×

Legenda Károlyi Amyról

Csernus Mariann, Csorba Győző, Domokos Mátyás, Lator László, Marsall László, Steinert Ágota, Tatay Sándor és Tellér Gyula történetei

Albert Zsuzsa

2005 // 11
Albert Zsuzsa: Sok kötetem van Károlyi Amytól, szép, almazöld borítóval, de az első még nem ilyen szép. Ez a Holdistennő című könyvecskéje, amelyet 1957-ben dedikált nekem, még a Törökvész utcában. Weöres Sándor feleségeként ismertem meg egy nagyon csöndes, szelíd, kedves nőt. Akinek nem volt könnyű élete, de a mosolyához, törik-szakad, ragaszkodott. Látszik ez a fényképeken is a kettejük életéből készült albumban, amelynek Steinert Ágota volt a szerkesztője. Költőfeleségnek sosem könnyű lenni, de aki maga is költő, annak talán még nehezebb.

Mikor Weöres Sándorról annak idején meséltek egykori barátai, szót ejtettek Károlyi Amyról is. Például Tatay Sándor. Hallgassunk bele az egykori felvételbe.

Tatay Sándor: Nem akármilyen nők kerültek felszínre itt is, ott is, költőnők is, akik kapaszkodtak, de Sanyi nem állt kötélnek. Többen is szerettek volna férjhez menni hozzá, hát egyszer csak emberére talált az Amyban. Nekem azért volt gyanús, mert egyszerre Amy lett Európa legnagyobb költőnője. Elmagyarázta Sanyi, honnan jött, meg a nyelvezete, hogy pontosan az, ahonnan ő származott, az mégis a magyar nyelv közepe, hogy jön az össze Amyban és miért, hosszú előadásokat tartott.

Sanyi annyira kötődött Amyhoz, hogy félt tőle, mint a gyerek a mamájától. Aki jó ugyan, de szigorú. Ilyen volt például, amikor Sanyinak egyszer rettenetesen fájt a foga. Lázas volt. Nem mondta Amynak, hogy a foga fáj, Amy azt mondta, nem tudom, mi baja, Sanyi rosszul is érezte magát, bement, lefeküdt, nekem megmondta, hogy a foga fáj, csak nem meri megmondani Amynak, mert elviszi a fogorvoshoz, s ez borzasztó. Így végigszenvedte a napokat. De már előbb is, egyszer Takáts Gyula biztatta valamiért, hogy menjél el fogorvoshoz. Sanyi azt mondja, nem, nem jó az, minek. Takáts Gyula azt mondja: mi lesz veled, hát tönkremegy, mi lesz a szádban a végén! Azt mondja a Sanyi: temető!

Albert Zsuzsa: Gondolom, mindannyian így vagyunk a velük kapcsolatos emlékeinkkel: nem tudjuk szétválasztani őket.

Csernus Mariann: 1947-ben még Veres Pálné gimnáziumi növendék voltam, és akkor úgy döntött az önképzőkör, hogy meghívjuk Weöres Sándort és feleségét egy önképzőköri ülésre, és én majd mondok tőlük verseket. Akkor én már elég sok verset mondtam, gimnáziumi kereteken belül, természetesen. Emlékszem, a Két zsoltárt és a Háromrészes éneket tanultam meg. Ezeknek a tartalma, mélysége, mondanivalója sokkal-sokkal később derült ki számomra, de alig vártam, hogy megérkezzen a házaspár, és én ezt a két verset elmondhassam. Sose felejtem el, a Veres Pálné tornatermében lócákon ott ült a diákság, a tanári kar, zuhogó eső volt. Sándor, szokásához híven, késett, úgyhogy berobbantak a tornaterembe, és amikor már úgy éreztük, hogy itt az ünnepi pillanat, és valami elkezdődhet, megállt egy kicsi-kicsi ember, hatalmas fekete szemekkel, fekete szempillával, elöl összekulcsolt két kezével, s azt mondta: „Szeretnék rágyújtani.” Ott, a tornateremben. Ez volt az első mondata. Hagytuk, hogy rágyújtson, és aztán végre elmondhattam a két verset. Így kezdődött az ismeretségünk.

Albert Zsuzsa: Ilyen emlékem nekem is van, Sanyika áll a kapuban, már ott van a kezében a cigarettásdoboz, és kínál. Egyébként a költő feleség nagyon sokáig a másodhegedűs szerepét töltötte be ebben a házasságban.

Steinert Ágota: Nagyon intenzív kapcsolat fűzte össze Weöres Sándort és Károlyi Amyt. El is hoztam egy egészen rövid kis írást, azt hiszem, hogy ez a legelső levél, amit Sándor valaha írt Amyhoz. Ezt a hagyatékban találtam, Illés Árpád soraihoz van hozzáfűzve. Károlyi Amy 1939-ben a Magyar Csillagban jelent meg először, és Illés Árpád ott fedezte föl, és mivel úgy érezte, rendkívül közel áll hozzá a költészete, megpróbálta a címét megszerezni, írt neki, és megkérte, hogy küldje el a verseit. A költeményeket meg is kapta Illés Árpád, és mivel éppen akkor Csöngén volt, megmutatta őket Weöres Sándornak, aki a levélhez, amit Illés Árpád írt Amykának, a következőket fűzte hozzá: „Kedves Nyári sors! Engedje meg, hogy a megszólítás nehézségét egyik szép verscímével kerüljem ki. Árpi barátom olyan szíves volt, és a Maga verseit megmutatta nekem. Nagyon tetszenek, mert nemcsak szépek, hanem talajra épülők. Igen tetszik, ahogyan a bútorokból felidézi az erdőt és annak kényes, boldog madarait, és ahogy megmutatja a tárgyak honvágyát. Ma csak néhány költőnő tud ennyire a lét mélységeihez, az igazi valósághoz férkőzni, a férfi költők elkárhoznak az artisztikumok útvesztőiben, vagy még rosszabb esetben a napi politika büdösségében. Vigyázzon a tehetségére, el ne nyeljék a napi gondok, a polgáriasság, a polgárias könnyedség, a cukorból készült álerkölcstelenség. Legyen masszív, mint egy aranyból készült papnő.”

Domokos Mátyás: Később, már a háború után, a Válasz második korszakában, amikor Weöres Sándor ott versszerkesztőként működött Szabó Lőrinccel párban, ismét találkozott Károlyi Amy verseivel, és közölték is a Válaszban. Tulajdonképpen ez hozta meg személyes közel kerülésüket egymáshoz.

Lator László: Én egy szóba szeretnék belekapaszkodni. Zsuzsa mondta, hogy Amy szelíd volt. Igen, szelíd volt, miközben rettentő szigorú tudott lenni. Azt kell mondanom, hogy úgy bánt Weöres Sándorral, nem is mint egy szigorú anya, hanem mint egy szigorú tanítónő. És ez nagy szerencse volt. Legendák jártak kettejük kapcsolatáról, és hogyha Amy nem lett volna olyan kemény, mint amilyen volt – szerintem nagyon kemény volt; lehet, hogy szelídség szintén volt benne, de alapjában véve és különösen Weöres Sándorral nagyon szigorú tudott lenni –, akkor nem ért volna az egész házasság semmit. Az irodalmi világ úgy tartotta, és gondolom, ez így is van, hogy ha nem jön Amy, Weöres Sándor az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában. Ennek olyan jelenetek voltak a megnyilvánulási formái időnként, hogy az ember majdhogynem elmenekült onnan. Mert – nem akarok történeteket mondani, gondolom, Matyi majd mond – Amy volt az, aki nem engedte – hogy világosan megmondjam, miről beszélek – Weöres Sándort elzülleni.

Albert Zsuzsa: Ide illik, amit Csorba Győző mesélt; ismét hallgassunk meg egy régi felvételt.

Csorba Győző: Az eleje a római történetnek: akkor nősült ő, egy hónappal azelőtt, hogy 1947. október nem-tudom-hányadikán megérkezett Amyval. Egy zongoraművész is ott lakott már az Akadémián, és az, mint állítólagos bennfentes, tudta, hogy ki a Sanyi felesége. Senki nem tudott róla semmit. És ő, hogy mutassa a jóltájékozottságát, megírt egy kis névjegypapíron néhány szót, hogy „Szeretettel üdvözöljük Rómában Weöres Sándort és feleségét – most már nem tudom, hogy milyen nevet írt oda, mit tudom én –, Kalovec Jolánt.” Tudniillik azt hitte, hogy Sanyinak ehhez a személyhez van köze. A szállás portáján volt egy rekeszes levéltartó, hát betette oda. Megérkezett Sanyi, és kiszedték Amyval, szegénnyel, az üzenetet. Amy szomorúan látta, hogy egész másvalaki Sanyi felesége. Mindenesetre rosszulesett neki. Hát Sanyi meg nem tehetett róla.

Az öreg Fülep Lajos már előtte tíz évig élt Olaszországban, Firenzében főként. Nem messze az Akadémiától volt egy kocsma, ahol abruzzói tulaj volt, és oda jártak az abruzzóbeli emberek. Azoknak volt egy érdekes szokásuk, hogy valaki mondott egy vagy két sor verset, akkor a másik asztalnál folytatták. Ezt szerette hallgatni Fülep. Elhívott minket is. Ott volt Takáts Gyula, Takács Jenő és a felesége, aztán ott volt Amy, hát persze az öreg Fülep Lajos, Sanyi meg én. Ültünk egy asztalnál, és akkor Sanyi megint beszívott. Mert a sok ifjúkori szesznek az lett a következménye, hogy nagyon könnyen berúgott. Egyszer csak kinyílt a szája, és elkezdett beszélni. És méghozzá, noha akkor még csak két vagy három hónapos házas volt, a házasságáról. Ugyanis Amy igyekezett eltiltani minden szeszféleségtől, de úgy, hogy Sanyi nem tudott ellene védekezni, mert Amy mindig ott volt, tehát nem engedte szabadon. S akkor kijött belőle a keserűség. Két dologra emlékszem pontosan: az egyik, hogy azt mondja: Emlékeztek rá, hogy én mennyire félek minden járműtől? – Mondjuk, hogy igen, ugyanis jellegzetessége volt, hogyha mentünk az utcán, Pécsett keskeny utcák vannak, általában lementünk az úttestre, és ha valami autótülkölést hallott, akkor rögtön megfogta a ruhámat, és húzott föl a járdára. – Emlékeztek? – Mondtuk, hogy igen, igen, emlékszünk rá. Tudjátok most, hogy vagyok? – kérdtem: Most hogy vagy? – Most mindegyikre szeretettel nézek, mert nem tudom, hogy melyik fog elgázolni. – Utána megint beszéltünk erről-arról, hallgattuk a népet, akkor megint elkezdte: Emlékeztek még Toldi Miklós történetére? – Mondtuk, persze hogy emlékszünk. – És hogy ott a nádasban milyen kalandja volt a farkasokkal? – Arra is emlékszünk. Azt mondja: És mit csinált Toldi a farkasokkal? Egyiket a másikkal verte agyon. Nekem két farkasom volt az életemben. Az egyik a szesz, a másik a nő. Azt hittem, hogyha megnősülök, az az egyik farkas, és a szeszt, a másik farkast agyon tudom vele ütni. És nem sikerült – mondta. – Ezt mind ott mondta, mielőttünk és az öreg Fülep Lajos előtt. Szegény Amy egyik csodálatból a másikba esett, nem tudta, mit csináljon. Elmentünk haza, és másnap, mivel hát ott volt ebéd a vendégeknek, Amy nem jött le Sanyival, fönn maradt a szobájában, mert szégyellt lejönni.

Az öreg Fülep törzshelye a kijárati ajtó mellett volt. Sanyi bement a konyhába, ott megkapta azt, ami járt neki, a kosztot, és egy tálcát vett a kezébe, és ahogy szokott, kissé bizonytalan járással, megindult kifelé. Az öreg Fülep pedig ott volt az ajtó mellett. Azt mondja: – Vörös! – mert csak így hívta: Vörös! – Mit csinált maga tegnap este! – Sanyi meg: Nem tudom, mire tetszik gondolni, professzor úr. – Hogy viselkedett maga ott a vendéglőben! – Akkor Sanyi csak így nézett. – A feleségét megszégyenítette más emberek előtt. Vegye tudomásul, hogy én magával többet egy asztal mellé nem ülök. Mert aki így viselkedik, az nem érdemli meg! – Hát Sanyi – ez is jellegzetessége volt, hogy egyik lábáról a másikra állt – akkor is csak állt egyik lábáról a másikra, míg aztán ránézett az öreg: Különben végeztem! – Sanyi nem tudott mit csinálni, hát elment.

Különben amikor Sanyi józan volt, olyan volt, mint egy lovag, Amyhoz is. Amikor Szicíliába utaztunk, jött a vonaton valamilyen árus, feketét árult, vagy valami édességet, Sanyi mindig megkérdezte Amytól, hogy mit kíván, és ment vásárolni, és vitte oda Amyhoz. Akkor úgy viselkedett, mint egy lovag.

Csernus Mariann: Felolvashatok valamit? Saját könyvemből fogok felolvasni, a Csillagszóróból:

„Sokan vannak, akik Amy létét kellemetlen beavatkozásnak tekintették Sándor életébe. Felrótták a polgári otthon béklyóit, a finoman kihajított, soha többé meg nem hívott ivócimborákat, mert a szűklátókörűség csak saját behatárolt feltételeit ismeri és fogadja el törvénynek. Ki gondolt méltatlan kritikái közben arra, hogy e nélkül a »polgári otthon« és szerzetesi életmód nélkül Sándor az ötvenes években, a méltánytalanság éveiben, életmű nélkül bár, de remek ivócimborákkal meddig húzza? Mert az italt nem bírta, bár nagyon kívánta, és rövid idő alatt kidőlt. Ismertem a »polgári jólét« otthonait, a törökvészit, a könyv-hátán-könyv lakást, Amy lánykori kibombázott otthonának relikviáival, egynéhány gyönyörű bútorral, ami nem hinném, hogy feltűnt volna Sándornak. Mindegy volt, hogy miben él, csak egy cellányi hely kellett neki, egy sima asztal, hogy dolgozhasson, és mindegy volt, hogy mit eszik, mindegy volt, mit vesz fel. A zoknit, alsót, inget ki kellett neki készíteni, a hajat megfésülni, amolyan polgári módon.”

Ez volt az Amy élete!

Steinert Ágota: Ehhez a kicsit szigorúra formált képhez azért én szeretnék egy másik képet is odailleszteni, nevezetesen azt, amikor Weöres Sándor már nagyon beteg volt, kórházban feküdt, és Amy mindennap bejárt hozzá. És volt alkalmam látni azt a végtelen szeretetet, amivel gondozta és ápolta. Az utolsó napokban Sándor már kómában volt – ugye, aki kómában van, arról azt gondolják, hogy semmit nem fog fel. De Amy szeretete feltörte még a tudatvesztés állapotát is. Amikor megfogta a férje kezét, annak áthullámzott az arcán valami hihetetlen megkönnyebbülés vagy valami meleg áramlat, a szerető kéz érintésére adott ösztönös reakció! Ez a megrendítő szeretet az embernek, a társnak szólt, mindamellett, hogy természetesen Károlyi Amy tökéletesen tudta, hogy kicsoda Weöres Sándor, és azért is állt mellé, hogy életművét létrehozhassa.

Lator László: Megint csak egyetlen mondatot hadd tegyek hozzá; úgy látszik, hogy amit Csernus Marival mondtunk, talán félreérthető. Kettejük kapcsolata nem egyértelműen ilyen vagy amolyan. Hogy Amy mennyire szerette Sándort – Sanyit, ha szabad így neveznem –, abban, azt hiszem, egyikünk sem kételkedik.

Domokos Mátyás: Éppen abban a képes könyvben, amiről az imént szó volt, van egy furcsa, különös, elgondolkodtató dokumentum is: Weöres Sanyi 1948-ban Szicíliában, Cataniában egy kötelezvényt adott, amely így szól: „Feleségemnek ezennel megígérem, és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy egy nap fél liter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévente egyszer. Catania, 1948. január 24.” Alá van írva. Tanúk: Ferenczy Erzsi, Ferenczy Béni. És miután Sándor meghalt, pár évvel később, egyszer ott járván már a Muraközi úton, Amy elmondta, hogy bizony sokszor előfordult az is, hogy Sándor valamilyen ürüggyel elszabadult hazulról, bejött a városba, és dolgavégeztével nem ment haza. Ilyenkor, késő éjszaka, éjféltájt csöngött a telefon, fölvette: Itt Sanyi, és gyere értem. – De hol vagy? – Nem tudom. Valahol a Rózsadombon. – Ő pedig rendszerint fölhívta Illés Árpádot, és végigjárva a Rózsadomb nyilvános telefonfülkéit, megpróbálták megtalálni Sándort.

Egyébként megítélésem szerint az ő vonzódását az alkoholhoz nem lehet azzal magyarázni, hogy „a költők züllött, bohém emberek”, és szívesen találkoznak a szesszel, ez sokkal bonyolultabb dolog az ő életében. Mert aki látta Sándort inni, az azt is tudja, hogy nem élvezte az italt. Tehát hogyha azt mondja, hogy mindegy neki, hogy milyen bútorok között élt, mit evett, evett-e egyáltalán, majdnem azt mondanám, hogy az is mindegy volt neki, mit iszik, mit nem iszik. Mint a kamaszok, döntögette magába, és láthatóan nem is esett neki jól, mégis itta.

Albert Zsuzsa: A fentiek előzményeként ismét érdemes Csorba Győző itáliai történetei közül felidézni valamit.

Csorba Győző: Egyik nap Amy panaszkodott, hogy Sándor eltűnt. Nem ment haza éjjel sem. Olaszul nem tudott. Ha valakinek nekiütődött az ember, akkor azt kellett mondani, hogy scusi, tehát bocsánat; ha az ember keresztül akart menni egy foglalt helyen, akkor azt kellett mondani: permesso, tehát engedj. Namost, Sanyi ezt pont fordítva mondta. Mikor valakit hátba vágott, akkor azt mondta, hogy permesso, de hát ez nem okozott különös bajt neki. Mindenesetre eltűnt a Sanyi, senki nem tudott róla semmit, vártunk.

Valamikor estefelé vagy délután megjelent, nagyon vidáman, és elmesélte, hogy őt egyszerűen elrabolták az olaszok, mert elkezdett velük beszélgetni, aztán látták, hogy szereti az itókát, és elvitték magukkal. Belekeveredett egy társaságba, nem tudta, hogy milyen társaság, vagy kik azok, velük együtt ivott, utána kicsit pihent valahol – mondta. Na, ekkor történt az, hogy azt a papírt aláíratták a Ferenczyék, de ezt Sanyi nem nagyon tartotta be.

Albert Zsuzsa: Én a magam részéről angyali szelídségűnek ismertem a két gyereket, Amykát meg Sanyikát. Az más kérdés, hogy más szituációban olyan kemény volt Amy, amire talán szükség is volt.

Domokos Mátyás: Ez is nagyon fontos, mondhatnám, sorsszerű kettejük kapcsolatában, de azt hiszem, hogy ennél lényegesebb – szellemi értelemben mindenesetre lényegesebb –, hogy mind a ketten költők voltak. És egy nőnek Magyarországon egy nagy költő, óriási költő árnyékában élni olyan megpróbáltatás, amivel rendszerint nem szoktunk számot vetni. Lászlóval együtt elmondhatjuk, akkoriban ismertük meg őket, amikor összekerültek. És azért ismertük Károlyi Amyt, mert Fülep Lajos, aki professzorunk volt, szerette és becsülte Károlyi Amy verseit, költészetét. Károlyi Amy mindig el is küldte hozzá az újabb dolgait, és Fülep úr erre rendszerint reflektált is. Nehezen elviselhető egy kapcsolatban, hogy én is költő vagyok, te is költő vagy; rólad mindenki tudja, akkor is, amikor árnyékba vagy taszítva, hogy géniusz vagy, a magyar költészet történetének egyik legnagyobb zsenije, engem pedig nem vesznek költőként tudomásul.

Tudok olyan kritikusról – nem mondom a nevét, mert nem lényeges –, aki meg is mondta: Károlyi Amy költészete az ő számára olyan, mint a fagyöngy, nincs eredetisége. És sejtem is, miből jön, hogy sokan egyszerűen kézlegyintéssel elintézték Károlyi Amy költészetét, azzal, hogy egy zseni felesége, akit a zseni miatt költőként is kénytelen számon tartani a világ. Holott – nekem is ez a meggyőződésem – ez mélyen igazságtalan. Ha nem hiszem is, hogy olyan mértékű eredetiség nyilvánul meg a költészetében, amekkorára Fülep úr taksálta, akkor is tudom, hogy valódi költő volt. Azt is tudom, vagy tudni vélem, hogy Fülep úr miért tartotta olyan nagyra. Mert ez a költészet tulajdonképpen filozofikus ihletésű és igényű líra. Egyszer a Muraközi úti lakásban egy magnószalagra mondta el nekem egyik versével kapcsolatban, amit aztán itt, a Rádióban műsorra is tűztek, hogy őt a versírásra rendszerint azok a különös, nehezen megnevezhető állapotok és folyamatok ihletik, ingerlik, amiket ő tranzitállapotoknak nevezett, az átmenetnek, az átmenet szinte megragadhatatlan pillanatának, és ennek a pillanatnak a légkörét, sugallatát próbálta ő versben kifejezni, tehát: metafizikai kérdésekre igyekezett lírai válaszkísérleteket adni. Ez a törekvés egyrészt könnyen félreérthető, másrészt pedig nagyon sok költői veszéllyel jár énszerintem, mert nagyon könnyű elbillenni a sejtelmeskedés, a titokzatoskodás felé. Alkalmat adott arra, hogy aki ezt észreveszi, nagyra tartsa, de arra is, hogy aki ezt nem érzékeli benne, olyan próbálkozásnak lássa, ami – lényegében sokkal erőteljesebben – megvan Weöres Sándor költészetében.

Tehát összekötöttek két egymástól független jelenséget, s ezáltal ami Károlyi Amy költészetében eredeti és önálló volt, Weöres Sándor árnyékában másnak látszott.

Csernus Mariann: Amy költészete teljesen más volt, mint a Sándoré. Ez az, ami benne szép vagy megrendítő vagy fontos. Leéli az életét egy zseni mellett, és tud tökéletesen más lenni mint költő. Ő a kis dolgokat tudta csillogásba helyezni, egy-egy mondattal, egy-egy sorral. Tehát nekem Amyban az a megrendítő és a nagyon fontos, hogy Sándor árnyékában, Sándorral élve, Sándornak minden csodáját és kétségbeesését elviselve teljesen mást csinál. Gyöngyöző kis mosolyával felkacag, ahogy ő szokott, mert még nyolcvanöt évesen is, ha fölkacagott, olyan volt, mint egy kislány, csillogott a kék szeme.

Steinert Ágota: Hadd tegyem Károlyi Amy szavait hozzá. Azt írja: „Mi a verseim közös jellemzője, ami már a legkorábbiakban is feltűnik? A valóság jelentéktelen dolgait kapcsolatba hozom a mindenséggel, anélkül, hogy életemben leírtam volna azt a szót: galaktika vagy kozmosz. Legyünk szerényebbek: a kicsit szembesítem a naggyal, a halászháló csomóit a csillagokkal, a piacot a halottas szobával, s most valóban mondjunk nagy szavakat: az életet a halállal, és még tovább: a halált a végtelennel.”

Marsall László: Én egyszer megkérdeztem Weöres Sándort, hogy mi a véleménye a felesége költészetéről. Akkor ő azt mondta, hogy lehetne egy kicsit eruptívabb. Én 1956 júniusában küldtem el a verseimet Ligeti György zeneszerző tanácsára, aki kérte, hogy írjak egy forgatókönyvet azokból az ocsmányságokból, amiket a budapesti városban tapasztaltam. Én ezt meg is írtam. A tanácsot követve küldtem el Weöres Sándornak a verseimet. Kaptam egy válaszlevelet, hogy „Barátom, a Vadrózsa eszpresszóba meghívom önt jó erős Roki sörre”. Utána Amy megtoldotta az üzenetet: Kedves ifjú költő! Én csak Bambira hívom meg alkohol nélkül, Weöres mester alkoholtűrő, illetve nem tűrő képessége miatt.

Tehát Weöres Sándor engem akkor ebben a kis Vadrózsa eszpresszóban várt egy asztalnál, egy pillantással tudtam, hogy kicsoda. Én nem ismertem előtte Weöres költészetét, olvastam a Medúzát, meg olvastam a Hideg van-t, meg ilyesmiket, én matematika szakra jártam, és nem voltam eléggé iskolázott az irodalom területén. Mielőtt Amy megérkezett, Weöres Sándor két darab Roki sört – „jó erős Roki sört” – megrendelt, aminek a felét gyorsan megitta, a másik felét lassan kitöltötte, miközben én megihattam a magamét, és azt akkor itta meg, lassacskán, mikor látta, hogy Amy közeleg.

Amikor bejáratos voltam Weöreshez, úgyszólván kéthetenként találkoztunk, szinte már untak is. Egyszer Amy behívott: Kér egy kávét? – Mondom, nem szeretem a kávét. – Hál’ istennek! – mondta. Akkor előtte nyersfordításokat csinált, valamilyen nyelvből. Az a jó nyersfordítás – mondta ő –, amelyik szórul szóra közli az eredetit. Én majd kikeresem az összes szinonimát – és azokat oldalt ki is írta. Nagy szótárak voltak a kezében. Soha be nem jött abba a kis szobába, ahol Weöresnek volt egy íróasztala, egy dikója és két darab széke. Egyikbe a vendég ült, a másikba ő. Más nem volt ott, a Tácsi kutyát kivéve, de az is csak később került oda. Akkor Károlyi Amy azt kérdezte tőlem: Hogy áll a nyelvekkel? – Mondtam neki, hogy tanultam nyolc évig latinul, négy évig olaszul, aztán tanultam oroszul mint gimnazista, kötelező tantárgy volt. – Ezeket így nem lehet megtanulni gimnáziumban. Nem tud semmit. – Kérdeztem Weöres Sándort: Te tudsz valamilyen nyelven? – Azt mondja: Nem tudok, franciául ugyan nem lehetne eladni engem, de a magyart kivéve egyetlen nyelven sem tudok tisztességesen beszélni. – Ebben maradtunk akkor.

Amy különben, és hát ez az, amit már mondtatok mindannyian itt, megmentette Weöres Sándort. Egyszerűen az a kis történet, hogy a postás kinyitja az ablakot, és bead egy levelet, s akkor ad neki Weöres Sándor egy százforintost, hogy hozzon neki egy deci rumot, a többit megtarthatja, és ezt megitta, szóval ilyesmik nyilván előfordultak, de én nem ismertem úgy Weöres Sándort mint alkoholista embert. Kivéve ezt az egyetlenegy esetet, de ez sem alkoholizmus.

Csernus Mariann: Én negyven évig ismertem, de egyszer se láttam „becsípve”, sem berúgva.

Marsall László: De nem ezt akartam én igazából elmondani, ezek kis apróságok és adalékok. Nagyon furcsa volt nekem az, hogy Amy tulajdonképpen sose jött be abba a szobába, ahol mi beszélgettünk. De állandó jelenléte volt. Úgy volt távol attól a kis azilumtól, ahol Weöressel meghúztuk magunkat, hogy tudtuk, hogy ott van. Emlékszem, mikor egyszer lementünk sétálni, Weöres Sándor beóvakodott, és azt mondta, hogy „Amy, kérlek szépen, fésülj meg”. Mint egy gyerek. Amy vette szépen a fésűt, és megfésülte. S akkor vettem annyi bátorságot, hogy nagyon szépen megkérjem, hogy A teljesség felé című kötetét adja nekem kölcsön. Amy azt mondja: szó se lehet róla, abból csak egy példány van. S akkor azt mondta Weöres: „Laci biztos vissza fogja adni.” Tényleg vissza is vittem.

Lator László: Azt szeretném még hozzátenni Amy és Sanyi viszonyához, hogy az a szigor, amiről én megátalkodottan mindig újra és újra beszélek, nemcsak abban nyilvánult meg, hogy nem engedte csavarogni, vagy nem tudom én mit csinálni, hanem hogy rendben tartotta az életét. Mondjuk, Weöres Sándor alkalmatlan volt a kiadókkal való kapcsolat tartására, ápolására, nem tudott tárgyalni, ezt mind Amy csinálta. Vagyis én azt gondolom, hogy olyan rendet teremtett Weöres Sándor körül, amire Weöres Sándornak nagyon nagy szüksége volt.

Hadd említsem egy olyan... vagy két olyan közös szenvedélyüket, ami viszont más módon tartotta össze őket. Az egyik az állatok szeretete. Nemcsak a Tácsi, hanem rengeteg macska is volt, én magam is részt vettem időnként macskák ide-oda közvetítésében. Időnként egy házasság ezen borul fel, hogy az egyik szereti a macskát, a másik meg hisztérikusan irtózik tőle. Ők mind a ketten szerették. A másik – ez már nem a Törökvész úti, Alsó-Törökvész úti lakásban, hanem a Muraközi utcában – a kert.

Amy ott nem csak a házat hozta létre, a házon belül is példás rendet tartott. Ott volt a könyvtár. Weöres Sándornak nem volt könyvtára, a Törökvész úti lakásban a szekrény tetején voltak a könyvek, meg egy kis polcon.

Marsall László: A szobájában volt az íróasztal fölötti polcon öt-hat könyv.

Lator László: A Muraköziben, ott, abban a szép nagy házban, amit Amy teremtett meg, kétségtelenül, ennek is, mindennek helye volt. A vendégeknek is helyük volt, és az a kert is Amyt dicsérte. Ott én nagyon sokat üldögéltem velük, akkor már bejött Amy, vagy ha úgy tetszik, kijött a kertbe, és mind a kettejükre érvényes volt, hogy jól érzik magukat ebben a közegben. Vagyis Amy ezzel a szigorával egyszersmind meghitt környezet teremtésére is alkalmas volt.

Albert Zsuzsa: Mindannyian tudjuk, hogy szüksége volt rá Weöres Sándornak, mégis, amikor Sanyika már nem élt, és beszélgettünk erről, azt mondta Amy: Sokszor gondolok arra, szabad volt-e ezt nekem megtenni. Hasznos volt Sándornak? Valóban?

Steinert Ágota: Verset is írt erről.

Albert Zsuzsa: Szóval nem volt ő magában olyan biztos mindig, lelkiismeretességére és érzékenységére vall, hogy nem minden küzdelem nélkül vállalta ezt a nagyon nehéz sorsot. Hallgassatok meg egy hangfelvételt, hogyan beszélt ő erről.

Károlyi Amy: Kicsit talán nem jól esett, vagy többet foglalkoztam vele, mint kellett volna, most már olyan mindegy, és most már nem is bánt a dolog egyáltalán. Amikor férjhez mentem Sanyihoz, az valahogy az irodalmi életnek nem tetszett. Ariel meg Puck ne házasodjon meg, ugyan ki az, aki őt elkanyarta, ilyen hangulat volt. Az irodalmi élet – amivel különben nem tartottam összeköttetést, még egy előszobát életemben nem láttam, ahol az ember ül, hogy a műveit ajánlja –, tehát ez az ismeretlen irodalmi élet valahogy nem volt elragadtatva, hogy Sándor nem közülük vett el valakit. Egyszer egy nagyon jóindulatú, kedves íróember, akit a felesége sokszor nyaggatott pénzért, azt mondta nekem egész komolyan: aztán arra ügyeljen, Sándornak ne kelljen sok pénzt keresnie. Ettől az embertől ezt elfogadtam, mert valóban jóindulatú, kedves valaki volt.

Nagyon sokszor gondoltam erre, nulláról indultunk mi el, nem volt semmink, viszont hogy Sándor ilyen „ej uh nyem”-munkákat, gályarab-munkákat végezzen, abba egyáltalában nem egyeztem bele. Nem! Akármi pénzért, és hogyha zsákba töltik az aranyt – nem töltötték zsákba, de hogyha töltötték volna –, akkor sem!

Domokos Mátyás: Talán 1950 júniusában elmentünk Latorral, megbeszélt időpontban, este hétre vagy nyolcra mentünk, becsöngettünk, és akkor Amy kiszólt, hogy Sándor még nincs itthon, várják meg kint. Vártunk ott a ház előtt, tudniillik rosszat sejtett, hogy mit akarunk mi. Megjött Sándor, nem is mentegetőzött, bementünk, bevitt bennünket, akkor is abba a kis szobába, el akartunk már menni, de ő csak marasztalt minket. Nem értettük, de maradtunk. Amy nem jött be, majd Sándor néha kiment, kinézett, s egyszer csak azt mondja: most mehetünk. És akkor bekiáltott a szobába: Bókuska! Lekísérem a fiúkat! Nagyon gyorsan elindult lefele a lépcsőn, és amikor kiértünk az előkertbe, Amy szegény úgy hálóingben, mint egy Júlia az erkélyről, utánunk kiáltott: „Remélem, fiúk, lesz magukban annyi tisztesség, hogy hazahozzák Sándort!” Kiderült, hogy miért mondja ezt, ugyanis a Vadrózsába mentünk, meghívott bennünket. Egy sváb csapos volt ottan, aki mint törzsvendéget köszöntötte Sándort – Alászolgája, Weöres úr! –, és borzalmas pálinkát adott; ittunk, és akkor is láttam, hogy hörpintgeti le az italt.

Csernus Mariann: Egyszer, a Psyché után elmentünk vagy a Vadrózsába vacsorázni, vagy a Fészekbe, négyen, mert hiszen ők ketten voltak, én is ketten voltam. Akkor Amy engedélyezett a négynek hét deci bort – hét deci bort oszszunk el négyfelé, nem nagy mennyiség –, de mikor Sándor odáig vetemedett volna, hogy a keze fellibbent, akkor Amy mosolyogva lefogta, és a pincért elhessentette, mint egy legyet.

Domokos Mátyás: Abban az időben, amikor Fodor Bandival Baschnál laktunk mint albérlők, Basch rendezett egy nagy vendégséget. Fényes vendégkoszorú volt ott jelen. És tea. Külön volt egy üvegben legalább két deci rum. Sándor mint egy kígyóbűvölő nézte a rumot, és egy adott pillanatban, mikor már megitta a teát, villámgyorsan teleöntötte a csészéjét a rummal, és megitta. Egy szemvillanás alatt. De ez még semmi. Lekísértük a Városmajor 48-ból a vendégeket a Moszkva térre. Ott volt akkor a Budavár étterem vagy vendéglő, aminek volt egy csapszék része. S elkezdődött egy általános búcsúzkodás; azalatt Sándor beugrott a csapszékbe, kétszer kiállta a sort a pultig, ahol megvette a blokkot, és visszaért a végére a körbúcsúzkodásnak.

Albert Zsuzsa: Amy nem volt ott?

Domokos Mátyás: Nem tudta megfogni. Villámgyorsan, mint egy manó, eltűnt.

Marsall László: Hát ez volt Strasbourgban is, elmondták Nagy Paliék. Végigutazták Európát, akkor Strassburgban van egy fogadás. – Mikor érünk már oda? – kérdezi mindig Weöres Sándor. – Mindjárt már, Sanyikám, már csak hat ilyen kanyar meg nem tudom micsoda, s abban a pillanatban kiugrott az autóból. – Ez az? – Igen, itt van a fogadás. – Viharos sebességgel bement, s mire beértek, rohant föl a lépcsőn. Volt egy terem, ahol mértek italokat, mire fölértek, már bevágott kettőt-hármat.

Albert Zsuzsa: Ez azért nem volt túl korán. Ez már a Kádár-korszak vége felé lehetett.

Steinert Ágota: Hát én azt gondolom, hogy az Illés Árpád baráti körében kezdett ez kialakulni, és folytatódott.

Albert Zsuzsa: Arról volt szó, hogy Amy megfékezte.

Steinert Ágota: Mondjuk úgy, hogy fékezte – a meg nélkül.

Csernus Mariann: Mikor az életéről beszéltünk, mondtam is neki: Amy, az életed főműve Sándor volt.

Steinert Ágota: Tudta is!

Csernus Mariann: Tudta. De én úgy gondoltam, te jó Isten, ezt a szemtelenséget kimondani, mi lesz a retorzió erre? De nem, fölvillant a kék szeme, s azt mondta: igen-igen, amikor kiseprűztem innen az államot, az ivócimborákat, a hölgykoszorút, igen-igen, az életem főműve Sándor volt. Seprűvel a kezemben élni! – mondta az Amy, szó szerint. – És ez egy jelképes seprű is, és egy valóságos seprű is.

Steinert Ágota: Ezt tudta akkor is, amikor hozzáment Sándorhoz, feladatot vállalt.

Albert Zsuzsa: Hogy mikor kezdtem Weöres Sándorékhoz járni, azt nem tudom, 1957-től már biztosan jártam, ők hívták fel a figyelmemet, hogy van két ifjú ember, Marsall László és Tellér Gyula, akik járnak hozzájuk, és milyen jó lenne nekem is meg nekik is, ha a Rádióban tudnám őket foglalkoztatni. Sőt, azt is mondták, hogy Tellér Gyulánál szoktak összejönni fiatal költők, és minthogy nekik is mutogattam a verseimet, gondolták, inkább átpasszolnak. Ott találkoztam Tellér Gyulával. Te hogyan kerültél Weöresékkel kapcsolatba?

Tellér Gyula: Valamikor 1956 nyarán döntöttem úgy, hogy elviszem a verseimet megmutatni Weöresnek. Weöresről pedig, hogy egyáltalán ilyen költő van, és hogy milyen izgalmas, nagyon különös módon szereztem tudomást. Amikor 1953 nyarán Böhönyén katonáskodtam mint a Pedagógiai Főiskola magyar szakos hallgatója, akkor az egyik diáktársamnál volt egy Weöres-versgyűjtemény, méghozzá kézzel írva. Igen érdekesnek tartottam ezt a dolgot, és úgy gondoltam, hogy Weöres olyan ember, aki mérvadó az én számomra. Tulajdonképpen Illyéshez is vagy Szabó Lőrinchez, Kassákhoz is akarhattam volna menni, csakhogy valamilyen okból mégis Weöres győzött.

El is mentem valamikor egy júliusi vagy augusztusi napon Sanyikáékhoz – az Írószövetségben derítettem ki, hogy hol laknak, alig akarták megadni a címüket. Becsöngettem, s akkor résnyire kinyílott az ajtó, és a résen egy szemüveg és mögötte egy fél női fej jelent meg – elég nagy női fej –, és éneklő hangon kérdezte: Ki az? ki keresi? – Mondtam, hogy Weöres Sándort keresem. – Milyen ügyben? – Mondtam, verseket hoztam, és szeretném, ha elbírálnák. S akkor bentről, a szobából Sanyika hasonlóan muzsikáló, éneklő hangján: Amyka, vedd el a fiatalember verseit, és mondd, hogy menjen le a Vadrózsába, majd utánamegyünk. Aztán Amyka ezt újra elmondta nekem, s akkor benyújtottam a résen a paksaméta verset, lementem a Vadrózsába. Akkor lehetett kapni Rejtő Jenő Láthatatlan légió című kis kötetecskéjét, amit az utcán jövet megvettem, Csernus Tibor illusztrációival, és beültem ott a szomszéd eszpresszó kerthelyiségébe. Dögmeleg volt, ott olvasgattam a könyvet, amikor aztán lejött Sanyika meg Amyka, elkezdődött egy beszélgetés, aztán fölhívtak, és ott folytatódott náluk. Nagyon meg voltam illetődve, ugyanakkor azt kell mondanom, hogy végtelenül kedvesek voltak mind a ketten. Végtelenül kedvesek, tulajdonképpen az elfogódottságot és a feszültséget leszámítva az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam náluk. És azt kell mondanom, hogy az első pillanattól kezdve Amyka felől bizonyos szeretet áramlását éreztem, és ebben sohasem történt fogyatkozás.

Mindjárt az első beszélgetés: amikor látták, hogy milyen formakészséggel írom a verseimet, Amyka az után faggatózott, hogy voltak-e a családban művészek. Namost, hát elég sokan voltak, én akkor talán nem is tudtam mindenkiről, de kezdtem elsorolni. Hogy ennek volt-e valami jelentősége vagy nem, vagy ez csak egy olyan kedves érdeklődés volt, nem derült ki. Arra emlékszem, hogy 1956 zűrzavaros napjaiban és körülbelül ’57 első felében hetente kétszer-háromszor is jártam Sanyikához, ő maga szívesen látott, hívott is, telefonon bejelentkeztem előtte mindig, vagy előre megbeszéltük, hogy mikor jöjjek legközelebb. Igazi költői kiképzést vezetett ott Sanyika, méghozzá úgy, hogy a legfrissebb verseit odaadta, és amikor a következő alkalommal mentem, ezekről a versekről vitatkoztunk. Nekem a középiskolás meg hát a főiskolás versélményeim voltak alapvetően a fejemben, és egy csomó dologban nem fogtam föl rögtön, hogy milyen struktúrákkal játszadozik Sanyi, és hogy tulajdonképpen mi a pláne abban, ahogyan ő írja a dolgait. De nagy kiképzést kaptam, és azt is hozzá kell tennem, hogy ez a kiképzés nem szorítkozott a versírás módozataira, hanem hát tudjuk, hogy Sanyikának nagyon sajátos misztikus életfilozófiája és világképe volt, és ennek az életfilozófiának, misztikus világképnek is megismerkedtem egy-egy mozzanatával, egy-egy elemével.

Namost, Amyka két fontos dologban jelent meg előttem ezeken a találkozásokon. Egyrészt oroszlánként védelmezte Sanyika alkotóerőit és energiáit, hozzáteszem sietve, Sanyikával szemben is! Ugye, Sanyika szeretett volna szétszóródni, elvegyülni a világban, Amyka sarkantyúzgatta szépen, hogy dolgozzon, hogy ne alkoholizáljon, a legenda szerint időnként bezárta a szobába, és addig nem engedte ki, amíg bizonyos fordításokat meg nem csinált. Hogy ez igaz volt-e vagy sem, azt nem tudom. Sok legenda szövődött Sanyika köré.

Minden alkalommal, amikor meglátogattam Weörest, a konyhán keresztül egy egészen kis méretű cselédszobácskába lehetett jutni a rózsadombi lakásukban. Ebben a kis cselédszobácskában volt egy ócska, lehet, hogy összehajtogatott vaságy vagy valami ilyesféle, ezen szeretett kucorogni Sanyika; volt egy kis borzalmas, de nagyon kedves korcs kutyácskája, akit Tákónak nevezett Sanyika, Tácsinak becézett, az ott ült a lábánál, de fönt az ágyon természetesen, Sanyika a kutya fülét gyömöszölgette beszélgetés közben. Volt egy iciri-piciri kis asztalkaféle meg egy szék, én a széken ültem, és Amyka megjelent mindig, és nagyon kedvesen egy csésze teát vagy kávét odarakott, és két-három szem kekszet. Ami ugye énnekem, mint még kései kamaszkoromat élő fiatalembernek, aki a világ minden élelmiszerét el bírta pusztítni lendületből, elég abszurdnak tűnt, és ráadásul még abszurdabbnak, hogy Sanyika láthatólag ehhez hozzá is volt szokva, mert még meg is felezte a kis kekszet, és akkor egy fél kekszet majszolgatott.

Azt, hogy Amyka a költészet dolgában eléggé otthon volt, több alkalommal is módom volt megfigyelni. Bár hozzá kell tennem, hogy – utólag, a mostani eszemmel értékelve a helyzetet – Amyka valószínűleg jobb sorsra érdemes költőnő volt, akit azonban Sanyika ragyogása elhomályosított, vagy legalábbis nem engedte a fényét látszani és érvényesülni.

Steinert Ágota: Van olyan költő, mint Weöres Sándor, akire illik a latin mondás: poeta nascitur. Ő par excellence az a költő volt, aki költőnek született. Ha beszélgetett vele az ember, megdöbbentette, milyen páratlan asszociációi támadnak, és a legegyszerűbb és a legköznapibb dolgokról is mi minden jut az eszébe. Amy költészete énszerintem nem ilyen. Az övé egy felépített, kimunkált, bizonyos értelemben elsajátított és műveltségi anyagra épülő költészet, de ez nem azt jelenti, hogy nem volt eredendő költői tehetsége. Igazságtalannak tartanám azt, hogy ha Sándorral akár csak egy pillanatig is párhuzamba állítanánk, mert nem lehet a magyar költészet egyik legnagyobbikához hasonlítani, nemcsak őt, hanem mást sem. Ez méltánytalan.

Lator László: Én is azt gondolom, hogy Weöres Sándor született költő volt, kivételesen nagy költő.

Domokos Mátyás: Burokban született.

Lator László: Valami olyat tudott ő, ahogy a német romantika képzelte el a költőt, akinek anyanyelve hároméves korától kezdve az, amit az emberiség valaha tudott, de elfelejtett. De azért az se igaz, hogy Weöres Sándor csak született költő. Roppant művelt volt, csak ezt igyekezett titkolni. Weöres Sándor szerette megjátszani a hülyét, ha szabad így mondanom, az idétlent, aki ott jön-megy, tesz-vesz, forgolódik, és nem tud semmit, közben mindent tudott. Elég elolvasni a tizenöt éves korában írott leveleit, hogy mit tudott a világirodalomról, festészetről.

Marsall László: Mondok erre egy példázatot. Egyszer Weöres Sándor azt mondja nekem, hogy „Tegnap megjelent az ablakomban Vénusz. És aztán egy darabig ott tündöklött, és…” – mondom, és mi történt? – azt mondja: „Azt mondta, hogy sokat cigarettázom.” Namost, hogy ez ugratás-e, vagy valóban így van, azt nem tudom.

Domokos Mátyás: De ha Amyról beszélünk, nehéz elválasztani ezt a két embert egymástól, már csak azért is, mert életükben, sorsukban, sőt költői sorsukban is minden ellentét és drámai feszültség ellenére összetartoztak, összefonódtak. És miközben nyilván láthatatlanul vívta a maga belső költői szabadságharcát Amy, mindenestül vállalta Weöres Sándort. Nekem emblematikusan szép bizonysága ennek a vállalásnak az, hogy amíg Sándor élt, és együtt voltak, addig ő Károlyi Amy volt, nem tudom, hogy megfigyelték-e, de Sándor halála után már mindig azt mondta, hogy Weöres Sándorné.

Lator László: Amy tájékozódni is segítette Weöres Sándort. Neki két nyelvterülete volt, a német meg az angol, és ezeket az irodalmakat, költészeteket nagyon jól ismerte. Weöres Sándor viszont nem tudott, vagy csak így-úgy tudott nyelveket, ámbár írt németül verseket, nyilván rosszakat, de egy kiváló német költő azt mondta rá, hogy hibátlan német versek.

Steinert Ágota: Sőt, franciául is írt.

Lator László: Én hallottam tőle Jeszenyin orosz szövegeit felolvasni. Vagyis ő részben nem tudott, részben megjátszotta, hogy nem tud nyelveket, de valami furcsa képesség volt benne: egy ismeretlen nyelvből is sok mindent megértett. De némely költőkhöz bizonyosan Amy vezette el Weöres Sándort. Nagyon sok költőt közösen fordítottak, olyan is volt, hogy egy verset ketten együtt fordítottak.

Amy tulajdonképpen csupa kis verset írt. Rövid verseket. Persze vannak kivételek, ott van A harmadik ház, az hosszú vers. De neki igazából nem ez illett a természetéhez. Hanem az, hogy maga körül – és ez, akár azt is mondhatnám, női tulajdonság – észrevette a kis dolgokat, és azokból valahogy meg tudta, ahogy Matyi mondta, azt a „tranzitállapotot” teremteni. Felemelte azt a kis dolgot, és felemelkedett az a kicsi vers. Vagyis én azt gondolom, hogy Amy költészete, összehasonlítva a Weöres Sándoréval, intimebb, bensőségesebb, érzelmibb.

Steinert Ágota: Rendkívül szerette az élet perifériájára került embereket, a szegényeket, betegeket, mindazokat, akiknek valami bajuk volt. Ez aktív részvét is volt, de nemcsak a költészetében fogalmazódott meg, tudom, hogy nagyon sokszor segített is másokon.

Tellér Gyula: Én nagyon szerettem volna egyetemre járni; idővel kimúlt belőlem ez a vágy, de mondjuk, a hatvanas években mindenféleképpen. Sanyika révén Kardos Tibor fordítást adott a Janus Pannonius-kötetbe. Egy Galeotto Marzióhoz szóló versecskét, amelyikben Janus Pannonius panaszkodik, hogy míg a többiek mennek vadászni meg mulatozni, piálni, ez volt a pentameteres refrén, hogy „Én pedig itt egyedül bújom a grammatikát!” vagy „Én pedig itt egyedül grammatikát magolok!” Kardos Tiborral megbeszéltük a verseket, mindent, ott volt Sanyika is, Amyka is, ez is egy kerthelyiséges jelenet volt, és Amyka tudta, hogy én szeretnék egyetemre menni. Kértem is őt, hogy ha valahol tud nekem ebben a dologban segíteni, tegye meg. Nagy meglepetésemre a Kardos Tibor professzor úrral folytatott beszélgetés közben Amyka előrukkolt. Méghozzá a következő szöveggel – ma is emlékszem szinte szóról szóra arra, amit mondott –: „Hát Tiborkám, egy hirtelenszőke, nagyon tehetséges fiatalember minden vágya az, hogy egyetemre járhasson.” Ez a hirtelenszőke fiatalember ott ült, és fülig vörösödött éppen. „Nem tudnál-e ebben segíteni?” Azt kell mondanom, hogy Kardos Tibor kapásból elutasította a dolgot. Pedig ott ült, tudta, hogy rólam van szó, és láthatta – abból, ahogyan például én az ő latin ejtését megbíráltam, mert az ő latin ejtésében nem voltak világosak a rövid és a hosszú magánhangzók, és ennek következtében a disztichonba nem illett bele az a skandálás, ahogyan Kardos Tibor skandált –, láthatta Kardos Tibor, hogy én diák létemre konyítok, vagy frissen végzett tanár létemre – bocsánat – konyítok valamit ezekhez. Kapásból elutasította, Amyka pedig utólag még vigasztalt is engem.

Egy másik jelenet van előttem – 1957–58 körül lehetett –: Sanyikáék vettek valahol a Rózsadombon egy telket. Talán nem is a Rózsadomb volt ez, már egy kicsit hátrébb.

Albert Zsuzsa: Ez a Muraközi utcai, nem?

Tellér Gyula: Talán Muraközi utca – ahol nem volt semmi, csak egy lejtős telek. És eléggé vad rét volt rajta. Jó nyár volt, és akkor elmentünk megnézni a Sanyikáék telkét. Mert ott valakivel találkoztak Sanyikáék, gondolom, talán valami építész vagy nem tudom micsoda lehetett. Kimentünk a telekre, ültünk ott hárman, Sanyika – olyan furcsán szerette csipegetni és fogni a tárgyakat, furcsa kéztartással – piszkálgatta akkor ott a virágokat, kitépett valami növényt, és megkérdezte Amykától: „Amyka, ez gólyacsőr?” Én meg ott ültem, akár úgy is el lehetett képzelni, hogy most itt van egy házaspár, és itt van a gyerekük velük. Volt ilyen hangulata az egésznek.

Volt egy pillanat, amikor kiváltságos helyzetem megrendült Weöreséknél, méghozzá úgy rendült meg, hogy egyszerre csak elkezdtek mások is özönleni hozzá. Társaságok alakultak ki, és nagy beszélgetések. Amyka már nem szervezett nekem magánbeszélgetéseket Sanyikával, hanem mindig egy ilyen nagy társasággal együtt jelentem meg, és ebben az Amyka Sanyi-védő munkálatait vélem felfedezni. Utólag megértettem ezt az egész dolgot, de őszintén megmondom, hogy nem esett túlságosan jól. Ez körülbelül egybeesett azzal a másik folyamattal, hogy én Sanyika gondolati hatása alól tudatosan is elkezdtem kihúzódni, nagyon erős hatása volt Sanyikának, és ez a két dolog együttesen is oda vezetett, hogy meglazult a kapcsolatunk, aztán én nem is jártam már többet hozzájuk.

De azért Sanyika időnként fölhívott engem, és az olyan műfordításait, amelyeket nem volt már kedve elvégezni, rám lőcsölte, én természetesen örömmel elfogadtam, és ha a kiadó ebbe beleegyezett, akkor meg is csináltam. Még egy esetre emlékszem, ami mutatja, hogy végül is semmi se változott, csak a kapcsolat lazult meg. Én az Árpád Gimnáziumtól nem messze lakom. Sanyika és Amyka valamilyen önképzőköri meghívásra látogatást tett az Árpád Gimnáziumban, és ott beszélgettek. Én régi diákja voltam a gimnáziumnak, meg kapcsolatot tartottam a tantestülettel, fölmerült valahogy a nevem, hát erre odatelefonáltak nekem, hogy itt van Sanyika, Amyka, menjek oda. Persze szívesen odamentem, és nagyon kellemes beszélgetés alakult ki megint. Bementem Sanyikával és Amykával a diákokhoz is, ott ültem, nagyon figyelemre méltó volt, hogy Sanyika mondott verseket, vagy olvastak föl tőle talán, meg ő is mondott. És aztán Amyka. A vers címére, amit Amyka olvasott föl, már nem emlékszem, de talán az volt, hogy A kosár. És a verssorok szavainak a mozgatásával olyasféle hatást igyekezett elérni, mint ahogyan a kosárfonó a fűzvesszőket egymás elé, egymás mögé kanyarítgatva befonja, a végén körbeérnek a vesszők, és kijön belőle a kosár. Ez nagyon ügyesen és nagyon szépen meg volt modellezve, és Amyka, amikor elolvasta a verset, egy kicsit magyarázni is kezdte, de nem kellett sokat magyarázni, nagy sikere volt a gyerekek között, és a különös, furcsa beszédmódja, neki is, meg Sanyikának is, tulajdonképpen még jól is jött. Mert a gyerekek számára ez a hétköznapi stílusból és beszélgetésből kiemelte az egész eseményt, és annak, hogy Amyka is szeretett kicsit affektálva beszélni, nagyon jó hatása volt, lehetett látni, hogy a gyerekek megértik, élvezik, és tényleg élmény a számukra, hogy a legjobb költészettel találkoznak.

Csernus Mariann: Egy mondatot csak… Beugrott nekem egy kép. Az unokahúgát nagyon jól ismerem, Károlyi Alicé-t. Az ember az utolsó másodpercig valahol, amikor már minden szétment, őrzi azt, ami benne a legfontosabb volt. Tehát az unokahúga mesélte, ez már halála előtt néhány nappal történt, rettenetes hőség, negyven fok Budapesten, és Amynak vettek egy kék színű kis sortot, hogy kiüljön végre az erkélyre. Amy, aki akkor már nagyon régen nem kommunikált senkivel, talán csak magában Sándorral néha, ült kinn, s egyszer csak ránézett erre a kis kék halásznadrágra, felkacagott, ahogy ő szokott, s azt mondta: Nahát, ez pont olyan színű, mint a szemem! Most is, ahogy ezt mondom, bőgnöm kell, mert nekem ebben az egész Amy benne van. Kilencven-egynéhány évesen is, ahogy elment közülünk, mert ez előtte volt egy-két nappal.

Albert Zsuzsa: Sokat jártál hozzájuk, amikor a Psychére készültél.

Csernus Mariann: Rengeteget. Aztán amikor vidékre mentem a Psychével, ők is jöttek velem. Anyám és a lányom mellett életem két legfontosabb embere volt. Köszönöm az életnek ezt az ajándékot, Sándort és Amyt, hogy ilyen közelről és ennyi ideig ismerhettem őket.

Tellér Gyula: Amyka igen művelt és nyelveket tudó, jó műfordító is volt, ez akkor derült ki, amikor Sanyikától kaptam ugyancsak ilyen uraságtól levetett fordítanivalókat, valamilyen angol antológiába, elvittem nekik a fordítást, nézegették, próbálgatták a dikcióját, tehát nagyon komolyan foglalkoztak azzal, hogy én mit produkáltam. Az egyik versben volt valami ilyen, hogy: the last twist of the degger vagy the last twist of the knife – tehát a kés utolsó megfordítása. Én azt a twistet – rosszul egyébként – döfésnek fordítottam, és akkor Amyka ott nagyon szemléletesen az asztalon lévő kezével, mintha egy kés nyele volna a markában, fordított, csavart egyet rajta, hogy a twist, az azt a mozdulatot jelenti, és hát bizony ezt a mozdulatot jelentette, úgyhogy lehetett látni, hogy Amyka jelentős ismeretekkel rendelkezik nyelv, fordítás, pontosság, kifejezőerő dolgában, ez ugye jellegzetes, hogy valaki el tudja játszani a szavakat.

Albert Zsuzsa: Steinert Ágota volt Károlyi Amy majd minden kötetének a szerkesztője.

Steinert Ágota: Tizennyolc kötete jelent meg Amynak, és abból tizenkettőt én szerkesztettem. Ezek csak a verseskötetek.

Albert Zsuzsa: Milyen állomásait látod ennek a költészetnek te, aki évtizedek során nemcsak tanúja voltál, de aktív gondozója is, Amy halála után pedig rád lett bízva a hagyaték gondozása?

Steinert Ágota: Az rettentő súlyos és nehéz helyzet, hogy valakinek csak nagyon későn jelenik meg az első verseskötete: 1947-ben, a Szegezzetek a földhöz csillagok. A kötet megjelenésekor Amy, ha jól számolom, harmincnyolc éves volt. Így indulni nem könnyű. Utána jöttek az ötvenes évek, amikor, ugye, mindnyájan tudjuk, hogy mi történt, még Weöres Sándor is csak műfordításokkal lehetett jelen az irodalmi életben. Amy következő munkája a Holdistennő című kötet, amit 1957-ben adtak ki, amikor már negyvennyolc éves volt, és csak attól kezdve nyílt alkalma és lehetősége arra, hogy a verseit publikálhassa. Nagyon érdekes dolog, hogy milyen rengeteg verse maradt a hagyatékában korai, fiatal éveiből. Nem is azt mondanám, hogy ezek zsengék, mert ugyanolyan színvonalúak, mint a Szegezzetek a földhöz csillagok darabjai, inkább megjelenés híján elvetélt alkotások, amiket belső érése során szükségszerűen meghaladott. Amikor végre megjelenhetett, már nagyon tudatosan válogatott, sok mindent félretett, mert nagyon igényes volt önmagával szemben, akármit nem akart kiadni a kezéből. 1957-től, hogy úgy mondjam, fölfelé ívelt a pályája, mert végre „levegőhöz” jutott. Azt gondolom ugyanis, hogy minden embernek szüksége van lehetőségekre is, nem csak tehetségre.

Domokos Mátyás: Amikor ő rátalált Emily Dickinsonra, és erről beszélt Fülep Lajosnak, akit mentorának tekintett, Fülep nagyon biztatta őt, hogy igenis foglalkozzék vele, fordítson belőle minél többet. De valahol olvastam Fülep úr egy levelét, amiben nagyon bölcs figyelmeztetéseket is fűzött ehhez, hogy vigyázzon, mert Emily Dickinson költészetének a fordítása közben nemkívánatos költői irányokba lehet elcsúszni, éppen azért, mert ha nem sikerül érzékeltetni, hogy a kicsiségekben is mindig többről van szó, akkor meghamisítódik az egész.

Azt hiszem, hogy az ő Emily Dickinsonhoz való vonzódásában talán a saját sorsa is közrejátszott olyan értelemben, hogy egy befalazott költőnőt tolmácsol, akit a maga igazi mivoltában nem ismerhetett meg a világ, és Károlyi Amyban megvolt ez az érzés.

Albert Zsuzsa: Nézegettem ezt a képes könyvet, próbáltam végigkísérni vele Amyt: nagyon szép kislány volt. Ugye? Aztán egyetemista korában mintha valami tragikus dolog történt volna vele, amitől valaki verset kezd írni. Az ő költőlétének volt családi előzménye is, az édesanyja zongoraművész – lehetett volna, de férjhez ment, és született három gyereke; az édesapja, ha jól tudom, Óbuda polgármestere volt egy időben. Elgondolkodtató, ahogy a képeken megjelenik egy élet, például az, hogy egy ilyen ábrándos kislány, amilyen ő volt, valamitől valahogy mássá válik. Kamaszkori trauma? Nekem Amy azt is elmondta, milyen szomorú dolog, hogy nem lett gyereke. És ha ő tett volna ellene, akkor most az rettenetes lenne. De nem lehetett. Talán ezért volt Sanyika nemcsak a férje, hanem a gyereke is.

Steinert Ágota: Amikor meghalt Weöres Sándor, ez ismét nehéz helyzetbe sodorta. Nem is kell magyarázni, mit jelent az, amikor valaki a társát elveszíti, de ezen túlmenően is, férje halálával egyfajta irodalmi biztonságot, védettséget is elveszített. Beszéltünk arról, hogy milyen nehéz volt egy zseni árnyékában költőnek lenni, de arról nem, hogy bizonyos fokig védelmet, megszólalási lehetőséget is nyújtott Károlyi Amynak Weöres Sándor léte. Halála után – kivéve a veszteség szörnyű élményét megfogalmazó, döbbenetes erejű és szépségű verseit – szükségszerű, hogy egyre inkább töredékes sorokat, kisebb jelentőségű műveket írt, de ezekben is nagyon sok szép kép, részlet van. Mégis, azt gondolom, hogyha az egész pályáját áttekintjük, akkor azt a lehetőséget, amit magában hordott, végül is meg tudta valósítani.

Elhangzott két részben, 2004. július 23-án és augusztus 20-án a Magyar Rádióban.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben