésétől, mint az újabb hazaiak közül Petri György vagy Kalász Márton. Csoóri többre becsüli a nyelvi pontosságot, a költői kép leleményeit, az aforisztikus, létösszefoglaló mondatok nagy találatait, mint a poétikai szakkönyvekben lefektetett szabályokat. Az ő szonettje (ebben a kötetben például az Este, Esztergomban, amelyet a vers alcímében „csonka szonettnek” nevez) el-eltér a szótagszámláló sorképzéstől és a jambustól, mert fontosabb neki a mondat szuggesztív retorikája, a gondolat zenéje. A következetes összecsengést meg-megbontják a rímtelen sorvégek, mivel ezeknél lényegesebb a kép, az illyési „meglepetés”, az így és csakis így lehet mondani meggyőződése.

A szabad vers, a szabad képzettársítás elvén alapuló, egymástól távoli tartományokat összerántó kép vagy a köznapi tapasztalattól elszakadó álmok, látomások rögzítése már itthon sem minősül formabontásnak. Az évszázados hagyományok tárába tartozik. A modernizmus utáni korban, amelyet a divatoktól függetlenül is méltán nevezhetünk posztmodern kornak, a költők éppoly szabadon kezelik a hagyományos formákat, mint a formabontás elvéhez igazodó formátlanságot. Ez nem a megszokás, hanem a funkcionalizmus elve alapján érvényesül az értékteremtő költészetben. Csoóri Sándor igazi funkcionalista, ha már valamilyen „izmus” kategóriájában gondolkozunk. Értékrendjében a modern művészet újításvágya a hagyományos nemzeti értékek képviseletével párosult, s ennek megfelelően kerültek előtérbe költészetében a hagyományos formák vagy ezek allúziói. Versszerkezeteit akkor is arányosság és harmonikus tagolás jellemzi, ha a szabad formák megengednék a lazaságot. Sőt, úgy érzem, a külső kötetlenség még nagyobb fokú ökonomikusságra készteti, mint ha zárt formákat használna. Csoóri formaművész, de nem úgy, ahogy ezt a Kosztolányi- vagy Weöres-típusú költők jellemzéséül gyakorta mondogatjuk (rájuk a formatradíció is ihletőn hatott), hanem olyan értelemben, hogy a forma készségesen és természetesen idomul a költői szándékhoz – az ihlet mintegy túlszárnyal a bevett szokásokon. Nem a látomás alkalmazkodik a Petrarca, Ronsard vagy Shakespeare által megszentelt konvencióhoz, hanem előbbre való számára – hadd éljek itt a nagy szabadvers-író, Füst Milán szavaival –, hogy a látomás és indulat eredetisége határozza meg a formát. Nem azt az irányzatot követi tehát, ami Kassák óta tartja magát költészetünkben – amely szerint a modern vers nem tűri a külső kötöttséget, bevett ritmusformát, rímet, strófaszerkezetet.

Csoóri az értékek klasszikus rendjéhez igazodik. Középen a személyiség napja, mely vonzáskörében tartja és megvilágítja a költői galaktikát. Körülötte a bolygók régóta kialakult rendszere: a szerelem, a szülőföld, a családi eredet, az ezerarcú természet, a művészvilág a példaképekkel, barátokkal és vetélytársakkal. A körforgást idézi a történelmi múlt is, eleven hagyományaival és szűnni nem akaró fantomfájdalmaival, a szabadságért vívott küzdelem győzelmeiből való kifosztottság tudatával. Állócsillag égboltján az elemi tisztesség, az ösztönösen is, tudatosan is követett erkölcsi világrend. Klasszikus rendet említettem a Csoóri által képviselt eszmékben, amelyek ciklusképző következetességgel térnek vissza köteteiben, s aligha túloztam: ezek megtalálhatók Kölcsey Parainesisében csakúgy, mint Ady versciklusaiban. Szülőföld, szerelem, magyarság, emberiség, barátság, becsület, létharc, elmúlás, hivatás, művészet… Kölcseyvel mondva: „egytől egyig egészítő részei” poézisének.

Az emberi értékek rendjében a tűzre vigyázni, hogy ki ne aludjon, s az égő fáklyát elöl hordozni ugyanaz, mint teljes biztonsággal üzemeltetni az atommáglyát. Ne higgyük hát avíttságoknak a felsoroltakat. Akkor se, ha ősrégi fogalmakat állít előtérbe a jókor összetalálkozó ízlés és közérdek. Amikor Csoóri ezt írja: „Váratlanul egy sas szállt le elém. / Honfoglaló madár? Vele kell hazajutnom? / Csakhát a lábaim kialudt fáklyák voltak. / Ha mozdítottam őket, porlani kezdtek” – akkor az ősi magyar mitológiatöredékek képanyagával fejezi ki, hogy milyen szerepet jelölt ki neki „sors, hivatás, alkalom”, amikor költővé lett, és ideje fogytával miként tekint vissza korábbi önmagára. A lemondás hangulatában, sebeket, sérüléseket leltározva is a rá bízott értékek nagyságára utal. A válsághelyzet nem kioltja, hanem fölerősíti az értékeket. Ismét Adyra hivatkozom: az utolsó csók a legédesebb, s legjobban az elmúlóhoz, az elveszíthetőhöz ragaszkodunk. Az emlékezés fájdalma nem tompítja, hanem erősíti az értéktudatot. „Az élet addig volt csak élet, / míg kihívó volt, titkos, bátor, / szerette a téli regéket / s nem irtózott még önmagától” – írja Csoóri. Én-felfogása a jézusi legendárium képeiben, utalásaiban is kifejezésre jut: „csak néznék előre szilajul, / mint eszelős próféták vagy eszelős szüzek, / akik szemükkel sakkban tartják / mindig a messzeséget, // és várják, hogy az örvénylő, fényes mélységekből / röppenjenek ki aprócska kezek, / mint régen, / amikor még a csecsemőket Isten küldte a Földre.” (Én, a kőszobor)

Nem valamilyen magánmitológiát szövöget magának, amelyre kényelmesebben hajthatná le harcokban és kudarcokban elfáradt fejét. A legendás képek a Németh László-féle üdvösségfogalom megfelelőiként, metaforikusan illeszkednek verseibe. Az önmagával is, ellenfeleivel szemben is kíméletlen groteszkek jelzik, hogy a küzdelem még tart, habár a hős vesztésre áll. Nagypénteki aggodalom című versében írja: „Lehet, hogy edzett vértanúként régi / sebeinkbe csak most halunk bele? / Azt hallom: lesz ecet és szivacs bőven – / de harmadnapon vajon föltámadunk-e?” – írja tele kételyekkel és bizonytalansággal, de nem mondva le az Adyhoz és József Attilához, Pilinszkyhez és Nagy Lászlóhoz hű, messianisztikus képzetekről. A közönségesség kivédhetetlenül eluralkodik a modern életen, s a nemes hamleti szándéknak szinte törvényszerűen el kell buknia. Még jó, ha jön egy kívülálló, de erkölcsileg nem közömbös Fortinbras, aki majd igazságot szolgáltat az elbukottnak. A küzdelem katartikus tehát, és remélhető, hogy lesznek, akik megkísérlik a folytatást. A verseknek sok a megszólítottja, a költő számos jelt ad arról, hogy igényli a szövetségeseket, a barátokat és az ifjú szívek nyitottságát. Nincs szó itt bezárkózásról. Magány, ha van, inkább a meggyászolt és visszasírt egykori társak hiányából fakad. Az istenülés gesztusai is távol állnak tőle – a zarathusztrai kiválasztottság olykori jelzéseit legföljebb az alantasságoktól elzárkózó szándéka hívja elő. Azt hittem című versében különösen megragadott ez a metaforával kombinált hasonlat (amely különben jellemző eszköze): „Volt fönt a hegyen egy elgazosodott katonasír / egy meghasadt szikladarab, / mintha zarándok anyaszív volna”. Lehetett az a katona német, kozák vagy magyar – ember volt. A fiát sirató anya gondolata a legtisztább részvétet és emberséget sugározza. De Trianon sajátosan magyar tragédiáját is kevesen gyászolják oly mélyen a „gyógyíthatatlan fájdalmak népe” nevében, mint ő, aki nem zárja ki a humanitás fogalomköréből saját nemzetét.

Ha most megint megkérdezné őt a nyolc éve halott Bertha Bulcsu egy interjúban, hogy szokott-e álmodni, versei alapján azt is válaszolhatná: gyakran álmodik egy legényes búcsútáncról, mint aki „az élet pompájával és pünkösdjeivel” szeretne találkozni egy nagy tavaszodásban, hogy még egyszer „valami őrültséget” kövessen el. „Elképzelem, hogy táncolok / tág mezőn, öregesen, / ahogy eső utáni réten / venyige-lábú gólyák.” Ilyen pillanataiban a legvédtelenebb és legkiszolgáltatottabb ez az erős lélek. A növekvő hiányok közepett a teljességet siratja megrendítően, hasonlíthatatlan érzelmi kultúrával. (Nap Kiadó, 2005)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben